Az elmúlt héten a Közel-Kelet ismét tele volt fordulatokkal. Ámbár ezek közül az utóbbi hónapok folyamataira tekintettel elég kevés lehetett meglepő. Főleg amióta úgy tűnik Trump távozik hivatalából.
Ezek többsége két szorosan összefonódó ügy körül mozgott. Az elsőt azok a híresztelések jelentették, hogy Trump esetleg még hivatalból való távozása előtt megtámadná Iránt, hogy így járjon még egyszer utóljára pénzelői kedvében, illetve, hogy Bident lehetetlen helyzet elé állítsa. Legalábbis olyan helyzetbe hozza, amikor Washington semmiképp nem lenne képes visszakozni Trump döntésétől, amivel elszabotálta az Iránnal kötött atomalkut, a JCPOA-t.
A második nagy halmazt mind Szaúd-Arábiával kapcsolatos hírek képezték, jelezve, hogy nagy a nyugatalanság Rijádban Biden hatalomra kerülésének lehetőségétől. Szaúd-Arábia, pláne a koronaherceg az őt körülvevő pajzshordozókkal Trump lelkes támogatója volt. Nagy fegyver üzletekért és Trump minden közel-keleti lépésének támogatásáért az elmúlt négy évben Washington keménykezű politikát folytatott Iránnal szemben, beleértve ebben Qāsem Soleymānī tábornok meggyilkolását is és szemet húnyt Ibn Salmān minden botránya fölött. Nem jelentett gondot a szaúdi királyi család vezető tagjainak bebörtönzése, a Jemen elleni brutális háború, sőt mindenek tetejébe még az újságíró Hāšoqğī véres lemészárlása sem 2018-ban. Aminek kapcsán maga Trump állította, hogy ő “mentette meg a s***ét”.
Érthető tehát, hogy most a szaúdi koronaherceg nagyon is aggódik. Máris vannak arra utaló jelek, hogy Biden – vagy sokkal inkább a körülötte állók – nem lesznek már ennyire kedvesek vele, a jemeni fejlemények pedig szintén gyors lépéseket követelnek. Így tehát ezen a héten nagyon igyekezett bebiztosítani magát januárra, amikor Biden várhatóan hivatalba lép.
Hogyan próbálta ezt meg elérni? S hogyan kapcsolódik mindez az Irán elleni állítólagos harci készülődéshez? Ami ezen a pénteken különösen véres provokációba torkollott az egyik vezető iráni tudós meggyilkolásával. Ezen a héten ezekre a kérdésekre összpontosítunk.
Beszéljünk Bibivel!
Amióta csak a normalizálasi folyamat megkezdődött, amikor az Emirátusok alkut kötött Izraellel, kérdéses volt Rijád álláspontja. Azóta Abū Zabī le tudta igazolni magához Bahreint, rá tudta kényszeríteni Szudánt a csatlakozásra és meglehet Marokkót is meg tudta nyerni. Ezek közül azonban, leszámítva talán az esetleges alkut Marokkóval, egyik sem jelentett drámai elmozdulást a térség egészére vetített egyenletben. Igen, ez valóban egy új korszak kezdete, amiben Izrael már többé nem az Öböl csendestársa, hanem elismert aktív játékos a régió kérdéseiben. Ám az alig titkolt kapcsolatok az Öböl és Izrael között közismertek voltak már rég, ahogy álláspontjuk is, hogy Törökország és Irán sokkal nagyobb fenyegetést jelentenek Izraelnél. Ismerve, hogy Szudán milyen elkötelezetten állt a közös arab kérdések mellett valóban nagy áttörés volt, hogy Khartum kiegyezett Tel-Avivval, de tudván milyen nyomást gyakoroltak rájuk az amerikaiak, hogy milyen befolyással bírnak a szaúdiak és az emirátusiak a szudáni vezetés fölött, és hogy milyen szomorú állapotban van Szudán, mindez most nem volt olyan meglepő. Összességében pedig ez keveset is változtat, merthogy Khartoum még most is mindent elkövet, hogy elkerüljön minden közös vállalkozást Izraellel.
Viszont egy esetleges kiegyezés Szaúd-Arabiával már valóban egészen más. Nem azért, mert olyan sokat változtatna a térség frontvonalain, hiszen köztudott, hogy Rijádnak és Tel-Avivnak pontosan ugyanazok a barátai, az ellenségei és a szövetségesei, illetve, hogy van egy hallgatólagos együttműködés is közöttük. Mégis, Szaúd-Arábia megkérdőjelezhető hírneve ellenére az arab és a muszlim világban még mindig az iszlám két legszentebb helyének, Mekkának és Medinának a hazája. Vagyis ha e szent helyek őrzője elismeri Izraelt, mi több még egyezményt is köt vele, akkor azzal épp azon jogi és morális alapokat ássa alá, amivel a legtöbb muszlim ország Izrael ellen és Palesztina mellett állt. Egy ilyen elmozdulás nyilván óriási átrendeződést jelentene az iszlám világban, következésképpen pedig épp azokat az országokat helyezné nyomás alá, akik még mindig kitartanak álláspontjukkal Palesztina mellett, vagy visszautasítják az agesszívan terjeszkedő izraeli politikát. Ennek tudatában miden korábbi szaúdi vezetés a Tel-Avivval fenntartott csendes együttműködés ellenére is elutasított minden nyílt közeledést.
Ibn Salmānt azonban nagyon más fából faragták és egy nagyon más generációhoz tartozik. Ő már az új, nyugatias, technokrata generáció gyermeke. Nagyon hasonlít Salmān ibn Ḥamad bahreini, vagy – az Emirátusok valódi urának számító – Muḥammad ibn Zāyid Abū Zabī-i koronaherceghez, akiket mind sokkal jobban érdekel saját uralmuk biztosítása, mint a régi generációk mantrái, amely Palesztina is. Ha pedig hatalomrakerülésük és térségbeli befolyásuk ára egy Izraellel kötött alkun keresztül vezet, akkor ők azt készek elfogadni. Az Emirátusok számára ez sikeres politikának is tűnik, legalábbis egyelőre, s nagyjából ez mondható el még Bahreinről is. Ám eddig Ibn Salmān nem volt ennyire szerencsés. Hogy magát kemény és elszánt új vezetőnek mutassa, még helyettes koroanhercegként ő vágott bele a Jemen elleni háborúba. Tette ezt a királyi család idősebb tagjainak józan ellenvetései ellenére, s valóban, a terv csúfos kudarcot is hozott.
Ez aztán Ibn Salmānt arra vezette, hogy sorozatos letartóztatási hullámokat indítson a szaúdi dinasztia vezetői tagjai ellen, nyilván ide értve a lehetséges ellenlábasokat is. Helyzete azonban ennek ellénére ma sem stabil. Jelentések szólnak arról, hogy még ma is nagyon aggasztja, hogy félreállítják, ha Washington nyomás alá helyezi apját. Ami egy nagy átrendeződés kezdete lehet lezárva a háborút Jemenben és biztosítva egy racionálisabb, ennél fogva kiszámíthatóbb jelöltet a szaúdi trónra. Ezért tesz most meg mindent Ibn Salmān, hogy bebiztosítsa magát és minél több támogatót szerezzen még január előtt.
Az első komoly jelzés ezen az úton november 23-án érkezett, amikor Pompeo amerikai külügyminszter utolsó közel-keleti útját lezárva a szaúdi Nayūm városába látogatott. Az izraeli média azonnal felkapta, hogy nem más kísérte el Pompeót, mint maga Benjamin Netanyahu izraeli miniszterelnök, a cél pedig egy közvetlen tárgyalás volt Bibi és Ibn Salmān között. Ki kell emelni, hogy Fayṣal ibn Farḥān szaúdi külügyminiszter határozottan tagadta ezeket a sejtetéseket, és valóban nagyon is lehetséges, hogy ez egy izraeli média hadjárat volt Szaúd-Arábia nyomás alá helyezésére, vagy a szaúdi vezetés kellemetlen helyzetbe hozására. Sok részlet azonban erősen ellene mond ellenzék a lehetőségnek.
Nayūm városa, aminek neve a görög neo-, vagyis “új” szóra épül, nem éppen ismert hely a világban. Nem is igazán város még, hiszen csak 2017-ben kezdték el építeni a modern, technológia alapú városok mintaprojektjeként, nagyban az öbölállamok hasonló városait másolva. Ez a szaúdi koronaherceg saját szerelemgyereke, aminek kifejezett célja volt a kezdetektől, hogy határokon átívelő város legyen Egyiptommal és Jordániával, egyben közel Izraelhez is, pont a Tiráni-szoros szaúdi oldalán. Ma 2020-ban a város még csak részleteiben kész, hiszen az első szakasz átadását 2015-re terveztik. Így tehát ez ma még inkább egy építkezési terület, mint egy a valódi város, mégis elzárt hely és teljességgel hazai terep Ibn Salmānnak. Nemcsak a külföldi, de a Szaúd-Arábián belül is kiváncsi tekintetektől távol. Utolsó útján pedig Pompeo nyilván nem udvariassági látogatásra érkezett, hanem még annyi ügyet igyekezett lezárni, amennyit csak tud. Vagyis a logikus helyszín Rijád lett volna, vagy a szaúdi hercegek valamelyik nyaraló palotaegyüttese. S pontosan ezért volt ez a helyszín annyira ideális Netanyahu és Ibn Salmān számára, hogy végre megtörjék a jeget és személyesen is találkozzanak szaúdi földön.
Az is igaz, hogy nem lenne meglepő az államilag irányított izraeli médiától egy propaganda kampány Netanyahu felmagasztalására, aki most komoly belső nehézséggel néz szembe, de az utóbbi időben minden sejtetés a normalizálás körül végül beigazolódott. Pontosan ugyanezt a folyamatot láthattuk az Emirátusok, Bahrein, vagy Szudán esetében. Vagyis lehet, hogy ez most csak egy média lufi, de nagyon annak nagyon hihető.
Ez pedig felveti a kérdést: Miért tenné meg? A helyzet az, hogy Muḥammad ibn Salmānnak rengeteg oka van egy Izraellel kötendő alku siettetésére. Amióta csak hatalomra került és a szó gyakorlati értelemben – döntően sikertelenül – átvette az ország irányítását, magát egy modern és reformbarát uralkodónak igyekezett bemutatni, aki meg fogja változtatni ezt a túlzottan is hagyománykövető országot. Ám eddig minden ilyen kezdeményezés komoly ellenállást szült az országon belül, majd értékét vesztette az Isztambulban elkövetett Hašoqğī merénylet után. Ha azonban kötne egy alkut Izraellel, azzal történelmi fordulatot érne el az izraeli-muszlim kapcsolatokban és pozitív szereplőként írhatná be magát a történelembe. Viszont egyelőre sokkal közvetlenebb célok motiválják. Tudván milyen erővel bírnak az izraeli lobbicsoportok Amerikában talán meg tudja győzni Netanyahut, rajta keresztül pedig az új amerikai kormányt, hogy még mindig ő a legjobb jelölt a a szaúdi trónra agg apja után. Merthogy ő lehetne az, aki a trónrakerülés után egyeszséget kötne Izraellel és “békét” hozna a térségre. Ezzel pedig kiküszöbölné az öröklésére legnagyobb veszélyt jelentő fenygetést, az amerikai támogatást egy racionláisabb jelölt iránt, aki kevésbé valószínű, hogy káoszba taszítja Szaúd-Arábiát.
Amilyen paranoiásan retteg egy amerikaiak által támogatott puccstól ellen, főleg az amerikai kormányváltás amúgy is érzékeny idejében, most egyelőre az is elég neki, ha időt nyer. Merthogy a már majdnem 85 éves apja a híresztelések szerint igen gyenge egészségügyi állapotban van és lehet nem él már sokáig. Hogy mennyire kezdeni elveszteni a képességét az irányításra nemrég egy nagy botrányban mutatkozott meg, amit egyesek szerint maga a fia, Muḥammad ibn Salmān koronaherceg robbantott az apja lejáratására, bemutatva, hogy milyen gyenge. A 2020-as G20 értekezletet a tavalyi Japánban tartott találkozó után idén Szaúd-Arábiába tervezték. Ám a járványügyi helyzetben ezt most virtulisan tartották meg. Egy kiszivárgott videó pedig épp Salmān királyt mutatta tervezett beszéde előtt, amint egy nem látszó személlyel, valószínűleg épp a fiával beszél, aki eligazítja a találkozóról. A király teljesen elveszettnek tűnik és amikor szólnak neki, hogy a tavalyi rendezvény Japánban volt visszakérdezett: “Elmentünk Japánban?” Mindez pedig alig pár nappal Netanyahu állítólagos látogatása előtt történt.
Szakadatlan rivalizálás
A hatalom felé vezető úton Muḥammad ibn Salmān elképesztő utat, ám nagyon is nehézségekkel teli utat járt be. Először félreállította az első koronaherceget, Muqrint, miután apja, Salmān 2015-ben trónra került. Ezzel ő lett a helyettes koronaherceg és a védelmi miniszter. Azért, hogy erőt mutasson megindította a háborút Jemenben, ami óriási kudarc volt, de ezt mégis sikerrel tudta hasznosítani, hiszen nagyszabású korrupcióellenes tisztogatásokkal elhallgattatthatta kritikusait és megszabadult riválisáitól. Ennek gyümölcsként 2017-ben ő lett a koronaherceg, amikor jóval talpraesettebb elődjét, Muḥammad ibn Nāyif-ot állította félre. Ezzel gyakorlatilag puccsal átvette az államirányítást, és a 90-es évek óta először nem nevezte ki helyettes trónörököst. Ezzel Muḥammad ibn Salmān lett apja egyedüli szóbajöhető örököse.
A gyors szárnyalás és a tisztogatások azonban ellenállást szültek, így hírek szerint számos merényletet és puccsot kíséreltek meg ellene az évek során. Ezek közül talán a leghíresebb Salmān király személyes testőrének, ‘Abd al-‘Azīz al-Faġam vezérőrnagynak a halála 2019 szeptemberében. Ő állítólag megpróbálta megölni a koronaherceget egy puccsban, de amerikai zsoldosok megölték. Azóta sem szakadt vége a tisztogatásoknak és 2020 máricusában a két legtekintélyesebb herceget, Muḥammad ibn Nāyifot és Aḥmad ibn ‘Abd al-‘Azīzt letartóztatták, majd háziőrizetre ítélték. A szaúdi hatóságok alig tagadták ezeket a híreket akkoriban, de a két herceget nyilvánosan senki nem látta azóta sem és számos forrás megerősítette, hogy valóban letartóztatásban vannak.
Szintén ezen a héten adtak hírt arról, hogy a két herceget, a koronaherceg két fő riválisát egy elzárt helyre szállították a sivatagba és hamarosan lehet, hogy kivégzik őket, ha Muḥammad ibn Salmān erre ad parancsot. Tekintve, hogy sok ilyen eset történt már, ez nem lehetetlen. Így a koronaherceg biztosíthatná magát a két legvalószínűbb alternatíva kiiktatásával. Ha pedig fenyegetve érzi magát a Biden kormánytól, amire máris bőven elég jel van, akkor kétség nem férhet hozzá, hogy a legkeményebb lépéseket is meg fogja tenni, nem hagyva életben egy lehetséges riválist sem egy amerikaiak támogatta puccshoz. Muḥammad ibn Salmān kegyetlen természete már a Jemenben harcoló hadsereget is megbénította, amikor szeptemberben leváltotta, majd letartóztattatta Fahd ibn Turkī vezérezredest, mégpedig a fiával együtt. Az ok egyszerűen az volt, hogy Fahd ibn Turkī, egy másik talpraesett szaúdi herceg fel mert szólalni az ellen, ahogy Muḥammad ibn Salmān a jemeni háborút kezeli, illetve az ottani emirátusi lépések ellen.
Nehéz megmondani milyen messzire menne el a koronaherceg pozíciója biztosítása érdekében, de az elkeseredettség látszik, hiszen a két esemény, a két fő rivális deportálása és a találkozó Netanyahuval majdnem egyidőben történt. Ahogy egyre több embert idegenít el magától a királyi családon belül és a hadseregben erőt kell mutatnia, mivel az első nagy vállalkozása, a Jemen elleni háború teljes vereséghez közelít.
A jemeni rémálom
Sokszor foglalkoztunk már azzal, hogy 2015-ben, amikor a jemeni háború megindult Obn Salmān személyes vállakozásaként, hogy erőt mutasson, számos arab országot nyert meg magának és azt remélte, hogy Jement hetek alatt el tudja foglalni. Ahogy ez nem történt meg és jöttek az első vereségek, az olyan szövetségesek, mint Marokkó, Jordánia, vagy Egyiptom vonultak ki. Aztán a fő öbölbéli szövetséges Katarral kitört válság után Rijád gyakorlatilag egyedül maradt az Emirátusokkal. Csakis az emirátusi támogatásra, néhány a Rijád által támogatott báb, Hādī elnök számára toborzott helyi szövetséges alakulatra és pár szudáni egységre számíthattak. 2018 végére a patthelyzet világossá vált, az Emirátusok pedig kezdett letért mi a közös útról a Déli Átmeneti Tanács támogatásával, amivel egy külön dél-jemeni államot akart kihasítani. Ezzel a szaúdiak gyakorlatilag egyedül maradtak és 2019 szeptemberében érte őket az első katasztrófa, amikor a szana’ai al-Ḥūtī mélyen a királyságon belül tudott visszaütni az Aramco létesítményeit bombázva.
Teljes volt a sokkhatás és bár Rijád azonnal Iránt vádolta, hogy az segítséget nyújt a jemenieknek, ezeket az állításokat nem tudta igazolni és a helyzet kint a terepen egyre elkeseredettebb lett. 2020 márciusban Szana’a erőinek kezére került al-Ğawf, amivel sikerült elvágni a Jemenen belüli szaúdi erők fő utánpótlási vonalát. Szana’a már akkor nyíltan hangoztatta, hogy a következő célpont Ma’rib lesz, ami még ekkor is nagyon távolinak tűnt. Ám a múlt héten a város körüli legnagyobb bázis, a Mās támaszpont a jemeni erők kezébe került és Ma’rib a felszabadulás küszöbére ért. A szaúdi erők pánikszerű menekülésbe kezdtek és mostmár a város eleste csak idő kérdése. Amikor ez megtörténik, akkor azzal a szana’ai kormány gyakorlatilag felszabadította a volt Észak-Jement és stabilan megvetette a lábat végig a szaúdi határ mentén. Vagyis ha a háború nem ér véget, akkor azt átveheti mostmár szaúdi földre is.
Még ennél is aggasztóbb Rijád számára, hogy mostmár az Emriátusok nyíltan támogatja a Déli Átmeneti Tanácsot, amit Szana’a nem is érdekel, hanem szabályos háborút folytat Hādī elnök erői ellen. Valójában akkora a feszültség, hogy jelentések szerint bármikor kitörhet egy nagyobb konfliktus Rijád és Abū Zabī között az ügy miatt, mert a szaúdiaknak drasztikus eszközökhöz kell nyúlniuk, ha meg akarnak menteni valamit jemeni szerzeményeikből. Tekintettel a két koronaherceg közti jó viszonyra és a tényre, hogy Abū Zabī a szaúdi koronaherceg legerősebb szövetségese még saját belső ellenségeivel szemben is, egy ilyen lépésre nem kerülhet sor, csakis ha Muḥammad ibn Salmānt félreállítják. Így tehát a belső rivalizálás és Jemen kérdései teljesen összenőttek.
A válság egyre nő. Az al-Ḥūtīk 2019-es első Aramcora mért csapása után a szaúdiak hatalmas összegeket költöttek további légvédelmi eszközökre és fogadkoztak, hogy mostmár bebiztosították magukat a hasonló támadások ellen. Azonban most november 23-án, azon a napon, amikor Ma’rib a felszabadulás küszöbére ért, az al-Ḥūtīk bejelentették, hogy ismét sikeresen bombázták a szaúdi olajlépesítményeket Ğiddában a legújabb Quds-2-es cirkálórakétákkal, amiket a szaúdi légvédelem egyáltalán nem is észlelt. Ez világosan mutatja, hogy a jemeni háború a végéhez ért. Nem lehet már mit tenni. Ám ha nem lesz egy vállható alku, amit egyelőre Szana’a se nem kapott, se nem ajánlott, akkor csakis a teljes vereség és a szégyenteljes kivonulás jöhet. Ami pedig alá fogja ásni Muḥammad ibn Salmān helyzetét. Pont akkor, amikor leginkább eredményeket kell felmutatnia.
Pont ez az a pont, ahol egy találkozó Netanyahuval nagyon is valószínűvé válik. Mert Izrael elismeréséért és a muszlim közvélemény eltereléséért Izraelről, amivel épp a Tel-Aviv elleni egyik legerősebb érvet gördítené el Ibn Salmān egy sor dolgot kérhet saját magát bebiztosítandó. Megkérheti Netanyahut, hogy az hasson oda Bidenre és ezzel elejét vegye, nehogy eltávolitsák. A koronaherceg azt is kérheti Tel-Avivtól, hogy az befolyásolja az Emirátusokat és közvetítve elejét vegye egy konfliktusnak. Bár pont ez utóbbi nem tűnik járhatónak, mivel Izrael máris nagy vállakozásokat futtat Jemenben, amiben a szaúdiaknak nincs helye.
Végül minden Iránról szól?
Végül pedig Ibn Salmān közvetlen katonai segítséget is kérhet Jemenben, ami ahhoz lehet, hogy nem elég, hogy az eredményt megváltoztassa, de nyerhet vele elég időt és némi eredményt, amíg a koronaherceg trónra kerül. Ez messze nem elképzelhetetlen, hiszen az Irán által támogatott al-Ḥūtīk megtámadása Netanyahu ismét erősnek mutathatja magát Irán ellen, egyben hídfőállásokat biztosíthat újdonsült szudáni szövetségesei irányába.
Ez beleillik Netanyahu legutóbbi lépéseinek sorozatába, amivel próbálja háborúra provokálni Iránt, még mielőtt Trump távozna. Ezért indult nemrég médiakampány, hogy Trump esetleg még gyorsan háborút indít. Vagy egyszerűen csak bombázza majd az iráni atomlétesítményeket, ami kiválthat egy háborút. Ezért szaporodtak meg újabban a támadások Szíria ellen, még jól ismert izraeli elemzőket is bevetve annak hangoztatására, hogy a Golán-fennsíkon Izrael a Ḥizb Allah létesítményeit bombázza, Szíria szerte pedig az iráni csapatokat.
Nemrég pedig Izrael meggyilkoltatta Moḥsen Fahrīzade iráni atomtudóst Teherán közelében, ami megint világos provokáció, hogy Irán háborút indítson. Egy olyan háborút, ami megintcsak Muḥammad ibn Salmān kezére játszhatna, hiszen amíg ilyen súlyú háború van, még ha esetleg az majd korlátozott is lesz, az amerikaiaknak a stabilitás a legfontosabb minden öbölbéli szövetséges esetében. Vagyis nem lenne idejük Ibn Salmān leváltására. Márpedig neki az idő, most mindennél fontosabb.