Ahogy a 2021-es éve a végéhez közeledett, december 28. kora hajnali óráiban a szíriai Latakia kikötőjét újabb izraeli agresszió érte. Ez ugyanazon kikötő ellen már a második izraeli támadás volt csak decemberben és csak egy szem a Szíria elleni izraeli agressziók hosszú láncolatában.
Bár Tel-Aviv ismét amellett döntött, hogy semmiképp sem kommentálja az esetet, média képviselői odáig mentek, hogy a lépést az Irán által a szíriai kikötőn keresztül Libanonba tartó fegyverszállítások megakadályozásával indokolták. S mint megannyi esetben korábban, a bizonyítékok épp az ellenkezőjére utalnak, mivel a kiégett konténerekben nem volt fegyver.
A folyamatos és látszólag teljesen értelmetlen agresszió sorozatának témája Tel-Aviv részéről a szír polgári létesítmények ellen, mint korábban Kelet-Szíriában, a főváros Damaszkusz, vagy akár a damaszkuszi polgári reptér ellen önmagában is fontos téma. Arra utal, hogy az izraeli vezetés lázasan kutat valamilyen szállítmány után, ami eddig minden igyekezet ellenére nem hozott sikert. Kétségtelen, az okok messze túlmutatnak a közvetlen katonai megfontolásokon, még ha el is fogadja valaki az állítólagosan Irán részéről küldött fegyverszállítmányok megakadályozásának magyarázatát. Sokkal több köze van ennek az izraeli belpolitikai küzdelmeknek és a zajló iráni atomtárgyalásokhoz, vagy akár az egyre fokozódó kölcsönös fenyegetésekhez Tel-Aviv és Teherán között egy esetleges háborút készítve elő. Vagyis, hogy valamilyen úton az izraeli vezetés ki tudna provokálni egy meggondolatlan iráni válaszlépést, amivel meg lehetne akasztani a Bécsben zajló tárgyalásokat.
Az eset azonban ezúttal még ezen is túlmutat. A szír közvéleményben egyre nő a düh Oroszországgal szemben, hogy hogyan engedheti meg, vagy legalábbis nem gátolja meg ezeket a barbár támadásokat. Kétségtelen, hogy Moszkva Szíria kapcsán nincs könnyű helyzetben, hiszen kényes egyensúlyt kénytelen fenntartani érdekei között Izrael, Törökország, Irán és maga Szíria tekintetében. Miközben maga is komoly nyomás alatt áll Washington részéről. Csakhogy a mostani eset olyan tüzet gyújtott, amit nehezebb eloltani, mint az izraeli rakétáktól felgyulladt Latakia kikötőjét.
Támadás a latakiai kikötő ellen
December 28 hajnali óráiban került sor a Latakia elleni támadásra, amit két izraeli vadászgép hajtott végre a Földközi-tenger felől. A bombázás kiterjedt károkat okozott és azért történhetett meg, mert mind az orosz, mind a szír légvédelem ki volt kapcsolva. Az orosz fél is elismerte, hogy támadás egybeesett egy orosz vadászgép landolásával az orosz erők által üzemeltetett közeli Ḥamīmīm légitámaszponton. Ezzel az oroszok a felelősséget alapvetően az izraeliekre hárította, amiért egy orosz gép fedezéke mögé bújtak, de a szírekre is, amiért nem voltak óvatosabbak. Ez a fő oka a most fellobbant szíriai haragnak a támadást követően.
Meg kell említeni, hogy az orosz magyarázat nem teljesen alaptalan, mivel 2018 szeptemberében egy hasonló izraeli támadás miatt a szír légvédelem lelőtt egy orosz gépet 15 orosz katonával a fedélzeten. Hasonló eset történt 2020 februárjában, amikor egy polgári utasszállítónak kellett hirtelen irányt váltania, mert egy izraeli támadás a damaszkuszi reptér ellen ezt használta fedezéknek és az eset majdnem tragédiához vezetett. Van tehát kellő precedens arra, hogy az izraeli támadások polgári, vagy orosz katonai gépeket használnak ki a szír légvédelem kijátszására, ezért talán logikusnak is hangzik, hogy érzékeny, vagy sűrű orosz légiközlekedés idején az orosz támaszponton lekapcsolják a légvédelmet.
Ez a magyarázat ott sántít, hogy mai fejlett légvédelmi eszközök pontos barát-ellenség felismerő rendszereket alkalmaznak, amik kellően meg tudják különböztetni a baráti gépeket az ellenségesektől, vagy a rakétacsapásoktól. Ennél is nagyobb kérdőjel azonban, hogy az orosz légi felderítés miért nem figyelmeztetett az izraeli gépek jelenléte miatt a térségben és miért hagyta figyelmen kívül ezt a fenyegetést. Hogyan történhet meg, hogy miközben izraeli gépek köröznek a térségben, az orosz légi felderítés nem jár el körültekintőbben, vagy nem hárítja el valamilyen módon ezt a fenyegetést? Tekintettel a növekvő orosz befolyásra egész Szíriában és kifejezetten a tengerparti térségben, a szíreket az ilyen magyarázatok már nem elégítik ki. Az egyre nagyobb befolyásért cserébe hathatós légi fedezéket várnak el.
A támadás komoly anyagi károkat és felfordulást okozott, bár messze volt attól, amit egyes források állítottak, hogy katonai szállítmány robbant volna fel és okozta volna a kitört tüzet. A Szíria által mutatott bizonyítékok kellően alátámasztják, hogy az eltalált konténerek pusztán élelmiszert és polgári árukat tartalmaztak.
Bár az izraeli állam ismét csak nem kommentálta az esetet, ám az izraeli értékelők nyíltan elismerték, hogy Izrael mért csapást a kikötőre. Mindezt a Szíriában és Libanonban működő paramilitáris szervezeteknek szóló iráni szállítmányok megállításával magyarázták. Bármi is legyen az igazság a lépés mögött, az világosan látszik, hogy ez alkalommal nem katonai szállítmányra mértek csapást. Ez vagy az izraeli felderítés gyengeségét mutatja és nem tudták megtalálni, amit kerestek, vagy a valódi okok keresendők másban.
Mi vadászik Tel Aviv?
Az egyre növekvő izraeli támadásoknak a szír polgári infrastruktúra ellen két fő célja van. Továbbra is nyomást akarnak gyakorolni Szíriára és az új izraeli vezetés is erőt akar mutatni, hogy szabadon cselekszik a szomszédos országokban. Vagyis épp annyira ellenőrzés alatt tartja a térség fejleményeit, mint a korábbi. A másik egy politikai cél. Kiprovokálni egy meggondolatlan válaszlépést Irántól és szövetségeseitől, ami ürügy lehet az Iránnal Bécsben folytatott atomtárgyalások megakasztására.
A paramilitáris szervezeteknek szánt állítólagos iráni szállítmányok elleni rejtélyes vadászat a térségben már bő egy éve zajlik. Miután azonban Szíria biztosította déli határvonalát és visszanyerte teljes ellenőrzését Darā‘ fölött, valamint sikeres egyezményeket kötött Jordániával, ez a bombázási hullám új utat vett. 2021 október 14-én Izrael nagyarányú légitámadást hajtott végre szír katonai olvasok ellen a Szír-sivatagban a Szírián belül létesített amerikai at-Tanaf támaszpont fölül. Nyíltan az amerikai támaszpontot használták fedezéknek. Ez az oroszok és az amerikaiak által köttetett íratlan szabályok nyílt megsértése volt, amivel elhatárolták egymás befolyási övezetét és gyakorlatilag felosztották a szír légteret egymás között. Ez a nem hivatalos egyezség azonban nem engedi meg befolyási területük használatát más, harmadik fél számára fedezékként. Pont úgy, ahogy az izraeliek tették.
A válasz nem váratott sokáig magára, mert 2020 október 20-án ismeretlen csoportok rakéta sorozatokat lőttek ki az at-Tanaf amerikai támaszpontra, amivel masszív, de csakis anyagi kárt okoztak. Tekintettel a támaszpont kiemelt szerepére, egy ilyen támadás nem történhetett volna meg Damaszkusz és Moszkva jóváhagyása nélkül. Sokkal valószínűbb, hogy ebben egy közös üzenet volt, mely szerint a támaszpont ilyen használata nem marad válasz nélkül. Bizony szinten el is érte célját, mert azóta nem történt hasonló támadás at-Tanaf fölül. Azonban az agresszió Tel-Aviv részéről azóta is fokozódik egyre több alkalommal és egyre több célpont ellen. Ez nyilván a korábbi akciók folytatása Irán és szövetségeseinek tevékenysége ellen a térségben. Korábban is feltételeztük, hogy Tel-Aviv bizonyos szállítmányra vadászik, amikor ezeket a nagyszabású támadásait végrehajtja Szíriában, ám egyelőre nem akadt rá a kívánt célpontra.
A kikötők küzdelme. Harc a jövőért?
A közvetlen katonai megfontolásokon túl azonban zajlik egy másik fontos háború is, amit Tel-Aviv vív. Ez már nem a jelenről, hanem a jövőről szól. Olyan stratégiai tervek megvalósításáról, amik legalább hétben évre nyúlnak vissza, ám az utolsó két évtizedben olyan szintre jutottak, ahol végrehajtásuk immár lehetséges és nagyon is valószínű.
Ismert tény, hogy amikor a kínai Egy Övezet Egy Út kezdeményezés megvalósul, akkor összeköti majd a távol-keleti és az európai piacokat és termelési központokat. Amikor elkészül, minden ebben résztvevő állam hatalmas hasznot húz majd az áruk és energiahordozók forgalmából, de egyben az infrastrukturális fejlesztések és a befektetések szabályos robbanásától is, amit ez a partnerség majd nyújt. Az azonban már kevesebb szót kap, hogy nem egyetlen útvonalról van szó, hanem valójában több párhuzamosan futó nyomvonalról, melyek közül több még nem nyert végleges. Ennél fogva közel egy évtizede már hatalmas küzdelem zajlik a térségben, hogy mely országok, mely városok lesznek e nem az új Selyemútnak a csomópontjai.
Ezen a ponton a kezdeményezés egy másik nagyon régi álommal kapcsolódik össze, ami megint csak közel került a megvalósításhoz. Ennek lényege a Közel-Kelet, kifejezetten a Perzsa-öböl és Egyiptom energiaforrásainak a közvetlen összekötése az európai piacokkal. Ez hatalmas hasznot jelentene a két végpont számára, de épp ugyanígy minden közvetítő államnak is, mivel biztos, kiszámítható és növekvő piacot jelentene, valamint befektetéseket és állandó bevételi forrásokat az energia eladás és a közvetítési díjak formájában. Ugyanakkor a felfejlesztett infrastruktúra más kereskedelmi partnerségnek esetében is használható lenne, növelve a résztvevő országok mozgásterét.
A két kérdés jelenleg a projektek egy közös halmazába fut össze. Ha az Egy Övezetet Egy Út kezdeményezés akar csak egy nyomvonalon keresztül is, de áthalad a Perzsa-öblön – ami kétségtelenül meg fog történni – akkor az energiahordozók eladása a szintén stabilan megbízható kínai és távol-keleti piacok felé is megvalósul. Emellett a kínai árúk hatalmas folyama több csomópontot is igényel a térségben, ahol a térségbeli kereskedelem majd becsatlakozik ennek az új Selyemútnak a folyamába. Ebből következőleg ezek a csomópontok felvirágoznak és a nekik otthont adó országok nagyarányú biztonságot, egyfajta érinthetetlenséget nyernek. Pont miképp évtizedeken át az Öböl arab államai kiemelt fontossággal bírtak nemcsak Amerika, de az egész világkereskedelem számára is. Ugyanez a paradigma lesz igaz várhatóan, csak immár kínai befolyás alatt. Magától értetődően pedig lázas küzdelem zajlik a két fő csomópont szerepének megszerzésére.
Mostanra a kínai projektek elérték az Indiai-óceánt Pakisztán és Irán útján, az utolsó lépések kivitelezés alatt államnak és hamarosan befejeződnek. A másik oldalon az európai kőolaj és földgáz vezetékek elérték Ciprust és már túl is nyúlnak, hamarosan elérve a levantei partokat. Az is világosnak látszik, hogy egy adott ponton a két projektnek kapcsolódnia kell. De hol? Lennie kell majd egy kereskedelmi csomópontnak az Öbölben. Innen az áruknak és az energiahordozóknak el kell jutniuk a másik csomópontig, egy összekötő állomásig, hogy onnan az európai piacok végpontja felé haladjanak tovább.
Az egyik megoldás lenne a Szuezi-csatorna. Ezért sietett Egyiptom nagymértékben kiterjeszteni ezt az útvonalat és épített egy második átjárót. Ez a nyomvonal, bár továbbra is alapvető, nem oldja meg teljesen az energiahordozók összekapcsolásának kérdését és bizonyos vetületekben kevésbé előnyös.
Ez a küzdelem például az egyik fő oka az Emirátusok és Katar szembeállásának, mivel e kettő fő kereskedelmi és gazdasági csomópontja, Dubai és Doha versengenek a kínai partnerségért.
A leginkább kívánatos útvonal az Öböl összekötése lenne a levantei partvidékkel csővezetékek és gyorsvasutak formájában, hogy Európa felé egy nagyban kibővített kikötőbe fussanak ki. Ebbe a nyomvonalba lehet majd becsatlakoztatni az Öböl másodlagos kereskedelmi csatornáit, illetve Irán és Irak piacait. Bár a küzdelem, hogy melyik város lesz az Öböl fő csomópontja még nem zárult le, zajlik emelett egy másik versengés is a fő levantei központ szerepéért.
Három szóbajöhető kikötő van. Ezek Haifa, Bejrút és Latakia. Messze a legfejlettebb Haifa. Máris van egy csővezeték, ami Haifát összeköti Eilattal, Izreal vörös-tengeri kikötőjénél. A kettő közti távolság minimális. Nemrég derült fény arra, hogy az Izraellel kötött emirátusi normalizálás egyik kiemelt szempontja ennek a nyomvonalnak a biztosítása volt. Ezzel máris ígéretes és stabil nyomvonalat kínáltak volna a kínai projektnek. Valószínűleg ehhez kapcsolódik, hogy az Emirátusok engedélyezte egy – titkos – kínai katona támaszpont építését Dubajban. Egyelőre ez a nyomvonal elakadt, a támaszpont építését az amerikaiak egyelőre meg tudták akadályozni, miközben az európai piacok felé tartó nyomvonalat Haifán keresztül szintén leállították – hivatalosan – az izraeliek. Ugyanakkor ennek jó eséllyel köze lehet ahhoz, hogy az Emirátusok felülvizsgálta terveit és jelenleg rendezi kapcsolatait Iránnal és Törökországgal. Bármi is az oka ennek, egyelőre kétségesnek látszik ennek a legígéretesebbnek tűnő nyomvonalnak a sorsa. A kivitelezés tehát helyzet gyökeres megváltoztatását igényli.
A másik ésszerű választás Bejrút kikötője lenne, aminek szintén jól kiépített infrastruktúrája van. Legalábbis volt 2020 augusztusáig, amikor egy hatalmas robbanás gyakorlatilag működésképtelenné tette. Köszönhetően pedig az itteni politikai viszonyoknak nemcsak, hogy továbbra sem világos mi is történt és hogyan bénult meg a bejrúti kikötő ennyire, ugyanezen politikai felállás azt is bizonyossá teszi, hogy a helyreállítás sokáig el fog húzódni. Még ha hatalmas összegeket sikerülne is beleölni – amit Kína elvben tudna biztosítani – a libanoni gazdaság olyan mély válságban van – és olyan mértékű politikai patthelyzet és korrupció övezi -, hogy ezek az összegek szinte biztosan minden eredmény nélkül párolognának el. Mindezt súlyosbítja a hírhedten kiszámíthatatlan libanoni politikai környezet, ami bármikor felborulhat.
A harmadik lehetőség a szíriai Latakia kikötője. Szíria minden jelenlegi problémája ellenére politikailag mindig egy stabil és kiszámítható állam. Kiváló kapcsolatai Iránnal és – ma már – Irakkal kifejezetten ígéretessé tennének egyik ilyen kereskedelmi útvonalat, főként annak fényében, hogy van csővezeték Irak és Szíria, illetve Szíria és Jordánia között, a szír tengerpart viszonylag jó infrastruktúrával bír. Igaz ugyan, hogy a három közül ez a legkevésbé fejlett, de a tekintettel a körülményekre kifejezetten ideális terepe a befektetéseknek. Ami látszik is az Irán és Oroszország közötti rivalizálásban. S minthogy Latakia kifejezetten közel fekszik Ciprushoz a kapcsolat megteremtése az európai piacok felé nem lenne nehéz. Szírián keresztül két nagy csatorna, az egyik Jordánián keresztül az Öböl felől, míg a másik Irakon át Iránból futhatna össze egyetlen folyammá.
Igaz, hogy a feltételek ma nem tűnnek ígéreteseknek arra, hogy Szíria a közeli jövőben ilyen nagyarányú kereskedelmi központtá válhatna. Három évvel ezelőtt ez elképzelhetetlen lett volna. Csakhogy azóta a körülmények gyökeresen megváltoztak. Szíria területei többsége felett visszaszerezte az irányítást és nemrég helyreállította kapcsolatait Jordániával és az Öböl államainak többségével. Minthogy pedig itt a következő száz évet meghatározó szállítási-kereskedelmi útvonal sorsáról van szó, a befektetés mindenképpen jó üzlet. Főként egy olyan országban, ami kiszolgáltatott gazdasági helyzetben van, – nem úgy mint egy évtizede – nincs alku pozícióban és nagy szüksége van az infrastruktúra újjáépítésére, amit eleve az új igényeknek megfelelően lehet végrehajtani.
Elvileg ennek az útvonalnak a meghosszabbítása egészen Törökországig szintén előnyös lehetne, ezt alapvetően más, Iránt átszelő tranzit útvonal szolgálja ki. Ez köti majd össze Közép-Ázsiát és Azerbajdzsánt az európai piacokkal. Ésszerűen azonban nem bízzák két ilyen masszív útvonal sorsát is egyetlen ország, pont Törökország kegyére, ami az utóbbi időszakban több kérdésben is bizonytalan partnernek bizonyult.
Mindezek egybevetve, bár mindez még nem kapott nagy nyilvánosságot, éles verseny zajlik a két kikötő, Haifa és Latakia körül, nem is feltétlenül közvetlen Damaszkusz és Tel-Aviv között. Vagyis az izraeli vezetésnek komoly érdeke van abban, hogy Latakiát, mint megbízható kikötőt, illetve magát Szíriát, mint biztos kereskedelmi csomópontot kiiktassa.
Itt pedig ismét csak fontos Oroszország szerepe, mert befolyása a térség felett egyre erősebb, ám eddig kevés eredménnyel az itteniek számára. Így tehát hacsak Moszkva nem kezd hamarosan nagyarányú befektetésekbe és fejlesztésekbe Szíriának ezen a részén és nyújt megfelelő védelmet, akkor ezt a szerepet kisebb mértékben Irán, de hamarosan egyre nagyobb mértékben Kína fogja betölteni.
Hol van az orosz fedezet?
Amint arról már szó volt, az újabban fokozódó izraeli támadások, és főként a legutóbbi Latakia ellen nagy felhördülést váltott ki a szír közvéleményben. Azt is láttuk, hogy Oroszország nagyon gyenge magyarázatot adott a támadásra. Az oroszok hanyagsága világos a kérdésben.
2021 december 23-án, vagyis nem sokkal a Damaszkusz ért támadások után és alig pár nappal a Latakiát ért előtt Oroszország szíriai különmegbízottja, Alexander Lavrentyev interjút adott a Russia Today arab nyelvű csatornájának. Az egész interjú Szíriával szembeni lenéző hangvétele kiválóan mutatta a szírek problémáját az orosz jelenléttel szemben. Kifejezetten az izraeli támadásokat illetően Lavrentyev szavai mutatták miről is szól a probléma. Oroszország nem kívánja megakadályozni ezeket a támadásokat, amíg azok Szíriában elsősorban az iráni pozíciók és szállítmányok ellen irányulnak.
Lavrentyev szerint a probléma lényege az amerikai jelenlét, mivel amíg fennáll a törvénytelen amerikai megszállás, addig a Damaszkusznak nyújtott iráni segítséget nem lehet meggátolni. Arra szükség van és jogos is, mivel Damaszkusznak minden joga megvan saját védelmére. M amíg Irán jelen van Szíriában, addig Izraelnek joga van megvédeni magát az olyan lépésektől, amiket biztonságára fenyegetésnek érez, ezt pedig Moszkva megérti. Más szavakkal Oroszország nem lát kivetnivalót abban, hogy Izrael támadásokkal gátolja Iránt Szíriában. De miért van ez?
Amint erről is már szó volt, míg sok tekintetben Oroszország és Irán szövetségesek és Szíriában alapvetően összehangoltan lépnek fel az amerikaik kipiszkálására, eközben éles gazdasági-stratégiai rivalizálás is zajlik közöttük. Oroszországnak nem célja az iráni gazdasági terjeszkedés elősegítése Szíriában, amit saját felségterületnek tekint.
Tehát van hathatós orosz légi fedezet Szíriában, de Moszkva nagyon is megválogatja, hogy mikor használja ezt és mikor hunyja be a szemét. Amikor Trump alatt a nyugati rakétatámadásokról volt szó az orosz és a szír légvédelem nagyon is hatásos eredményeket mutatott. A későbbi izraeli támadások esetén is a szír légvédelem még egymagában is sikeresen védte ki a támadások többségét, míg azok nem valamilyen külső fedezet mögül jöttek. Ám a Latakia elleni legutóbbi támadás azt mutatta, hogy Oroszország nemcsak nem állítja meg ezeket az izraeli támadásokat, hanem a szír védelmi képességeket is korlátozza. Épp innen ered a növekvő düh és csalódottság.
Érzékeny egyensúly
Az izraeli támadások az Oroszország Szíria jelenléte körüli ellentmondásoknak csak az egyik tünete. Ugyanígy támadható Oroszország viszonylag passzív magatartása az amerikai lépések iránt Kelet-Szíriában, miért nem lép az amerikai terv ellen, amikor Washington egy kurd autonómiát barkácsol itt az iraki recept alapján, vagy hogy miért nem gyakorol nyomást Törökországra, hogy az hagyja el Szíriát és miért nem engedi a szír hadseregnek Idlib felszabadítását.
A magyarázat az érdekek bonyolult hálózatában rejlik. Moszkva máris erősen súrlódik Washingtonnal számos területen. Ebben benne van Ukrajna, Fehéroroszország, Irán, vagy most éppen Kazahsztán. Egyben több alig rejtett ellentét is feszül az európai felekkel az energiaszállításokat érintően, Líbia, vagy legújabban Mali esetében. Ezen kérdések mellett Szíria nem kiemelt kérdés az oroszoknak. Eleddig Moszkvának elég az, hogy biztosítja jelenlétét Szíriában és nem engedi meg Damaszkusz bukását. Ezen túlmenően minden csak felesleges kockázat. Azzal is tisztában van, hogy az idő neki dolgozik, hiszen helyzete egyre biztosabb Szíriában, miközben az amerikai jelenlét Szíriában egyre drágább és Washington keresi a kivonulás módját. Így tehát bőven elég azt meggátolni, hogy az amerikaiak egy kurd enklávét, vagy tartós katonai támaszpontokat hagyjanak hátra.
Ebben a felfogásban Irán és Törökország is bizonyos mértékű szövetséges. Az irániak élen járnak az amerikaiak zaklatásában Szíriában. Törökország szintén arra hivatkozik, hogy jelenlétével a kurd szeparatisták ellen dolgozik. Így tehát míg Moszkva nem kifejezetten hagyja jóvá a török jelenlétet Szíriában, amíg az Idlibre korlátozódik, nem okoz neki gondot és hasznos eszköz az amerikai célokkal szemben. Egyben Oroszország érzékeny sokszor problémás partnerséget tart fent Törökországgal az európai energiaszállítások ügyében. Ami már önmagában is komoly érv arra, hogy ne élezze ki ezt a viszonyt Idlib miatt, ami Moszkva számára nem kiemelt kérdés.
Míg ezeket a megfontolásokat stratégiai szinten meg lehet érteni, ezek az ügyek erősen terhelik a szír-orosz viszonyt. Ami egyre jobban ki is ütközik. Eddig talán Moszkva úgy vélhette, hogy Damaszkusznak egyszerűen nincs választás lehetősége, ez már nem feltétlen marad így sokáig. Az egész helyzetkép a Közel-Keleten gyökeres változások előtt áll. Részint a visszaszoruló amerikai, részint a növekvő kínai szerep miatt. Amikor pedig a helyzet változása elindul, akkor Oroszország nem feltétlenül lesz a legkedvezőbb helyzetben. Egyre közelebb van az az idő, amikor Moszkvának végre döntést kell hoznia, hogy milyen irányba zárja le a szíriai kérdést, ehhez pedig aktívabb szerepvállalás kell.
Megítélést javító lépések
Nyilván nem véletlen, hogy nemrég Oroszország több lépést is tett megítélése javítására. Dacára az itteni érzékeny egyensúlynak. 2022-re tűztek műsorra egy új orosz filmet, ami Palmyra közös, 2017-es szír-orosz második felszabadítását mutatja majd be.
Az sem lehet véletlen, hogy egy ilyen nehéz időszakban az orosz filmgyártás egy olyan filmet készít, ami azt a képet sugározza, hogy a bajtársi szellem erős a szír és az orosz csapatok között. Szíriában máris jó fogadtatása van a film beharangozójának, de messze kisebb a várnál.
Egyben nem sokkal a Latakiát ért támadás után Oroszország hadgyakorlatot indított az amerikai at-Tanaf támaszpont körül. A művelet hivatalos oka a felkészülés volt a Szír-sivatag megtisztítására a Dā‘iš itteni sejtjeitől, amit újabban ismét egyre aktívabbak. Az persze valószínűtlen, hogy ez különösebben megijesztené az amerikaiakat. Vagyis a cél sokkal inkább annak a képnek az erősítése, hogy Oroszország ma is a szír erők fontos és elkötelezett támogatója. Csakhogy egy ilyen üzent mostmár eredményeket kíván. Érdemi elmozdulást Kelet-Szíriában, Idlibben, a légitámadásokkal szembeni védelemben, vagy a szír gazdasági körülményekben.
Megingott népszerűség
Mindezek az érzékeny megfontolások jól ismertek és közszájon forognak Szíriában. Valóban, amikor néhány éve az orosz beavatkozás megindult, senki sem vitatta ezeket a részleteket. Moszkva népszerűsége megingathatatlannak tűnt, mivel a többség elfogadta, hogy Moszkva egymaga nem képes felvenni a harcot a Dā‘iš és a többi terrorista csoport, illetve a kurd szeparatisták ellen, fellépni a török invázió és a törvénytelen amerikai megszállás ellen, s mindeközben még az izraeli agressziót is elhárítani. Csakhogy hét évvel Szíria jelenléte kezdete után, miután már a szír hadsereg hatalmas területeke szabadított fel, egyre szorítóbb a kérdés. Mit ad ma Oroszország cserébe azért, hogy egyre terhesebben növekszik jelenléte a szír katonai és polgári infrastruktúrában, illetve gazdaságban? Lehet, hogy nehéz kiszorítani az amerikaiakat és a törököket az országból, de nem tudna legalább az izraeli rakétákat elhárítani? Mi történt a fejlett rakétavédelmi rendszerekkel, amikről ódákat zengtek pár éve, és amik pont Szíriában szereztek legendás hírnevet?
Tekintettel a NATO részéről Ukrajnában és Fehéroroszország esetében egyre fokozódó nyomásra, a Bécsben zajló iráni tárgyalásokra és a Törökországgal ápolt kényes energia-szállítási partnerségre a szír aggályok ma keveset nyomnak a latban Moszkva számára. Pedig kellene. Merthogy Damaszkusz számos gazdasági és társadalmi téren szenved, alkalmasint ma jobban, mint korábban, amikor a háború még lángolt. S miközben igaz, hogy a szír kormány ma nem válogathat a szövetségesek közt, és ami elérhető, azok közt Oroszország messze a legkomolyabb, sokáig már nem hunyhat szemet a növekvő elégedetlenség fölött. A szír utcákon Oroszország népszerűsége minden korábbinál mélyebben van, alulmúlta még Iránét is. Ha pedig ezeket az aggályokat nem kezelik, vagy újabb nagyobb területek felszabadításával nem sikerül eredményt felmutatni, akkor nagyon nehéz lesz meggátolni a törést. Vagy Moszkva és Damaszkusz között, vagy a szír vezetés és a lakosság között. Ez a nyomás egyre nő. Az óra pedig ketyeg.