Ma a világ teljességgel az Ukrajnában dúló háborúra összpontosít. Tekintettel ennek lehetséges kihatásaira az egész világra és a nyugati média fokozott figyelmére ez érthető is. Ugyanakkor van más változások is vannak, amik nem kapnak ekkor figyelmet. A jövő szempontjából azonban ezek is hasonlóan fontosak.
Több ilyen dolgot is lehet említeni. Ilyen például Peking újra élénkülő érdeklődése Tajvan iránt. Vagy, hogy a kínai külügyminiszter nemrég első látogatását tette Afganisztánba, amióta a Ṭālebān átvette a hatalmat. Ugyanakkor ugyanezen az útján nemcsak itt és Pakisztánban állt meg a kínai külügyminiszter, hanem Indiában is, mely az első ilyen magas szintű találkozó a két ország között, amióta 2020-ban határincidensek történtek köztük. A két fél nemcsak egy lehetséges megbékélés és rendezés alapjairól tárgyalt, hanem egy sor globális kérdésben is közös álláspontot alakított ki.
Az ilyen átalakulásokat általában élénk amerikai diplomáciai figyelem kíséri. Csakhogy ma Washingtont leköti Oroszország és Európa.
Egy másik hasonló kérdés a nemrég megélénkült titkos és kiber háború Izrael és Irán között. Ma a világot lekötik az orosz precíziós csapások Ukrajnában működő zsoldos kiképző központok ellen. Csakhogy nemrég, bár nem kapott nagy figyelmet, Tel Aviv és Teherán között hasonlóan meglepő csapások voltak egymás legérzékenyebb állásai ellen.
A most élesedő konfliktus együtt a végső szakaszába ért bécsi atomtárgyalásokkal Irán és a nyugati államok között a legtöbb arab államot arra kényszerítik, hogy átértékeljék helyzetüket, illetve hogy inkább melyik oldalra kívánnak állni. Napjainkban élénk diplomáciai tevékenység zajlik a térségben, hogy a küszöbön álló összecsapás előtt mindenki rendezze sorait. Ez máris meglepő, bár nem váratlan fordulatokat hozott, mint amilyen Baššār al-Asad szír elnök történelmi látogatása az Emirátusokba.
Ilyen esetekben Amerika közelről figyelné és egyengetné ezeket a fejleményeket. Ma azonban Washington le van kötve. Ez pedig felveti a kérdést: Merre tart az arab világ? Ami egy újabb globális energiaválság hajnalán egyáltalán nem másodlagos kérdés.
Egy nem éppen titkos háború
Az egymás elleni kölcsönös csapásmérések láncolata Irán és Izrael között állítólagosan még februárra nyúlik vissza, bár jó ideig nem derült fény rá. Állítólagosan valamikor 2022 február elején Izrael csapást mert egy – egyelőre nem tisztázott módon és körülmények között – egy iráni drón létesítményre Kermānšāh közelében és több száz drónt pusztított el. Minderről csak március 15-én számolt be az izraeli Haaretz napilap, de sem előtte, de akkor nem erősítette ezt meg egyetlen iráni, vagy független forrás sem. Ez önmagában is gyanús, ami még inkább kétségessé teszi a beszámolót, hogy ez csak egy meglepő iráni csapás összefüggésében merült fel.
Március 13. hajnali óráiban Irán precíziós csapást hajtott végre Irak északi részén, Irbil reptere közelében, igen közel egy még mindig működő amerikai támaszponthoz. Először úgy tűnt, hogy a célpont esetleg maga az amerikai támaszpont lehetett, hiszen az utóbbi időben az Irakban működő amerikai állások ellen – bár főként helyi ellenállási csoportok részéről – megszaporodtak. Ezt azonban mind Washington, mind Teherán szinte azonnal cáfolta. A valódi célpont egy Moszad kiképző és kémközpont volt Iraki-Kudisztán központi reptere és az amerikai Ḥarīr támaszpont tőszomszédságában. Az iráni légicsapás hatalmas meglepetés volt. Egyáltalán nem azért, mert az irániak képesek voltak felderíteni ezt a központot, hiszen a környéket az utóbbi hónapok során több támadás is érte. A meglepetést az okozta, hogy röviddel a csapás előtt új személyzet érkezett a támaszpontra, ami állítólagosan a műveletre készült Iránon belül. Ezt állították meg és számos izraeli ügynök lelte halálát a támadásban.
Az állítólagos februári izraeli csapás Kermānšāh közelében csak ez után a támadás után került szóba, amit az izraeli források válaszcsapásként írtak le. Ugyanakkor lehetséges, hogy ez csak a lelki hadviselés része. Ismét ki kell emelni, hogy sem iráni, sem nyugati, de még kormányellenes iráni források sem említették ezt a Kermānšāh körüli támadást sem korábban, sem azóta. Ami Irán esetében igen szokatlan. Még csak valószínűbb, hogy Irán egy küszöbön álló izraeli támadást fedezett fel és hárított el, mivel az Irbil melletti támadás után egy nappal Irán bejelentette, hogy egy Moszad szabotázs akciót fedezett fel a Fordō-i atomlétesítmény ellen. Ami az egyik legfontosabb iráni nukleáris telephely. Ezzel egyidőben pedig egy izraeli kémhálózatot is felderítettek az irániak.
Összességében, bár egyik oldal sem tagadja, hogy kiterjedt fedett háború zajlik a felek közt évek óta, úgy tűnik most Irán egy izraeli akciót hárított el és csapott vissza igen keményen. Feltételezhető, hogy Tel-Aviv csak utólag találta ki a Kermānšāh elleni támadást, hogy az iráni lépés jelentőségét csökkentse. Főként azért, mert ez a lépés nagyon fejlett iráni hírszerzési és kiber képességekről tanúskodik.
Teherán azonban nem állt meg itt. Egy Iránhoz köthető rejtélyes hacker csoport információkat szivárogtatott ki David Barnea Moszad igazgatótól. Egyelőre az tűnik valószínűnek, hogy a hackerek fel tudták törni Barnea telefonját, vagy számítógépét, ami aggodalomra adott okot az izraeli vezetésben.
Ez az eseménysor és a korábbi meglepetés, amikor a libanoni Ḥizb Allah egy drónt tudott beküldeni mélyen Izraelen belülre, majd a drón épségben vissza is tért, együtt arra utal, hogy a helyzet egyre fokozódik a térségben. Igen közel lehetünk egy nagyobb összecsapáshoz. A bécsi atomtárgyalások is a végükhöz közelednek. Mindezt összeadva Tel-Aviv nincs könnyű helyzetben, ami gyors reakcióra sarkallta. Jelenleg mind Izrael, mind Irán igyekeznek javítani helyzetüket, ez pedig az egész térséget válaszút elé állítja.
Vegyes jelzések
Ilyen körülmények között természetes, hogy minden arab ország, ami a két regionális hatalom közti hadiút mentén fekszik át kell gondolja lehetőségeit. Amit meg is tesznek. Csakhogy egy sor tényező nagyon nehéz választások elé állítja őket. Az eredmény pedig egy lassan formálódó középút egy nagyon élénk diplomáciai tevékenység közepette.
Sok arab állam, főleg az Öböl országai és Egyiptom nehéz helyzetben vannak. Gyanakodva tekintenek Iránra, amivel szemben történelmi sérelmeik vannak és régóta titkos akciókat folytatnak ellene, ám legalább ennyire nehéz Tel-Aviv mellé állniuk is. Normális helyzetben ilyen körülmények közt nagyobb amerikai jelenlétre szavaznának és innen várnának biztonsági garanciákat. Csakhogy ma ez egy nehezen járható út. Egyrészt azért, mert nagyon is jogos gazdasági érdekeiket követve gyakorlatilag Oroszország mellé álltak a mostani szakciós-gazdasági háborúban. Másrészt, mert már jóval ezelőtt is Washington kapcsolatai ezekkel az arab szövetségeseivel romokban voltak. A Biden kormányzat Egyiptom esetben azt a politikát követte eddig, amit még Obama hagyott hátra, melynek során kifejezetten hűvös és tartózkodó módon bánik Kairóval. Biden ugyanakkor nem nyújtott érdemi segítséget Szaúd-Arábiának és az Emirátusoknak a jemeni háborúhoz, nem volt képes megvédeni őket a folyamatos légicsapásoktól és az ő nézőpontjukból megalázóan bánt e két állam vezetésével. Ezzel egyidőben viszont nem tudta javítani kapcsolatait Katarral sem, amik azután váltak kifejezetten rosszá, hogy Trump gyakorlatilag támogatást nyújtott Rijád, Kairó és Abū Zabī blokádjához Doha ellen. Vagyis, egy sor szövetséges elhidegülése nem hozta magával egy másik megnyerését. Ennek fényében teljesen ésszerűen léptek az Oroszország elleni szankciók ügyében. Ez pedig nemcsak meglepte Washingtont, de egyes véleményközpontokat arra is sarkallt, hogy egyenesen Szaúd-Arábia megbüntetését követeljék “Oroszországnak adott támogatása miatt”.
Ha tehát nem az amerikai támogatásra alapoznak, mit tehetnek ezek az arab államok, hogy felkészüljenek a küszöbön álló viharra? Egyesek, mint Szíria könnyű helyzetben vannak. Kiváló kapcsolataik Oroszországgal és Iránnal egyaránt világosan kijelölik az útjukat. Mások, mint a belpolitikai gondoktól megbénított Irak szívesen lazítanának szoros kapcsolataikon Teheránnal, de nem nagyon van választási lehetőségük. A többség számára azonban a helyzet egyáltalán nem világos. Ezért aztán igen intenzív diplomáciai munka indult, ami nagyon vegyes jelzéseket eredményezett.
Pár héttel ezelőtt még a legfőbb iráni és emirátusi vezetők közti magas rangú találkozók és a szaúdi-iráni tárgyalások jó üteme arra utalt, hogy az Öböl lassan távolodik a korábbi megszállott “normalizálási” menetrendtől, vagy akár szövetségépítéstől Izraellel. Ez a vonal azonban nem ennyire világos. A jemeni események, valamint a Teherán és Tel-Aviv közt fellángoló harc megzavarták ezt a folyamatot.
Az első jele annak, hogy az Öböl mégsem fogja feladni az Izraellel való barátkozást Bahrein körül alakult ki, ami mostanra ezeknek a kapcsolatoknak a kísérleti terepe lett. Mindezt a bahreini és a többi öböl tisztségviselő azzal magyarázta, hogy mindez csupán a Nyugattal ápolt nemzetközi együttműködés, aminek része Izrael is, ám mindez egyáltalán nem jelent kétoldalú együttműködést Tel-Aviv és Manáma között. Azonban március 9-én Aviv Kochavi izraeli vezérkari főnök Bahreinbe érkezett és kiterjedt tárgyalásokat folytatott bahreini kollégájával. Erre a látogatásra magasrangú politikai és katonai tárgyalások egész sora, valamint egy izraeli összekötő tiszt kinevezése után került. Ez utóbbi az első ilyen alkalom egy arab ország esetében. Ugyan maga Bahrein nem bír nagy jelentősséggel a térség képletében, két dologra érdemes felhívni a figyelmet. Először is egyetlen arab ország sem kommentálta ezt a fejleményt, holott ismert tény, hogy Manáma közvetlen arab szomszédaival való egyeztetés nélkül nem formálhat önálló külpolitikát. Másrészt viszont a legutóbbi napokig Irán is tartózkodott attól, hogy kommentálja a kérdést, dacára annak, hogy nyilván mindez aggasztó Teherán számára. Vélhetően tehát volt még esély egy általános Öböl-Irán rendezésre, amit egyik fel sem akart felrúgni.
Ütközőpályákon
Az iráni, illetve a szaúdi és emirátusi vezetők közti találkozók óta azonban gyakorlatilag háború dúl Teherán és Tel-Aviv között. Emiatt pedig diplomáciai találkozók egész sora indult meg, ami még mindig tart. Mindez három külön, de egymásra ható vonalon halad. Az elsőt Izrael jelenti, ami fokozott diplomáciai munkával az Öböl és Egyiptom felé egy regionális Irán-ellenes szövetséget próbál kialakítani. A második vonalat az iráni külügyminiszter legutóbbi regionális körútja jelenti, aki szíriai és libanoni szövetségeseit látogatta végig, hogy biztosítsa támogatásukat. A harmadik szálon viszont vezető arab államok tettek meg mindent, hogy valamiféle közös álláspontot alakítsanak ki. De egyben, hogy puhatolózzanak a másik két tábornál is.
Ami az izraeli kísérletet illeti, arról nagyrészt már volt szó korábban. Egy sor áttörést jelentő találkozóra került sor az utóbbi hónapokban Bahreinben és az Emirátusokban, ami előkészítette a terepet a későbbi Irán elleni együttműködéshez. Bár ez lehet, hogy csak a hagyományos izraeli lelki hadviselés része, amivel megpróbál éket veri az öbölállamok és Irán közt, mostanra az izraeli média nyíltan egy lehetséges régiós szövetség építéséről beszél. Ennek a diplomáciai tevékenységnek az eddigi csúcspontja Bennett miniszterelnök találkozója volt as-Sīsī egyiptomi elnökkel, és az Emirátusok élén álló Ibn Zāyiddal Egyiptomban. Erre nem sokkal az as-Sīsī egyiptomi elnök és Ibn Salmān szaúdi koronaherceg közti március 8-i rijádi találkozó után került most sor. Nagyon keveset tudni ennek a két találkozónak a valódi tartalmáról, de a cél viszonylag világos. Bármi is volt ezeknek az egyeztetéseknek a valódi eredménye, az bizonyos, hogy Izrael meggyőző képet mutat, hogy a térségnek legalábbis egy része támogatja.
Ezzel a szállal haladt szorosan együtt az arab vezetők egymás közötti találkozóinak egész sora. Egy meglepő, de már régóta esedékes lépéssel március 18-án Baššār al-Asad szír elnök az Emirátusokba érkezett. Ez a történelmi fordulat gyakorlatilag a Szíria elleni hosszú háború véget jelenti, legalábbis arab ellenfelei részéről. A lépés máris kiváltotta Washington kritikáját, de ez most nem foglalkoztatja az Emirátusokat. Míg ez egy történelmi elmozdulás, ami akár egy esetleges megbékélési szándékot is mutathat Abū Zabī részéről a pró-Irán tábor felé, nem szabad figyelem elől téveszteni, hogy a színpadias díszletek után nem volt kézzel fogható tartalom. Nem világos, hogy ez a kétségtelenül fontos találkozó valójában hogyan fogja megváltoztatni a Szíria körüli realitásokat. Főleg a találkozót közeli fejlemények tükrében.
Merthogy a találkozó után a nem sokkal az emirátusi koronaherceg, az állam valódi vezetője Egyiptomban találkozott as-Sīsī egyiptomi elnökkel és Bennett izraeli miniszterelnökkel. Ez épp az ellentétes irányba tett lépést mutat. Pusztán egy nappal később ugyanez a két arab vezető már Jordániában folytatta egyeztetésüket II. ‘Abd Allan jordáni királlyal és Muṣṭafā al-Kāẓimī iraki miniszterelnökkel. Tudván milyen komoly paranoia él Iránnal szemben Jordániában és mennyire törékeny most a politikai helyzet Irakban, ez megint csak arra utal, hogy a cél az Iránnal, vagy az Irán-barát táborral való megbékélés. Sokkal inkább az Iránnal szemben kritikus, de a Nyugattal jó viszonyt ápoló országok fóruma a mostani helyzet egyeztetésére.
Valószínűleg mindezek reakciójaként Amīr ‘Abdollahiyān iráni külügyminiszter saját regionális körútra indult a támogatás biztosítására. Március 23-án Damaszkuszba érkezett és találkozott al-Asad elnökkel. Itt nemcsak az erős kétoldalú szövetség további támogatás fejezte ki, de azt is, hogy Teherán támogatja Szíria újjáépülő kapcsolataik elsősorban az Emirátusokkal, de egyben az egész arab világgal. Mégha ezt Irán gyanúsan is ítéli meg. A következő napon ‘Abdollahiyān Bejrútba ment, ahol a felső vezetéssel találkozók egész sorát tartotta. Az utat a Ḥizb Allah főtitkárával, Ḥasan Naṣr Allah-val tartott találkozóval, majd a független libanoni al-Mayadeen csatornának adott interjúval zárta. A látogatás során az iráni külügyminiszter nemcsak a hagyományosan Irán-barát poltikai körökhöz fordult, hanem az egész libanoni államirányítást próbálta megnyerni, többek közt gazdasági segítséget ajánlva a válság sújtotta országnak. Ezzel együtt is azonban az említett interjú során a látogatás valódi természete is kiderült, amikor azt közölte: “semmilyen izraeli jelenlét sem elfogadható az Öbölben”.
Eleddig ilyen nyilatkozatokat eddig csak az iráni hadsereg leginkább keményvonalas tagjai engedtek meg maguknak. A hivatalos politikai irányvonal ettől tartózkodott. Ezt lehet figyelmeztetésnek is érteni, vagy akár az iráni-öböl megbékélési folyamattal való elégedetlenségként. Az, hogy némi gondolkodás után Szana’a elutasította a Rijádban tartandó átfogó jemeni béketárgyalásokat, majd nemrégen pusztító csapást mert a királyságra, mutatja, hogy Teherán elégedetlen. A szaúdi-iráni közeledésnek ezzel vége.
A rejtvény megoldása
Mit jelent tehát mindez a lázad diplomáciai munka? Mire utal az, hogy a kiterjedt tárgyalások után végül Rijád felhagyott ezzel a kísérlettel? Hogyan lehetséges, hogy röviddel a Baššār al-Asaddal folytatott tárgyalás után az emirátusi vezetés egyiptomi és szaúdi egyeztetés mellett az izraeli kormánnyal tárgyalt? Mi az olvasta ezeknek a vegyes jelzéseknek?
A megoldás igen valószínű. Egyiptom, miközben nincs közvetlen gondja Iránnal, számos okból támogat egy kiterjedtebb izraeli partnerséget, és szívesen közvetít is ezért a maga hasznára. Az Öböl országai talán őszintén próbálták rendezni a viszonyokat Iránnal, akár nem, de a diplomáciai munka igazi lényege az egymás közti rivalizálás rendezése volt. Hogy Rijád és Abū Zabī visszaszerezte megtépázott befolyását a térségben.
A szír elnökkel tartott találkozó ebbe képbe illik bele, mert ezzel egyrészt felmérték az Irán-barát tábor szándékait, másrészt megint megpróbálták megosztani azt. A legfontosabb a régi és mindig visszatérő ajánlat újbóli felvetése Damaszkusznak. Ha Szíria megszakítja szövetségét – nem is feltétlenül minden gazdasági és katonai kapcsolatát – Iránnal, akkor ezért cserébe az Öböl visszavezeti az arab világba, visszalépteti az Arab Ligába és újra megnyitja a pénzforrásokat és befektetéseket Damaszkusz előtt. Ugyanennek a folyamatnak a részeként az Emirátusok kész közvetíteni egy átfogó békemegállapodáshoz Szíria és Izrael között, amellyel Szíria visszakapná a Ğūlān-fennsík egy részét – vagy egészét -, véget érne a terrorista csoportok támogatása és az amerikai jelenlét követelése Dél-Szíriában. Bár ez már önmagában is nagyon fontos, a folyamat könnyen tovább bővíthető, hogy Szaúd-Arábia is belekerüljön, akár a Szíriával kötött egyezmény másodlagos garantálójaként, akár “csak” további normalizáló félként. Ez óriási szívesség lenne Rijád számára ami eddig nagyon nehezen talált elfogadható kifogást a már amúgy is aktív szaúdi-izraeli kapcsolatok legalizálására.
Összességében persze ez a kísérlet kudarcra van ítélve, ahogy minden korábbi esetben is ügy volt. Ám eközben kipuhatolható mind a két tábor, a szaúdi-emirátusi viszony rendezhető, illetve emirátusi befolyás alatt egy tágabb arab szövetségi tábor alakítható. Messzire tekintő terv ez, ami végre helyreállítaná az erősen meggyengült emirátusi szerepet a térségben, és ismét lépéshátrányba hozná a régi rivális Katart. Ami előtt most kevés lehetőség áll nyitva, hiszen a Törökországgal való erős összefonódás miatt sem Szíriának, sem Iraknak nem tud mit ajánlani.
Mindez persze csak feltételezés. De egybevág a részletekkel. Végtére is mit jelent Szíria az emirátusi vezetés szemében, főleg azon a szinten, ami miatt megéri kiváltani az amerikaiak haragját? Mit nyer az Emirátusok ezekből a Damaszkusznak – látszólag – nagylelkűen adott szívességekből? Önmagukban semmit. Ám a további diplomáciai lépésekkel együtt hasznosnak bizonyul Izrael számára, rendezi saját viszonyát Szaúd-Arábiával és Egyiptommal, valamint a közöttük lévőket és szívességeket gyűjt be Algériától és Marokkótól egészen Szíriáig és Irakig. Sorra veszi át az eddigi katari pozíciókat a térségben. Merthogy az emirátusi külpolitikai doktrína sarokköve, a fő szempont a gazdasági, stratégiai, biztonsági és globális megfontolásokon túl mindig is a Katarral való viszály. Hogy Katarnak vesznie kell.
Amikor 2021 januárjában az al-‘Ulāban tartott csúcstalálkozón Szaúd-Arábia véget vetett a Katar elleni blokádnak, kiegyezett Katarral és ezt a kiegyezést szövetségeseire is rákényszerítette, akkor Doha gyakorlatilag megnyerte a játszmát. Azóta az Emirátusok hátrányban volt ebben a regionális harcban. A kérdés az volt, hogy hogyan tér vissza a játszmába. Ez pont most történt meg. A Baššār al-Asaddal, illetve Bennettel folytatott két találkozó között. Egy Teherán és Tel-Aviv közt egyre szélesedő háború hátterében, finoman szőve a szálakat.