Március 26. szerdán Szíria elnökválasztást tartott, egy nappal később pedig bejelentették, hogy Baššār al-Asad újabb megbízatást nyert. Sem az eredmény, sem a 95,1%-os győzelmi arány nem volt meglepetés. Részben azért, mert nem is volt igazi verseny a másik két, alapvetően jelentéktelen kihívóval, de részben azért is, mert a körülmények Szíria körül gyökeresen megváltoztak.
Ezzel azt is mondhatnánk, hogy ismét a régi lemez ismétlődött. Egy nagyban koreografált választást tartottak, miközben a Szíriát immár tíz éve lassan megfojtó válság folytatódik. Nincs tehát tét, nem volt semmi értelme.
Sok dolog azonban alapvetően megváltozott még a legutóbbi, 2014-es választáshoz képest is. Ezúttal, nem úgy, mint hét éve, a nyugati média csak halovány lépéseket tett a választás kifigurázására. Gyakorlatilag semmi súlyt nem adott neki. Alapvetően inkább az elhallgatás mellett döntöttek. A másik változás, hogy a nagy nyugati ellenfelek dacára szinte alig volt bármilyen kritikai megjegyzés diplomáciai téren, az arab világban pedig semmi. Épp ellenkezőleg, a gratulációk mostmár felülmúlták a kritikákat.
Oka van annak, hogy a nyugati fősodratú médiában, de akár az arab nagy csatornákon is miért ekkor az érdektelenség. Míg tíz éve szinte bármilyen szíriai tartalmú hír a műsoridő jelentős részét foglalta el ezek a felületeken, ezúttal alig említette valaki egyáltalán, hogy választásokat tartottak, s még kevesebben, hogy Baššār al-Asad nyert. Az alapvető válasz erre az, hogy mindazok, akik annyi éve éppen számolgatták al-Asad ulolsó napjait már szinte mind nincsenek hivatalban, országaik pedig teljesen más irányt vettek, többek meg is békültek Szíriával.
De vajon változott-e valóban bármi Szíria számára ezzel? Vagy ez cak egy lábjegyzet az ország válságának történetében? Mi várható Baššār al-Asadtól, s mi történt ezen a választáson? Főként pedig utána.
Bátortalan versengés
Szíria alkotmánya és szokásai ismeretében köztudott volt már évek óta, hogy idén nyáron valamikor elnökválasztás lesz. Még ennyire sem volt kérdés, hogy ha csak valamilyen csoda nem történik, vagy idegen csapatok le nem rohanják az országot, Baššār al-Asad ismét jelöltetni fogja magát, s szinte biztosan nyer is. Nemcsak azért, mert ezen a ponton most az ország nem engedhet meg magának egy drasztikus fordulatot, hanem mert az elnök még ma is kifejezetten népszerű. Ez teljes igazolást is nyert a mostani választáson, igaz, nem feltétlenül azokkal a mérőszámokkal mérve, ahogy azt nyugaton szokták szemlélni.
Az egész választási procedúra április 19-én indult, amikor megkezdődött a lehetséges jelöltek jelentkezése. 51 személy, köztük 7 nő jelöltette magát, de a Legfelsőbb Alkotmánybíróság végül csak három embert engedett át. Baššār al-Asad elnököt és két pehelysúlyú ellenjelöltet. Ők voltak ‘Abd Allah Sallūm ‘Abd Allah, egy az uralmon lévő Ba‘at Párttal egyik szövetséges párt jelölje; és Maḥmūd Mara‘ī, az országon belüli valódi ellenzék egyik tagja, aki ugyanakkor nem számít kifejezetten ismertnek és nagyon korlátozott támogatást élvez. Az sem közömbös, hogy egy közel-keleti országban ha csak nem fordulnak a dolgok nagyon elkeserítőre, általánban minden körülmények között a rendszert támogatják az emberek a bizonytalanság helyett. Ez ma Szíriában kifejezetten igaz, ahogy a több mint tíz éve tartó háború a végéhez közeledik.
Baššār al-Asad elnök nagyon szerény programmal indult az “al-Amal bil-‘Amal” (Remény a munkában) jelmondat alatt, nagyon hangos kampány övezte, de csak kevés ígéret, vagy változás hangzott el. A másik két jelölt még nála is visszafogottabb kapmányt folytatott, és szinte semmilyen figyelem nem esett rájuk sem az országon belül, sem nemzetközileg. Így jutottunk el a múlt heti választásokig, amiben az elnök újabb hét évre kapott felhatalmazást. A kép azonban nem ennyire egyszerű.
Ettől a belső folyamattól függetlenül sem lehet beszélni valódi alternatíváról a mostani államrendszerrel szemben. Az egykor a Nyugat által hőn szeretett ellenzék nagyrészt felszívódott. Ami maradt, az pár fegyveres zsoldos csapat Idlibben és pár kormányt mímelni próbáló politikai klub, amik kizárólag a török hadseregtől függenek; illetve Kelet-Szíriában a főként kurdokból álló “Qasad” milícia, ami pontosan ugyanennyire az amerikai megszállástól függ. Teljesen világos mostanra, hogy ezek nélkül a külső támogatók nélkül nincs semmilyen szervezett erő, ami alternatívát kínálna. 2021-ben pedig ezek nincsenek abban az állapotban, hogy átvegyék az országot, hiszen még azokon a területeken sem támogatják őket, ahol amúgy az elnök nem számít kifejezetten népszerűnek. Ma is sokan vannak, akik nem szívlelik a mostani államvezetést, de ezek többsége mára a főként Amerikába, Németországba és Törökországba húzódott diaszpórába menekült és alapvetően szervezetlen. Nincs semmilyen “ellenajánlat” a szír választó számára, még annyira sincs szervezett alternatíva, pláne olyan, ami nem fanatikusokból áll. Ez azonban nem jelenti, hogy a mostani választásoknak nem volt tétje.
Még el sem indult a választási gépezet, amikor az EU bejelentette, hogy nem fogja elismerni a választás eredményét és a legkeményebb szankciókat is meg fogja újjítani Szíria ellen májusban, pont a választásokra időzítve. Ezen a “logikai alapon”, teljesen szembemenve az eddig hangoztatott elvvel, mely szerint a szíriai válságnak csakis politikai megoldása lehet, számos nyugati országban megtiltották, hogy területükön a szír követséget részt vegyenek a választásokon. Az ellentmondás éppen abban van, hogy még csak meg sem próbáltak valamilyen alternatíváról tárgyalni a választásokhoz képest. Egyszerűen csak előre semmisnek nyilvánították. Az idő múlásával a legtöbb nyugati és öbölbéli csatorna vagy teljesen elhallgatta az ügyet, vagy alapvetően a még ma sem kormányfennhatóság alatt álló területekre összpontosítva említették, mint amilyen Idlib is. Vagy csak gúnyt űztek belőle. Nyilvánvaló volt, hogy számukra a legjobb egyszerűen csak nem beszélni róla. Mi több, valószínűleg az sem véletlen, hogy februárban utalások történtek, hogy esetleg Baššār al-Asad elnököt egy a kormányt és az ellenzéket egyesítő katonai tanács, esetleg egy katonai vezető váltaná. Nagyon is veszélyes felvetések ezek, amik egy adott ponton el is jutottak a közbeszédig, ám végül semmi nem lett belőle. Mindez mutatja, hogy bőven voltak próbálkozások, hogy nyomást gyakoroljanak Damaszkuszra. Csakhogy nem volt más ajánlat a kormánnyal szemben. Ma sincs.
A kényelmétlen valóság
A valóság az, amit a nyugati média, vagy a nyugati politikai osztály nem akar elismerni, hogy a választások valójában óriási sikert jelentettek Damaszkusznak. Ennek igazi jelzője nem a 95,1%-os győzelmi arány. A jelöltek összeállításába, s jó eséllyel magába az eredményben is “segítő kezek” besegítettek és soha nem is volt semmilyen kétség az eredményt illetően, ami még csak jobban elbátortalanította az ellenjelöltek elleni kampányt. Ám ami igazán jelentős, az a 78%-os részvételi arány és a győzelem utáni tömeges ünneplés.
Még ha fel is tételezzük, hogy a 78%-os részvételi arányra rásegítettek, ez még mindig tömeges részvételt mutat egy amúgy valóban nem minden vitán felül álló választáson. Ami egyértelműen mutatja, hogy minden gond és válság dacára Baššār al-Asad ma is tömeges támogatást élvez. Ennek fényében érthető, miért döntött a nyugati média a választás elhallgatás mellett. Igen nehéz lenne egymagyarázni ezeket az ünneplő tömegeket a “véres diktátor” képe mellet, amit az utóbbi tíz évben festettek róla. S még nehezebb lenne elmagyarázni miért voltak hasonló ünneplések külföldön is, ahol a szír államgépezet nem tudja elérni őket.
Szírek ünnepelnek Libanonban Baššār al-Asad válaszási győzelme bejelentése után.
Valóban, a végkimenet egyértelmű volt már a folyamat elindítása előtt is. Mégis mindezek ellenére fontos volt a társadalom egy komoly részének, hogy részt vegyen a választásokon, támogatást mutasson és az elnökre szavazzon. Ez az, ami a támogatást mutatja. Főleg, mivel a választások a legnagyobb rendben zajlottak, mindenféle incidens nélkül. Ez kilenc éve lehetetlen lett volna, de még hét éve is az ország egy része nem tudott részt venni a szavazáson. Szerte az arab világban viszonylag könnyen rendeznek kirakat választásokat, ám azt érdektelenség, sőt sokszor ellentüntetések övezik. Itt azonban ennek ellenkezőjét látjuk.
Ez felveti a kérdést, hogy mi az, ami igazából változott és ilyen sima választásokat tett lehetővé? A legnyilvánvalóbb válasz, hogy ez a háború hatása, illetve, hogy az gyakorlatilag véget ért. A háború évei alatt teljesen világos lett milyen ellenzék formálódik, s hogy milyen erők állnak mögöttük. Felfogásukat “élesben” tapasztalta meg a lakosság az ország számos részén. Ezt sehol nem sírják vissza. Ugyanakkor ez az ellenzék ma három külön csoportra szűkült le. Az egyértelműen terrorista csoportokra Idlibben török felügyelet alatt; az egykori felkelő csoportok vezetőinek szűk belső köre Törökországban; és egy kicsiny, érdektelen értelmiségi csoport a Nyugaton. Ezért van az, hogy a szír államnak nem esik nehezére ellenőrizni a felszabadított területeket, leszámítva az Idlib körül villongásokat, a Qasaddal való összeütközéseket és az időnkénti incidenseket Dar‘ā-ban.
Ami igazán mutatja a fordulatot, az az, hogy maga al-Asad elnök is a főváros szomszédságában lévő Dūmā városát választotta, hogy szavazzon, ami a háború alatt a fegyveres csoportok kész fellegvára volt. Ezúttal azonban a várost feleségével együtt minimális kísérettel fel tudta keresni, a lakosság gyűrűjében pedig még maradt is rövid beszédet tartani. Ez ismét csak elképzelhetetlen lett volna három éve.
Ami azonban igazán megváltozott, az a regionális helyzetkép. A helyzet az, hogy Baššār al-Asad hatalmon marad és az szír államgépezet nem fog megváltozni, még csak komolyabb engedményeket sem fog adni szövetségesein kívül senkinek. Mostanra egy egyértelműen jóindulatú környezet uralkodik Libanonban, Egyiptomban és Jordániában, az Öböllel való megbékélés pedig folymatban van. A Perzsa-öböl legfontosabb arab állama, Szaúd-Arábia jelenleg épp a megbékélés útján halad Teheránnal ezekben a hetekben, főként az évekig Irán egyik leghevesebb ellenségének számító koronaherceg. Valószínűleg ennek a folymatnak tudható be, hogy május elején magasrangú szaúdi delegáció járt Damaszkuszban a szaúdi hírszerzés igazgatójának vezetésével. Korábban az Emirátusok is több békülő gesztust tett, de voltak lépések Algéria, Tunézia és több arab állam részéről is, hogy Szíriát visszahozzák az Arab Ligába és az arab politikai vérkeringésbe.
Mit jelent mindez? Azt jelenti, hogy a háború véget ért. A fegyveres csoportoknak nincsenek többé komolyan vehető szponzoraik, mert csődöt mondtak. S ami még ennél is fontosabb, fényt derült valódi természetükre. Sokkal nagyobb ügyek vannak most terítéken a térségben s mostmár senkinek sincs sem érdeke, sem szabad kapacitása erre az ügyre. Akik maradtak, Törökország, Katar és az USA, szintén nem bírnak semmilyen jövőképpel. Egyszerűen csak nem tudják hogyan szálljanak ki ebből a hazárdjátékból, igaz számukra nem is sürgős.
Mit tartogat a jövő?
Gúnyosan azt is mondhatnánk, hogy lám, semmi sem változott. A “rezsim” visszanyerte régi formáját és ellenőrzését Szíria fölött a 2011 előtti szinten, bár egyes területek ma kívül esnek ellenőrzésén. Ám a kép nem ilyen egyszerű.
A jelenleg hatályos, 2012 februárjában elfogadott szír alkotmány szerint egy személy legfeljebb két egymást követő ciklusban lehet elnöki hivatalban. Amióta az alkotmány ebben a formájában életbe lépett ez volt a második elnökválasztás, vagyis elméletileg Baššār al-Asad számára már csak hét év maradt hátra. Semmi kétség, a Közel-Kelet az a hely, ahol az ilyen technikai apróságokon könnyen felül lehet emelkedni némi módosítással. De ahhoz támogatásra van szükség. Még annál is többre, mint amit ma az elnök élvez. Illetve egy ilyen változtatás mostmár nem jöhet az utolsó pillanatban.
Ez előre vetíti a kormány két fő célját. Először is a háborút teljesen be kell fejezni a török erők kiűzésével Idlibből, és az amerikaiak távozásával Kelet-Szíriából. Hogy ez küszöbön áll, arra már korábban is több utalás volt, majd Szíria mufitja, aš-Šayh Ḥassūn egyből a választás után újra felvetette ezt. A változó közel-keleti folyamatok közepette, amikor az amerikai vezetés épp fordul el a Közel-Kelettől – ezt a legutóbbi gázai háború már mutatta – ez egyáltalán nem lehetetlen. Arra máris voltak komoly jelek, hogy ha nem is heteken belül, de az amerikaiak komolyan fontolgatják a teljes kivonulást. Főként azért, mert helyi szövetségeseik már nem szívesen finanszírozzák jelelétüket, a Qasadra való hagyatkozás pedig egyre reménytelenebb zsákutca.
Másodszor a fő cél a gazdaság és a megélhetési viszonyok radikális javítása. Ez óriási feladat, főként a még ma is működő nyugáti szankciók tükrében. A komoly orosz és iráni gazdasági segítség ellenére a helyzet nagyon is nehéz, ennek a segítségnek komoly ára van és eddig nem bizonyult elégnek a helyzet jelentős javítására. Egyelőre ez csak az összeomlást akadályozza meg.
Amint a ma még megszállás alatt lévő területek visszatérnek, ott is azonnal meg kell kezdeni a helyreállítást. Még ha az sikeres is, az csak előkészíti a terepet a menekültek tömeges visszatérésének. Ezek óriási kihívások a következő 3-5 évre.
Mindezek ellenére mégis azt mondhatjuk, hogy ez a választás nagy győzelem volt Szíriának. Egyszerűen azért, mert meg lehetett tartani. Az elnök beszéde rögtön a győzelem után, függetlenül attól, hogy mennyire elcsigázottnak tűnt, egyértelműen mutatja, hogy a háborúnak vége. Ami maradt, az a háború lezárása és az újjáépítés. Ami még mindig óriási feladat, de egyelőre az első lépéseket ezen az úton hatalmas ünneplés kíséri.
Micsoda irónia, hogy ugyanaz a tömegmédia, ami tíz éve minden megmozdulást napi 24 órában követett Szíriában, még a legkisebb faluba is elérve, s mindezt annak ürügyén, hogy Szíria hallgassa hangját, nem volt képes megemlíteni a hatalmas ünneplést most az országban! Mert akkor egy nagyon más kép rajzolódott volna ki.