Az Emirátusok és Izrael között megkötött híres egyezmény óta közel egy hónap telt el, miközben széleskörű spekulciók voltak arról, hogy mely potenciális arab országok fognak csatlakozni és normlizálják kapcsolataikat a zsidó állammal. Ám a múlt hét folyamán láthattuk, hogy valójában nincs nagy lelkesedés ezért és az ellenzők többen vannak a támogatóknál.
Valamilyen furcsa oknál fogva Netanyahu és az izraeli vezetés java mindent megtett annak látványos demonstrálására, hogy ebben az új kapcsolatban ők nemcsak az erősebb fél, hanem, hogy teljességgel ők szabják ennek az új szövetségnek minden feltételét. Ezért aztán minden lehetséges helyzetben gúnyt űztek az Emiráutsokból, cáfolva minden magyarázatot, amit Abū Zabī előadott. Ahogy azt múlt héten feltételeztük, ennek bizonyára megvan a maga nyomós oka. Valamilyen eddig még be nem jelentett ügy, amin a két fél ezidáig nem egyezett meg, s amíg ez meg nem történik Tel-Aviv folyamatosan emlékeztette partnerét, hogy a játszma még zajlik. Megmutatkozott ez a “befagyasztás” szófordulathoz való ragaszkodásban Ciszjordánia Izraelbe való bekebelezése kapcsán, majd annak ellenzésében, hogy az Emirátusok F-35-ös vadászgépeket vegyen Washingtontól. Ezekeben a kérdésekben azóta kezdünk tisztábban látni.
Messze a még mindig bimbózó izraeli-emirátusi egymásra találás szenzációs szalagcímeitől azonban fontos változások zajlanak a közel-keleti sakktábla két fontos mezején. Mindekettő arra utal, hogy bár az egymás iránti valódi lelkesedés Tel-Aviv és Abū Zabī közt még messze van, ám a partnerség startégiailag fontos katonai és hírszerzési ügyekben máris megkezdődött. Nem meglepő módon, mindkét változás amerikai felügyelet mellett zajlik.
Mik ezek az elmozdulások és hogyan befolyásolják ezek a teljes közel-keleti startégiai versengést? Ezek a fő témáink a héten, egyben jelezve, hogy talán komoly belső változások várhatóak az Emirátusokban és Szaúd-Arábiában is, melyek erősítik ezt a folyamatot.
Egy történelmi látogatás
Bár összességében úgy Pompeo múlt heti sikertelen közel-keleti útját, mint Kushner eheti médiaszepelését sokkal fontosabb események fedésének tekintjük, ezzel együtt is röviden össze kell foglalni a héten történteket. Egyrészt, mert valóban törtélemi az esemény, amire sor került, másrészt mert sok utalással bírnak a jövőre nézve.
Miután Pompeo múlt héten befejezte a közel-keleti körtúraját Ománban kizárólag finom elutasításokat kapva, ehéten Jared Kushner fogott egy hasonló útba. Az utazás csúcspontja a saját személyes show-műsora volt, amikor augusztus 31-én Tel-Avivból Abū Zabība repült az első hivatalos Izraelből az Emirátusokba tartó polgári járaton, mégpedig egy El Al gép fedélzetén. S valóban, mindent elkövetett, hogy önmagát úgy állítsa be, mint akinek minden feljemény egyszemélyben köszönhető.
Az Emirátusokban aztán megismételte az előadást, ahol ehhez már csatlakozott az amerikai nemzetbiztonsági tanácsadó Robert O’Brien, és az izraeli nemzetbiztonsági tanácsadó Meir Ben-Shabbat is. Utóbbi arabul tartott beszédet a sajtónak. Furcsa, ám az emirátusi oldalról nem hangzott el hasonló köszöntő. Mintha csak ez a folyamat nem egyenlő felek között zajlana. Aztán a találkozók láncolata már valóban történelmi volt, melyek közt épp úgy szerepelt az Emirátusokban működő amerikai katonai támaszpont meglátogatása, mint egy tárgyalás Meir Ben-Shabbat és emirátusi kollégája, Ṭaḥnūn ibn Zāyid herceg közt. Mely utóbb nemrég még alig mutatkozott a nyilvánosság előtt. A látványelemeken túl azonban, ha van kép, ami jól visszatükrözi a tárgyalások természetét, az az alábbi.
Két nagyon is befolyásos hírszerzési vezető tart formális egyeztetést, miközben Jared Kushner úgy ül középen Zāyid sejk képe alatt, mintha ő lenne a házigazda. Az azonban nagyon különös, hogy Muḥammad ibn Zāyid, az Emriátusok immár de facto vezetője nem mutatkozott a hivatalos rendezvényeken. Valójában a megegyezés bejelentése óta nem volt nyilvános szereplése, csak Pompeóval találkozott röviden a múlt héten. Egyre inkább úgy tűnik, hogy Ṭaḥnūn vette át az egész ügyet. Ez vagy arra utal, hogy nagy elmozdulás készül az Emirátusokon belül, vagy az izraeli-emirátusi partnerség valós természetét tükrözi vissza.
Az Emirátusok után Kushner Pompeo nyomdokain haladva egy sor látogatást tett az öbölországokban, de az ő lépéseit is a normalizálásra udvarias visszautasítás követte. Szeptember 2-án találkozott a legígéretesebb jelölttel, a katari Tamīm emírrel, akit Pompeo nem látogatott meg, de a katari uralkodó is azt hangsúlyozta, hogy csak kétállami megoldás lehetséges, a normalizálás pedig csak ezután jöhet. A megelőző napokban ugyanezzel az állásponttal találkozott Bahreinben és Szaúd-Arábiában is.
Ez azt mutatja, hogy a Kushner által elképzelt történelmi áttörés után ez még mindig nem egy regionális átrendeződés, hanem csak egy izraeli-emriatusi partnerség kezdete, amihez ugyan kevésbé nyíltan, de Szaúd-Arábia is csatlakoztatható. Így aztán érdekes azt látni, hogy az izraeli sajtó még mindig erőlteti, hogy hamarosan további arab országok fognak csatlakozni. Mint legutóbb, amikor a sok “számos arab ország” közhely után az izraeli média konkrétan megnevezte Bahreint, mint következő csatlakozót, holott a bahreini uralkodó már nyíltan elutasította ezt. Meggyőző az a feltételezés, hogy a kirakat és a látványelemek mögött elsikkadt az utazás igazi természete, egy közvetlen izraeli-emirátusi szövetség születése. Miközben az arab világ még mindig találgatja, hogy melyik ország kerül sorra, csak nagyon kevés értékelés születik erről a stratégiai partnerségről. Holott ezek a művelek máris zajlanak. Jó eséllyel évek óta dolgoztak ezeket, s most zöld lámpát kaptak.
Két finom részlet is utal arra, hogy bármilyen fenntartásokkal bírt is a két oldal, amerikai felügyelet alatt sikerült kidolgozniuk az utolsó részleteket is. Az első, hogy Netanyahu számos kijelentése után, melyek szerint Izrael nem fogja megengedni az Emirátusoknak F-35-ös gépek vásárlását, szeptember 3-án már a New York Times jelentette, hogy “Netanyahu elnézi az USA tervét”. Amint azt korábban is írtuk, az egész fegyverüzlet semmifajta veszélyt nem jelentett Izraelre, ami arra utal, hogy a vita csak nyomásgyakorlás volt, amíg valamiről meg nem sikerül egyezni. A másik furcsa lépés az Emirátusokban történt. Csak augusztus 29-én történt meg, hogy az Emirátusok államfője, Halīfa ibn Zāyid Āl Nahyān, aki kifejezetten komikus módon eddig fel sem merült a tárgyalások és minden később lépés folyamán, rendeletet adott ki az Izrealt bojkottaló 1972-es helyi törvény eltörléséről. E törvény értelmében büntethető volt minden formális kapcsolat az izraeli állammal, illetve az oda tartozó jogi és természetes személyekkel. Ez csak augusztus 29-ével ért véget, vagyis közel két héttel az Izraellel kötött megállapodás után, ami elméletileg pont emiatt a törvény miatt büntethető lett volna. Vagy az emirátusiak ennyire gondatlanok voltak a jogi formaságokkal, vagy kívártak valamilyen megegyezésig. Valamiig, ami valószínűleg mostanra megtörtént.
Jemen és Szokotra.
Több a nyilvánosság által kevéssé tárgyalt, de fontos változás történt a jemeni frontokon. Július 31-én egy viszonylag kevéssé ismert csoport, a Dél-Jemen Felszabadításának és Függetlenségének Forradalmi Mozgalma visszalépett a 2019 november 5-én aláírt Rijádi Egyezménytől, mely az utoló kétségbeesett lépés volt a szaúdi és emirátusi befolyás alatt álló csoportok összefogására. Az egyezményben felvázolt egységkormány még mindig a teljes Jement próbálta meg képviselni és ígéretet tett a Szana’a visszafoglalására. Most az első nagyobb fegyveres csoport lépett ki az egyezményből, világosan jelezve, hogy a Rijád és Abū Zabī támogatta korábbi “törvényes kormány” véget ért és Jemen a kettészakadás határára érkezett. Augusztus 25-én a Déli Átmeneti Tanács, a legerősebb emirátusi kliens is kilépett az egyezményből, tagjai pedig immár nyíltan a dél-jemeni állam felszabadításáról beszélnek.
Ez egy olyan pályát vetít elő, ami az utóbbi két évben teljesen előrelátható volt. Abū Zabī levált az eredeti szaúdi menetrendről, hogy Jement közös befolyásuk alá vegyék, és az emirátusiak a szaúdiakat becsapva saját államot kezdtek kihasítani maguknak délen. A Rijádi Egyezmény egy kísérlet volt ennek feltartására, s hogy valami ellenőrzést még megőrizzenek a legfontosabb jemeni területek fölött. Ez bukott most végképp el. Az Emirátusoknak két fő szempontjuk van itt. Elsősorban amerikai támogatás mellett a legfontosabb kikötők és olajkutak ellenőrzése délen; illetve Szokotra szigetének megszerzése, ami kulcsfontosságú területen van a Vörös-tenger déli kijarátnál. A szigetről a világ legfontosabb tengeri kereskedelmi útvonalainak egy részét lehet felügyelni. Az Emirátusok már 2018 óta épít helyi támogatást Szokotra beolvasztására az Emirátusokba, 2020 júliusa óta pedig katonai támaszpontot kezdett építeni magának itt. A sziget és az itt lévő katonai támaszpont sorsa még nem tisztázott, hogy vajon az Emirátusokba, vagy a születendő dél-jemeni államba olvasztják-e be, az azonban világos, hogy Abū Zabī itt erős és tartós katonai jelenlétet épít ki. Nagy valószínűséggel ennek a műveletnek a sorsa azon múlik, hogy Dél-Jemen elszakítasa sikerrel jár-e, vagy sem. Mindezzel együtt is ez egy kulcsfontosságú terület az emirátusi ambíciók számára. Úgy a tengeri utak ellenőrzésére, mint hogy egy ellátó központ legyen egyiptomi, szudáni, szomáli és más, még korai fázisban lévő állások számára.
De hogyan kapcsolódik mindez az izraeli partnerséghez? Augusztus 30-án került nyilvánosságra, s ezt a helyi kormányzati források meg is erősítették, hogy emirátusi társaságban “külföldi” delegáció érkezett a szigetre felmérni a támaszpontot és megtárgyalni annak kibővítését. Hamarosan kiderült, hogy a “külföldiek” izraeli hírszerzési tisztek voltak, a támaszpontot pedig egy közös emirátusi-izraeli felderítési, esetleg haditengerészeti támaszponttá fogják bővíteni. Így a közös emirátusi-izraeli hírszerző központ Irántól messze, egy elzárt, nehezen hozzáférhető és megfigyelhető helyen lesz, s mind a két ország regionális szándékait ki fogja szolgálni. Kiváló központ lesz ez az Irán elleni együttműködésre, ami figyelmeztetett is emiatt, de Teherán messze nem az egyedüli, akit aggaszt a dolog. Természetesen a terv sikere előfeltételezi vagy Jemen teljes szaúdi-emirátusi ellenőrzését, amire jelenleg semmi esély sincsen, egy dél-jemeni állam felállítását az Emirátusok befolyása alatt, vagy a sziget átcsatolását az Emirátusokhoz.
A utóbbi két lehetőség, bár sokkal valószínűbb, nyilván szaúdi ellenállásba ütköznek, merthogy a Hādī elnök vezette jemeni kormány végét jelentik. Ezzel pedig Rijád egyedül maradna az al-Ḥūtī Mozgalom elleni küzdelemmel északon. Röviden, hosszú évek küzdelmei után, ami csak óriási pusztítást és egy még mindig fenyegető háborút hozott, Rijád végül semmit sem nyerne, miközben az Emirátusok nyugati támogatást szerezve zsebre tenne minden nyereséget. Bár Muḥammad ibn Salmān szaúdi koronahercegnek valószínűleg nem lenne sok ellenvetése, hiszen teljesen emirátusi tanítója igézetében él, sokan vannak a szaúdi udvarban és a katonai vezetésben, akik nem akarnak belenyugodni egy ilyen fiaskóba. Aztán pár napja valami hihetetlen történt, ami megintcsak ezt az egész feltevést erősíti.
Szeptemben 1-én Salmān szaúdi király felmentette Fahd ibn Turkī ibn ‘Abd al-‘Azīz vezérezredest, a Jemenben harcoló Koalíciós Erők közös műveleteinek parancsnokát. Egyben korrupció vádjával vizsgálat alá is helyezték. A korrupció elleni küzdelem Muḥammad ibn Salmān egyik slágertémája, s az utóbbi években sikerrel számolt fel minden ellenállást az udvarban a folyamatos korrupció elleni tisztogatások ürügyén. Érdekes, de említés sem történt Fahd herceg katonai szerepére, holott tudható volt, hogy nagyon komoly kritikusa az Emirátusok jemeni tevékenységének, s minden beszámoló kizárólag a korrupciós témára szorítkozott. Nemcsak ő, de még fia, ‘Abd al-‘Azīz, al-Ğawf tartomány semmilyen komoly katonai beosztással nem bíró kormányzóhelyettese is letartóztatásra került számos kevésbé kiemelt rangú katonatiszttel együtt. Nagyon beszédes, hogy az emirátusi média mennyire ünnepelte az eseményt és csakis a “sikeres korrupció ellenes kampányokra” összpontosítottak. Joggal feltételezhető, hogy Abū Zabī ismét csak meg tudta győzni a szaúdi koronaherceget, hogy ismét van valaki, aki uralmát fenyegeti, hiszen Fahd herceg komoly támogatást élvez az udvarban és a hadseregben egyaránt. Az ő félretétele ismét csak erősíti Muḥammad ibn Salmānt, de egyben nagy szolgálatot is tesz az Emirátusok terveinek Jemenben, kiiktatva egy komoly akadályt.
Kelet-Szíria
Szintén a térség kevéssé felkapott hírei közül való, hogy szaúdi csapatok jelentek meg az illegális amerikai aš-Šaddādī támaszponton. Mindez akkor, amikor az amerikaiak egyre nagyobb gondokba ütköznek törvénytelen szíriai katonai megszállásuk biztosítása közben, méghozzá nemcsak a szír állam, vagy annak orosz és iráni szövetségeseivel szemben, hanem helyi, törzsi szinten, amit Washington immár nem tud kezelni. Így hát az amerikaiak elkezték felhasználni a szaúdiakat, részben, hogy rájuk helyezzék át a terhet, részben hogy kihasználják meglévő törzsi kapcsolataikat.
Azonban itt az Emirátusoknak is nagyon komoly szerep jut. Minthogy éles küzdelmet folytat Katar ellen, az Emriátusok mindent megtesz azért, hogy elvágja Dohát támogatóitól. Ez elsősorban Törökországot jelenti, de bizony szintig Iránt is. Emiatt Abū Zabī szisztematikusan keresi azokat a területeket, ahol szembe tud fordulni a török befolyással a térségben. Ez jelent támogatást Egyiptomnak Líbiában, puccskísérleteket több olyan országban, mint Tunézia, Libanon vagy Irak, illetve, hogy igyekszik gondot okozni a törököknek azok déli határainál. Ez a politika sokáig támogatást, főleg anyagi és hírszerzési segítséget jelentett a kurdoknak Szíriában és Irakban, de egyben jelentkezett 2018 decemberében, amikor kiegyeznek Damaszkusszal. Úgy tűnt, hogy Abū Zabī komoly támogatást fog kijárni Damaszkusznak, a megnövelt támogatás pedig katonai műveletben jelenik meg a törökökkel szemben lekötve őket, de ez több okból nem tudott megvalósulni. Egy Szíria melletti kiállás nem tud egyetlen frontvonalra szorítkozni, hanem magában kellene foglalnia az amerikai megszállás ügyét Kelet-Szíriában és at-Tanaf térségében, illetve az izraelit a Ğūlān-fennsíkon. Az olyan még mindig futó amerikai programokkal szemben, mint a Szíria ellen viselt gazdasági háború, vagy a Cézár törvény, ez rendkívül nehéz. Emellett az Emirátusoknak azt is be kellett látnia, hogy az orosz, iráni és főként a szír állami érdekekre tekintettel nem tudja uralni az idlibi események sorsát, hanem a háború menetét itt ezek az érdekek határozzák meg. Ezen túl pedig a szír állam nyilván szkeptikus az Emirátusok szerepével szemben a térségben az utóbbi években, miután az hosszú évekig támogatta a háborút Damaszkusz ellen. Miután nem tudta a maga igénye szerint felhasználni Szíriát a törökök ellen, az Emirátusok letért erről az útról és Damaszkusz minden ellenvetése ellenére visszatért a kurdok támogatásához.
A kurd szándékok támogatása alapvető érdek az Emirátusok számára, ha pedig az amerikaiak behívják a szaúdiakat és az emirátusiakat törvénytelen foglalásaikat felügyelni, akkor ez lehetőséget ad Abū Zabīnak, hogy közvetlenül maga folytasson műveleteket a törökök ellen. Ezzel vagy tudják destabilizálni a helyzetüket, vagy egy fontos adut nyernek a Katar körüli tárgyalásokban. Az amerikaiakon és rajtuk kívül azonban van egy másik érdekelt fél is a kurd kérdésben, ez pedig Izrael. Izraelnek is alapvető érdeke a kurdok felkarolása, akár még kurd állam létrehoozása is, ami az Ellenállás Tengelye közepén egy puffer zóna lehetne és elvágná a közvetlen kapcsolatot Irán és Szíria közt.
Két teljesen más okból, de mind az Emirátusoknak, mind Izraelnek érdeke az amerikai megszállás Kelet-Szíriában, ezen belül is a kurdok felkarolása.
Közös érdekek
Meg kell először is néznünk a két új szövetséges regionális stratégiáját ahhoz, hogy lássuk hol vannak a metszéspontok. Az Emirátusok, azon belül is kifejezetten az Abū Zabīt irányító Āl Nahyān dinasztia elsődleges vágya befolyása biztosítása az államszövetség többi emirátusi fölött, majd a Perzsa-öböl, végül pedig az arab Közel-Kelet fölött. A hatalom belső megszilárdítása máris sikerrel járt, ami jól megmutatkozott abban, hogy a többi tagállam uralkodója szinte semmilyen kifogást nem emelt az Izraellel kötött alkuval szemben. Az Öböl fölötti abszolút befolyás, vagyis hogy az Emirátusok legyen a politikai és gazdasági központja a térségnek máris megmutatkozik a szaúdiak fölött bírt befolyásban, a jemeni szerepvállalásban, illetve a Bahrein fölött gyakorolt közvetett befolyásban, mely utóbbitól várható, hogy bedobják a normalizáló államok közé a jószándék jeleként. Ez azonban komoly falakba ütközött politikailag is és gazdaságilag is, és Katar lett a legerősebb rivális. A Katar megtörésére tett számos kísérlet a 2017 nyara óta folyó gazdasági háborúban, de már előtte is nagyon kevés eredményt hozott, főként köszönhetően a Doha mögötti török, illetve kisebb mértéken iráni támogatásnak. Így tehát az új stratégia a katari-török térségbeli befolyás támadása lett, ahol csak az Emiráusok el tudja azt érni. Az Irán elleni küzdelem, főleg azzal a kifogással, hogy az három emirátusi szigetet tart megszállás alatt az Öbölben, inkább csak kifogás, ködösítés, mint valódi politikai program. Ami ha másban nem is, abban kiválóan megmutatkozik, hogy az egész Öbölben még mindig az Emirátusok folytatja messze a legnagyobb kereskedelmet Iránnal.
Ennek a nagyívű stratégiának erős külső támogátóra van szüksége. Katar esete is erre tanít. Az amerikaiak nem jöhetnek szóba egyszerűen azért, mert Washingtont nem érdeklik ezek a belharcok és irányítása alatt akarja tartani az össze öbölállamot Irán ellen. Így tehát nem lehet számítani arra, hogy aktív segítséget nyújtanának Katar, vagy akár csak annak török szövetségei ellen. Katar, és most úgy tűnik Omán is, behívta Törökországot, egy nagyon is erős és hathatós katonai és gazdasági szereplőt, ami elég messze van ahhoz, hogy közvetlen veszélyt jelentsen. Ugyanez a formula alkalmazható Izraelre is, hiszen nincsenek útköző érdekek Tel-Aviv és Abū Zabī között. Ez a szövetség emirátusi szempontból nézve elsősorban Katar ellen irányul, de egyben biztonsági garanciákat is ígér Iránnal szemben. Tekintve pedig az egyre növő izraeli befolyást a szaúdiakon, ez a szál tovább erősíti a Rijád fölötti ellenőrzést.
Izraelnek is többszintű a közvetlen érdeke. Az első a minden palesztin kérdés fölötti abszolút hatalom. A második szint annak biztosítása, hogy minden közvetlen szomszédja képtelen legyen bármiféle fenyegetést jelenteni rá. Egyiptommal és Jordániával a békeegyezmények érték ezt el, pont ahogy Szíria esetében a mostani háború. Az utolsó regionális szint minden olyan állam, tömörülés, vagy mozgalom semlegesítése, ami hathatós segítséget nyújt a palesztinoknak, vagy fel akarja használni a palesztin kérdést. Ezek közül a legnagyobb Irán és az Ellenállás Tengelye, de épp így lehet Törókország is potenciális ellenfél, függetlenül az Ankarával ápolt kiváló kapcsolattól. Innen nézve szerezni egy támaszpontot a Perzsa-öbölben óriási nyereség. Pont ahogy nyerni egy nagy műveleti központot Damaszkusz és Teherán között, egyben Törökország déli határai mentén is az. Ez a felfogás közvetlenül Iránt veszi célba, de ha a helyzet megkívánja Törökország ellen is hasznos lehet.
Egy új korszak születése?
Az emirátusi és az izraeli stratégiák egy olyan egyenleget adnak ki, ahol az elsődleges célpontok ugyan nem azonosak, de a tervek nem is keresztezik egymást. Pusztán a hangsúly van más helyen. Így tehát ez nem egy általános arab-izraeli normalizálás kezdete. Sem az emirátusiaknak, sem az izraelieknek nem ez a közvetlen fő érdeke, bár nyílván nem bánják, ha bekövetkezik.
Ez egy stratégiai partnerség kezdete Izrael és az Emirátusok, de egy adott szintig Szaúd-Arábia között is. Jó eséllyel új fejezetet nyílik az emirátusi és a katari táborok közti regionális küzdelemben, ám ez az út tovább erősíti majd a szaúdiak és az emirátusiak elszigeteltségét az arab világ többi részétől.