Egy új politikai párt létrejötte
Az AKP három, korábban befolyásos tagja elhatározta, hogy elhagyja a pártot és újat alapít. A létesülendő új pártnak már a neve is kiderült: Élet és Igazság Pártja (Yaşam ve Adalet Partisi – YAP). Jóllehet még nem láttunk semmi hivatalos kommünikét, a párt mögött álló triumvirátus kiléte biztosnak tűnik: Ali Babacan, Ahmet Davutoğlu és Abdullah Gül. Normális esetben egy új párt létrejötte nem feltétlenül kell, hogy nagy dolgot jelentsen, de ebben az esetben nagyon sok kérdés vetődik fel. Mi pedig nemcsak a kérdéseket tesszük itt fel, de megpróbálunk válaszolni is rájuk és megfejteni, hogy mi lehet a párt célja és általa hogyan töredezhet tovább a politika világa Törökországban.
Az AKP, mint az ország legerősebb és leghatékonyabb pártja, 2002 óta uralja a politikai horizontot és fedi le többé kevésbé sikeresen a konzervatív politikai térfelet. Csakhogy mivel 17 év nem egy rövid időintervallum, természetesen sok jelentős változás következett be ennyi idő alatt. Ezen változások pedig a 2016-os puccskísérlet és az alkotmányos referendum után felgyorsultak. Először is, Meral Akşener, az MHP korábbi tagja, akinek a legnagyobb esélye volt arra, hogy átvegye a párt vezetését, kilépett és megalakította az İyi Partit. Devlet Bahçeli maradhatott tehát az MHP elnöke. Csakhogy ő, Akşenerrel ellentétben fontos szerepet játszott abban, hogy pártja szoros együttműködésbe lépjen az AKP-vel. Ezzel pedig elérte, hogy jóllehet a MHP sok szavazatot veszített, a félhivatalos MHP-AKP együttműködés (cumhur ittifakı) sikereket ért el az azóta lezajlott választásokon. Ez azonban csak azon az áron volt lehetséges, hogy az MHP is megosztottá vált az AKP-vel való együttműködés kérdésében.
A szimpatizánsok pedig egyre kevésbé szavaznak rájuk. Nem jött jókor ilyen szempontból az sem, hogy Devlet Bahçeli kórházba szállítása után azonnal felröppentek azok a pletykák, melyek szerint a pártelnök súlyos betegséggel küzd és agyvérzést kapott. Amennyiben ugyanis valami történik a 71-es éves elnökkel, az utóda egy nála jóval fiatalabb, alig ismert figura, bizonyos Izzet Ulvi Yönder lehet. Bizonyos források szerint Yönder csak akkor lehet elnök, ha Bahçeli esetleges lemondása előtt megszavaztatja őt a tagsággal. Máskülönben viszont – amennyiben az utódlás kérdést nem rendezik – a párt új vezetése letérhet az Az AKP-val való közös politizálás utjáról.
Akşener ezzel szemben azt a karizmatikus női vezetőt testesítette meg, aki ellenezte az elnöki rendszer bevezetését és az AKP-vel való kapcsolat túl szorosra fűzését. Jóllehet ő sokkal közelebb van még így is a politikai jobboldalhoz, mégis, mint ilyen fontos szereplője lehet a török ellenzéknek és kulcspozíciót tölthet be a jövőben. Ez a folyamat azt is jelezte ugyanakkor, hogy van egy olyan több milliós választói tömb, amelyik nem elégedett az AKP jelenlegi üzeneteivel. Akşener egyébként nem mondható tapasztalatlannak, hiszen a 90-es évek közepén már betöltötte a belügyminiszteri posztot Erbakan kormányában és arról várt híressé (vagy hírhedté) bizonyos körökben, hogy Abdullah Öcalant „örmény ivadéknak” (Ermeni dölü) nevezte.
Ebben a környezetben komoly kihívást jelenthet Erdoğan és csapata számára, ha az AKP korábbi szimbolikus alakjai új pártot alapítanak. Ezzel ugyanis a nacionalista, szélsőjobboldali csoport mellett, a YAP révén megjelenhet egy liberális konzervatív platform, ami alternatívát nyújthat a kevésbé konfrontatív politikát sürgetők számára. Amennyiben vetünk egy pillantást a YAP arcaira, azt látjuk, hogy stílusban és megnyilvánulásban ők sokkal inkább ”EU-konform” hangnemet használnak, ami nagyobb elfogadottságot is jelent külföldön.
Fontos megemlíteni azt is, hogy a YAP legvehemensebb ellenfele éppen az İYİ Parti lehet. A 2006-ban az MHP elnöki tisztségéért folytatott versenyben alul maradó, majd később a pártot is elhagyó Ümit Özdağ szerint például Davutoğlu volt a valaha volt legrosszabb miniszterelnök és külügyminiszter Törökországban, aki a szíriai menekültek befogadásával az országot az egyik legnagyobb kihívás elé állította. Özdağ, aki Németországban tanult, majd akadémikus lett, számos írást publikált a török külpolitika, valamint az állam és a hadsereg viszonyáról. 2016-ig fontos tagja volt a pártnak, hiszen apja, Muzaffer Özdağ 1965 és 1969 között a MHP elnök-helyettesi tisztét töltötte be.
A triumvirátus és a háttér
Minden bizonnyal Abdullah Gül a legismertebb politikus a triumvirátus tagjai közül. A PhD fokozatot is szerző közgazdásznak a munkaerőpiacon is komoly tapasztalatai vannak. 2001-ben ő volt az AKP egyik alapítója, aki egy év múlva az ország miniszterelnöke lett. Később miniszterelnök-helyettes és külügyminiszter is volt. 2007-ben pedig köztársasági elnökké választották.
Ali Babacan szintén tehetséges figura, aki Törökország egyik legjobb egyetemén (ODTÜ) végzett mérnökként. Tanult az Egyesült Államokban, majd 1994-ben hazatért. 2001-ben szintén ott volt az AKP alapításánál. A 2002-es választási győzelem után a gazdasággal foglalkozó államminiszter lett, amely pozícióját egészen 2007-ig betöltötte. Ezek után külügyminiszter lett, ami annyiban nem meglepő, hogy 2005 óta ő volt az EU-val való tárgyalások megbízott vezetője.
Ahmet Davutoğlu akadémikus és a politikatudomány szakértője. 1993 óta aktív oktató, Isztambultól Malajziáig több egyetemen is oktatott. 2002 után két kormányban is főtanácsadóként dolgozott. 2009-ben külügyminiszterré nevezték ki, majd az ebben a pozícióban eltöltött 5 év után, 2014-től 2016-ig az ország miniszterelnöke volt. Ebben a két évben az AKP elnöki tisztét is ő töltötte be. Davutoğlu neve azonban nem csak a politikával foglalkozó számára lehet ismerős, hanem a tudományos élet egyes szereplői számára is. A 2001-ben megírt Stratégiai Mélység (Stratejik Derinlik) című munkája a 21. századi török külpolitika legfontosabb tételeit volt hivatott felvázolni. Politikai kegyvesztettsége azonban logikusan arra is utal, hogy 2016 után az általa képviselt külpolitikai teória is háttérbe szorult.
„Távol az eredeti filozófiától”
A Triumvirátuson túl, az új formációhoz csatlakozhat majd a korábbi belügyminiszter és miniszterelnök-helyettes, Beşir Atalay, valamint Nihat Ergün korábbi tudományos, ipari és technológia miniszter. Sadullah Ergin korábbi igazságügy miniszter is az AKP-ból távozók táborát gyarapíthatja, fontos szerepet játszva az új politikai mozgalom életében.
A sort folytathatjuk Selçuk Özdağ-val, az AKP korábbi elnökhelyettesével, aki szintén hangoztatta a pártból való kilépési szándékát. Özdağ az Odatv-nek adott interjújában hangsúlyozta: komoly, strukturális problémák vannak Törökországban: “A kritikánk célja az volt, hogy jobbítsunk a dolgokon. Szóvátettünk néhány hiányosságot. Azt akartuk, hogy a párt tagjai ismerjék el, hogy igenis vannak gondjaink. Amennyiben minden rendben van, hogy emelkedhetett a gáz ára 30%-kal? Amennyiben minden rendben van, miért van infláció? Ha minden a megfelelő módon halad, miért van tűz a konyhában? Hogyan lehet az, hogy Törökország pingpong labdává vált Oroszország és az Egyesült Államok között? Mi csak feltettük ezeket a kérdéseket. Kitehetnek minket a pártból, de ezek a gondok akkor is maradni fognak.” A németországi születésű Mustafa Yeneroğlu, aki az AKP Központi Bizottságának is tagja volt, világosan fogalmazott az új politikai formáció céljait illetően: „Törökország politikai életében, a centrumban egy komoly üresség mutatkozik. Szükség van egy erős demokratikus blokk létrehozására.”
Mustafa Öztürk, Bursa városának parlamenti képviselője is a kilépni szándékozók között van, hiszen, ahogy mondta, a párt szerinte: „messze került az eredeti filozófiájától”.
Vannak olyan hangok is, amelyek szerint Davutoğlu és Babacan nem egy pártot alapítanak majd. Suat Kınılıoğlu szerint, aki az AKP elnökségi tagja volt 2012-ig, majd pedig egy ankarai think tank igazgatója lett, a szóban forgó két politikus teljesen eltérőek és ebből kifolyólag más-más párt alapításán fáradoznak. Kınılıoğlu úgy látja, hogy Babacan előnyben van, mert ő már rendelkezik valamiféle programmal, olyannal ráadásul, aminek a központjában a gazdasági gondok megoldása áll.
Ezzel együtt azonban általánosságban úgy fest a dolog – a legfontosabb cikkek és az érintettek, mint például a korábbi parlamenti képviselő, Emin Şirin megnyilvánulásai alapján –, hogy egy párt fog alakulni és azt Davutoğlu és Babacan együtt fogják vezetni.
Bárhogyan is, az már biztosnak tűnik, hogy az új politikai csoportosulás (yeni muhalefet) már médiafelülettel is rendelkezik. Ahogy ugyanis az alkotmányt érintő referendum közeledett, úgy éleződött a helyzet még azok között is, akik korábban Erdoğant és az AKP-t támogatták. Ez a folyamat pedig a médiafelületeket is érintette, és végül azok, akik fenn akarták tartani a kritika jogát, 2016 tavaszán létrehozták a Karar nevű újságot. A Karart alapítók között olyan nevek is felbukkantak – gondolok itt elsősorban Mustafa Karaalioğlura, Mehmet Ocaktanra és İbrahim Kirasra –, akik korábban az AKP médiakonglomerátumából (Star Medya Grubu, Yeni Şafak, NTV) jöttek.
További perspektívák: ‘Beka’, Kurdok és az USA
Vannak olyanok is, akik szerint az újonnan létesülő párt legfontosabb célja, hogy a cumhur ittifakı-t 50% alatt tartsák, hogy a következő választásokon így törjék meg Erdoğan politikai hegemóniáját. Ebben az összefüggésben ismét napirendre került a ‘beka meselesi’, vagyis a függetlenség és a legitimáció kérdése. Ezen logika szerint azok, akik egy új párt alapítását támogatják, ”egy követ fújnak” azokkal, akik csökkenteni akarják Törökország regionális befolyását és stabilitását. Az is látható viszont, hogy akik alá akarják ásni a török állam működését, könnyen megkaphatják ”büntetésüket”. Ez pedig egy világos üzenet minden politikai csoport számára az országon belül. Gondolunk itt elsősorban Canan Kaftanoğlu esetére. A CHP, vagyis a legnagyobb ellenzéki párt isztambuli feje szeptember elején 9 év 8 hónapos börtönbüntetést kapott első fokon. A hivatalos ok az elnök megsértése, és terrorista propaganda terjesztése, amit a politikusnő 2012 és 2017 közötti tweetjei alapján szabtak ki.
‘Tekbirt’ (Allahuakbart) kiáltva, torkok átvágásával akartok demokráciát építeni? Verjen meg benneteket az az Isten, akiben hisztek!
Nincs ilyen, hogy a kurdok a Gezi parkban ezt vagy azt csinálták. Ne keress kifogásokat, inkább azzal foglalkozz, hogy mit csinálsz és hogyan viselkedsz Kobaneban.
A fenti tweetek alapján Kaftancıoğlu a 2016. július 15-i puccskísérlettel kapcsolatos véleményét fejezte ki, valamint hangsúlyozta a Kobane-i kurdok iránti szimpátiáját. Ezek az idézetek azért azt is jól mutatják, hogy bár a tudományosnak szánt munkákban gyakran olvasunk a mély és véres török-kurd konfliktusról, a realitás sokkal összetettebb ennél. Mert van több millió olyan kurd származású ember, aki saját identitása feladása nélkül is integrálódni tudott a “török” társadalomba. Mint ahogyan vannak olyanok is nagyon sokan, akik nem hordoznak semmiféle intoleranciát magukban a kurd kisebbséggel szemben. Kaftancıoğlu esetéből kiindulva a hatalom üzenete az alábbi módon értelmezhető: az állam akarja eldönteni azt, hogy a kurdok ügye mikor szolgálja a békét és mikor a háborút. Egyébiránt, Kaftancıoğlu tárgyalásával kapcsolatban a legfrissebb hír az, hogy a személyes védelmét, amit eddig az állam biztosított, most megvonták... Természetesen az érintett hevesen reagált: “Amennyiben valami történne velem, az Süleyman Soylu [a belügyminiszter] felelőssége lesz” – mondta.
Az új párttal kapcsolatban a kurd párt, a HDP reakciója szintén elég egyértelmű. Selahattin Demirtaş a HDP vezetője, akit néhány hónapja engedtek ki Silivri börtönéből, azt mondta, hogy a YAP csak akkor lesz politikailag előremutató, ha az a „fasiszta AKP-MHP koalíciót” visszaszorítja. Ugyanott azt is kiemelte: „Míg a szíriai kurdok igyekeztek együttműködni Törökországgal, az AKP kormány helyettük inkább a dzsihadistákat választotta. Ez pedig a kurdokat lépésről lépésre az oroszok és az amerikaiak irányába lökte.” Demirtaş hozzátette továbbá, hogy szerinte Törökországnak meg kellett volna tartania a kapcsolatokat a kurd csoportokkal és a damaszkuszi kormánnyal egyaránt. Ehelyett azonban „Ankara azt választotta, hogy támogatja a dzsihadistákat és vagy a kurdokat győzi le, vagy Baššār al-Asadot.”
Eközben, miután a török katonai akció (Barış Pınar harekatı) elindult Szíria területén, a sajtó egyetért abban, hogy a külpolitikai sikerek mellett, az AKP a belpolitikában is jó pontokat gyűjtött és megállította a népszerűségének csökkenését. A felmérések szerint ebben a folyamatban elsősorban annak volt fontos szerepe, hogy közvetlen konfliktus alakult ki az USÁ-val. Erdoğan ugyanis mostanság nyíltan kritizálja Washingtont. Legutóbb például – közel-keleti viszonylatban nem ritka módon – kimondottan azzal vádolta őket, hogy együttműködnek a terroristákkal. De az Amerika-ellenes érzületnek Törökországban egyébként is mély gyökerei vannak, ami időről időre kifejezésre került a szélsőjobboldaltól a szélsőbaloldalig szinte mindenütt. Nem véletlen, hogy Alpaslan Türkeştől a Refah Párt alapítójáig, Necmettin Erbakanig, valamint a híres alevi aşık, Mahzuni Şerifig bezárólag időről időre sokan kifejezték Amerika-ellenes véleményüket. A 2016-os puccskísérletet követően Fethullah Gülen és mozgalma szintén gerjesztették a társadalmon belül ezt az érzületet.
A történethez az is hozzátartozik, hogy Trump sem teszi egyszerűbbé a dolgokat. Legutóbb az Erdoğannak címzett levele keltett nagy sajtóvisszhangot, amiben az alábbiakat írta: „Nem akarsz felelős lenni ezrek lemészárlásáért, én pedig nem akarok felelősséget vállalni a török gazdaság romba döntéséért – de megteszem, ha szükséges. Brunson tiszteletes kapcsán már adtam egy kis ízelítőt.” Majd így folytatja: „Mazloum tábornok [az amerikaiak által támogatott kurd fegyveres csoport, a YPG vezetője] kész tárgyalni veled és olyan kompromisszumokat hozni, amiket a múltban még sosem hozhattak meg. Bizalmasan csatolom neked egy nemrég tőle kapott levélnek a másolatát. A történelem kedvezően fog megítélni téged, ha ezt az ügyet jól és humánusan kezeled. Ellenben örökké ördögi figurának tartanak majd, ha nem alakulnak jól a dolgok. Ne légy kemény fiú, ne légy őrült!” Mielőtt azonban ezek alapján túl messzire mennénk, azt is érdemes leszögezni, hogy ez a stílus azért nem eredményezett látható és komoly visszalépést az amerikai-török kétoldalú kapcsolatok alakulásában.
Mindent egybevetve, úgy tűnik, hogy a hosszú ideje tartó AKP kormányzás kialakítja az új ellenzékét, amely jelenség egyébként két szempontból is érthető. Először is azért, mert néhány évtizeden belül a legtöbb politikai csoport új kihívókkal találja szemben magát. Szinte axiómának tekinthető, hogy előbb vagy utóbb, de idővel lesz néhány ember, akik új pártot alapítanak, vagy legalábbis azzal tiltakoznak az aktuális kormánypárt ellen, hogy kilépnek a formációból. Törökországban pedig 17 év – amióta az AKP kormányoz – a második leghosszabb időintervallum az elmúlt 120 évben, amikor is egy párt uralja a politikai életet. Korábban ennél több időt csak a CHP-nek sikerült kitöltenie 1923 és 1950 között abban az időszakban, amikor Atatürk és követői létrehozták a Török Köztársaságot.
Másodsorban – és ez indikátora lehet a folyamatnak – 2016 óta Törökország jelentős gazdasági és társadalmi kihívásokkal találja szemben magát. A török líra sokat veszített értékéből és a nemzetközi hitelezők azon igyekezete és hajlama is csökkenőben van, hogy finanszírozzák a törökországi befektetéseket. Nő az infláció és a munkanélküliség, miközben a szíriai menekültek ügye még mindig nincs megoldva úgy, hogy az országban naponta 300 szíriai csecsemő jön világra.
A legfrissebb pletykák szerint egyre nő annak lehetősége is, hogy 2020-ban, vagy 2021-ben előrehozott választásokat tartanak az országban. Ez az eshetőség természetesen tovább erősíti a külföldi befektetők és a nemzetközi közösség bizalmatlanságát. Ráadásul, a szíriai válságból ezrével, különböző útlevelekkel menekülő terroristák esetei szintén jelentős kárt okozhatnak a török külpolitika reputációján. Nem meglepő, hogy Erdoğan az érintettek számára címzett megszólalásában azt szorgalmazta, hogy minden olyan terroristát ki fog rakni az országból, akinek van valamilyen érvényes állampolgársága. Törökország ugyanis semmi esetre sem kívánja önmagát feláldozni a ”terrorellenes harc” oltárán, egy olyan szituációban, amikor minden résztvevőnek nagyon-nagyon sok titkolnivalója akad.