Valóban, az a viszonylag rövid időszak, amióta a Biden kormányzat irányít sok változást hozott az amerikai külpolitikában. Bár ez összességében is megállja a helyét, kevés térség mutat erre olyan félreérthetetlen jeleket, mint a Közel-Kelet.
Talán a leginkább egyértelmű jele ennek az átértékelésnek az az, ahogyan Washington most Iránt kezeli. Itt nem pusztán a bécsi tárgyalásokon a JCPOA felélesztésére tett kísérletekre kell gondolnunk, bár nyilván ez a fő kérdés, hanem arra is, hogy mennyire megváltozott az Iránnal szemben használt általános hangnem. A nemrég lezajlott elnökválasztások a Biden kormány részéről nagyon enyhe reakciókat váltottak ki, dacára annak, hogy a számos médium értékelése Teherán ismét keményvonalas fordulatot vesz az erősen konzervatív Ebrāhīm Ra’īsī megválasztásával. Az már magában is megérne egy elemzést, hogy vajon mennyire illik ez a leírás Ra’īsī elnökre, az azonban szembetűnő, hogy Washington ennek ellenére semmit nem változtatott álláspontján a mostani teheráni fejlemény hatására és az egyezetések Bécsben jól haladnak. Annyira jól, hogy ezek a közvetetten iráni-amerikai tárgyalások mostmár a siker közelében járnak, amivel a JCPOA teljesen újraindulna és az Irán elleni szankciók nagyobb részét azonnal feloldanák.
Természetesen ez a folyamat kiemelt jelentőségű a Biden kormányzatnak. Annyira, hogy ez kihatott a térségben lévő többi kiemelt amerikai szövetségessel ápolt viszonyra, akik a legelszántabb ellenzői voltak a JCPOA-nek. Ők Izreal és Szaúd-Arábia.
Láthattunk, hogy a Biden kockáztatott az Izraellel ápolt viszonyban, amikor úgy döntött, hogy amennyire csak lehet nem érintkezik Netanyahuval. Ez be is jött, hiszen ma már egy másik kormány van Tel-Avivban. Egy olyan, amivel a kapcsolatokat újra lehet hangolni.
De mi van Szaúd-Arábiával? Bár a Rijád és Washington közti kapcsolatok természete egészen más és sokkal egyoldalúbbak, itt is hasonló törés látható, mint korábban Izraellel. Egyben nagyon világos jelek utalnak arra, hogy Washington Rijádban is más vezetést szeretne, ahogy annak is, hogy ezt meg is értették.
Valami változóban
Meg mielőtt Trump elvesztette volna a választást, világos volt és ezzel foglalkoztunk is akkor, hogy Rijád retteg a washingtoni kurzusváltástól. Főleg az ország igazi irányítója, Muḥammad ibn Salmān koronaherceg, aki ugyan Trump nagy kedvence volt, de rendszeres gúnyolta őt a főleg a demokratákhoz közelálló fősodratú amerikai média. A legbotrányosabb eset a hírhedt Hāšuqğī gyilkosság volt. Ez pedig aztán elvezetett a nyilvános megszégyenítig, amikor Biden nyilvánosságra hozta a koronaherceget a gyilkossággal közvetlenül vádoló CIA jelentést.
Nagyon is fontos volt az eset, hiszen a Fehéz Ház soha korábban nem támadta nyíltan az épp hatalmon lévő szaúdi vezetést, vagy kötötte főbb személyiségeit bűnügyi esetekhez. Ez volt az első jele annak amitől Muḥammad ibn Salmān annyira félt. Egy kísérlet Washington részéről, hogy eltávolítsák. Mégis, látszólag ezt az első lépést nem követte semmi. De vajon miért van ez így?
Nem szabad elfelejteni, hogy Szaúd-Arábia kétségtelenül az Egyesült Államok kiemelt szövetségese, függetlenül az adott vezetők személyétől. Ez nem egy a személyes, hanem egy meghatározó stratégiai kötelék mind a két oldal számára. Így tehát a szaúdi királyi rendszer stabilitása alapvető érték és eszköz Washington számára, még a személyes ellentétek idején is. Ebből következően tehát egy a színfalak mögött előidézett változás, a “finom meggyőzés” sokkal kifizetődőbb. Más szavakkal a Biden kormányzat most elvárja, hogy Muḥammad ibn Salmān lemondjon, vagy az apja “vegye a lapot” és más örökösödési utat válasszon.
A koronaherceg meg is értette ezeket a lépéseket, azóta pedig döntési többségét épp annak lehet betudni, hogy be akarja biztosítani magát. Ezért pedig nagyarányú politikai váltást hajtott végre. Felhagyott Katar teljesen értelmetlen ostromával, kétségbeesetten próbál véget vetni a jemeni háborús kalandnak, s lassan elkezdett távolodni a “normalizációs folyamattól”, amit az Emirátusok kezdett meg és támogatott olyan lelkesen. Ez máris megmérgezte a korábban központi szövetséget Rijád és Abū Zabī között, amivel e kapcsolatok minden korábbinál mélyebb pontra süllyedtek. Mostmár az Emirátusok is aggódik az egyre szeszélyesebb szaúdi viselkedéstől. Ez tehát arra utalna, hogy Abū Zabī sem ellenezne egy váltást a szaúdi kormányzat élén.
Ez a politikai váltás Muḥammad ibn Salmān részéről a haza fronton is megmutatkozott. Bár a nagy tisztogatások végeztek szinte minden szóba jöhető ellenlábassal és nem maradt kihívója a trónért, még mindig tart egy puccstól és a letartóztatások éppen ezért nem érnek semmit. Nemrég derült ismét fény arra, hogy mennyire komoly is ez. Ugyanis arról számoltak be, hogy Fahd ibn Turkī herceget legidősebb fiával együtt halálra ítélték. Mármost ez két okból is kiemelt és beszédes mozzanat. Először is Fahd herceg valószínűleg a ma élő egyik leginkább tisztelt katonai vezető a szaúdi tisztek között, aki múlt év szeptemberéig a szaúdi erőket vezette Jemenben. Ez azt jelenti, hogy ő volt az egyik fő felelős abban a katonai kalandba, amit eredetileg Muḥammad ibn Salmān éppen azért indított, hogy bizonyítsa, milyen erős vezető. Ez a hazárdjáték azóta már többször is visszaütött, főként politika számítások miatt, amiket Fahd herceg kritizált is. Ahogy Jemenben a szaúdi katonai akció minden nappal egyre közelebb kerül egy megalázó vereséghez, teljesen természetes azt látni, hogy Fahd lett az egyik legvalószínűbb vezetője, vagy segítője a vélt puccsnak.
Fahd ibn Turkī herceg azonban sosem volt kifejezett politikai szereplő. Így tehát nem valószínű, hogy végül ő legyen a következő koronaherceg, vagy akár király egy esetlegesen sikeres puccs után. A sokkal valószínűbb jelöltek a király egyik testvére, Aḥmad, illetve unokaöccse, Muḥammad ibn Nāyif. Utóbbi egy ideig koronaherceg is volt. Azonban mindkettőjüket már rég letartóztatták. Amikor pedig már érződött a váltás lehetősége az amerikai vezetésben lépéseket is tettek a kivégzésükre. Valamely oknál fogva erre még nem került sor, az pedig még elválik, hogy vajon Fahd herceget most kivégzik-e valóban, ám puccskísérlet világosan látszik.
Az ügy a koronaherceg minden lépése ellenére, hogy bebiztosítsa magát és ne hívja ki maga ellen Washington haragját, nagyon is komolynak tűnik. Nemrég jelentések már arról szóltak, hogy Muḥammad ibn Nāyif-ot, egy esetleges a szaúdi vezetés megváltoztatására tett amerikai kísérlet legvalószínűbb haszonélvezőjét szisztematikus kínzásoknak teszik ki, hogy soha ne legyen képes irányítani az országot. Ugyanakkor arról is szóltak hírek ennek kapcsán, hogy a Biden kormányzat komoly nyomást gyakorolt a szaúdi vezetésre, hogy javítsa a herceg körülményeit. Ezek a híradások és a hangnem, amiben születnek a legfontosabb hírlapokban egyben egy olyan után jelölnek ki, amikor Bidennek “meg kell mentenie” a korábbi koronaherceget.
mikor ez megtörténik, ha egyáltalán valaha, akkor az siettetni fogja Muḥammad ibn Salmān, és a teljes keze alatt működő vezetés bukását. Merthogy Muḥammad ibn Nāyif ideális jelölt egy amerikaiak mozgatta puccsra. Unokatestvérével, a mostani koronaherceggel ellentétben van komoly kormányzati tapasztalata, hiszen belügyminiszterként és a hírszezés igazgatójaként szolgált. Ez azért is jelentős mozzanat, mert van még egy fontos szereplő, aki segítséget nyújthat Ebbne az esetleges puccsban. Egy bizonyos Sa‘ad al-Ğabrī. Ez a ma Kanadában élő egykori szaúdi hírszerző tiszt, aki Muḥammad ibn Nāyif jobbkeze volt, és akivel decemberben már foglalkoztunk.
Akár van egy folyamatban lévő akció most Washington részéről, hogy egy finoman végrehajtott puccsot érjen, vagy akár nincs, azt nehéz biztosan tudni. Afelől azonban semmi kétség, hogy ezek a mostani híradások és hirtelen megjelenő hatalmas lelkesedés az amerikai sajtóban a félreállított szaúdi hercegek iránt egyáltalán nem véletlen.
Rossz ómen
E jeleken túl ami mindenképpen vészjóslóan kellett hasson Muḥammad ibn Salmānra, az az, ahogy Biden a térségben a másik fő szövetségessel, Netanyahuval bánt. Ő, pont mint Muḥammad ibn Salmān, kifejezetten közeli barátja volt Trumpnak és trükkök százaival minden körülmények között hatalmon tudott maradni. Amíg nem jött Biden. Összesen két kiemelt szövetséges volt a Közel-Keleten, akikkel Biden semmilyen közvetlen személyes kapcsolatot nem volt hajandó ápolni. Netanyahu és Muḥammad ibn Salmān.
A legutólsó izraeli választásokat megelőzően Biden nem volt hajlandó semmifajta közvetett támogatást sem megadni Netanyahunak. Nem ismerte el politikáját. Még a legutolsó kampányfogás, a legutóbbi gázai háború alkalmával sem volt Washington semmilyen érdemi támogatást nyújtani, ami meg is pecsételte Bibi sorsát. Ugyanez a kérlelhetetlen politikai zajlik most Rijáddal szemben is.
Az új izraeli miniszterelnök, Naftali Bennett Washington számára nem jelent döntően mást, de jóval tapasztalatlanabb, sokkal kevesebb személyes kapcsolata van Nyugaton és hosszútávon valószínűleg nem marad hatalmon. Ezért van az, hogy miközben az atomtárgyalások Iránnal zajlanak és Tel-Aviv élesen kritizálja Washingtont és ellenzi ezt az irányvonalat, ezeket a hangokat most figyelmen kívül lehet hagyni. Egyszerűen szólva ezek az ellenvetések nem jelentenek olyan olyan súlyt, mint Eddig Netanyahu szavai.
Miért olyan jelentős ez? Még 2015-ben, amikor aláírtak az atom-megállapodást, két ország volt csak az egész világon, ahol élesen és nyilvánosan bírálták azt. Izrael és Szaúd-Arábia. Izrael ma is ellenkezik, bár a szerepe épp a kormányváltás óta sokat csökkent. De mi van Szaúd-Arábiával? Ma Szaúd-Arábia nemcsak, hogy nem ellenzi a bécsi tárgyalásokat Irán és a Nemzetközi Atomenergia – közvetett módon az amerikaiakkal -, de még csak nincs is hivatalos álláspontja. Sőt, iraki közvetítéssel egy maga is tárgyalásokkal Teheránnal. Ez nem azért van így, mert Rijád megváltoztatta volna álláspontját. Azért van így, mert a szaúdi vezetés elveszítette integritása nagy részét, s most elsősorban azon dolgozik, hogy elkerüljön minden feszültségforrást az amerikaiakkal.
Mit jelentene egy puccs?
Ha valóban a visszájára fordul a korábban háttérbe szorított herceg sorsa, akkor a kormányzat nagyon gyorsan változhat. Salmān király talán még kinevez egy másik koronaherceget, szinten biztosan Muḥammad ibn Nāyif-ot, vagy valaki hozzá nagyon közel állót. Ezek után viszont már lemondhat, amit meg lehet magyarázni évek óta tartó betegségeivel és gyenge egészségével.
Egy olyan személlyel a kormányrúdnál, mint Muḥammad ibn Nāyif, aki még mindig viszonylag fiatal, de van kellő tapasztalata és kiváló kapcsolatokkal bír az amerikai mélyállammal a szaúdi politika utolsó egy évtizedének szeszélyes természete megfordítható. Szaúd-Arábia továbbra is kiemelt szerepet játszana a térségben folytatott amerikai politikában és továbbra is otthont adna a térségben legfontosabb amerikai katonai támaszpontoknak. Ám visszaszerezné kiegyensúlyozó szerepét a Perzsa-öböl kisebb monarchiái fölött. Elég csak arra utalni, hogy a Trump kormányzat mennyire nem tudott mit kezdeni a Katar elleni blokáddal, vagy a jemeni háborúval. A kisállamok közti rivalizálást el lehetne folytatni, és ezzel Rijád visszaszerezné hagyományos szerepét. Azt, amit szép lassan az ún. “Arab Tavasz” óta elveszített.
Mindezzel egy végtelenül hűséges, de ami meg fontosabb, kiszámítható szaúdi vezetés irányítana. A játék most elsősorban Iránról szól. Egy Teheránnal elért alku és egy egyensúly a térségben nagyban csökkentené egy a teljes háború kitörésének esélyét, ami Trump és Netanyahu alatt mindig a levegőben lógott. Ez azonban egy ennél nagyobb játszma része is, amiben a Kínával lassan teret veszítő Amerika kivonhatná erői nagy részét a Közel-Keletről. Ezeket aztán pedig más színtereken vethetné be. A majdnem teljes kivonulás Afganisztánból és a hasonló jelek Irak esetében máris mutatja ezt az utat. Ez a leépített jelenlét nyilván nem jelei azt, hogy Amerika maga mögött hagyja a térséget, vagy akar azt, hogy passzív lenne annak ügyeiben. Inkább csak egy közvetettebb irányító szerepet jelent. Egy olyan a díszletek mögötti irányítást jelentene, ami döntően a helyi szövetségesekre épülne, akik elsődlegesen nem saját érdekeiket, hanem Washingtonéit.
Ez az a szerep, amit Szaúd-Arábia mindig is játszott egy rövid időszakot leszámítva a ‘70-es években. A szerep, amire Muḥammad ibn Salmān alkalmatlannak bizonyult.