December 15-én ‘Abd al-Mağīd Tabbūn algír elnök tunéziai kollégája, Qays Sa‘īd meghívására egy kétnapos hivatalos látogatásra Tunéziába érkezett. Tekintve, hogy a két ország mindig is közélet áll egymáshoz földrajzilag és politikailag és nem is ez az első találkozó a két elnök között úgy tűnhet, hogy semmi rendkívüli nincs ebben a találkozóján.
Egy sor körülmény ezt mégis fontos eseménnyé tette, hiszen egyes helyi értékelések máris egy olyan új algír-tunéziai tengely felíveléséről kezdtek beszélni, mint amilyen Törökország és Katar, Szaúd-Arábia és az Emirátusok, vagy éppen Szíria és Irán között van. Ez ugyan némi túlzás, de ennek ellenére is fontos találkozóról van szó. Merthogy olyan időben kerül rá sor, amikor mind a két ország súlyos gazdasági és társadalmi gondokkal néz szembe, ezeket pedig olyan belpolitikai és regionális kihívások kísérik, amik kikényszerítették az együttműködést. Röviden ez egy olyan időszak, amikor mind a két ország kezdte erősen elszigetelve érezni magát legnagyobb gondjai közepette és nagy szüksége van a barátokra.
Ez az újonnan ismét megerősített együttműködés elsődlegesen az önkép javítását szolgálja úgy befelé, mint a térségben, de ezzel együtt várhatóan pozitívan hat majd a régió számos gondjára. Bár itt két mélyen eltérő országról van szó, mégis együttes kiállásuk és a két elnök jó személyes viszonya jelentőséget kölcsönöz az eseménynek, főként, minthogy nagyon hasonló problémákkal néznek szembe.
A sors játéka folytán pedig erre a találkozóra röviddel azután került sor, hogy pont ez a két ország került volna szembe a Katarban megrendezett 2021-és FIFA Arab labdarúgó kupa döntőjében, mely rendezvény maga is tele volt szimbolikus meglepetésekkel.
Nagy találkozó?
2021 december 15-én tunéziai kollégája meghívására Tabbūn algír elnök egy kétnapos hivatalos látogatásra Tunéziába érkezett, melynek célja egy sor kiemelt politikai és biztonsági kérdés megvitatása volt. Az első nap végén rendezett közös sajtótájékoztatón aztán nemcsak szolidaritást mutattak egymás ellen, hanem a nyilatkozatok is egy sor arab kérdést illettek. Amik alapján jogosnak is tűnhet egy új szövetségi tömb születése.
De mik voltak ezek a kiemelt kérdések? Bár a két elnök igyekezett kerül, hogy saját otthoni gondjaikról beszéljenek, a főbb nemzetközi és regionális kérdésekben meggyőző egységet mutattak. ilyen kérdés Líbia, Szíria, Palesztina és a “normalizálás Izraellel”. Mindezt Tabbūn zárszavaival jól össze is foglalta: “… a legtöbb [Arab] ország számára már eltervezték a feldarabolását. Így tehát a legkevesebb, ami megtehető, az az összefogás”.
Bár ezek a közös kiállásuk fontosak és foglalkozni is kell velük, mindent nagyrészt elterelés is, hiszen mind a két országnak óriási szüksége van a másikra. A találkozó előtt nem sokkal Algéria 300 millió dolláros kölcsönt biztosított Tunéziának, hogy kisegítse azt történelme legnagyobb gazdasági válságából. Az összeg ugyan nem kifejezetten nagy és nyilván nem is elég, hogy összességében megoldja Tunézia gondjait, érdekes módon a kölcsön mind a két ország számára nagyon fontos gesztus volt.
Az egyre növekvő gazdasági, és ebből következően szociális problémák miatt Tunéziának nagyon fontos volt megmutatni, hogy nincs elszigetelve. Lehet nem számíthat hagyományos nyugati szövetségeseire, vagy a nemzetközi szervezetekre, hogy azok kisegítsék, miközben egyre nő a nyomás Tuniszon, hogy változtassa meg politikai irányvonalát, de így is segítségül tudott hívni egy baráti országot az azonnal összeomlás elkerülésére. Ez biztosítja Qays Sa‘īd számára a kellő mozgásteret, pont akkor, amikor egy sor új intézkedést jelentett be. Ugyanakkor ez a gesztus Algériának legalább olyan fontos volt, hogy megmutathassa, gazdasági és regionális gondjai ellenére szintén némiképp elszigetelve érezve magát meg mindig képes befolyással bíró országként fellépni a térségben. Még mindig megvannak az anyagi tartalékai, hogy befolyásos országként lépjen fel egy amúgy kifejezetten népszerű arab vezető mellett.
E találkozó fő okai elsősorban gazdasági és belpolitikai okokhoz kötődnek, de természetszerűleg eredményük egy regionális politikai együttműködés lett.
Szembeötlő hasonlóságok
Mind a két ország nagyon hasonló problémákkal küzd. Ez nemcsak az együttműködést kényszerítette ki értelemszerűen, minthogy a két ország szomszédos, de közelebb is hozta őket egymáshoz.
A belpolitika tekintetében Algéria azóta szenved komoly gondoktól, amióta a Népi Mozgalom – al-Ḥirāk elsöpörte Bū Taflīqa korábbi elnököt és az által kiépített elit legfelsőbb rétegét. A változás végül Tabbūnt elnökségét hozta, hogy aztán az alkotmány módosítása és a legutóbbi választások némiképp stabilizálják elnökségét, félreállítva az egyébként feljövőben lévő iszlamista erőket. Ám mennyugatások ellenére, hogy Algírban minden rendben van, a hadseregen belüli belharc újabb és újabb tisztogatásokat hozott. A – nem teljesen – új elit egyben nem bizonyult képesnek a gazdaság új életre keltésére, ahogy az olyan új gazdasági partnerek, mint Törökország, vagy Oroszország sem váltották be a reményeket.
Tunézia gondjai nagyon hasonlóak, de messzebbre nyúlnak vissza. Tunisz már 2010-ben is aggasztó helyzetben volt, ami nagyban hozzájárult Bin ‘Alī elnök bukásához. Azóta Tunézia sosem volt képes újraépíteni gazdaságát, majd a későbbi években a politikai belháború, a turizmust megzavaró terrorista támadások, a líbiai válság az onnan kiáradó migrációs nyomással párosulva, majd végül a koronajárvány mind egyre mélyebbre taszították Tunéziát. A belpolitikai megosztottság már akkor is mély volt, amikor Qays Sa‘īd, egy markánsan hazafias és párton kívüli jelölt 2019-ben hatalomra került. Bár Sa‘īd elnök jó ideig próbált lavírozni a még mindig alapvetően meghatározó iszlamista blokk és annak ellenzéke között több kormányváltást is levezérelve, ezév júliusában felfüggesztette a parlamentet és saját reform programba kezdett. Gyakorlatilag forradalmat indított fentről lefelé, ezzel a visszájára fordítva a 2014-ben nagyrészt amerikai nyomásra elfogadott alkotmány eredményeit és megkezdte egy új köztársaság építését. Ez természetszerűleg kivívta a kritikákat, főleg a Nyugat részéről. S míg az első lépések a parlament felfüggesztéséről, véget vetve az ottani folyamatos marakodásnak népszerűek voltak, mostanra kezdenek lendületet veszíteni és tüntetések kezdődtek az elnök ellen is. Hogy az általa indított folyamatnak új lendületet adjon, Qays Sa‘īd december 13-án bejelentette új menetrendjét a válság lezárására. Ennek értelmében a tunéziai parlament 2022 december 17-ig felfüggesztve marad. Addig az alkotmány felülvizsgálatra és módosításra kerül – maga az elnök is alkotmányjogász -, erről népszavazást tartanak, majd az új alkotmány alapján előrehozott választásokat rendeznek. Mindez óriási feladat alig egy év alatt. Ha ezt az ambíciózus tervet sikerül keresztülvinni, akkor az tulajdonképpen a 2014-es alkotmány és az arra épült politikai rendszer felszámolását jelenti majd, mely mind még akkor épült ki, amikor az iszlamista an-Nahḍa Párt hatalma csúcsán volt. Azóta az an-Nahḍa folyamatosan veszít támogatottságából, de még így is a legnagyobb párt a parlamentben. Azonban ha Sa‘īd tervét sikerül végrehajtani, akkor az jó eséllyel az an-Nahḍa elsőbbségének végét is jelenti majd. Ami már csak annak fényében is jelentős, hogy nemrég a hasonló politikai formációk Marokkóban és Algériában is nagy vereséget szenvedtek a választásokon. Regonális jelenségről van tehát szó.
Sa‘īd lépései jelentőségüknél és az előirányzott alapvető átalakításnál fogva eddig főként kritikát hoztak. Nemcsak Nyugatról, de az arab világból sem érkezett eddig támogatás, de az arab világból sem, mert az eddigi belső megosztottságban ott rejtőzött a Katar és az Emirátusok közötti hatalmi harc. Márpedig egyik tábor sem kívánta különösebben Sa‘īd programja győzelmét. Katar és Törökország nem kívánják megengedni egy olyan hasznos és fontos szövetséges bukását, mint amilyen az an-Nahḍa, főként, mivel Tunézia eleve szimbolikus szerepet játszott az “Arab Tavasz” első szakaszában. Csakhogy az Emirátusoknak is megvannak a fenntartásai Sa‘īddal szemben, aki a nemzeti önrendelkezés elkötelezettje és a normalizálási folyamat nyílt ellensége. Márpedig e folyamathoz Abū Zabī nagyon el akarta érni Tunisz csatlakozását. Mindennek eredménye az utóbbi pár hónapban Tunézia egyre növekvő elszigeteltsége lett. Ezt az elszigeteltségét törte meg Tabbūn látogatása, mégpedig egy nagyobb kölcsön mellett, ami egyelőre teret enged a reformok folytatásához.
Vannak más hasonlóságok is, amik kifejezetten fontossá tették a találkozót Algéria számára is, de ezek már inkább regionális, külpolitikai kérdések.
Regionális egyetértés
Tabbūn és Sa‘īd találkozója egy sor regionális és arabközi kérdéssel is foglalkozott, amiben szintén sok a hasonlóság a két ország helyzete között.
Az első ilyen kérdés Líbiáé. Miközben nagyjából egy éve még mindenki bizakodó volt, hogy Líbia végre decemberre és januárra betervezett elnök- és parlamenti választásokkal a válság lezárása felé indult el, azóta mindez lelassult és egyre több gond akadt. Mostanra a legtöbb líbiai politikai csoport egyet ért, hogy a decemberi elnökválasztás esetleg túl korai és nehézségekbe fog ütközni. Ám annak elhalasztása a békefolyamat teljes bukását is jelentheti. Ha pedig az megtörténik, akkor a különböző csoportok közötti belháború újrakezdődik, újraélesztve itt a Törökország és Egyiptom közötti viszályt. Ennél is aggasztóbb, hogy nemrég Izrael is megjelent ezen a térfélen több líbiai elnökjelölt mögött is, ami kifejezetten aggasztó Tunisznak és Algírnak is. Líbia mind a kettőjüknek nagy probléma, csak más okokból és más szinteken.
Tunézia számára Líbia mindig is kiemelt gazdasági partnerként volt fontos. 2011 előtt Tunéziának nagy hasznot jelentettek a gazdasági lehetőségek Líbiában és nagyon pozitívan hatott a munkaerő piacra, mert rengeteg tunéziai dolgozott ebben a szomszédos országban. A háború óta azonban ezek a lehetőségek leálltak és Líbia egyre inkább gazdasági, társadalmi és biztonsági kihívást jelent. Az egyre növekvő számban érkező menekültek Líbia felől nyomás alá helyezték Tunéziát, mivel ezeknek az embereknek a többsége azonnal Európa felé tart, amit nem tudott feltartóztatni. Az évek során folyamatosak voltak a határ menti villongások a milíciákkal, aminek megoldása szintén óriási feladat volt. Annyira, hogy végül Tunisz kénytelen volt elfogadni Washington és Algír segítségét, akik gyakorlatilag lezárták a határt. Líbia talpra állítása alapvető fontosságú kérdés Tunisz számára, hogy lezárja az innen érkező fenyegetést, de egyben saját gazdaság helyzetbe hozásával is, ha egyszer megindul az újjáépítés.
Algéria számára Líbia elsősorban egy biztonsági fenyegetés. Az ‘Ayn Aminās elleni algériai terrortámadás még 2014-ben, ami hosszú évek óta a legsúlyosabb incidens volt az országban, szintén Líbiából eredt. Ez kényszerítette rá Algériát, hogy beavatkozzon, amit meg is tett, bár nem kifizetett én nyilvánosan, csakhogy ez ellentmondásokhoz vezetett Törökországgal és Egyiptommal. 2014 és 2016 között Algéria egyre inkább szenvedett attól, hogy a rendezéshez nem volt alkalmas, támogatható jelöltje. Így végül minden fenntartása ellenére Algéria két okból is kénytelen volt támogatni a Nyugat-Líbiában székelő ún. egységkormányt. Törökország ígéretes üzleti partner volt , így amikor Ankara ezt a líbiai kormányt támogatta, nem nagyon volt alternatíva, vagy lehetőség az ellenkezésre. Emellett Líbia keleti részének kormányát gyakorlatilag egyszemélyben Ḥaftar nyugalmazott tábornok, Kairó felkaroltja jelentette. Amikor pedig Ḥaftar egyre agresszívabbá vált Algériával és annak itteni szerepével szemben, megint csak nem nagyon volt Algírnak választási lehetősége.
Csakhogy a 2021 januárjában tartott al-‘Ulā csúcstalálkozó óta, ahol Szaúd-Arábia és Katar kibékültek, a Törökország és Egyiptom közötti addigi viszály is lezárult. Bár ezen a vonalon még nem volt áttörés, elindult egy rendezés Kairó és Ankara között, ami pozitívan hatott a Líbiára és lehetővé tette a békefolyamatot. Ezzel egyidőben a Törökországban kialakuló gazdasági válság egyre kevésé teszi lehetővé, hogy az a remélt szinten hasznos partner legyen Algéria számára. Ezzel a Líbia körüli algír-egyiptomi megegyezés elől minden akadály elhárult. Egyelőre kettőjük közt még nincs jele mélyreható együttműködésnek, de az álláspontok közeledése mozgásteret enged Algériának. Tunézia megsegítése pedig egy ennyire kulcsfontosságú kérdésben kiváló lehetőség Algériának a helyzet kedvező befolyásolására.
Ami Szíriát illeti, ez is fontos szerepet játszott a tárgyalásokban. A következő Arab Liga csúcstalálkozót hamarosan Algériában tartják, márpedig Algír már jó ideje kifejezte, hogy szeretné, ha ez a csúcs Szíria visszatérését is jóváhagyja az Arab Ligába. Tunézia is élénk támogatója ennek a kezdeményezésnek, nagyrészt köszönhetően annak, hogy Damaszkusz általános felfogása nagyban azonos a tunéziai elnökéével. Azaz nagyobb arab összefogást akar és élesen elutasítja a normalizálást.
Pont ebben játszik kitüntető szerepet Palesztina kérdése is. Ez mindig egy népszerű téma, de most magában rejti az Izraellel való normalizáláshoz való viszonyulást is, amit korábban a Trump kormányzat erőltetett. Biden hivatalba kerülésével ez a hév a normalizálás mellett végét ért, de ettől még mindig kiemelt kérdés, mert még mindig egy sor országra nehezedik nyomás a folyamat továbbvitele érdekében. Számos jelentés szól arról, hogy Tunéziára is nyomás nehezedik és éppen ez az egyik oka, amiért Tunisz nem kap segítséget gazdasági válsága közepette. Ezzel kívánják ugyanis az alkuba belekényszeríteni.
2019-es megválasztása óta Qays Sa‘īd nem csinált titkot álláspontjából, hogy sosem volt csatlakozni semmilyen békefolyamathoz Palesztina részvétele nélkül. Algéria mindig is ugyanezen a teljesen világos állásponton volt. Egyetértésük tehát teljesen természetes. Most azonban ez az együttes kiállás nagyobb jelentőséggel bír, mert nemrég Marokkó csatlakozott a normalizáláshoz, majd biztonsági együttműködést írt alá Izraellel. A lehetséges marokkói-izraeli szövetség összefonódott a Nyugat-Szahara körüli küzdelemmel, ami szintén kulcsfontosságú ügy Algírnak. Ezzel egyidőben beszámolók tanúsága szerint Izrael egyre aktívabb a líbiai színtéren, mert egyes elnökjelöltek politikai és gazdasági támogatásért cserébe már most készek elismerni Izraelt és csatlakozni a normalizáláshoz. Ezek után nem meglepő, ha mind Tunézia, mind Algír bekerítve és fenyegetve érzi magát. Ugyanakkor együttes fellépéssel még képesek ellensúlyozni ezt a nyomást. Számos részletből utal arra, hogy a növekvő izraeli aktivitás Észak-Afrikában egyre közelebb viszi egymáshoz a térség országait. Ebben a tekintetben pedig egy erős tunéziai-algériai együttműködés még talán csak a kezdet.
Még a sport is számít
A sors úgy hozta, hogy pont ugyanebben az időben a 11. Arab Kupa labdarúgó bajnokság, fordulatot rejtő torna is a végéhez érkezett. Bár az Arab Kupa 1963 óta létezik, az idei még mindig csak a tizenegyedik alkalom volt ebben az erősen rendszertelen bajnokságban. Ám az első, amit immár a FIFA égisze alatt rendeznek meg.
Minthogy jövőre Katar ad otthont a FIFA labdarúgó világbajnokságnak, igen kézenfekvő volt, hogy Doha adjon otthont rendezvénynek, mert ez remek lehetőséget nyújt az infrastruktúra élesben való kipróbálására. Bár még egy éve is Katar több arab ország részéről blokád alatt állt, alig egy évvel most al-‘Ulā után elszigeteltségéből kitörve megünnepelhette alapvető játékosként való visszatérését. Mint oly sokszor korábban is, a sport megint kiváló lehetőséget nyújtott a szimbolikus gesztusokra. Katar a blokádból szabadulva vendégül láthatta az arab nemzetek képviselőit egy nagyszabású rendezvényen, köztük az olyanokat is, mint Szíria, amivel kifejezetten rossz viszonya van.
A tornának nagy jelentősége lett Tunézia és Algéria számára is. A negyeddöntőben Algéria Marokkóval találkozott egy szimbolikus jelentőségű meccsen és a két ország közti politikai feszültség ellenére a szurkolók sokat tettek a sebek enyhítéséért. Algéria végül továbbjutott és a találkozó végén az algír játékosok nemcsak a saját zászlajukat lobogtatva szaladtak végig a pályán, hanem Palesztináért is.
Az ilyesmi nem idegen az algériai csapatoktól, de ezúttal elég világos politikai üzenete is volt a dolognak. Merthogy míg Algéria mindig is Palesztina élénk szószólója volt, addig Marokkó nemcsak normalizálta kapcsolatait Izraellel, de nemrég biztonsági együttműködési egyezményt is kötött vele. Világos volt az üzenet, hogy itt nemcsak két rivális, de két élesen ellentétes politikai üzenet is összecsap.
A december 19-én tartott döntőben aztán Algéria Tunéziával találkozott, ismét kiemelve kettőjük különleges viszonyát. A végén már kevéssé számított, hogy Algéria nyerte a tornát. Maga az az üzenet, hogy pont ez a két ország ápol szoros barátságot egymással, akik egyben a nagyobb arab szolidaritás szószólói az egész torna számára erős üzenetet jelentettek.
Új tengely születik?
Ugyan most sok algír és tunéziai forrás állítja, hogy új algír-tunéziai regionális tömb születik, jogos a kérdés: Mennyire reális ez?
Összességében nagyon messze vagyunk attól, hogy egy hathatós és befolyásos tömb létrejöttéről beszélhetnénk. Legalábbis nem azon a szinten, ahogy az Katar és Törökország, vagy éppen Szíria és Irán közt működik. Ugyan teljesen természetes a két ország értékelőitől, hogy optimisták legyenek, ám egy új hatalmi csoport születéséhez itt hiányoznak az építő kövek. Egyik ország sincs abban a gazdasági helyzetben, hogy térség szinten próbálná saját politikáját közvetíteni, de ehhez hiányzik is az átható politikai program. Ez az újfent megerősített szövetség lehet ugyan erős, de ezt sokkal inkább a közös fenyegetettség és kihívások tartják össze, semmint az azonos ideálok. Az összetartást pont az alapozza meg, hogy egyéb irányban viszonylag elszigeteltek. De vajon ettől még ez a páros lényegtelen, vagy gyenge?
A válasz nagyban függ mind a két országban a megkezdett belső átalakítás sikerétől. Ha meg tudják haladni belső gondjaikat, akkor ennek az összefogásnak az alapján valóban születhet valami új, hiszen a páros most kifejezetten nyitott Líbia és Mauritánia felé, de keresi a kapcsolatokat Egyiptommal, Szíriával és az Öböllel is. Megvan az ambíció az aktív szerepre és Algériának az adottságai is megvannak, hogy a térség alapvető szereplője legyen. Egyelőre csak két nehéz helyzetben lévő ország egyetértése látszik. Ám ahogy a térség nagyobb együttműködés felé halad és a normalizálási folyamat is egyelőre zsákutcába jutott, a nemrég indult emirátusi lépésekkel együtt ennek a szövetségnek is komoly szerepe lehet meg az arabközi folyamatok következő szakaszában.