Március 31-én kezdetét vette az Arab Liga éves csúcstalálkozója, miután a Liga Gazdasági és Társadalmi Bizottsága tartott egy egynapos ülést. Ami már magában is dióhéjban remekül megmutatja, hogy hová jutott ez az arabközi poltikának egykor fontos fóruma. Merthogy mindazzal a sok gonddal ami ma a Közel-Keletet érinti, amíg a nemztközi figyelem java a migrációs válságra figyel tartani egy egynapos formális találkozót szinte semmilyen vitát nem folytatva elég jól megmutatja az általános atápiát. Az utóbbi években, de kivált az úgynevezett Arab Tavasz óta a csúcstalálkozója még az arab sajtó figselmét is csak ritkán kapták el, nem is említve a nemzetközit. Mert ha bármi kézzel fogható történne is ott, akkor az bizton nem más, mint politikai marakodás a tagállamok között. Ritkán bármi eredménnyel és az általános arab együttműködés szinte teljes figyelmen kívül hagyásával. Így aztán nem meglepő, hogy a világ szinte semmilyen figyelmet nem szentelt a 2019-es tuniszi Arab Liga csúcsnak.
Ezúttal azonban, nemúgy mint tavaly a szaúdi aẓ-Ẓahrān-ban, a találkozónak volt igazi fontossága és az eredmények nem voltak annyira kiszámíthatóak. Legalább volt némi várakozás, hogy a vezető államok végre párbeszédbe elegyednek és rendbe teszik a házat. A klíma pedig erre tökéletes is volt, minthogy a sok külső nyomás szinte kikényszerít egy közös álláspontot számos kérdés tekintetében. Elég említenünk a varsói csúcstalálkozót, Amerika azon lépéseit, hogy eladományozzon arab földeket – Jeruzsálemet és a Golán-fennsíkot – Izraelnek, vagy a Dā‘iš összeomlását, ami – legalábbis elméletileg – mindenkit érintett. Mintha csak a Jóisten végre adott volta nekik olyan ügyeket, hogy foglalkozzanak velük, amikben minde egyet is értenek. A tagok pedig egy semleges, de nagyon is szimbölikus helyen találkoztak, hiszen Tunisz az a hely, ahol az ún. Arab Tavasz elkezdődött. Az pedig most, hogy már véget ért, “eredményei” pedig egyre keserűbbek Tunisz tűnik a lehető leginkább ideális helynek az üjrakezdésre ott, ahol minden a feje tetejére fordult 2010-ben. Mintha csak a sors rendelése lenne, hogy most visszamehetnek az utolsó olyan pontra, ahol meg volt valamifajta arab együttműködés és némi remény a jövőben.
Nem meglepő, de az eredmények egészen katasztrófálisak lettek. A csúcs tele volt botrányos kis nüanszokkal, és még a legnagyobb kérdésekben is a végső lépés sokkolóan súlytalan. Kert az egyetlen dolog, amiben egyet tudtak érteni az az, hogy együtt utasítják vissza Amerika azon döntését, hogy Jeruzsálemet és a Golán átjátsza Izraelnek. Pedig hát ennek kellett volna lennie a mimimumnak, a kiindulópontnak. De nincs ellenlépés, semmilyen közös további lépés, ami sokkal inkább úgy hat, mint a helyzet keserű és kényszeredett elfogadása, semmint egy szilárd ellenlépés. Ami komolyan felveti a kérdést, hogyan jutottak idáig? S bár most Katar egyfajta pária szerepet tölt be, mégis az al-Jazeera nevű csatornája által felvetett kérdés őszintén beszédes és sokkolóan pontos. Itt lenne az ideje az Arab Liga feloszlásának? A csúcs és annak ellentmondásai ideális lehetőséget teremtenek számunkra ehéten, hogy felmérjük milyen állapotban is van most az arab világ.
A nagy ügyek
Számos ügyben ez a csúcs történelmi lehetett volna, és sok kérdésnek nincs is közvetlen köze egymáshoz. Elsőként ezek között a GCC válsága, ami immár egyfajta öböl hidegháborúként zajlik zajlik közel két éve. Érdekes mellékzönge, hogy még a találkozö előtt a szaüdi diplomácia igen aktív volt a fogadó országgal szemben. Ezúttal a szaúdi delegációt nem a koronaherceg vezette, hanem maga Salmān király személyesen. Ami érdekes jelzést ad arról, hogy milyen állapotban van maga Szaúd-Arabia, hiszen közel egy éve már Salmān királyt nagyon ritkán lehetett látni és az a hír járta, hogy már el is húnyt. A nemzetközi sajtó, de már a poltikai volt is egyre inkább a fiát, Muḥammad ibn Salmānt tekintette az ország de facto vezetőjének, ám megítélése sokat zuhant a Hašoqğī ügy óta, amin sem az észak-afrikai PR körútja – ami, mint már foglalkoztunk vele egy korábbi számunkban gyanúsan elkerülte Marokkót és komoly tüntetésekbe futott Algériában és Tunéziában – sem pedig a Pakisztán-India-Kína útja nem tudott javítani. Meg csak jelen sem volt a találkozón, ami akár lefokozáskent is értékelhető az apja részéről. Amint az korábban szintén említettük, igen szorgosan keres új szövetségeseket a régióban és erre a legmegfelelőbb hely Észak-Afrika. Ezért próbál üjabban Szaúd-Arábia pénzt pumpálni Algériába, ám a jelenlegi válsággal Algír most túl elfoglalt a nagypolitikához. Ugyanezt az módszert vetették most be Tunéziával, mert a szaúdi delegáció napokkal a csúcs előtt érkezett, hogy kétoldalú tárgyalásokat folytasson, a felek pedig számos gazdasági együttműködést írtak alá, míg Rijád 500 millió dollárra emelte az általa nyújtott segély összegét. Ez talán az utolsó morális győzelem az idős tunéziai elnöknek, mert Qā’id as-Sibsī április 4-én bejelentette, hogy nem indul több mandátumért. Hivatali ideje döntően sikertelen volt. Nem tudta kivezetni az országot abból a belső válságból, ami 2011 óta megbénítja az országot, ám távozása talán még nagyobb bizonytalanságot hoz. Mármost azt nehéz tudni, hogy Rijád vajon már a következő itteni választásokon gondolkozik és egy közelebbi szövetségest próbálnak felkarolni, avagy csak javítani akarják a róluk kialakult képet, nehogy a csúcs egy szaúdi-ellenes vadbírósággá alakuljon, az azonban érezhető, hogy komoly várakozást volt arra, hogy végre változtatásra bírják a szaúdiakat számos kérdésben. Ezek egyike a Jemen elleni háború, ami egy botrányos fiaskó Rijád és maga Muḥammad ibn Salmān számára is, és ami mindenfajta poltikai vagy gazdasági haszon nélkül romba döntötte azt az országot. Úgy tűnt komoly nyomás lesz most Salmānon, hogy hogy fejezze be a háborút, vagy legalábbis valamilyen komoly megbékélési induljon el. Ám semmi ilyesmi nem történt. A másik döntő kérdés Katar ügye volt. Amióta csak Rijád és Abū Zabi megindította diplomáciai háborúját Doha ellen 2017 júniusában – pár arab ország támogatásával, melyek közt a meg nagyobb Egyiptom -, ez volt az első arabközi fórum, ahol Szaúd-Arábia és Katar is képviseltette magát. Mégpedig mindketten a lehető legmagasabb szinten, maguknak az uralkodók személyében. Ám a hivatalos megnyitó ceremónia és egy az Amerikaiak Jeruzsálemet és a Golán Izraelnek átadó lépést elítélő közös döntés után a katari emír, Tamīm ibn Ḥamad elhagyta a csúcsot.
S itt megintcsak sokan úgy hitték, hogy lehet szóvalamiféle békülésről az öböl szemben álló felek között, de ha volt is erre némi remény, az keserűen meghiúsult. Itt pedig egy másik érdekes ellentmondás adja magát. Az egyiptomi sajtó azt állította, márpedig Egyiptom egyike azon államoknak, akik megszakították kapcsolataikat Katarral, hogy Tamīm emír terv szerint mondott volna beszédet és részt vett volna a tárgyalásokon. Ez arra utal, hogy az Arab Ligának szándékában állt enyhíteni a feszültséget felek között, de bizonyos okok miatt, amiket még a katariak nem fedtek fel a katariak megsértődtek és hirtelen távoztak. Pár nappal később azonban, április 4-én as-Sibsī tunéziai elnök azt állította, hogy a katari emír sosem szándékozott részt venni a tárgyalásokon, vagy beszédet mondani és egyszerűen csak egy udvariassági látogatást tett, ajándékul a tunéziai házigazdának. Ha feltételezzük, hogy ez igáz, akkor a kérdés még nagyobb, hogy egyáltalán miért ment el a csúcsra a katari emír. A körülmények sokkal inkább arra utalnak, hogy az Arab Liga főtitkársága és maguk a tunéziaiak is azon próbálkoztak és próbálkoznak, hogy valamiféle egyességet érjenek el az öbölben. Mert hát amíg ez a küzdelem meg nem oldódik, tekintve, hogy az öböl országai a leggazdagabbak és jelenleg ők bírnak a térség politikájában a legnagyobb súllyal, nem érhető el közös álláspont sem a szír, sem a jeruzsálemi ügyben. Más szavakkal az út Damaszkuszba és Jeruzsálembe a Dohát Rijáddal összekötő hídon vezet át. Bár ez a kísérlet most elbukott, a tunéziaiak meg most is igyekeznek megmenteni a folyamatot nem engedve egyik oldalt sem megsértődni. Összességében azonban az látszik, hogy az ami egy békülés folyamat lehetett volna csak azt mutatta meg, hogy az Arab Liga mind arra képtelen, hogy közvetítő legyen, mind arra, hogy valamiféle egyességet a felekre kényszerítsen. Ebből a szempontból pedig meg lehet érteni miért olyan keserű most a katari sajtó.
Az öböltől függetlenül ott volt még Szíria kérdése. Miután a szír kormány képviseltette magát az Arab Parlament legutóbbi ammani ülésén, bár Arab Liga tagsága még mindig fel van függesztve, természetes elvérás volt, hogy Damaszkusz képviselteti magát Tuniszban, vagy legalább lesz hivatalos nyilatkozat arról, hogy Szíriát visszavárják a tárgyalóasztalhoz. Minthogy a Golán általános felhágorodás okozott a múlt héten az arab közvéleményben és az ügy központi kérdés volt a csúcstalálkozón – az egyetlen kérdés amiben született közös nyilatkozat – természetes elvárás volt, hogy a szír tagság rendeződik. De sem Szíria nem került meghívásra, sem indítvány nem volt Szíria felhívására, hogy térjen vissza a Ligába. Damaszkusz már korábban világossá tette, hogy nem vesz részt az Arab Liga csúcstalálkozóin, amíg valamifajta komoly megkövetés nem történik és jóvátételt nem ajánlanak, hiszen nem Szíria hagyta ott a Ligát, hanem kitették onnan legnagyobb válsága közepette. Ami úgy érthető a szírek részéről, hogy az Arab Liga része volt egy összeesküvésnek a kormány ellen.
A szír jelenlét hiánya azonban tovább hitelteleníti az Arab Ligát, hiszen hogyan vehető komolyan, hogy annak az országnak a jogait próbálják megvédeni, amit ők maguk nem is fogadnak el. Hogyan védhetik egy olyan ország jogait, amit az ENSZ jobban tisztel, mint az Arab Liga. Még csak nem is tesznek komoly lépéseket, hogy javítsák kapcsolataikat vele. Ebben az összefüggésben a közös határozat, ami megerősíti a szír szuverenitást a Golán fölött igencsak üres, hiszen nem kínál segítséget a szíreknek, sem ígér semmilyen ellenlépést akár az amerikaiaknak, akár az izraelieknek. Így hát azon miért is lépnének bármit is vissza a nemtetszés egyszerű kifejezése után. Nincs semmi nyomós következmény, így pedig a tuniszi csúcs sokkal inkább – mégha közvetetten is – bátorítja az arab jogok további megsértését. A feltevés, hogy az Izraelnek szóló amerikai ajándékok sorában Ciszjordánia lehet a következő szem talán túlzásnak tűnt, de Tunisz urán immár sokkal fenyegetőbben hat.
Itt érünk el a tuniszi csúcs legfontosabb témájához, a Golán és Jeruzsálem kérdéséhez. Más szavakkal a palesztin és a stílus kérdésekhez. Jeruzsálem viszont alig szerepelt a programban, merthogy a főtitkárság a török és az iráni beavatkozást ítélte el az arab ügyekbe. Ami viszont felveti a kérdést: ez a két kérdés hogyan választható el? Lévén nyilvánvalóan ugyanannak a láncolatnak a részei.
Micsoda kicsinyes marakodás
Ha azt állítjuk, hogy az eredmények bizony kevéssé bíztatóak az Arab Liga jövőjére nézve, akkor ez éppenséggel nem meglepő. Az előzetes jelek is már rosszak voltak, majd aztán a folyamat még rosszabb lett. Ebben a tekintetben kisebb csoda, hogy legalább ezt az eredményét össsze tudták hozni. Először kezdjük ott, hogy ki volt jelen? A hiányzók magas száma eleve beszédes. Egy dolog, hogy Szíria nem volt ott, de ezen túl 9 további ország nem képviseltette magát legfelsőbb szinteken. A legfurcsább hiányzás Egyiptomé volt, lévén as-Sīsī előre bejelentette, hogy nem megy el. Az utolsó pillanatban azonban nem kis zavart keltve mégis megjelent. Az algír és a szudáni elnökök nem jöttek el az éppen fenálló válságok miatt országaikban, bár Algéria a helyzethez képesti legmagasabb szinten képviseltette magát. A marokkói kormány szintén távol maradt. Sem Barheint, sem az Emirátusokat nem képviselték az uralkodók, vagy legalább a vezető politikusok. Ennél fogva Szaúd-Arábia képviselte egyedül mindazon államokat, akkk immár két éve gazdasági háborút vívnak Katar ellen. Innen nézve pedig érthető, hogy a katariak sértve érezték magukat, hiszen ez egyértelműen nem annak a jószándéknak a jele, hogy meg akarják oldani a helyzetet. Az ománi kormány szintén nem bukkant fel mindenfajta egyértelmű ok nélkül, hogy miért is maradtak távol. Ez pedig azt mutatja, hogy a meghatározó államok nem jöttek el, vagy nem akarták komolyan képviseltetni magukat.
Amikor a csúcs elkezdődött és a várakozások még magasak voltak, katariak hirtelen távozása máris meghatározta a légkört. Majd alig fél órára rá pedig Salmān király is távozott a csúcsról. Aztán pedig a vezetők számos alkalommal nem tudtak visszaemlékezni egymás pontos nevére. A közösségi média és az arab sajtó aztán szinte felrobbant azon, hogy a vezetők egy része egyszerűen aludt a nyílt tárgyalások alatt. Ez pedig az egésznek egy zavaros és komolytalan képet kölcsönzött, nagyon erősen megkérdőjelezve egy ilyen fórum létjogosultságát.
A még nagyobb botrányok
Mindezekkel a várakozásokkal a találkozó felé és ennyi szorongató ügy közepette könnyű lett volna sikereket elérni, legalább szimbólikusakat. Az, hogy semmit nem sikerült elérni tagadhatatlanul maga a legnagyobb botrány. Mert ez szabad utat enged a további sorvadásnak. De nem kevésbé botrányos, hogy számos szintén fontos kérdés még csak fel sem került a csúcs programjára. A jemeni háború szinte elő sem került, mely lassanként eljut már arra a szintre, hogy az ENSZ szervezetei maguk lépnek közbe enyhítendő ezt a drámát, aminek eleve egy arab feladatnak kellene lennie. A Dā‘iš bukása és az, hogy sötét hagyatékát hogyan számolják fel a térségben szintén nem tudta elnyerni a jelenlévők figyelmét. Ahogy Líbia jövője sem.
Az alapvető probléma az, hogy most, hogy az ún. Arab Tavasz hullámai elülnek ez lehetett volna az első Arab Liga csúcstalálkozó, ahol foglalkoztattak volna annak következményeivel. Ez azonban azt igényelné, hogy félretegyék a marakodást és szembenézzenek a korábbi hibákkal. A legfájdalmasabb, hogy éppen ez a felismerés tűnik teljes képtelenségnek.
Teljesen nyilvánvaló, hogy az arab vezetők pontosan annak vették ezt a csúcsot amivé vált. Egyesek politikai homokozójának, hogy hallgatóságot találjanak saját programjaiknak, míg mások számára teljesen hiábavalónak. Ez az arab világ mélyen szántó káoszának nagyon komoly tünete, legalábbis politikai szinten. Mert ha végül minden remény elvész a közös arab vállalkozásokban, akkor idővel minden állam külső támogatók után fog nézni, akik talán megbízhatóbbak.
A nyertesek
Furcsának hathat, hogy ilyen magas elvárások és ennyire kicsiny erdmények után lennének nyertesek. Ám a tuniszi csúcsnak igenis vannak nyertesei. Az új amerikai politika, ami arab területekkel kényezteti Izraelt nyíltan áthágva a nemzetközi normákat épp most kapott megerősítést. Mert ha azok, akiket ez a legközvetlenebbül érint, maguk az arab államok képtelenek arra, hogy komoly ellenállást fejtsenek ki még a szent Jeruzsálem ügyében is, akkor miért hezitáljon hát Washington és miért erőltesse meg magát bármilyen szervezet is az arab jogok védelmében jobban, mint maguk az arabok? Ugyanebben az értelemben Izrael is nagy nyertese a tuniszi csúcsnak. Nemcsak, hogy semmilyen komoly bonyodalom nem várható a Golán bekebelezéséből – főleg nem a választások előtt -, de Szíria sem került vissza az Arab Ligába, így egyelőre Damaszkusz viszonylag elszigetelt marad az arab világban.
A másik nyertes azonban Szaúd-Arabia, bár valószínűleg nem válik ez majd hosszútávú hasznára. Nem csak a Jemen elleni háború miatti kritikát sikerült elkerülnie, vagy a Katarral való csörtét, de meg is tudta mérgezni a légkört Tuniszban. Minthogy a katariak hagyták el előbb a találkozót és ráadásul elég botrányosan, így Rijád jön ki jobban az összeütközésből. Minthogy pedig az Arab Liga kritikája elsősorban Törökország és Irán ellen irányult valójában Szaúd-Arábia sikert tudott aratni Katarral szemben. Minthogy Katar jó kapcsolatot ápol mindkét országgal, főként Törökországgal, így az ilyen utalások Katart állítják be negatív fényben és megerősítik Szaúd-Arabia ellenséges viselkedését vele szemben.
Amit a jövő tartogat
Bár ebben a tekintetben jobban megérthetjük, hogy az al-Jazeera felvetése az Arab Liga feloszlatására elsősorban a katari frisztráció jele, de valóban van ma az arab világban egy súlyos gond. A sorvadás egyértelmű jelei láthatóak mindenhol. Húsz éve a régionális és az arabközi fórumok sokkal pozitívabb képet mutattak. Az Arab Liga már akkor is túl volt a fénykorán, de meg mindig komoly volt és a szakosított szervezetei igenis értek el eredményeket. A GCC nagyon reménykeltően fejlődött és pár év után már komolyan szó volt közös valutáról egy egy EU típusú átfogóbb társulásról. Máre ezek a szavak már a feledésbe merülnek és úgy tűnik, hogy a GCC lassan a múltté. Húsz éve Észak-Afrikának is megvolt a maga regionális szövetség, az Arab Maghreb Unió (AMU), ami ugyan a kezdetektől nem muzsikált hibátlanul, de legalább volt egy szándék az árkok betemetésére a versengő tagok között. Mára az AMU-ra sem emlékszik szinte senki, bár hivatalosan még létezik.
Ezek a sorvadás félreérthetetlen jelei az arab világban. Az eredmények ma túl sok szinten tűnnek elő. Bármely arab állam, aminek hosszútávú stratégiai tervei vannak az ma befolyásos külső partnereket keres érdekei biztosítására. Katar megtalálta magának Törökországot, Szíriának régóta ott van Irán az oldalán, de ugyanez mondható el Szaúd-Arábiáról annak amerikai kötődésével. Ugyanakkor bármely hatalom, ami a térségben saját akaratát akarja érvényesíteni csak nagyon kevés ellenállást talál. Még a legnagyobb sértésekre is.
Így hát az eredeti kérdés, vagyis, hogy eljött-e az ideje annak, hogy az Arab Liga feloszlassa magát, végül nem is annyira propagandisztikus.