Szunni síi, Szaúd Arabia és az öböl országok Irán ellenében, perzsa-arab cívódás a térségben… Ezek és még oly sok ezekhez hasonló fordulat lepi el manapság a Közel-Keletről szóló híradásokat manapság. De mennyire igazak ezek és mit is jelentenek valójában? Minthogy a hidegháború az öbölben egyre mélyül minden eltelt nap és nagy változások érnek fontos foglalkoznunk a kérdéssel, hogy jobb betekintést nyerjünk abba, milyen változások is várnak ránk. Végtére is nem lehet véletlen, hogy az Emirátusok most vált irányt, ami sokakat tesz idegessé a térségben. Úgyhogy ehéten egy olyan kérdésnek nézünk utána, amiről, mint oly sok kérdésről a térség kapcsán, úgy érezhetjük sokat tudunk, ám valójában kevéssé ismert számunkra.
A képtelen ellentmondás
Kívülről a Közel-Kelet tele van rejtvényekkel, ellentmondásokkal és konfliktusokkal, amiket szinten lehetetlen megérteni. Annyira, hogy sokszor megkérdőjeleződik vajon maguk a résztvevők képesek-e egyáltalán átlátni a küzdelmet, aminek éppen részesei. Az egyik legismertebb, már-már klisészerű fordulat a síi-szunni szembenállás, ami valóban nagyon sok kérdésben tűnik testet ölteni a Szíriában és Irakban dúló háborútól a Jemenben való versenyen át a befolyásért, el egészen a most folyó küzdelmig a Hozmuzi-szorosért. Mintha csak az öböl két oldala egy örökös küzdelemben élne egymással, amit olyan tökéletesen szimbolizál még az öböl nevéért is folyó vita, hogy vajon az perzsa-e, vagy arab. Ennek a kettészakítottságnak, vagy sokkal inkább a róla folytatott diskurzusnak az egyik legérdekesebb része, hogy míg a Nuygatnak teljesen más a felfogása róla, mint a Közel-Keletnek, ám mindkettő igencsak pontatlan. S itt még csak nem a véleményeket hangoztató csatornák hátterére kell gondolnunk, hiszen a nyugati, de arab nyelvű csatornák, mint a DW, France 24, vagy BBC programjaiban ugyanazokat az arab fordulatokat ismételgetik, hiszen a meghívott vendégek java maga is arab vagy iráni, míg az angolnyelvű helyi csatornák ugyanazt az általánosító és leegyszerűsítő vonalat viszik, mint ami nyugati felfogást is jellemzi.
A nyugati narratíva a “síi-szunni szembenállás” fordulatát úgy használja, mintha az egy természeti jelenség volna. Sosem veszi s fáradtságot, hogy megkérdőjelezze ezt a szembenállás vallási, vagy ideológiai alapját, tekintve, hogy az ügy alepvető forrása már jó tizenhárom évszázada véget ért. Így aztán sosem hallunk az ellentmondásokról a részletekben, amik megkérdőjelezhetnék, sok esetben pedig valóban meg is kérdőjelezik azt az irányvonalat. Ám még furcsább az arab nyelvű programokat nézni, ahol a vendégek a különböző öböl országokból, Irakból, vagy akár épp Egyiptomból, még akár a tudomány élet vagy az államigazgatás legmagasabb szintjeiről is elképesztő szlogeneket puffogtatnak. Minthogy Irán egy Ṣafavī imperialista állam, ami megpróbálja gyarmatosítani az arabokat; hogy Irán egy “banda állam”, amit maffiák irányítanak, mint a Pāzdārān és át kellene alakulnia egy intézményalapú állammá, hogy tárgyalni lehessen vele; vagy, hogy Irán a terrorizmus fő támogatója öbölbéli szomszédai kárára, és felekezeti alapú gyűlöletet terjeszt a világon a muszlimok között. Ezeknek s vádaknak a java olyan országoktól származik, mint Szaúd-Arabia, Bahrein, vagy az Emirátusok, amiknek kevés gondjuk van Bahrein katonai megszállásával, és bizonyos szintig Jemenével – amíg elég imperialista húzások már eleve -, és mindenfajta szélsőséges szervezetet támogatnak kezdve a dzsihadistaktól Afganisztánban a ‘80-as években, el egészen az al-Qā‘idáig manapság Szíriában és Jemenben. A legelképesztőbb viszont mégiscsak az a vád, hogy Irán egy maffia állam, ami ismét csak az öbölállamoktól hangzik el. Mármost Iránnak az átláthatóság és a jogállamiság tekintetében lehet, hogy valóban sok dolgot orvosolnia kell, de legalább vannak választott testületei, van nyílt politikai vita és bizonyos posztokat leszámítva magasszintű elszámoltathatóság. Mindebből semmit sem látunk az öböl túloldalon. A diszkrepancia olyan nagy a vádak és az azokat hangoztató államok között, hogy az már magában is el kellene árulja, hogy az ügy ennél jóval mélyebb, ám szinte teljesen megfoghatatlan.
Még érdekesebb az ügy, ha a részleteken nézzük ebben a látszólagos hidegháborúban most az öbölben. A Rijád által vezetett tömb – a hagyományos felfogás szerinti szunni csoport – nemcsak Irán és szövetségesei – a síi félhold – ellen küzd, hanem Katarral és Törökországgal is. Mely utóbbi ellen most Szaúd-Arabia külön bosszút tervelt ki és hamarosan be is akar fűteni. Igen komoly érdekellentéteik vannak most Líbiában is, ahol mind érdekeltek és igen kemény verseny folyik. Másrészt viszont a térségben Irán legkomolyabb szövetségese a szunni többségű Szíria. Ezt ugyan sokszor azzal magyarázzák, hogy a vezetőség itt – mely természetesen ebben a magyarázatban egy brutális diktatúra – egy síi felekezethez, az ‘alawīhoz tartozik, ugyanezek a források őket vallás talán hitetleneknek tartják, akik éppen ezért építettek ki egy szekuláris államot. Hagyjuk is, hogy a szunni többség ezt miért viselné el, még ha így is lenne, elég nyilvánvaló az ellentmondás, hogy egy vallást Alan csoport szekuláris állama miért pont egy teokráciában talál szövetségest. Az ok nyilvánvalóan nagyobb, mint holmi távoli vallási kötődés. De épp így, különösen most, Irán kiváló, szinte már várát kapcsolatokat ápol a szinte teljesen szunni Pakisztánnal. Miért nincs itt semmilyen probléma? Valójában Teherán most nemcsak azon dolgozik ezekben a napokban, melyeket Kashmir miatt igen terheltek, hogy közvetítsen Pakisztán és India között, de azon is, hogy tartós barátságot építsen ki Iszlámábáddal. Ha Iránt ma valóban vallásos hév hajtan, ugyan mi szükség lenne erre? Főként, mert Pakisztán hagyományosan közel áll Rijádhoz, ami az ország természetét tekintve soha nem is változhat meg alapjaiban.
Ezekkel az égbekiáltó ellentmondásokkal, pláne, hogy napi szinten puffogtatják őket még értelmiségiek is és számos régiós politika alapjait képezik, valamit mimdenképpel kezdeni kell.
A történelmi mélység
A sia és a szunna közti történelmi küzdelem közismert és mára igen tetemes irodalom áll rendelkezésre a témáról. Azok, akik valaha ‘Alī ibn Abī Ṭālib kalifát követték annak az iszlám birodalmának belűli küzdelmeiben, majd később leszármazottait síiként lettek ismertek, ami idővel számos ágra szakadt. Azok, akik ellene voltak és Mu‘awiyyát, majd később az általa alapított Umayya-dinasztiát támogatták szunniként lettek ismertek. Idővel a szunna lett a főcsapás, nem különösebben válva szét ágakra, vagy ideológia csoportokra a XVIII. századig, míg a sía figyelemreméltó támogatottságot szerzett a nem-arab muszlimok között, akik büszkék voltak kultúrális különállásukra. Mint a perzsák, vagy a berberek Észak-Afrikában. Ez a szembenállás, mely eredetileg inkább személyes természetű volt, majd tágabb értelemben politikai lett, idővel ideológiai mélységet nyert, ahogy teológiai különbségek születtek. Főként a vezetés kérdésében. A szunna a Korán mi sem ember általi értelmezhetőségében hisz, a hívek teljes egyenlőségében és éppen ezért a vallási intézmények hierarchiáját – legalábbis elméletben – elveti, bár általában pártolja a monarchiákat. A sía ugyanakkor azt tartja, hogy a Korán üzenetének egy része csak a kiválasztottak – ‘Alī és leszármazottai – számára hozzáférhetőek, így aztán hierarchiának kell lennie az intézményrendszerben és az vezetőséget, bármilyen formát is öltsön, el kell fogadni a “klérusnak”. Ezt a szakadékot, mely sokkal inkább csoport jellegű, mint meggyőződés alapú, sokszor kihasználták azok a népek, amik ragaszkodtak kultúrális különállásukhoz, vagy azok a dinasztiák, amik harcaikat szent célok nevében próbálták igazolni. Ezeknek az ügyeknek megvoltak a maguk történelmi okai, de a XIX. századra elvesztették valódi tartalmukat, amit jól mutat az a tény, hogy nem nagyon látunk új csoportokat kiemelkedni, illetve, hogy többé nincs komoly vándorlás a két nagy csoport között. Más szavakkal, sokban ahhoz hasonlóan, ahogy az Európában történt, a felekezeti különbségek sokkal inkább történelmi alapokon merevedtek meg, semmint meggyőződésbeli okokból. S bár az igazi különbség java, főleg az egyén napi, életviteli szintjén eltűnt, a különállás megmaradt és mostmár jól kihasználható politikai célokra, hiszen e különállás sokszor jól azonosítható.
Bár az első síi állam, az Idrīsī-dinasztia (778-974) a mai Marokkó területén született és az egyetlen síi kalifátus, a Fátimida Birodalom Tunéziában, mely egykor egész Észak-Afrikát uralta, vagyis ezek a berberekre építettek, mégis a perzsák voltak azok, akik igazán magukévá tették a síát. Mind a két esetet kultúrális különbség mozgatta. De még Irán esetben is csak a XVI. század volt az, amikor a Ṣafavī-dinasztia idején (1501-1736) – irónikus módon egy kurd-török család egy eredetileg szunni szúfi rendet vezetve – a sía államvallás lett a mai Irán területén. Amíg a síi jegyek idővel Észak-Afrikában eltűntek és csak pár kutúrális jegy emlékeztet ma már rá, Irán máig síi állam maradt.
Igaz ugyan, hogy a Ṣafavī Birodalom volt a perzsa befolyás csúcsa, mely nagy arab lakta területeket uralt Irakban és az öbölben, ez a történelmi kép összemosódott egy egy sokkal korábbival. A Szászánida Birodalom (224-651) még az iszlám megjelenése előtt, csúcspontján az öböl javát, Jement, Szíriát, Palesztinát és Egyiptomot is kezében tartotta és Irak volt a központja. Ezt az államot pedig a megszülető arab iszlám birodalom döntötte meg. Ahogy a két kép kezdett összemosódni, a Ṣafavī terminus egy olyan képet nyert, hogy a perzsák bosszút állnak az arabokon ismét elnyomva őket, s amilyen hitetlenek voltak az iszlám előtt, úgy tértek vissza a tévtanokhoz a sía képében. Ez a felfogás külön támogatást kapott az öbölben még a Ṣafavī állam bukása után is, hogy aztán majd Ṣaddām Ḥussayn karolja azt fel a ‘80-as években, mint remek politikai szlogen az inváziót igazolandó. S minthogy a szólam jól rezonált az öbölben, a folyamatos támogatás Irak felé jól igazolható volt, mint egy – ki nem mondott – bosszú. Azt azonban meg kell jegyezni, hogy az öböl nagyobb része igen szegényes körülmények közt élt az olaj koráig, így aztán mindig volt ebben egy nagy adag féltékenység is, ami idővel csak egyre nőtt.
A viszály másik oldala legalább ennyire világos. Bár a Ṣafavī kor emléke ma nem kelt sok nosztalgiát Iránban, elismerik annak kultúrális és építészeti hagyatékát és bizony van benne egy nagy adat nyerheti büszkeség, hogy ez volt az első valóban perzsa jellegű – meg ha nem is származású – uralkodócsalád sok évszázadnyi arab, török és mongol utálom urán. Igen sajátos jegye az iráni felfogásnak, hogy míg az iszlám hagyatéka meghatározó, lenézik az arabokat, mint kultúrálisan alábbvalókat, és mint kultúrális romlást az ő saját civilizációnk rovására. Még érdekesebb, hogy az iráni felfogásban, főként amikor már el is tűnik a különbség perzsa, kurd, azeri, baludzs, lori és a többi nép között, az “arabok” alatt csakis az öböl lakóit értik, főleg azokat, akikkel szemben állnak. Szíria, Irak, Egyiptom, vagy Tunézia lakóira sokszor csak országaik szerint utalnak, nem mint arabokra. S míg a közfelfogas nem nézi le őket, nagyon is lenézik az öböl arabjait, ahogy azt gyakran mondják is Irán nagy bazárjaiban, ahol sok az öbölből érkező arab túrista: Arabhā faqaṭ mī-horan(d) o mī-haran(d).[1] Általánosságban pedig, főként a nem épp vallásos fiatalság szemében él egy érzet, hogy az az arabok csak azért hozták a maguk iszlámját az ő magasabb kultúrájuk nyakára, hogy ragságba taszítsák őket vallásuk útján. Bár ezt a felfogást nagyon erősen ellenzi a síi klérus, ez még az arab világban is sok helyen gyökeret eresztett Iraktól Szírián át Észak-Afrikáig, ahogy egyre többen tagadják meg, hogy arabok lennének.
Röviden szólva, bizony sok neheztelés volt az öböl két oldala közt, már messze az iszlám előtt is. Ez a rivslizalás, bár általában Irán jött ki belőle jobban, mindig új élt nyert minden korban és épp úgy tovább folyt vallási és ideológiai alapokon, egészen a mai napig. Ami pedig igazán mutatja, hogy ez a versengés nem vallási, vagy etnikai alapú, és hogy ebben eleddig Irán az erősebb játékos, az az, hogy az ‘50-es évektől egészen 1979-ig, amikor mindkét oldal amerikai befolyás alatt állt, a kapcsolatoka kifejezetten barátiak voltak. Amikor a sah Szaúd-Arábiába látogatott a ‘70-es években nemcsak, hogy barátian szólt vendéglátóiról, de épp a mostani király, Salmān – akkoriban egy a befolyásos hercegek közül – lejtett táncot neki.
A sertések legújabb körei
Látván, hogy az ősrégi versengés meghaladható, vagy legalábbis lehetett kezelni azt a ‘70-es években, illetve elnézve, hogy most az utóbbi két évtizedben milyen mélységekbe hullott vissza, meg kell kérdeznünk, mi is ment félre. Mi kényszerítette a feleket arra, hogy ismét egymásnak essenek? Minthogy a kép, főként 2017 óta korántsem tisztán szunni-síi kérdés, lévén a küzdelem újabb fordulóiban Omán az elejétől semleges maradt, Kuvait az első közvetítő lépések után szintén úgy döntött kimarad, Katar pedig most egész barátságos Iránnal. Mi több, miután Jemenből kivonul, most az Emirátusok is magas szintű találkozókat tart Iránnal és egy sokkal visszafogottabb hangnemet üt meg.
A felelősség a kiújult utálat miatt mindkét oldalt terheli, minthogy mindekettő sokat tett a helyzet elmérgesítésére. Tagadhatatlanul a szakító pont az Iszlám Forradalom volt, ami mindent megváltoztatott. Szokás azt mondani, hogy kiújult a küzdelem az iszlám világ vezetéséért. Minthogy Szaúd-Arábia gyakorol fennhatóságot Mekka és Medina, az iszlám legszentebb helyei fölött, elsőbbsége vitathatatlan, vagy legalábbis az volt, amíg, amíg Irán nem lett pályázó erre a címre az Iszlám Forradalom okán. Ez a felvetés nem teljesen hamis, ám az alapvető gyengesége nyilvánvaló, hiszen egy síi állam nem lehet egymaga a muszlim umma vezetője, sem egy olyan állam, ami nem tartja a kezében Mekkát és Medinát. Meg az Iszlám Forradalom legelvakultabb támogatói is tisztában vannak ezzel, és pont ilyen egyszerű is lett volna Rijádnak lesöpörni ezt a versengést. Ám Irán, főként Homeīnī Iránja kiterjesztette karjait, hogy a forradalmat elvigye az egész Közel-Keletre. Egyrészt, hogy támogatókat szerezzen, de sokkal inkább, hogy saját rendszerét biztosítsa, ha már egyszer ez az új felfogás lesz a norma a térségben.
Irán valójában sokat tett, hogy táplálja ezt az aggodalmat, majd később félelmet a szaúdiakban, hogy egy hasonló forradalom a küszöbön áll hazai pályán is. Az első nagy pofon 1979 novemberében érkezett, amikor egy lázadó csoport elfoglalta a mekkai nagymecsetet, aminek az ostroma két hétig húzódott és a szaúdi hatóságoknak külső segítséget kellett kérniük, köztük Franciaországtól is. A csoportnak nem volt sok köze Iránhoz, hiszen a főkolompos, Ğuhaymān al-‘Utaybī a saját sógorában, Muḥammad al-Qaḥṭānī-ban látta meg mahdít és a támogatására hívta az embereket. Azt hirdette, hogy a Szaúd család elvesztette legitimitását azzal, hogy a Nyugat bábja lett, eltévelyedett és immár az egész szaúdi államot le kell bontani. Ám amikor a szaúdi hatóságok visszafoglalták a nagymecsetet, Homeīnī rádióbeszédében tartott, amiben az iszlámra jelentett szégyennek ítélte el az erőszakos műveletet, ami csak az amerikai imperializmust és a cionizmus szolgálja. Bár Iránnak nem volt része a felkelésben, ahogy a felkelők sem viseltetnek semmilyen szimpátiával Irán felé, ugyanazokat a szólamokat hangoztatták, miszerint a Szaúd-dinasztia és az egész állam is csak egy báb az amerikaiak kezében, pont mint a Pahlavī Irán is volt, és ahogy az iszlám megtisztítására egy bábot már megdöntöttek, úgy fog elbukni a szaúdi állam is. Hoemīnī beszédének lökéshullámai akkorák voltak, hogy az egész muszlim világban tömegtüntetések indultak, majd a következő napon az amerikai követséget pörög égették Iszlámábádban.
1987-ben valami hasonló történt a zarándoklat idején, amikor is síi zarándokok tüntetést szerveztek a szaúdiak álláspontja ellen, amit az az öbölháborúban képviselt, ez pedig zavargásokhoz és 402 ember halálához vezetett. Ez után az eset után, bár most Irán szervezte a dolgot világos politikai motivációból, Homeīnī ismét a Szaúdi-dinasztia megdöntésére hívott fel. Ez a politikai magatartás, bár érthetően fenyegető volt a ‘80-as években, elmúlt Homeīnī halálával, és főként Rafsanğānī elnöksége (1989-1997) idején sokat tettek azért, hogy az iráni külpolitikát a pragmatizmus, ne pedig a vakhit vezesse. Azzal, hogy jól kiválogatott embereket hoztak helyzetben, sokan közülük az utóbbi hat évben kerültek vezető beosztásba, egy új, alkalmaszkodókész stratégiát vezettek be, aminek most meg is vannak az eredményei.
Másrészt azonban, amint erre az irániak szeretnek is mindig mindenkit emlékeztetni, elég komoly forrása volt a frisztrációnak, hogy az összes öbölállam szilárdan Irak mellé állt a háború alatt és nagyon is pénzeltek a katonai erőfeszítéseket. Szaúdi szemszögből nézve világos, hogy miért, de nem szabad elfelejtenünk, hogy az öbölállamok java nemsokkal korábban – Kuvait 1961-ben, Katar, Bahrein és az Emirátusok pedig csak 1971-ben lettek függetlenek, így érthetően sokkolta őket az iszlám forradalom eshetősége.
A háború óta, bár annak már rég vége, mind a két fél sokat tett azért, hogy közvetítőkön keresztül terjessze ki befolyását, és mindkét fél tart is a másiktól. Ugyanakkor Irán, főként a 2000-es évek elejétől fogva új irányt vett a gazdasági együttműködésre és támogatásra alapozva, semmint a közvetlen szembenállásra, amivel sokkal jobb eredményeket is ért el. Emögött azonban az alapötlet épp úgy az Iszlám Forradalom közvetlen tanulsága, és épp ugyanúgy félelmet kelt az öböl köreiben, sokkal imákbb mint a vallási szólamok. Főként mert ez működni látszik, míg a szaúdiak elbukták kísérleteiket, ez pedig egyre nagyobb kétségbeesésbe hajszolja őket.
Az önrendelkezés kérdése
Az I. Világháborútól fogva, amióta csak az első, legalább formailag önálló arab államok megszülettek, határiakat pedig a nagyhatalmak meghúzták közöttük máig hatoló súlyos következményekkel, ott állt az a kérdés, mely ma épp olyan fontos. Az igazodás ügye. Az arab államoknak egyesülniük kell-e, akár egy államban, akár egy laza föderációban, vagy sem, és onnantól hogyan tovább? A bizalmukat a britekbe, majd az amerikaiakba kell-e vetniük, vagy minden gyarmatosítót ki kell-e söpörni? Ha pedig az utóbbi, akkor azt külső segítséggel kell-e elérni, vagy saját erőből? Ez tűnhet tisztán arab ügynek, de valójában ez a hozzáállás a modernizáláshoz és a kulturális irányultsághoz, a választáshoz a Nyugat, a Szovjetunió és egy saját út között, épp így feszítette a többi térségbeli államot is. Ebben Törökország és Irán sem volt kivétel. Ott volt ez Törökországban Atatürk hagyatéka és a Menderest követő időszak között. Ugyanez az alapvető kérdés mozgatta a küzdelmet a sah és Moṣaddeq között Iránban. Ugyanez öltött testet az arab világban újra és újra. A II. Vilagháború után mindenhol, ahonnan a gyarmatosítók legalább formálisan kivonultak monarchiákat hagytak maguk után, amik vagy erősen függtek a korábbi anyaállam befolyásától, mint Jordánia, Egyiptom, Irak, vagy akár Szaúd-Arábia, vagy csak gyengén összefércelt bábok voltak, mint Líbia, vagy Tunézia. Csak nagyon kevés arab állam, mint Szíria vagy Libanon, majd sokkal később Algéria kezdte egyből független történetét köztársaságként, és még nekik is szembe kellett nézniük az orientáció kérdésével. A II. Világháború után gyarmatellenesség dühe söpört végig az arab világon, amit csak tüzeltek az Izraellel vívott háborúk, amiben megintcsak Európából jött emberek egy kiterjesztett gyarmatosítását látták. Ez idővel harag aztán számos nyugatbarát kormányt söpört el. A legfontosabb változást Egyiptom hozta, ahol a királyság megdöntése után ‘Abd an-Nāṣir minden gyarmatellenes mozgalom mögé támogatást szerzett Marokkótól és Algériától egészen Szudánig és Jemenig. S ez hozta el az első válaszutat ebben az ügyben, mégpedig Bagdad Paktum körül 1955-ben, ami egy közös védelmi együttműködés volt a Nyugati hatalmakkal – gyakorlatilag a NATO meghosezabbítása a Közel-Keletre – névleg a Szovjetunió ellen, de valójában ezen kormányok biztosítására esetleges népi felkelések ellen. Míg ‘Abd an-Nāṣir mindent megtett a Bagdad Paktum elgáncsolására, az iraki monarchia, élén II. Fayṣal királlyal, ‘Abd al-Ilah korábbi régenssel és az ő Richelieu-jükkel, Nūrī as-Sa‘īd – az arab világ egyik legkiválóbb politikai koponyájával – úgy érveltek, hogy csakis a nyugati fegyverek és a nyugati támogatás szavatolhatja jövőjüket. Az egyezmény ugyan megköttetett, de az ennek közvetlen hatására az iraki monarchia összeomlott, a vezető trió tagjait pedig körbevonszolták Bagdad utcáin, majd darabokra szaggatták. Ekkor forradalmi kormánya volt Egyiptomnak, Szíriának és Iraknak is, így egy pillanatra úgy tűnt, hogy az önrendelkezés talán utat tör, ami mindig is fenyegetés volt a monarchiák számára. Ezért aztán Rijád mindig is támogatta ezeknek a forradalmi kormányoknak a megdöntését.
Idővel azonban, úgy tűnt Rijád számításai sokkal helytállóbbak mint az összes forradalmi utópia. ‘Abd an-Nāṣir után Egyiptom szépen visszacsúszott a nyugati érdekszférába, már rá sem lehet ismerni, hogy aztán az első arab állam legyen, ami nyíltan elárul egy közös arab ügyet. Irakban ugyan ‘Abd al-Karīm Qāsim ugyanilyen erősember lett Irakot elvezetve a valödi függetlenségbe, de pár évvel később, pár évvel később saját társai puccsolták meg, kivégzését pedig élőben közvetítette az állami tv. Minden esemény egészen az Arab Tavaszig igazolni látszott Rijád eredeti alkuját az amerikaiakkal, amit még ‘Abd al-‘Azīz király kötött meg Roosevelt elnökkel 1945-ben. Minden állam, ami nem hajolt meg a Nyugat előtt vagy megváltozott, mint Egyiptom és Algéria, vagy tragikus sorsot szenvedett el, mint Líbia és Irak. Ezt szánták Szíriának is.
Az alapvető különbség
Itt vált ez az út Iránnal. Amikor az Iszlám Forradlom elkezdődött, akkor az öbölből nézve abban nem volt semmi új. A sah kedvenc főemberének, Amīr ‘Abbās Hovaydā-nak a sorsa nagyban emlékeztetett Nūrī as-Sa‘īdéra és ‘Abd al-Ilah-éra két évtizeddel korábban, ahogy ugyanolyan velőtrázó képek járták be róla a világot. Ezek, a véres bosszúk a királyi felségeken és főembereiken mindig nagyon riasztóak voltak az öböl uralkodói számára, de idővel megszokták őket. Sokáig meg voltak győződve, hogy ami Iránban történik, az semmiben sem más, mint ami Irakban volt 1958-ban, és ahogy Qāsim tábornokot is elő adásban lőtték aztán le, valami hasonló éri majd Homeīnīt it. Mindazok akik megdöntenek egy királyságot, majd megsértik a Szaúdi házat, azokra ugyanaz a sors súlyt le, ahogy végül al-Qaddāfī-ra is. Kivsltképp ha megkérdőjelezik a szaúdi-amerikai szövetséget. ‘Abd an-Nāṣir, amilyen kivételes volt, talán megúszhatta ezt a sorsot, de idővel az ő állama is visszatért az alapállapotba. Vagyis a küldetése végül kudarcot vallott.
Az ok, amiért mindezen államok és mindezen megközelítések a nyugati befolyás elvágására időlegesen lehettek csak sikeresek, de végül elbuktak, az az, hogy mind egy emberen nyugodtak, nem intézményeken. A veztő lehetett erős annyira, hogy egyedül iranyítson, legalábbis egy ideig, de minden tőle függött. Ha ő elbukott, vagy elvesztette támogatását, vele bukott az egész építmény, és bizonnyal nem tudta továbbadni a hatalmat követőjének, hogy aztán az ugyanazt az irányt tartsa. Épp ez az ahol Szíria valamennyire, Irán pedig teljesen eltért a korábbi tapasztalatoktól.
Szíriát lehet, hogy alapjaiban rázkódott meg, de a Ḥāfiẓ al-Asad által épített állam mégiscsak tartósnak bizony eddig a Nyugattal szemben. Iránban nemcsak, hogy Homeīnī már rég halott, de még az általa gyakorolt politika is, ám az intézmények és a fő irány, amit ő szabott máig viszonylag gördülékenyen viszik az államot. Még sokkolóan, hogy minden a nyugati államok által rájuk kényszerített gazdasági háború dacára többet értek el, nemcsak a maguk de az térség számára is, mint az öböl. Igen szembeötlő példa, hogy míg Jemenben a szaúdiak csúfosan megbuktak, annak ellenére, hogy ővék a világ harmadik legnagyobb katonai kasszája, addig Irán elérte céljait Irakban és Szíriában, holott csak igen részlegesen vonta be magát. Ez megmutatkozik az eredményekben, ahogy gyakran az öböl államok panaszaiban is elhangzik: “Miért van az, hogy Trump oroszlán az arabokkal szemben, de nyuszi a Irán előtt?” Az szaúdiak az amerikaiak legnagyobb gazdasági és biztonsági partneri a térségben, mégis az elnök nyilvánosan megalázza őket, hogy majd “megfeji őket”. Erre pedig nincs válasz. Bezzeg az irániak ellenállnak, lelőnek most egy drónt, kiállnak minden szankciót, mire az amerikaiak lehet, hogy átkozzák őket, de nincs reakció. Iránt olyan hathatós ellenállást fejt most ki, amire eddig még nem volt példa.
Ahogy nemrég Ẓarīf külügyminiszter fogalmazott: “Önök összetévesztettek minket a szolgáikkal, akik bármit mondanak maguk nekik, ők engedelmeskednek. Irán más fajtából való.”
Ez hajtja most Rijád gyűlöletét, hiszen Szíria és Irán puszta léte maga az élő bizonyíték, hogy lehet dolgokat másként is csinálni és a Nyugat nem mindenható.
Nemrég azonban egy harmadik csapat is megszületett, amit ma Katar, immár Törökország, és talán hamarosan sok újabb csatlakozó fémjelez. Ezek az országok, bár jó kapcsolatokat ápolnak a Nyugattal és csak ritkán konfrontálódnak, mégis saját érdekeiket tartják szem előtt. Rendszeresen ide-oda lengenek két ellentétes tábor között, mindkettőtől a lehető legtöbbet csikarva ki érdekeik szerint. Így járt el Katar Szaúd-Arábiával, majd pedig most Irán és az USA közt egyensúlyozva, de ugyanez Törökország esete az EU, Amerika és Oroszország között.
E harmadik, alternatív tábor megjelenése még erősebb hidegzuhany a szaúdiaknak, hiszen egyre többen állnak át ebbe a táborba. Tíz éve Rijád a GCC megkérdőjelezhetetlen ura volt, mára viszont már csak Bahrein tartja kézben, hiszen már az Emirátusok is kezdi felfüggeszteni vitáit Katarral, és lassan ugyanazt az irányt veszi fel.
Vagyis az egész szembenállásnak az öbölben megvan a maga történelmi és vallási töltete, de valójában sokkal nyomósabb okai vannak. Szaúd-Arábia ugyanarra az irányvonalra tesz fel mindent, amióta csak megszületett és eleddig sikeresen. Ám most a dolgok egyre inkább kezdenek változni és egyre több ország csúszik ki a markukból a térségben, mi több már kezdenek is együttműködni, ez pedig mostmár életbevágó fenyegetés. Egykor Homeīnī úgy hitte, hogy Irán nem lehet nyugodt, amíg az amerikai imperializmus legteljesebb példája, a szaúdi állam létezik. Ma pont az ellenkezője igaz. Riyád nem érezheti magát biztonságban, amíg az amerikaiak elleni engedetlenség legtisztább példája büntetlen marad.
[1] “Az arabok csak esznek és vásárolgatnak”. Azaz az arabok, kifejezetten az öböl lakói, híján vannak mindenfajta ízlésnek, vagy kutúrális érzéknek és csak azért jönnek, hogy zabáljanak és a pénzüket vesztegessék, fel sem fogva, hogy mit is vesznek.