49 nap szüntelen háborús pusztítás után Gázában időleges szünet állt be. Ez volt a Tel- Aviv és Gáza közti leghosszabb háború 2014 óta, ami nagyjából 20 halottat – elsöprő többségében nőket és gyermeket Gázában -, a Gázai Övezet sokkoló pusztítását, a terület északi felé nagyobb részének katonai megszállását, vérfagyasztó emberiség elleni bűnöket, iskolák és kórházak tudatos bombázását, mi több, a terület teljes elnéptelenítésének tervét hagyta maga mögött. Más szavakkal, miután egy sokkolóan magas számú polgári személyt öltek meg és tudatosan megfosztották a területet az emberi élet minden feltételétől négy napos szünet állt be. De maradt a terv, hogy az egész övezetet néptelenné tegyék.
Feltehetnénk a kérdést, hogy a nemzetközi közösség mégis hogyan engedhette ezt meg, de ezt nemcsak az izraeli-palesztin konfliktus egész láncolata kapcsán tehetnék fel, hanem ugye ennyire felvethető lenne sok hasonlóan borzalmas példánál, csak a Közel-Keletinél maradva is.
Találóbb kérdés: Mit értek el? A politika természete már csak olyan, hogy most mind a két oldalon, sőt még a közvetítők is, akik ezt a törékeny fegyvernyugvást összehozták mind győztesnek állítják be magukat. Egyik oldalról a Ḥamās és a többi palesztin fegyveres ellenállási szervezet állítja, hogy nyert, hiszen nemcsak kezdetben lepték meg ellenségüket és okoztak fájdalmas veszteségeket, hanem Gázában is nagy veszteségeket mértek az izraeli hadi gépezetre és az utolsó órákig meg tudtak őrizni képességüket, hogy precíziós rakétákat lőjenek ki. Végül pedig el tudták érni, hogy az ellenség megálljon. A másik oldalon Netanyahu kormánya azt tudja mondani, hogy sikeresen visszavágtak, bosszút álltak, be tudtak menni Gázába és rá tudták bírni a Ḥamāst, hogy izraeli foglyokat engedjen el. Sőt a közvetítők is, mint Egyiptom, Katar, vagy Törökország ünnepelhetnek, hogy békét tudtak hozni, még ha csak ideiglenesen is.
Úgy tűnhet tehát, hogy nagyjából 2 millió ember életterének teljes elpusztítása és 20 ezer ember megölése után mindenki nyert. Ebben nincsen semmi új. Visszatekintve a 2014-es hasonló háború eredményeire az akkori nyilatkozatokat szinte a maiakra lehet másolni.
A háború szomorú természete azonban olyan, hogy a nagy szavak mögött mindig üzlet áll. Üzlet a szó legszorosabb anyagi értelmében, de legalább annyira a politika üzlet is. Politikusok és programjaik erőltetik saját céljaikat és hosszútávú nyerő stratégiáikat a helyi és a regionális térre. Amikor tehát felmerül a kérdés, hogy ki nyert, szembe kell nézni a polgári lakosság mind a két oldalon, főként a palesztinon kimondhatatlanul szenved, de egyes programok nyertek, míg mások veszítettek. Ahhoz pedig, hogy meg lehessen érteni, hogy ez a másfél hónapos háború miért hogyan alakult, át kell tekinteni ezeket a stratégiákat. Főleg pedig, hogy maga a Ḥamās milyen szerepet játszott bennük.
A szolidaritás hiánya
Régóta világos, hogy az izraeli-palesztin konfliktus egész természetet a világ különböző részein teljesen eltérően fogják fel. Nagy általánosítással a Nyugat mélyen elfogult Tel-Aviv irányában, egyfajta adósságot érezve a zsidó nép iránt a ‘40-es évek atrocitásaiért. Dél-Amerikában, Dél-Ázsiában, vagy sok más területen, ahol a Nyugatot, főként Amerikát kritikusan ítélik meg a konfliktust főként humanitárius igazságtalanságnak látják. A Nyugat igazságtalanságainak újabb példájaként, mint amilyeneket ők maguk is elszenvedtek. Így tehát az elfogultság itt a palesztinoknak kedvez.
Nagyobb kérdés azonban ebben a mostani esetben, hogy egészen szembeötlő az arab és a muszlim országok szolidaritásának a hiánya. Egyes esetekben, mint Szíria, Irak, vagy Libanon részéről meg lehet égetni, hogy minthogy maguk is amerikai megszállás alatt állnak, így egész egyszerűen nincsenek a van a helyzetben, hogy katonailag lépjenek fel a palesztinok oldalán. Sok más esetben azonban nehezebb a magyarázat, hiszen még gazdasági nyomásgyakorlás sem nagyon történt. Más szavakkal, amint azt sok palesztin, vagy palesztin-barát szervezet is érvelt, sokat lehetett volna tenni, mégis az a látszat, hogy az arab világ karba tett kézzel ült, a válasz két rendkívüli csúcstalálkozóra és pár éles nyilatkozatra korlátozódott a teljes világos emberi jogi sérelmek dacára.
Miért van ez? Hogyan fordulhat az elő, hogy miközben Kolumbia, vagy Chile – az USA két hagyományos szövetségese – kiutasította az izraeli nagyköveteket, Bolívia pedig megszakított minden diplomáciai kapcsolatot Tel-Avivval, eddig egyetlen arab ország sem ment el? Sőt, gazdasági nyomást sem alkalmaztak, a katonai beavatkozás lehetőség pedig fel sem merült. Az arab világ politikai terében a válasz szinte teljesen humanitárius maradt, mint Kuvait, ami törvényt alkotott Gáza teljes újjáépítéséről a háború után, vagy azt nem-állami szereplők adták. Mint például a Ḥizb Allah, ami a libanoni-palesztin határ egész hosszában indított akciókat, vagy az iraki ellenállási csoportok, amik szisztematikusan támadták az amerikai pozíciókat Irakban és Szíriában. Ennek a kettősségnek a megértéséhez át kell látni a képlet nagyon összetett folyamatait a térségben és azon túl. Főként pedig a Ḥamās szerepét.
Nagyon érzékeny képlet
Az izraeli megszállás elleni fegyveres palesztin fellépés egyáltalán nem a Ḥamās monopóliuma. Még Gázán belül is vannak más “hagyományos” szervezetek, Ciszjordáiában pedig az alulról építkező szervezetek egy egészen új generációja nyer egyre nagyobb teret. Csakhogy a Gáza fölötti befolyással, ezzel pedig az egész palesztin térfél fölötti befolyással és azzal a regionális kapcsolatrendszerrel, amivel bír, a Ḥamās folyamatosan azt tudja bizonyítani, hogy a palesztin oldalon ő a meghatározó tényező.
Az egyetlen valódi alternatíva, főként politikailag a PFSZ (Fataḥ). Csakhogy az izraeli oldallal ápolt sokéves eredménytelen biztonsági együttműködés, a világos politikai jövőkép hiánya és Maḥmūd ‘Abbās palesztin elnök egyre gyorsabban zuhanó személyes megítélése teljesen aláásta a PFSZ-t. Nagyon kevés jelentősége van annak, hogy nemzetközileg “mindenki” egyetért abban, hogy ‘Abbās a Palesztin Hatóság egyedüli legitim képviselője. Teljesen világos, hogy amikor fegyveres összecsapásáról, vagy nagyobb tárgyalásokról van szó, a Ḥamās az, amivel tárgyalni kell és amit figyelembe kell venni. Ez az egyetlen palesztin szervezet, aminek van ereje arra, hogy Tel-Avivot engedményekre kényszerítse. Ami pedig fontosabb, egyedül tud lépni, ellentétben a PFSZ-szel. A mostani konfliktus is világosan megmutatta, hogy a Ḥamās sikeresen tematizálta a helyzetet izraeli-palesztin háborúnak, nem pedig izraeli-Ḥamās háborúnak. Még a nyugati közvéleményben is óriási támogatottságot szerzett az ügynek, dacára annak, hogy a legtöbb helyen terrorista szervezetként tartják számon. Ezzel szemben a PFSZ nem tudott segíteni a helyzeten, nem tudta azt bármilyen módon politikailag kihasználni. Meg a palesztin közvélemény is ‘Abbās ellen fordult. Annyira, hogy állítólagosan november 8-án merényletet kíséreltek meg ellene. Bár ezt a PFSZ igen hevesen tagadta.
Minthogy azonban ‘Abbās és a PFSZ a palesztin oldal hivatalos képviselői, a Ḥamās pedig Nyugaton és nagyrészt a térségben is vállalhatatlan, holott a vele való kapcsolattartásra szükség van, a vele hatékonyan tárgyalni képes és rá nyomást gyakorló közvetítőknek hatalmas szerepük van. Mivel pedig az arab és a muszlim világban a palesztin kérdés máig központi ügy, ez a közvetítő szerep nagy haszonnal jár.
A másik fontos tényező, hogy a Ḥamās nemcsak a leghatékonyabb palesztin fegyveres szervezet, hanem a Muszlim Testvériség fő – szinte egyedüli – helyi ága. Annak a politikai-ideológiai szervezetnek, ami az ún. “Arab Tavasz” nagy haszonélvezője volt. Bár a Testvériség nagyrészt elveszítette azt a befolyását, amit 2013 körül a csúcson gyakorolt, ez még így is egy hatalmas szervezet. Ennek óriási előnye van a Ḥamās számára, de egyben korlátozza is regionális és nemzetközi mozgásterét. Ezzel együtt ez egy nagyon fontos tényező az egyenletben, ami az ellentmondások többséget okozza.
A Közel-Keleten ma a Testvériségnek két fő álla támogatója, oszlopa van. Ezek Törökország és Katar. Ez a két állam egyben a térség három nagy tömjének az egyikét alkotja. A Mozgalom fő döntéshozói, mint a Ḥamās Politikai Irodájának igazgatója, Ismā‘īl Haniyya is Dohában élnek. Egyáltalán nem véletlen, hogy végül a tűzszünetet is nagyrészt a katari közvetítés hozta tető alá, holott látszólag Dohának kevés ráhatása van a palesztin térfélre. Jóval kevesebb, mint Egyiptomnak, Jordániának, vagy Szaúd-Arábiának. Tehát ha valaki a Ḥamāsszal akar tárgyalni, annak Kataron és Törökországon keresztül kell ezt tennie. Minden politikai győzelem tehát nyereség Katarnak, minden lépés, támogatás, vagy egyesség, ami a Ḥamāsnak kedvez, végső soron Dohának és Ankarának is kedvez. Itt lép közbe a regionális hatalmi rivalizálás, ami felülírja az aktuális eseményeket Palesztinában.
Jelenleg a Közel-Keleten a muszlim oldalon három nagy ideológiai, politikai, hatalmi tömb van. Az első a már említett Testvériség-Katar-Törökország tömb. A második sokáig a szaúdi-emirátusi tandem volt legalább ennyire jó nyugati kapcsolatokkal és hasonló felfogással, de teljességgel a Testvériség ellen. Lépéseit pedig döntően motiválja a rég húzódó katari-emirátusi rivalizálás. Ebben a második blokkban azonban az utóbbi pár évben egyre több a törésvonal. Egyrészt az új vezetés Rijádban lassan távolodik az Emirátusok által formált irányvonaltól, miközben egyre nagyobb nyitottságot mutat a harmadik tömbbel, az Ellenállás Tengelyével való kiegyezésre, amiben Irán meghatározó szereplő. Miközben pedig Rijád egyre inkább egy megegyezés, egy élhető együttélés felé hajlik Iránnal, Abū Zabī – bár nincsenek érdemi ellentétei Iránnal – a Tel-Avivval való kiegyezés irányvonalát karolta fel. Erről szóltak a híres Ábrahám Egyezmények. Ehhez az irányvonalhoz, ha a hírek igazak, az al-al-Aqṣā Özönvize előtt Rijád is kész volt csatlakozni, de ez mostanra képtelenség lett. A harmadik tömböt az ún. Ellenállás Tengelye jelenti, ami a Szíria, Irán és a libanoni Ḥizb Allah politikai szövetségére épül. Ez a harmadik tömb ideológiailag az önerőre való hagyatkozásra épít, valamint a nyugati-gyarmatosító politikával való ellenállásra, aminek “Izraelt” is a részének tekinti.
Vannak persze a térségben olyan államok, amelyek egyik tömbhöz sem sorolhatóak be egyértelműen és viszonyuk ezekhez az adott esetek kapcsán akár élesen eltérhet. Ilyen országok, Kuvait, Egyiptom, Algéria, Tunézia, vagy teljesen más utakon Marokkó. Ám csakis ez a három tömb képes regionális politikát folytatni, programot adni. Amikor pedig a palesztin kérdésről van szó, minden csatorna ezeknek a tömböknek valamelyikén folyik keresztül. Ennél fogva a három tömbtől független szereplőknek nincs érdemi befolyásuk az egyenletre.
Mind a három tömbnek nagy befolyása és legalább akkora érdekeltsége van a palesztin kérdésben, főként a Ḥamās kapcsán, de nagyon eltérő módon. A Testvériség a Ḥamāsban palesztinai hídfőállást lát, ami legitimitást ad és beleszólást a térség egyik legmeghatározóbb kérdésében. A szaúdi-emirátusi tömb a palesztin kérdést régóta úgy tekintette, mint egy eszközt, amivel nyugat szövetségesei és az arab világ közt lehetnek a fő közvetítők. A Testvériséggel szembeni mély ellentét miatt azonban a Ḥamās előretörése aláásta ezt a szerepet, ezért Abū Zabī nagyon sokat tett azért, hogy Palesztinában valós alternatívát építsen ki. Ez a program azonban mostanáig sikertelennek tűnik. Ugyanakkor az Ellenállás Tengelye egyrészt sokkal tágabb keretben kezelte a kérdést, a Ḥamās is mint az ellenállás hasznos eszközét, másrészt nagyon praktikusan. A Ḥamāsnak van meg a potenciálja arra, hogy eredményeket érjen el és szinte bármilyen támogatást elfogad, így tehát, ha bizonyos fenntartásokkal is, de a támogatása hasznos.
Hogyan alakult az Özönvíz?
Végül tehát minden reakció az október 7-én és azóta történt eseményekre a tömbök közti rivalizálás és a tömbökön belüli érzékenységek szűrőjén ment keresztül. A szaúdi-emirátusi tömb számára az al-Aqṣā Özönvize nagyon kellemetlen meglepetés volt, leginkább Abū Zabīnak. Mert ha a híradások igazak, Rijád nagyon közel állt ahhoz, hogy csatlakozzon az Emirátusok által kiépített normalizáláshoz. Ez nagyon lökést adott volna ennek az irányvonalnak és visszafelé is “legitimálta” volna az emirátusi politikát. Csakhogy október 7 után az Emirátusok gyakorlatilag egyedül maradt ezzel a programmal és igen nehéz helyzetbe került, hogy megvédje azt. Rijád persze megtehette, hogy kihátrál az állítólagos normalizálásból Tel-Avivval, de ez megint csak homokot szórt a szaúdi-emirátusi tandem közé, megnehezítve a további együttműködést.
A Testvériség, főként Katar kiváló alkalmat látott az eseményekben. A Ḥamās kezdeti sikerei és az azokat követő, teljességgel előre látható vérontás ellehetetlenítette a normalizálást, ezzel pedig nagy politikai győzelemért ért el az Emirátusokkal szemben. Amint pedig láthattuk, végül nagyon befolyásos tényezőként léphetett fel, hiszen végül meg Egyiptomnak is, aminek igen terhelt viszonya van Katarral, végül tárgyalnia kellett a katariakkal, hogy tűzszünetet érhessen el. Merthogy az izraeli “megoldás”, a gázai lakosság egészének átkényszerítése Egyiptomba és Jordániába óriási terhet jelentene az egyiptomi társadalomra, gazdaságra, ennél fogva pedig a nemzetbiztonságra. Tel-Aviv hivatalosan fel is ajánlotta Kairónak, hogy kijárja az egyiptomi államadóság teljes szanálását a Világbanknál, ha Egyiptom hozzájárul a teljes gázai lakosság áttelepítéséhez a Sínai-félszigetre. Egy olyan területre, amely teljességgel alkalmatlan ekkora lakosság ellátására, nem is említve a “terv” immoralitását és törvénytelenségét. Kairónak tehát a lehető leggyorsabban meg kellett állítania a vérfürdőt, hogy ezt az exodust elkerülje. Amíg azonban az amerikai és az izraeli döntéshozóknál van némi befolyása és a “tervet” következetesen el is utasította, eleve azt is tagadta, hogy történt ilyen, a Ḥamāsszal a tűzszünetet csak Dohán keresztül tudta elfogadtatni. Ugyanakkor Doha is vékony jégen haladt, mert saját megítélése kárára nem tárgyalhat a Ḥamās nevében és figyelembe kell vennie török szövetségese érzékenységét is. Összességében Doha nagy sikerrel játszotta ki ezt a politikai játszmát, mert most sikeres közvetítőként tűnik fel, nem pedig a Ḥamās szövetségeseként, vagy cinkosaként. Ezért is adott politikai támogatást, Tamīm katari emír fogadta is Haniyyát és kifejezte neki teljes szolidaritását, Haniyya teljes büntetlenséggel kiadhatta nyilatkozatait de ahhoz egy pillanatig sem fért kétség, hogy Katar soha nem adna fegyvert, vagy érdemi forrásokat fegyverre.
Ami az Ellenállás Tengelyét illeti, az események valószínűleg kevésbé jelentettek meglepetést, de ettől még nagyon érzékeny fejleményt. Egyrészt Irán régóta támogatta Palesztina teljes felszabadítását és nem csinál titkot abból, hogy Tel-Aviv egyértelmű ellenség a számára. Logikus lenne tehát, hogy teljességgel támogatja a küzdelmet, sőt akár katonailag is fellépjen. Az iráni külpolitikai folyamatosan utalt is erre, amikor azt hangoztatta, hogy az események bármelyik pillanatban “tovább terjedhetnek” a régióra. Ugyanakkor ez egy nagyon érzékeny kérdés. Először is a támogatásnak komoly logisztikai feltételei vannak, mivel nem tud közvetlen kapcsolatot teremteni a konfliktus zónával. Így tehát egy katonai támogatásnak, vagy beavatkozásnak valamely arab országon kellene keresztül haladnia, amely valószínűleg nem szeretne belefolyni egy ennyire kockázatos vállalkozásba. Az Öböl szinte minden országa, legalábbis jelen pillanatban, jó és egyre javuló kapcsolatot ápol Iránnal, így ezt a viszonyt nem lehet kockáztatni. Szíria jelenleg nincs abban az állapotban, hogy aktívan segítséget tudjon nyújtani egy ilyen akcióhoz, hiszen a területet sújtó amerikai megszállás sokkal égetőbb probléma. Azonban ezen túl, a Ḥamās óriási szerepet játszott a 2011 óta Szíria ellen folytatott háborúban, amikor aktívan részt vett a szír kormány elleni harcokban. Bár azóta a Ḥamās vezetése nagyon igyekszik maga mögött hagyni ezt az időszakot, Baššār al-Asad szír elnök egy nemrég adott interjúban világosan kifejezte, hogy a szír állam és a Ḥamās között “történtek dolgok”, amiket a belátható jövőben nem lehet orvosolni. Szintén fontos, hogy Katar, a Ḥamās fő támogatója továbbra is az első számú arab állam, ami gátolja Szíria visszaengedését az arab politikai térbe. Végül Irán úgy döntött, hogy a lehető legnagyobb támogatást igyekszik nyújtani, de nem teszi kockára kapcsolatát Szíriával. Középutat választott tehát. Szabad utat adott a vele szövetséges iraki ellenállási szervezeteknek, hogy azok Szíriában és Irakban támadják az amerikai támaszpontokat. Amit azok sorozatosan és hathatósan meg is tettek. Szinten szabad utat adott jemeni szövetségeseinek, hogy azok ízelítőt adjanak rakéta- és drón képességeikből és csapást mérjenek izraeli pozíciókra. Szinten támogatta a Ḥizb Allaht, hogy az egy korlátozott, de nagyon is hatékony határháborút vívjon az izraeli erőkkel. Aminek hatására 5 km mélyen ki is ürítették a telepeket.
Az igazi válaszok
Végül tehát miért alakultak úgy az események, ahogy? A közvélemény alapvetően egyetértett abban, hogy a mészárlásnak Gázában véget kell érnie. Bármit is tett, vagy nem tett a Ḥamās, két millió embert Gázában és további milliókat Ciszjordániában nem lehet ezért kollektíven büntetni, főleg nem ilyen brutális módon. A humanitárius válasz világos volt. A poltikai messze nem ennyire. Miért?
Mert nem lehet segítséget nyújtani a palesztinoknak és főként Gázának a Ḥamās segítése nélkül. A segítség a Ḥamāsnak így, vagy úgy, de legitimálja a szervezetet minden más megfontolás félre tételével. Eg már önmagában is óriási probléma a legtöbb arab országnak is Szíriától Egyiptomig, teljesen különböző okokból. Egyszersmind a Ḥamās megsegítése segítség Katarnak és Törökországnak és az ő programjuknak. Ami még inkább lehetetlen. Ezért történt például, hogy bár Szíria mindig szilárdan a palesztin felszabadítás mellett állt, nem szúrhatja szíven saját magát a Testvériség felkarolásával, ami ellen az utóbbi évtizedben egy pusztító háborút folytatott. Ezért volt nagyon nehéz Egyiptomnak és Jordániának kezelnie a helyzetet. Merthogy több millió palesztin elűzése hozzájuk alapvető fenyegetést jelent nekik, nem áshatják alá nyugati kapcsolataikat azzal, hogy a Ḥamās mellett foglalnak állást. Amellett a szervezet mellett, ami ellen pont az az izraeli állam háborúzik, amellyel ők már békét kötöttek. Minthogy a Ḥamās megsegítése egyben szívesség Katarnak és Törökországnak, a legtöbb arab állam feloldhatatlan dilemma előtt áll.
Pontosan ezek az okok magyarázzák, hogy latin-amerikai országok, vagy Dél-Afrika sokkal világosabb és határozottabb állásfoglalást tehettek. Mert ezek megtehetik, hogy a kérdést szigorúan palesztin ügynek kezeljék minden más megfontolás nélkül. Mert a Ḥamās számukra nem jelent közvetlen, vagy ideológiai fenyegetést. Nem kell egyik arab ország, vagy poltikai program mellett dönteniük egy másik kárára. Ezek tekinthetik úgy, hogy a palesztinok, vagy a Ḥamās megsegítése egy és ugyanaz. Azonban szinte az összes arab országnak egy dolog a palesztinok megsegítése, de teljesen más dolog kedvezni a Ḥamāsnak, a Testvériségnek, vagy Katarnak.
Győztesek és vesztesek
A 49 napig tartó vak öldöklés eredményét elnézve nehéz elképzelni, hogy bárki is győztesnek hirdethetné, vagy akár titkon annak érezhetné magát. A poltikai brutalitása azonban olyan, hogy a “győztesek” szinte többen vannak, mint az áldozatok. Ezrek haltak meg, vagy bénultak le. Sajnos azonban ebben nincsen semmi új. Irónikus módon a frontvonalaktól messze élő Ḥamās pontosan ugyan olyan jól tudja, hogy a világot ma sokkoló képsorok hamar feledésbe merülnek. Addig azonban a lehető legtöbbet akarják kihozni a szenvedésből.
Haniyya és a Ḥamās többi politikai vezetője dohai kényelmükből bekérhetik a szívességeket Katartól és Törökországtól, amiért megállították a normalizálási folyamatot. Tehát bizonyították, hogy anyagi támogatásuk hasznos. Jelezhetik Teheránnak is, hogy ismét megmutatták, nagyon hatékony eszköz lehetnek Tel-Aviv ellen, ha háborúra kerül a sor. Tehát az anyagi és katonai támogatás folytatódhat. A háború után pedig igen gyorsan, bármikor jöjjön is majd el, megindulhatnak a humanitárius segélyek a Gázai Övezetbe. Új negyedek, kórházak, iskolák épülnek majd, ami hatalmas üzlet. Aminek meglesznek a kedvezményezettjei.
Tel-Aviv éppen ennyire sokat nyerhet mindebből, bár sokkal kevesebb ideje van. Most megvan az ürügy a palesztinok elűzésére és a telepes politika felgyorsítására. Ez pont a legszélsőségesebb izraeli telepes pártoknak kedvez, akik a mostani kormány gerincét adják. Igaz ugyan, hogy a helyzet nagyon valószínűleg Netanyahu politikai halálát jelenti majd, amivel egy újabb belpolitikai válság jön a 2022-ben zárult után. Ő talán személy szerint a legnagyobb politikai vesztese a konfliktusnak, mert egyik fő tervét, a Szaúd-Arábiával való normalizálást még az amerikai elnökválasztás előtt már nem fogja elérni.
Az Ellenállás Tengelye szintén eredményeket mutathat fel. Joggal érvelhet, hogy a palesztin ügy felkarolása ilyen esztelen mészárlással szemben teljesen jogos. Rámutathat, nem is minden alap nélkül, hogy egyedüli oldalként tett valódi lépéseket, hogy csökkentse a nyomást Gázán és korlátozott katonai lépéseket tett az amerikai jelenlét ellen a térségben.
Összességében elmondható, hogy ami az utóbbi másfél hónapban Gázában lejátszódott az egy nagyon összetett hatalmai játszma a vérfürdő mögött. Ebben pedig a palesztinoknak a Ḥamās egyszerre kínál megoldást és jelent átkot. Életben tartja az ellenállást és folyamatos támogatást biztosít, de egyben ellenetleníti a megoldást.