A B-csapat láthatólag kezd teret veszíteni az utóbbi hetekben. Bolton kiesése csak egy jel, és ahogy az várható volt, eddig ez zavarta a legkisebb vizet. Az Irán elleni karcsörtetés a maximumon volt a nyár folyamán, ami kiváló hátteret teremtett az “évszázad alkujának”, ami most kezd kifulladni, ahogy az Irán elleni tömb egyre több tagja küzd sólyosbodó gondokkal. Úgy Izrael, mint Szaúd-Arábia vagy az Emirátusok.
Az EAE ráeszmélve milyen sebezhetőek, ami belső vitákat is okozott, elkezdett lassan távolodni a szembenállástól. Nemcsak Jemenből kezdte meg a kivonulást, de a nyár végén egy biztonsági protokollt is aláírt Iránnal az öböl hajózási biztonságáról. Izraelnek, ami immár a második előrehozott választást tudta le 2018 decembere óta, még mindig nincsen stabil kormánya, holott már egy hónap is lassan eltelt a legutóbbi, 2019 szeptember 17-ei választás óta. Amiben mostmár Netanyahu elvesztette többségét, vagyis az utolsó szalamaszálként minden fronton indított ádáz hadjárat nem járt sikerrel. Mi több, megalázó választ adott rá a Ḥizb Allah Avivimnél. A föld mégis egy másik B alatt indult meg igazán, Muḥammad ibn Salmān alatt, hiszen Riyádot gyakorlatilag sarokba szórította az al-Ḥūtīk támadása az Aramco ellen. Ami után a szaúdiak, bár dühödt nyilatkozatokat adtak és nagyon magabiztosak voltak, hogy hamarosan lecsapnak Jemenre, halkan jelezték, hogy mostmár készek tárgyalni az Anṣār Allah-val. Nemrég annak is híre jött, hogy Muḥammad ibn Salmān Pakisztántól kért segítséget az Iránnal való feszültség enyhítésére. Minthogy ez nem hozott eddig semmi kézzel foghatót a szaúdiak ismét erőt próbáltak mutatni Jemenben, ami az eddigi legkeserűbb vereséget hozta nekik, amikor a jemeni erők szeptember 28-án három teljes szaúdi dandárt semmisítettek meg.
Az Irán-ellenes tábor ilyen mértékű veszteségei felvetették, hogy vajon mi lesz a válasz. Hiszen ezekről a felekről köztudott, hogy nem könnyen dolgozzák fel a vereséget. Aztán Október 2-án Irán egyik legünnepeltebb és legrettegettebb parancsnoka, Qāsem Soleymānī vezérőrnagy egy hosszabb interjút adott a libanoni al-Mayadeen csatornának. Ez már csak azért is különös, mert általában titkolózó, a rivaldafénytől visszahúzódó embernek ismerik, aki inkább a terpen aktív. Minthogy pedig az interjú nem volt kifejezetten fontos, főként a 2006-os libanoni háború részletei körül forgott, az interjú számos kérdést vetett fel. Miért most? Mi értelme volt? Egy olyan ember, aki csak ritkán beszél a médiával hitetlen miért ad egy hosszú interjút egy nem kifejezetten aktuális témáról? Mi itt az üzenet? Ez pedig csak egy héttel azután történt, hogy egy kép jelent meg az iráni sajtóban ‘Alī Hāmeneī legfelsőbb vezetőről együtt a Ḥizb Allah’s főtitkárával, Ḥasan Naṣr Allahval és Qāsem Soleymānīval, mely állítólag nem sokkal korábban készült. Hamarosan mindezen kérdésekre, legalábbis látszólag, választ kaptunk, ahogy merényletkísérletek egész hálózata rajzolódott ki az Ellenállás Tengelye főbb személyiségei ellen. Pont akkor, amikor rég nem látott tüntetések rázták meg Irakot, ‘Ādil ‘Abd al-Mahdī bukásával fenyegetve.
Mindezen kísérletek egyazon irányba mutatnak: a “Birodalom” megpróbált visszacsapni. Eleddig csúfosan megbukott.
Soleymānīra vadásztak.
A Soleymānīval készült interjú kész meglepetés volt. Egyszerre azért, mert csak ritkán ad interjút, bár néha tart kifejezetten éles beszédeket, s azért, mert előre ezt nem harangozták be. Amilyen magasak lehettek az elvárások, olyan kiábrándító volt maga az interjú, mert csakis a 2006 júliusi, az Izrael és Ḥizb Allah közötti háborúról volt szó. Szó sem esett a mostani feszültségről az öbölben, sem pedig az Ellenállás Tengelyének más, érzékenyen érintett részeiről. Ugyanakkor sok részletet osztott meg, melyekről korábban csak találgatások szóltak, most pedig első alkalommal hivatalosan is megerősítették őket.
A tábornok élénk képet festett arról, hogy hogyan ment Szírián keresztül Libanonba a háború első napjaiban, hogy találkozzon a Ḥizb Allah vezetőségével. Elmondása szerint maga ‘Imād Muġniyya, a Ḥizb Allah egyik vezető katonai parancsnoka kísérte át őt a határon. Muġniyya az ellenálláson belűl kész legenda volt, illetve a 2006-os háború hőse, amíg aztán 2008 februárjában egy Moszad-CIA akció keretében Damaszkuszban megölték. Soleymānī beszámolt róla, hogy milyen szorosan dolgozott együtt úgy Muġniyyával, mind Ḥasan Naṣr Allahval, míg a helyzetet annyira súlyosnak nem látta, hogy visszasietett Iránba, Mashhadba, ahol beszámolt iráni felsőbb vezetésnek. Soleymānī elmondása szerint a helyzet sokszor volt súlyos és több alkalommal kész csoda volt, hogy megmenekültek a haláltól. Az iráni segítség, ahogy a szír is, akkoriban közismert volt, de ez az első hivatalos beszámoló arról, hogy iráni tanácsadók milyen gyakran jártak át azokban a napokban a határon Libanonba. Főként pedig, hogy maga Solyemānī vezette ezt a misziót, aki akkoriban messze nem volt olyan híres, még a térségben sem, mint manapság.
Ezek a beszámolók ugyan érdekesek és sokat fednek fel, talán még bátorítóak is egy küszöbön álló feltételezett izraeli válaszcsapás előtt, de nem különösebben jelentősek a mostani helyzetben. Nem mintha a történet nem lenne fontos, de az időzítés ettől még furcsa. Mindenki csak találgathatott, amikor az interjú október 2-án késő éjjel lement adásba, majd másnap reggel jött is a válasz. Október 3-án híre érkezett, hogy egy nagyszabású Qāsem Soleymānī elleni merénylet kísérletet hiúsítottak meg. A Pāsdārān 23. Kongresszusán a szervezet hírszerzési részlegének igazgatója, Ḥussayn Ṭā’eb számolt be róla, hogy egy három fős csoport szivárgott be Iránba nagyjából 7-8 hónappal ezelőtt, a célponthoz közel vettek egy lakást és robbanószereket halmoztak fel. A terv szerint 500 kg robbanószert helyeztek volna Soleymānī megboldogult apjának ḥussayniya[1]–ja alá, majd a tábornok érkezésekor robbantottak volna, hogy zűrzavart és esetleg belső viszályt szítsanak. Az elfogott ügynökök bevallották, hogy egy arab-izraeli terv részeként működtek, ami annyira biztosnak látszott, hogy Netanyahu a választási kampányban utalt is egy közelgő nagy meglepetésre. Csak most vált világossá, hogy erre a tervre utalt. Az, hogy a terv egy arab-izraeli, vagy ahogy az irániak fogalmaztak, arab-héber terv volt találgatásokra adott lehetőséget, hogy kiket is kell pontosan az “arabok” alatt itt érteni. Semmilyen hivatalos iráni forrás nem kommentálta ezt, de szakértők széles köre határozottan Rijádra mutatott, és csakis Rijádra. Az pedig biztos, már ha ez az igazság, hogy a Pāsdārān tökéletesen tisztában van ezzel. Az a tény pedig, hogy számos kísérlet volt már Soleymānī ellen, de ez az első alkalom, hogy erről bármilyen részletet is megosztottak csak tovább emeli az ügy súlyát.
Ha ez a forgatókönyv igaz, akkor az azt jelentené, hogy az izraeliek és a szaúdiak jó ideje együtt dolgoztak egy válaszcsapáson. Ez egyrészt Netanyahutól érthető, hisz neki egy sikeres művelet szavatolta volna az újraválasztást, talán már áprilisban is. Ám még a szaúdiak esetében is ez azt jelenti, hogy rég terveztek egy súlyos csapást mérni Iránra, még a nyári feszültség előtt jóval. Ez pedig az egész feszültség minden olvasatát más megvilágításba helyezi. Hiszen ezek szerint Rijád minden piallanatban egy sorsdöntő csapást remélt, ami megint csak azt erősíti, hogy itt nem Irán kereste a konfliktust.
A rejtély tehát ily egyszerűen megoldódott. Soleymānī bátorító részleteket osztva meg az ellenállás számára jelent meg a tv-ben, némi friss részlettel fűszerezve, hogy bizonyítsa, hogy még nagyon is él. Utalt arra is, hogy továbbra is ő vezeti a műveleteket kint a terepen, melyet két apró részlet mutatott meg. A beszámolók arról, hogy milyen könnyen mozgott a határok között már 2006-ban is, illetve, hogy az interjú díszlete nem iráni volt. Vagyis az vagy Irakban, vagy Szíriában készült. De miért volt most olyan fontos bizonyítani, hogy él, és miért ilyen jelentős kérdés ez most? Egy nappal később kiderült, hogy mostanában nem Soleymānī volt az egyetlen célpont.
Irak ismét lángol.
Október 4-én számos csatorna idézte Lu’ay al-Yāsirī-t, Nadzsaf városának polgármesterét, miszerint egy terrorista csoport a jelenlegi tüntetéseket kihasználva beszivárgott az óvárosba és megpróbálta megölni Irak legmagasabb síi vallási méltóságát, ‘Alī as-Sīstānī nagyajatollahot. Érdekes módon csak nagyon kevés forrás hozta ezt a hírt, és azok többsége is Irán-barát forrás volt. Hamarosan a polgármester pontosított, hogy a terv a nagyajatollah irodájának megtámadása volt, ám a merénylet kísérletet még tisztázni kell. Ha ez igaznak bizonyul, akkor itt egy nagyszabású műveletről van szó, mégpedig több fronton az Ellenállás Tengelyének főbb alakjai ellen.
Még ha a kísérlet nem is kifejezetten a nagyajatollahot célozta személyesen, amit nem lehet kizárni, lévén számos merényletet kíséreltek meg ellene az utóbbi években, valami sokkal beszédesebb folyik most Irakban, mégpedig sokkal nagyobb léptékben. Október 1-én hatalmas tüntetések kezdődtek Irak szinte minden nagyobb városában, de főként a fővárosban és délen ‘Ādil ‘Abd al-Mahdī kormánya ellen. Az okok a korrupció, a hatalommal való visszaélés és a kormány teljes működésképtelenségének vádjai voltak, ami most szabályosan kettészakítja az országot Teherán és Washington között. Feltűnő, hogy a vádak java gazdasági és szociális jellegű volt, nem pedig felekezeti, vagy a főbb politikai csoportok közötti vita, ami az utóbbi években inkább uralta az iraki közbeszédet és a tavalyi választásoknak is a fő témáit adták. Ami pedig, fontos ezt felidézni, végül döntetlennel zárult és ‘Abd al-Mahdī csak a főbb riválisok közti kompromisszumként került a bársonyszékbe, akik ezért érthetően nem voltak túl boldogok. Mostanra a tüntetések komoly mértéket öltöttek, több mint száz tüntető halálát, közel kétezer sebesültet, és további legalább húsz biztonsági személy halálát okozva eddig. Minthogy számos fő politikai személyiség, így már as-Sīstānī nagyajatollah és a köztársasági elnök is felszólalt, elismerve a kormány gyengeségeit, és mind tartózkodtak áttól, hogy a tüntetőket elítéljék, a kormány lassan kezd meghajlani. Október 11-én a miniszterelnök 5 miniszter leváltását jelentette be, ami jóllehet csak az első lépés és hamarosan az ő távozását is okozza majd.
Az ügy háttere azonban eléggé összetett. Nem szabad elfelejtenünk, hogy az iraki emberek csak nagyon ritkán láttak békét és fejlődést a ‘80-as évek eleje óta, így aztán nem meglepő, hogy a helyzetnek és az iraki lakosság teherbírásának is van határa. Még a legutolsó nagy erőfeszítés, a Dā‘iš elleni harc is közel két éve nagyjából lezárult, ám azóta sem a biztonsági helyzet nem javult gyökeresen, sem az egyszerű emberek élethelyzete. A dühük pedig érthetően csak tovább nőtt a kormányzati visszaélések néhány hajmeresztő példája után. Így aztán nagyon is érthető, hogy most bárki, aki nincs hatalmon, nagyon is megértő a követelésekkel szemben, hiszen a helyzetet tényleg elég nehéz lenne védeni. Ez a kormány pedig egyik nagy politikai formációnak sem a saját gyermeke, hanem egy kiegyezés, így aztán most mindenkinek könnyű minden vádat ‘Abd al-Mahdī-ra hárítani.
Amíg könnyen együtt lehet érezni a tüntetések számos okával, kiváltképp a fiatalokkal, főként, mert a felzúdulás java délen, vagyis síi többségű területeken van, több részlet miatt is nagyon furcsa most mindez. Beleértve ebbe az as-Sīstānī elleni merénylet gyanúját. ‘Abd al-Mahdī kormánya még egy éve sincs hatalmon, egy nagyon éles kampány után alakult meg, ami az első választás volt a Dā‘iš elleni élet-halál küzdelem után. Így aztán, bár az egyszerű emberek dühe nagyon is jogos, az már furcsább, hogy a nagy pártok, vagy legalább a külső hatalmak miért nem mutatnak némi szolidaritást a kormánnyal. Röviden erre az a válasz, hogy ez a kormány mindent megtett, hogy egyik irányba se dőljön teljesen, lassan pedig újraépítse az államot és annak külső kapcsolatait mindenkivel, ami érthetően sok érdeket sértett. Amint már foglalkoztunk ezzel itt az Amaraián, Bagdad vészesen két tűz közé szorult Washington és Teherán között az útóbbi egy évben. Ezért próbálta meg ‘Abd al-Mahdī minden áron beolvasztani az al-Ḥašd aš-Ša‘abī-t a hadseregbe – ami eredeti tervei szerint alapvetően csődöt is mondott – és elejét venni minden nagyobb összecsapásnak a térségben, ami Irakot ismét elkerülhetetlenül csatatérré változtatná. Ez töltötte ki ideje javát, ami elég kevés időt hagyott neki eddig a közéleti, hétköznapibb ügyekkel való aprómunkára. E fő kérdések közül a legutolsó a katonai támaszpontokat ért légicsapások voltak, eddig ismeretlen erők által. Az al-Ḥašd aš-Ša‘abī és számos párt is Amerikát és Izraelt vádolta, ám az ilyen súlyos vádak pont olyan pályára kényszerítenék ‘Abd al-Mahdīt, amit minden igyekezetével el akart kerülni. Ez már csak annál is nehezebb volt neki, mert bizonyítottan kiderült, hogy az amerikaiak katonai puccsra készültek és számos katonai vezetőt kellett ezért leváltani. Amennyire csak lehet a miniszterelnök igyekezett a szőnyeg alá söpörni az ügyet, de ebben a helyzetben egyre csak nőtt rajta a nyomás és valamit valóban lépni kellett, hiszen bármit próbált is, a légicsapások folytatódtak. Az összes ilyen ügy Bagdadot nagyon kényes helyzetbe hozta, ‘Abd al-Mahdī óvatos lavírozása a felek között pedig sok elégedetlenséget szült, úgy Teheránban, mint Washingtonban és Rijádban. Ez teljesen világos volt, ahogy egyre több külső erő közvetlenül kezdett foglalkozni helyi szövetségeseivel, mintha Bagdad nem is létezne.
Aztán szeptember 30-án, vagyis csak egy nappal a tüntetések előtt ‘Abd al-Mahdī is Izraelt nevezte meg a légitámadások felelősének. Ez pedig nem az egyetlen gyanús egybeesés, hiszen a tüntetések pont azon a napon kezdődtek, október 1-én, amikor az al-Qā’im–al-Bū Kamāl határátkelő Szíria és Irak között öt év után ismét megnyílt. A megnyitót pedig nem más vezette, mint maga ‘Abd al-Mahdī, annak ellenére, hogy éppen ő tartotta fel az átadót hónapokig az amerikaiak ellenkezése miatt. Mind az USA mind Izrael fél ettől az újranyitott átkelőtől, attól tartva, hogy ez utat nyit az iráni szárazföldi támogatásnak Szíriába és Libanonba. Ami talán nem is véletlenül esetleg pont az az üzenet, amit Qāsem Soleymānī is el akart juttatni az interjúban. Hiszen ha már 2006-ban ennyire könnyedén járhatott át, amikor még Irak stabilan amerikai megszállás alatt volt és a Szíriával való együttműködés sem volt a mai szinten, akkor ma mi mindent érhetne el? Ami azonban még ennél is furcsább, mintha csak 2011-ből az ún. “Arab Tavasz” kívülről vezérelt felkeléseinek napjai elevenednének meg újra, ahogy azt megannyi arab fővárosban láthattuk akkor Damaszkusztól Tripolin át Szanaáig és Kairóig, ismeretlen orvlövészek mészárolták a tüntetőket, s a halottak többségéért ők a voltak felelősek. S amint az 2011-ben Szíriában is történt, az öböl média teljes bizonyossággal hirdette, hogy az orvlövészek irániak a Pāsdārān soraiból. E vonal mentén vadul hirdetik azt az ötletet, amit aztán sok masszívan szaúdi pártoló iraki elemző is oszt, hogy most pont Irán próbálja megdönteni az iraki kormányt.
Míg ezen felvetések többsége, mint a Pāsdārān orvlövészeké, teljes képtelenség, van némi homály az ügyben. Irán nem nevezett meg azonnal külső hatalmakat a tüntetések mögött, ahogy szövetségeseit sem indította a kormány megsegítésére. Mi több, s éppen ezért furcsa, hogy csak Iránbarát csatornák beszélnek a merényletkísérletről as-Sīstānī ellen, ami ettől még akár teljességgel igaz is lehet. Tény, hogy az időzítés és az események teljes lefolyása mind szaúdi-amerikai műveletre utal, hiszen minden kísérlet ellenére nem tudták kordában tartani az iraki kormányt egy kiegyezéses miniszterelnökkel, sem pedig a folyamatos egrecíroztatásával, ahogy aztán már erre a légicsapások is kevésnek bizonyultak, és Bagdad folyamatosan egyre közelebb húzódik az Ellenállás Tengelyéhez. Ez a folyamat most feltartóztathatatlannak látszik, hacsak valami sorscsapás megint el nem tereli a figyelmet a stratégiai kérdésekről. Feltéve, hogy ez igaz, Teheránnak még így is jó oka van, hogy ne aggódjon és talán a maga javára fordítsa a történetet. Ha ‘Abd al-Mahdī bukik, de nem lesz polgárháború, akkor a következő jelölt vagy az al-Ḥašd aš-Ša‘abī soraiból jön, vagy ismét Ḥaydar al-‘Abādī lesz. Mindkét esetben egy sokkal kezesebb iraki kormánnyal lenne immár dolguk.
Lehetnek azonban még további érdekeltek is. Muqtadā aṣ-Ṣadr ajatollah, Irak második legnagyobb síi vallási tekintélye, akinek óriási tábora és saját hadserege is van, szintén nem volt túl boldog a 2018-as választások eredményével és maga is nagyon sokat dolgozott ennek a kormánynak a leváltásáért. Ami nem is jön éppen rosszul sem Washingtonnak, sem Rijádnak, hiszen a kampány során feltűnően barátságos lett a szaúdiakkal és határolta magát el Teherántól. Aztán pedig ott vagy egy sor szunni, kurd, türkmén és világi csoport, akik különböző okokból szintén szívesen látnák e kormány bukását, hogy aztán felrázva a jelen állapotokat valamit a maguk javára kanyarítsanak ki.
Végül még megeshet, hogy ‘Abd al-Mahdī, aki még a tisztább politikusok közül való volt az amerikai megszállás kezdete óta, a legrövidebb ideig szolgáló miniszterelnök lesz. Nagyon is valószínű a regionális leosztásból, hogy nyugati és szaúdi kezek dolgoznak a tüntetéseken, holott Irak jelenlegi, valóban szomorú helyzetében igazán nem nehéz teljesen jogos haragot gyújtani. ‘Abd al-Mahdī tragédiája, hogy pont azzal, hogy mindenáron próbált egyik irányba sem teljesen dőlni, most senki nem akar rajta segíteni, s már mindenkinek jó eséllyel megvan a terve a végeredmény utánra. Ezért van az, hogy most minden a felelősök megnevezését célzó értékelésnek van némi igaza.
Pont mint Libanon.
Ha valaki azt gondolná, hogy a tüntetések útján való felszüntségkeltés és a felkelés által elért politikai átrendezés nincs ott Washington és Rijád szerszámosládájában, akkor azt emlékeztetni kell, hogy nemrég valami nagyon hasonló játszódott le Libanonban.
Augusztus vége óta nagyon magasra csaptak a kedélyek, még szórványos tüntetéseket is jelentettek Libanonból a palesztinok jogai kapcsán. Ez pedig egy olyan országban történt épp, ami épp tele van szír menekültekkel, ami legalább ekkora feszültséget okoz. Palesztinok nagyon komoly számban élnek Libanonban, az URWA 2014-es jelentése szerint számuk eléri a 450 ezret. Többségüknek vannak bizonyos jogaik, de lehetőségeik nagyon korlátozottak a munakerőpiacon, amitől széleskörű a nyomor és bizonyos területeken elrettentő nyomornegyedek alakultak. Ehhez jött egy ennél még nagyobb számú szír menekült 2011 óta. Amíg a szírek egy nap majd hazamennek, a palesztin kérdés sokkal komolyabb és az “évszázad alkujának” árnyékában most kritikus pontot ért el. Mert ha az összejött volna, akkor az azt jelentette volna, hogy e menekültek sosem mennek el. Míg helyzetük nagy probléma, az állampolgárság megadása, ami most nagyon sokuk követelése, legalább akkora. Részben a ‘80-as évek polgárhaborújának a fényében, de legalább annyira a munkaerőpiac ilyettén való gyökeres átlakaulása miatt is.
Ez elsőre talán szociális kérdésnek tűnik, de nagyon komoly politikai vetületei vannak. Az állampolgárság megadása a palesztinoknak azt jelentené, hogy Izrael libanoni állampolgároknak tartja majd őket, ahogy az Jordánia esetében is történt és semmilyen olyan béketervbe nem mégis majd bele, ami hazaengedné őket. A maradásukat azonban a többség nem akarja. Ám ellenük lépni, pont most ráadásul, egy olyan kormány idején, amiben a Ḥizb Allahnak döntő befolyása van, a síi pártot nagyon ellentmondásos helyzetbe hozná. Az Ellenállás Tengelye ideológiának épp a palesztin kérdés az egyik sarokköve, így aztán a Ḥizb Allah sosem fordulhat velük szembe. Főként, hogy itt most nem egy poltikai pártról van szó, hanem egy egész társadalmi közösségről. Ám a Ḥizb Allah a honosításiukat sem támogathatja, hiszen az sértené a saját táborának érzelmeit és üzleti érdekeit is.
A dolog kezdett kicsúszni az ellenőrzés alól a nyár folyamán, és még magának Ḥasan Naṣr Allahnak is beszélnie kellett az ügyről, mígnem egy egyezség jött létre, mi szerint a honosítás nem fog működni, de munkakörülményeik és élethelyztük javítása kiemelt kérdés lesz. Ez rövid időn belül a második szociális, belső kerdés, amivel a Ḥizb Allah vezetőjének foglalkoznia kellett. Az első egy nagy korrupció elleni kampány volt, merthogy ennek kapcsán is voltak tüntetések. Gyanúsan visszhangzó okok ezek most Irak kapcsán.
Ami most Szíriában történik az véletlen?
A határ újranyitása Szíria és Irak közt mindenképpen mérföldkő, hiszen végre a normális élet visszatértének egy jelzése a térségben. De akármilyen rövidéletűvé is válhat az öröm az iraki oldalon, a szír oldal sem örülhet sokáig. Ami aligha véletlen. Több mint furcsa, hogy Törökország épp most érezte alkalmasnak az időt a már vagy két hónapja beharangozott hadjárat elindítására Szíria ellen. Hivatalosan persze egy terrorista szervezet, a Qasad (Quwwāt Sūriyya Dīmūqrāṭiyya – Szíriai Demokratikus Erők) felszámolására, ami a Törökország szemében maga a PKK, illetve, hogy egy biztonsági sávot hozzon létre, ahová 2-3 millió Törökországban élő szírt telepítene vissza.
Ez megint egy olyan pont, ahol jöl fel lehet mérni a Közel-Kelet összetettségét és meg lehet figyelni, hogy a nyugati “jófiúk-rosszfiúk” felállás mennyire értelmezhetetlen. Bár az ügy részletei önmagukban egy saját tanulmányt érdemelnek, a kérdés még dióhéjban is bonyolult. A Qasad az amerikaiak szárnya alatt jött létre, akik létrehozták, pénzelték és felfegyverezték a csapatait, még amerikai különleges egységeket is vegyítve bele, hivatalosan azért, hogy a Dā‘iš ellen küzdjenek, ám a valóságban azért, hogy végre hídfőállást szerezzenek Szíriában és rátegyék a kezüket az olajmezőkre. Olyannyira, hogy a Qasad menet közben számos fegyveres csapatot épített magába, még korábbi Dā‘iš sejteket is bevettek. Köszönhetően az amerikai támogatásnak csodálatos, szinte égi tüneményeknek festették le őket, dacára annak, hogy még Amerika is elismeri, hogy a Qasad az tulajdonképpen a PKK, ami még az amerikai törvények szerint is terrorszervezet. Minthogy azonban ők nyújtották a megfelelő alibit az amerikaiaknak a Szíria elleni törvénytelen agresszióra és megszállásra, mindez teljesen elfogadható volt, legalábbis az apparátusnak, ami még mindig szét akarja tépni Szíriát megannyi pici államra. Nem így Trump számára, aki, pont ahogy nagyon is kellene, ki akart jönni Szíriából. Így hát a törökök ma valóban egy terrorszervezet ellen is harcolnak, s ahova eddig behatoltak, onnan, legalábbis ezek az eddigi hírek, amerikaiak ki is vonultak. Ami már önmagában sokat elárul az amerikaiak moralitásról.
Vagyis mindez egy alapvetően jó dolog, igaz? Nos, egyrészről Törökország eddig kegyetlenül bombázta a szíriai falvakat és városokat, sok helyen teljesen elvágva a szolgáltatásokat. Másrészt ez mégiscsak egy törvénytelen agresszió, amit a nemzetközi közösségnek illene elítélnie és megállítania. Ahogy ez már az amerikaiakkal meg kellett volna, hogy történjen. De ezen is túl, a törökök az ún. szövetségesekkel vonulnak be, a Szabad Szír Hadsereggel és annak csatolt részeivel. Ezek mind teljesen nyilvánvalóan vallási szélsőséges terrorcsoportok, amik ugyanolyan törökösítéshez és etnikai tisztogatásokhoz fognak asszisztálni, mint ahogy azt tették a törökök által megszállt ‘Ifrīn vidékén is. Így aztán egyik etnikai tisztogató, külföldről működtetett terrorszervezet egy másik vált, csak most nem a kurdok fogják elhajtani az embereket, hanem belőlük lesz megint menekült. A helyzetet pedig még tovább ronthatja, ha sok ezer Dā‘iš és egyéb extrém fanatikus számára megnyílnak a börtönök, ahogy az amerikaiak már megmondták, hogy ők nem őrzik őket tovább.
Tovább színezi a képet, hogy a nyugati térképek általánban az Eufrátesztől keletre a szír államot nemlétezőnek mutatják be, ám a szír hadsereg nagyon is ott van a legtöbb nagyvárosban, főként a legfontosabb al-Qāmišlī-ben és al-Ḥasaka–ban. Vagyis igen nehéz lesz a törököknek úgy mélyen benyomulniuk, hogy ne kockáztatnának egy nyílt háborút. A kurdok, látva az amerikaiak árulását máris tárgyalásokba kezdtek Damaszkusszal, de eddig ennek még nincs semmi konkrét eredménye.
Irán szintén nem túl boldog, s úgy tűnik az események meglepték, hiszen október 9-én előre be nem jelentett hadgyakorlatot kezdett végig a török határ mentén. Törökország igen tudja, hogy a teljes NATO-val a háta mögött Irán nem fogja megtámadni Szíriáért, ha pedig az szeretne lenni az üzenet, hogy Teherán sok bosszúságot tud okozni Szíriában, azt általában más csatornákon keresztül üzenik meg. Mindeddig Irán a Szocsiban kötött egyezséghez ragaszkodik, Törökország pedig ígéretet tett Teheránnak, hogy a megszállás rövidéletű lesz.
Ám hol van ebben a szaúdi kéz, s mi köze van mindennek a többi eseményhez, leszámítva a gyanús időbeli egybeesést? Hosszú hallgatás után pont azon a napon, amikor a török invázió megkezdődött a Dā‘iš ismét megtámadta a Szír Hadsereget. Mélyen a sivatagban as-Suhna városánál 17 szír katonát öltek meg. A támadással hamar leszámoltak, de tudva, hogy egykor Szaúd-Arábia mozgatta a Dā‘išt Szíriában és a szervezet már rég nem aktív itt, nem vad a feltételezés, hogy Rijád ismét fel akarta kavarni az állóvizet. Márcsak azért is, mert ez a pont épp a Damaszkuszt az iraki határral összekötő út mentén van.
Jemen sincs épp messze.
S még nem is beszéltünk sokat Jemenről, ami épp a vihar szeme a szaúdiaknak. Az Aramcot ért támadás után új nagy légicsapásokba kezdtek és szokásos arrogáns módjukon lebecsülték a jemenieket, mint akik nem tudnak nekik kárt okozni. Bár eközben titokban békéről kezdtek tárgyalni. Bizonyítván elszántságukat új csapatokat küldtek be északról a legújabb eszközökkel.
Erre az al-Ḥūtīk megindították a “Győzelem Istentől” hadműveletet Nağrānban, amiről a jemeni erők szóvivője külön sajtótájékoztatót is tartott. Három teljes szaúdi dandárt fogtak el és nagy területeket vettek ellenőrzés alá. Még megalázóbb, hogy a jemeniek a legmodernebb eszközöket vették el tőlük, aminek egy része még ki sem volt fizetve, és a teljes szaúdi támadó csoportok megsemmísítették.
Az CBS-nek, az Egyesült Államokban működő legnagyobb álkeresztény, cionista csatornának adott interjú után ez volt a legfontosabb csapásvonal Muḥammad ibn Salmān számára. Mind, hogy magát rátermett vezetőnek mutassa, mind, hogy megmutassa, a jemeni helyzet teljesen kézben van tartva, így az egyedüli gond csak Irán. Most az az igazán megalázó számára, hogy bár az al-Ḥūtīk elutasították Rijád részleges fegyverszüneti ajánlatát, mondván, hogy csak egy teljeskörű béke lehet eredményes, ez után a győzelem után most a jószándék jeleként egyoldalú fegyverszünetet hirdettek. Azaz a teljes szaúdi déli fron most a jemeniek kegyelmén múlik. Elfogadták Kuvait közvetítését is béketárgyalásokra, ami egy újabb komoly jelzés, hogy GCC véget akar vetni a háborúnak és elégedetlen Szaúd-Arábiával.
Ezek a hatalmas kudarcok és a visszavágás csődje uralja most a szaúdi vezetés gondolatait, akár még elkeseredettebb húzások felé is.
S még nincs is vége.
Ha a szaúdiak, akár az amerikaiak és az izraeliek segítségével, akár anélkül, de tényleg vissza akartak ütni, akkor az eddig biztosan elbukott. Mondják, hogy a gyengeség legbiztosabb jele az agresszió, Rijád pedig ezt most tökéletesen bizonyítja.
Október 11-én egy iráni tankerhajó terrortámadásnak esett áldozatul a Vörös-tengeren Dzsidda partjainál. Az irániak bejelentették, hogy Szaúd-Arábiából két rakéta találta el a hajót. Bármi is legyen az igazság, Rijádnak nagyon nehéz lesz ezt a szőnyeg alá söpörnie, hiszen a Vörös-tenger közepén csakis Egyiptom, vagy Szaúdi-Arábia van jelen, azt pedig nagyon nehéz elképzelni, hogy Kairó ilyet tett volna. Ugyanakkor ez nemcsak, hogy nagyon jól illik a szaúdiak viselkedésébe Szíriától Irakon át Jemenig, hogy nyílt erőszakhoz fordultak volna, de épp az utóbbi két hét forgatókönyvébe is pont beleillik. Abba a forgatókönyvbe, hogy egy “birodalom” megpróbál visszavágni, csődöt mond, és egyre mélyebbre süllyed a bajba.
[1] Síi vallási gyülekezőhely, ahol főként Ḥussayn ibn Abī Ṭālib haláláról emlékeznek meg. A főbb síi gyászszertartasokat ilyen helyen tartják.