Bár október 4. éjjel óta a jelek arra utalnak, hogy közel két éve Gáza ellen folyó háború békét érhet, a valódi közel-keleti béke kilátásai nagyon távolinak. Minden egyes nappal egyre távolabb kerülnek. Trump ugyan ünnepelteti magát, hogy sikerült egy egyezményt kényszerítenie a Palesztinában harcoló felekre, nagyon kétséges, hogy ez az “alku”, vagy megegyezés működik-e majd, vagy egyáltalán kitart. Hiszen a valódi részleteket még csak most fogják kitárgyalni Kairóban,  miközben az izraeli fogvatartottakat azonnal elengedik. Ha ez megtörténik, Netanyahunak még a mostaninál is kevesebb érdekes lesz leállítani a harcokat, amiket kormányzati szövetségesei továbbra is akarnak. Ám ha nem történik meg, akkor az újabb ürügy lesz, hogy fokozza a háborút és ez lesz a kifogás, hogy “a béke utolsó esélyét” is visszautasították.

            Függetlenül attól, hogy ez a front most lezáródik-e, vagy sem, a háború esélye továbbra is ott van a többi fronton. Amióta az Irán elleni amerikai-izraeli támadás júniusban lezárult, világos jelek mutatták, hogy mindez csak időleges szünet, amíg Tel-Aviv rendezi sorait. Amint lesz kifogás, újra fogja indítani a háborút. Ezt pedig az ún. “Snap Back” mechanizmus, a 2015-ös atom megállapodás – JCPOA – utolsó maradványa meg is teremtette, holott már rég nem volt érdemi jelentősége.

            Az utóbbi bő két hétben a közösségi média felületeit elárasztották azok az elemzések, hogy az Irán elleni háború a küszöbön áll és elkerülhetetlen. Ezt a nézetet az iráni, vagy az iráni kormányhoz közel álló felületek is osztják. Itt nem csupán politikai szólamokról van szó, mivel Teherán fokozott ütemben javítja katonai képességeit új – egyelőre kizárólag orosz – vadászgépeket és légvédelmi eszközöket vásárol, fejleszti rakéta képességeit és zárja le a még nyitott frontokat. Bármit tekintsenek is a legjobb következő lépésnek a másik oldalon, Teherán háborúval számol és ez irányítja a döntéseket. A nyugati lépéseket látva pedig ez a felfogás teljesen ésszerű.

 

A háború ösztönzői

            Miért van, hogy a háború a küszöbön áll és elkerülhetetlennek tűnik? Mindezt a Gáza elleni háború, illetve az abból származó regionális és globális fejlemények okozták. Miközben Tel-Aviv egy más után, de azokat nem lezárva számos fronton háborúzik az utóbbi két évben, a hatalmas társadalmi-gazdasági áldozatok gyakorlatilag nem hoztak nyereséget. Gázát ugyan elpusztították, de a közel kétmilliós lakosságát nem sikerült elűzni, ha pedig Trump terve megvalósul, ez nem is fog sikerülni. Vagyis Netanyahu koalíciója legszélsőségesebb elemeinek fő célja nem fog megvalósulni.

            Libanonban a Ḥizb Allah tavaly valamelyest meggyengült, de nem tört meg és minden kísérlet ellenére, hogy lefegyverezzék, ez nem is fog megtörténni. Legalábbis anélkül nem, hogy az ország polgárháborúba ne sodródna, aminek nagyon kétséges kilátásai vannak a Nyugat számára.

            Jement számos alkalommal végigbombázták, de Szana’aban a kormányzat nem dőlt meg és továbbra is folyamatosan támadja az izraeli állásokat, egyre nagyobb sikerrel. Sőt, még Washongton segítségével sem tudtak a helyzeten változtatni.

            Iránt megtámadták és az izraeli kötődésű felületek hirdetik is, mintha nagy sikert értek volna el, de elég nyilvánvaló, hogy Tel-Aviv pusztító kudarcot vallott az iráni választól. Irán ma semmivel sem gyengébb, mint volt hat hónapja és továbbra is képes arra, hogy a helyzetet egyensúlyát megváltoztassa a térségben.

            Eközben Tel-Aviv megítélése a világban visszavonhatatlanul megtört. Az a kép, hogy egy nagy igazságtalanságot túlélt nép keres magának biztonságos hazát egyre inkább átveszi egy fékevesztett állam képe, amely népirtást folytat Gázában, minden országot megtámad a térségben és von szólj a magával a Nyugatot, hogy a Nyugat vívja meg számára azokat a háborúkat, amiket egyedül nem tudna.

            A háborús politika egyedüli “sikere” Ciszjordánia gyarmatosításának kiszélesítése és Szíria összeomlása voltak. De pusztán attól, hogy Szíria összeomlott, ez még nem jelenti, hogy ez a front stabilizálódott. A jelenlegi szíriai irányítás ugyan ma Tel-Aviv szövetségese, de ennek jövője nagyon gyenge lábakon áll és semmilyen stabilitást sem tud elérni. Nagyon beszédes, hogy a politikai szövetség és nyilvánvaló szándék ellenére Damaszkusz mostani vezetői nem tudnak haladást elérni, hogy nyíltan is megkössék a “biztonsági egyezményt” Tel-Avivval.

            Az egyetlen dolog, ami Netanyahu koalícióját ma összetartja, az a háború. Ez a kifogás a választások és az utóbbi két év eseményeiért való elszámoltatás elhalasztására. A tel-avivi rezsim már a háború előtt is egyik előrehozott választásból a másikba vergődött, sorra alig tudott valamilyen kormánykoalíciót összehozni. Netanyahu számára tehát a háború folytatása létkérdés, bármilyen formát is öltsön az. Nem csak azért, hogy hatalmon maradhasson, hanem, hogy meg lehessen győzni a telepeseket, hogy van jövő, hogy az utóbbi két év háborús eseményei nem ismétlődnek majd meg. Ez pedig életbevágó, mert a kivándorlási számok folyamatosan emelkednek.

 

Az ürügy: a “Snap Back”, vagy visszacsapó mechanizmus

            Érdemes felidézni, hogy a júniusi háborút már akkor megelőzte az állítólagos iráni nukleáris fegyverprogram körüli gerjesztett feszültség és a tárgyalások, hogy aztán a Nemzetközi Atomenergia Ügynökség – IAEA – jelentése jelentse az ürügyet. Az ugyanis úgy tüntette fel Teheránt, mint ami nem működik együtt az ügynökséggel kellően. A háború során ugyan az IAEA főigazgatója, Grossi elismerte, hogy semmilyen bizonyíték sincs egy iráni atomprogramra, a korábbi homályos jelentést a globális média kellő bizonyítéknak állította be a háborúhoz. Utána pedig Trump tobzódott, hogy teljesen megsemmisítette Irán atomképességeit, fennmaradt a felhalmozott nagy dúsítottságú uránium kérdése.

            Az IAEA masszív nyugati támogatottsággal a háború urán azonnali ellenőrzéseket sürgetett a sérült létesítmények helyszínein, valamint, hogy megvizsgálhassa a dúsított uránkészleteket. Ami az intézménybe vetett bizalom jogos megingása után Teherán érthetően nem nagyon akart kiszolgálni. Itt került elő az ún. Snap Back mechanizmus, egy nagyon összetett kérdés.

            Erősen lerövidítve, amikor 2015-ben aláírták atommegállapodást – JCPOA -, Irán és a nyugati felek kölcsönösen nem bíztak egymásban, így tehát bizalmi gépezetként megállapodás született arról, hogy bár a legtöbb Irán elleni szankciót feloldják, amennyiben Irán együttműködése elégtelennek bizonyul, akkor ezek a szankciók visszacsapódva – angolul snap back – újra azonnal életbe lépnének. Csakhogy ennek volt egy időkorlátja, tíz év, ami után az ENSZ szankciókat véglegesen törölnék és a “Snap Back” lehetősége megszűnne. Ez a határidő idén októberben járna le.

            Trump első hivatali ideje alatt közismert módon kilépett az egyezményből és visszaállította az amerikai szankciókat, de nem tudta az ENSZ szankciókat visszaállítani. Az egyezmény európai tagjai technikai szempontból továbbra is részei maradtak, de nagyon keveset tettek azért, hogy feloldják, vagy megkerüljék a büntető intézkedéseket. Ezzel pedig Irán már nem sok hasznát látta a megállapodásnak, folyamatosan növelve – a JCPOA szabályainak megfelelően – a dúsított urán mennyiségét. Ezzel is nyomást gyakorolva az európaiakra, hogy legalább ők tartsák magukat az egyezményhez.

            Augusztus 28-án az ún. Európai Trojka – Nagy-Britanniába, Franciaország és Németország – bejelentette, hogy mivel Irán nem működik együtt az IAEA-val a megfelelő mértékben, életbe fogják léptetni a Snap Back mechanizmust, addig pedig egy 30 napos átmeneti időszak áll be a szankciók újbóli életbe léptetéséhez. Teherán úgy reagált, hogy lépés törvénytelen, de tudta, hogy nem sokat tud tenni ellene.

            Utolsó kísérletként Kairóban Irán és az IAEA új egyezményt kötött az együttműködés új eljárási szabályairól. Ez megengedte volna az IAEA számára, hogy az vizsgálatokat folytasson Iránban és hozzáférést kapjon a létesítményekhez, ám kiterjesztett biztonsági intézkedések közepett, hogy elkerülhető legyen az érzékeny információk kiszivárogtatása. Ugyanakkor Irán azt is belefoglalták az egyezménybe, hogy minden Irán elleni agresszív lépés, beleértve ebbe a háborút és a Snap Back mechanizmust is, azonnal megsemmisítené ezt a megállapodást. A labda egyszerre az európai térfélen volt, hogy töröljék a szankciós mechanizmust, mivel Irán kész tárgyalni.

            Nem meglepő módon az európai felek nem törölték a mechanizmust és nagyon beszédes az is, hogy Rubio amerikai külügyminiszter jelentette be az Irán elleni szankciók újbóli bevezetését. Holott az USA már rét nem is volt részese a megállapodásnak, vagyis jogilag semmi köze nem volt a kérdéshez.

            Ezeknek a szankcióknak nagyon súlyos határuk lesz rövidtávon az iráni gazdaságra, de hosszabb távon Teherán kínai közreműködéssel felül tud majd ezeken kerekedni. Főként, mert Oroszország és Kína – némely más állammal együtt – már bejelentette, hogy nem ismerik el és nem fogják betartani ezeket a szankciókat. A hatás tehát ezúttal nem lesz annyira kemény, mint egy évtizede, de megteremti azt a látszatot, hogy Irán a hibás fél. Ezzel pedig megszületik az ürügy a háborúra, mint júniusban az IAEA jelentés.

 

Előkészületek

            Ha valami követi az iráni, vagy az iráni államhoz közeli közösségi csatornákat, tisztán láthatja, hogy Irán készül a háborúra. Bár ezeket a fejleményeket a nyugati elemzők rendre alábecsülik, most már olyan szinten értek el, amire reagálni kell.

            Az iráni haderő legnagyobb hiányossága mostmár évtizedek óta, hogy gyakorlatilag nincs hagyományos értelemben vett légiereje. Van jónéhány régebbi amerikai gépe még a ‘79-es forradalom előttről, de ezek mostmár erősen elavult darabok, amikhez évtizedek óta nem is tudtak megfelelő alkatrészeket szerezni. Kisebb csoda, hogy még mindig repülnek és igazából a legnagyobb hasznuk abban áll, hogy képezni lehet velük a pilótákat. Nem véletlen, hogy az amúgy jól fegyverzett és jól felszerelt Forradalmi Gárdának nincs érdemi légierő részlege, ehelyett sokkal inkább – sikeresen – a drón technológiára összpontosít. Ahogy az sem, hogy a 12 napos háború alatt igazán még azokat a gépeit sem próbálta meg használni, amikkel rendelkezik tudván, hogy szinte azonnal elveszítené azokat. Ezzel pedig elveszítené a pilótákat, akik sokkal fontosabbak a kiöregedett gépeknél.

            A felfogás az volt, hogy a légvédelmi rendszerek meg tudják védeni az iráni légteret, míg a drónok és a rakéták kellő elrettentő erőt jelentenek az ellenséggel szemben, hogy az ne is tegye próbára Teherán elszántságát. A 12 napos háború megmutatta, hogy ez a doktrína csak részben helyes, részben kudarcot vallott. Az bizonyosságot nyert, hogy Irán nagyon pontosan vissza tud vágni és pusztító csapást mér ellenfeleire, messze a várakozásokon felül, de az is, hogy a légtere a kivántnál messze kevésbé védett. Vagyis legalább egy elfogadható szintű légierőt igenis fel kell állítani. Ez a tervezés nyilván nem új, de június előtt Teherán hitt abban, hogy még van ideje.

            Teherán még 2025 előtt belement abba, hogy Oroszországtól vesz SU-35-ösöket vesz, sőt még azok gyártási jogát is, ám az orosz ipari kapacitás korlátai miatt, amiket az ukrajnai háború okoz, komoly késések vannak és így júniusban Irán védtelenül maradt. Most azonban hiányosság kipótlására tett erőfeszítéseket fokozták. Méghozzá nagyban.

            Szeptember 23-án az iráni állami média megerősítette, hogy modernizált MIG-29-esek érkeztek és szolgálatba is álltak Iránban. Ez már egy lépés előre, de jogosan kifogásolható, hogy ez messze nem elégséges. Először is nem ismert a gépek száma, de még ha kellően nagy számban sikerült is beszerezni és van is elég pilóta, a MIG-29-es a ‘80-as évek technológiája. Ugyan jelentősen fejlesztették, egész egyszerűen nincs egy szinten az amerikaiak és az izraeliek által használt gépekkel. Ezek a gépek még a legjobb esetben is csak támogató szerepet játszhatnak, önmagukban nem elrettentők.

            Ugyanakkor számos nem hivatalos, de Teheránhoz közel álló megbízható forrás azt is jelezte, hogy hamarosan megérkeznek a SU-35-ösök. Minthogy pedig erről mostmár elég széles körben beszélnek, nagyon valószínű, hogy ezek egy része meg is érkezett. Márpedig a SU-35-ös egy jőval fejlettebb és ütőképesebb gép. A fejlesztési program pedig nem is itt ér véget, mivel Irán kínai J-10-eseket, sőt annál is modernebb változatokat is rendelt. Elnézve a mostani kínai politikai álláspontot ezek hamarosan meg is fognak érkezni, még ha eddig ebből semmit nem is erősítettek meg. Szeptemberben pedig az iráni katonai költségvetés jelentős többletet kapott, így teljesen jogos azt feltételezi, hogy Teherán igen hamar nagy számú modern és kipróbált orosz és kínai vadászgéppel fog rendelkezni, amit hadra is fog.

            Irán emellett kínai légvédelmi rendszereket vásárol és a jelentések arról szólnak, hogy ezeknek is egy része már megérkezett. Emelett Teherán maga is nagyban növelte rakéta képességeit. Nem csak arra utalva, hogy új rakéta családokat helyezett üzembe, miközben a júniusban bevetettek már maguk is nagyon meggyőzőek voltak, hanem éppen új műholdakat készül fellőni a saját űrközpontjából Čābahār városában.

            Egy másik fontos fejlemény, hogy Irán működő egyességre jutott Pakisztánnal a határbiztonságról és most keményen lecsapnak a baludzs szeparatista csoportokra. Ez a probléma régóta nyitott seb az iráni állambiztonságnak, de nemrég valami megváltozott. Míg augusztusban és szeptember elején számos jelentés Irán keleti részéről intenzív különleges műveletekről szólt, azóta az összecsapások megszűntek és mostmár Pakisztánból érkeznek hasonló hírek.

 

A regionális felfogás és a lehetséges forgatókönyvek

            A kérdés elsősorban az, hogy a térség államai hogyan fognak reagálni, ha egy újabb háború kezdődik majd Irán ellen. Gondolhatnánk, hogy minden fel el akarja kerülni a feszültséget és beavatkozik, hogy megakadályozza azt. Ezzel kapcsolatban azonban kevés kétely lehet.

            Az Öböl államai a Katar elleni izraeli bombázására is alig reagáltak, ahogy a Gáza elleni mészárlás ellen sémi tettek semmi kézzel foghatót. Az Arab Liga fellépésénél még az európai államok, de még sokkal inkább Latin-Amerika államai is többet tettek Palesztina megmentéséért, vagy hogy a Katar elleni agresszió megismétlődjön. Tehát kevés kétely lehet azzal kapcsolatban, hogy az öbölállamok megengednék-e az USA-nak légterük felhasználását egy háborúhoz.

            Törökország, mint Tel-Aviv aktív szövetséges Szíria elpusztításában szintén segítséget nyújtana térségbeli riválisa ellen, valamint, hogy kiterjessze szíriai és iraki megszállását. Nagyon beszédes, hogy minden retorikai fogás ellenére Ankara máris szankciókat léptetett életbe Irán ellen.

            Irán teljesen tisztában van, hogy minden kísérlet ellenére, hogy rendezze viszonyát az öbölállamokkal és élhető együttműködést alakítson ki Törökországgal és Azerbajdzsánnal, a küszöbön álló háború során – mint júniusban is – ezek az államok meg fogják engedni a háborút, segíteni fogják azt. Ez nem jelenti azt, hogy Teherán háborús feleknek is tekinti majd őket, de nem lesz tekintettel rájuk, ha csapást kell mérnie az amerikai támaszpontokra. Vagyis a háború még kevésbé lesz korlátozott.

            Ennek a fejleménynek a kihatása főként hosszútávon jelentős, ha Irán el tudja kerülni a háborút, vagy abból viszonylag sértetlenül kerül ki. Mert ezzel a megbékélési időszak véget ér. A hűvös tisztelet diplomáciája megmarad, de Teherán nem fog erőt pazarolni ezekre az államokra és normális együttélésért. Az igazi változás abban áll, hogy az iráni politikai körök nagyobb része, ugyan látott fantáziát az orosz és a kínai együttműködésben, de nagyon komoly fenntartásaik voltak és nem akartak kiszolgáltatottá válni. Most azonban ezek a hangok elhallgattak és komoly engedményeket tesznek Pekingnek. Iránt gyakorlatilag Kína karjai közé szorították. Ami ezt ki is fogja használni, hogy stabil hídfőt szerezzen a Perzsa-öböl partján.

 

Háború most, vagy legalábbis nagyon hamar

            Mindezen számítások ellenére lehetnek arra érvek, amiért bár nagyon valószínű a háború, még egy kicsit várat magára. Három fő tényező is különböző tervekre utal.

            Először is a légkör pont most nem kedvező. Irán nyilvánvalóan számít arra, hogy hamarosan megkezdődik a háború és készül is rá. Ami elveszi a meglepetés lehetőségét. Holott ez alapvetően szükséges, mivel a júniusi amerikai-izraeli agresszió is egy sor merénylettel és alapvető létesítmények elleni csapásokkal tudta meglepni az irániakat. Amitől azt várták, hogy az iráni állam ne tudjon válaszolni sem és összeomoljon. Ami nem történt meg. Az azóta eltelt idő pedig elég teret biztosított Teheránnak, hogy betömni biztonsági réseit. Úgyhogy van abban fantázia, hogy érdemes várni, amíg az iráni készültség lanyhul.

            Az is világos, hogy összességében a Nyugat nagy reményeket fűz a visszaállított szankciók társadalmi hatásaihoz. A fokozódó gazdasági nehézségek hátha okoznak akkora elégedetlenséget Iránban, hogy az politikai megosztottságot teremtsen, ami elég belső zavart teremt majd egy újabb háborúhoz. Igaz ugyan, hogy összességében Irán gazdasági kilátásai ma sokkal jobbak, mint voltak tíz éve, mivel Kína és Oroszország – egy sor kisebb állammal együtt – világosan kijelentették, hogy figyelmen kívül fogják hagyni az ENSZ szankciókat. Idővel tehát az átalakuló gazdasági csatornák és a növekvő befektetések elégségesek lesznek a szankciók teljes megkerüléséhez. Rövidtávon azonban teljesen biztos, hogy meg fogják érezni ezeket a szankciókat.

            Végül pedig hamarosan egy sor fontos eseményre kerül sor, amikre Washington – és térségbeli szövetségesei – számíthatnak, hogy jobb alapot teremtenek a háborúra. Novemberben választások jönnek Irakban, ami Irán számára döntő fontosságú. Ha ugyanis a választások egy Iránnal ellenséges iraki kormányt eredményeznek -, ami nem egy valószínű forgatókönyv – akkor nagyobb alapja lesz a támadásnak. Annak is meg lesz az esélye, hogy 2014-hez hasonlóan Irak ismét felrobban. Ami arra kényszerítené Iránt, hogy beavatkozzon és lekösse erőit. Tel-Avivban és Washingtonban ugyanilyen reményekkel vannak még aziránt, hogy Libanonban el tudják érni a Ḥizb Allah lefegyverzését, vagy ki tudják erőszakolni, hogy az ország belháborúba süllyedjen. Ez megint arra kényszerítené Iránt, hogy egy olyan fronton kösse le magát, ahol gyenge lábakon áll.

            Ezek a fejlemények együtt már egy sokkal jobb alapot adnának egy Irán elleni háborúhoz. Lehet ugyan, hogy az iraki választások fennakadás nélkül zajlanak majd és Libanon is viszonylag stabil marad, de a helyzet elég csábító ahhoz, hogy megérje várni. Ha csak egy kicsit is. A helyzet azonban alapvetően mégiscsak az, hogy Tel-Aviv nagyon mély válságban van, saját szemszögéből viszont alkalmat lát rá, hogy minden térségbeli álmát végrehajtsa. Ez az esély pedig nem fog visszatérni.