A múlt héten a Közel-Kelet egy rég nyílt sebe, az iraki kormányválság nyílt ki megint. Közel két héttel azután, hogy a két legnagyobb rivális politikai tömb támogatói megrohanták az iraki főváros szívét, az egyik legbefolyásosabb síi vallási elöljáró, Muqtadā aṣ-Ṣadr követői ismét elözönlötték a hírhedt bagdadi Zöld Zónát.
Az eset végül napokig tartó véres fegyveres összecsapásokba és teljes káoszba torkollott. Olyannyira, hogy végül maga aṣ-Ṣadr kellett, hogy a legkeményebb eszközöket használja követői visszahívására. Ami be is vált és a vihar épp olyan gyorsan ült el, mint amilyen hirtelen kitört. Csakhogy a több mint húsz áldozat, a sebesültek és a kiégett kormányépületeket mellett egy tovább égő kérdést hagyott maga után: Mikor lesz végre stabil kormány?
A mostani kormányválság közel egy éve kezdődött, amikor a legutóbbi, 2021 októberi választások után az egész politikai mezőny átrendeződött. Nem volt azonban egyértelmű győztes egyik oldalról sem, így megindult a kormányalakítási egyezkedések fájdalmasan hosszú folyamata véget nem érő alkudozással és kormányzati alkukkal. Egészen nagyjából egy évvel ezelőttig. Amikor azonban ez a tragikomédia véget ért volna, majd minden addiginál rosszabbra fordult.
Mindez azonban még mélyebbre nyúlik vissza, hiszen a Dā‘iš-tól elszenvedett 2014-es összeomlás sebei sosem gyógyultak be igazán és máig kísértik a politikai palettát. Ahogy a végtelennek tűnő hatalmi harc is Irán, öbölbéli arab szomszédai és az USA között.
Különös módon ez a 2018 óta folyamatos válság hozta el az eddigi legrátermettebb miniszterelnököt Muṣṭafā al-Kāẓimī személyében, aki 2014 óta a leggyengébb lábakon álló kormányt vezeti épp. Csakhogy ez már-már komikus abszurd dráma immár messze nem helyi ügy. Egy mély globális energiaválság közepén ugyanis egyáltalán nem mindegy, hogy mi történik a világ egyik legnagyobb olajtartalékával, ahogy az sem, hogy a most szintén meghatározó szomszédos Irán hogyan reagál a fejleményekre. Egyik részről Irán nagy eredményeket ér most pont el az öbölbéli arab szomszédaival való megbékélésben, míg másrészt egyre közelebb kerül az atommegállapodás felélesztéséhez. Ez utóbbival pont egy ilyen válság közepén ismét globális befolyással bíró szereplő lehet.
Az iraki kormányalakítás végtelen hosszú drámája
Egyáltalán nem egyszerű felvázolni az iraki politikai térkép mostani helyzetét. Bár az utóbbi két évtized során a fő politikai szereplők alig változtak, sokkal inkább csak szerencséjük és befolyásuk, az általuk képviselt pártok már annál inkább, ahogy folyamatosan új szövetségekbe olvadtak össze, majd különböző döntések, vagy választások idején váltak ki belőlük. Bár maguk a pártok nem jelentenek sokat, világos folyamatosak mégis fel lehet vázolni. Sok tekintetben a 2021-es választások a már 2018-ban megkezdődött folyamat logikus folytatását jelentették. Mégis összességében meglepő fordulatot hoztak.
Először a parlamentben helyet kapott 33 párt, vagy szövetség közül 21 frissen alakult egység. A 34. parlamenti csoportot a független képviselők laza halmaza alkotja, akiknek száma a korábbi választáshoz képest 54-ről 43-ra apadt. Sok esetben azonban azok a pártok is, akik 2018-ban is bejutottak a törvényhozásba szövetségeseket váltottak. Vagy nagyobb koalíciókhoz csatlakoztak, vagy éppen kiváltak, hogy egyedül induljanak. Összesen 16 bejutott politikai csoport nyert 1-nél több helyet, ennek következtében pedig kialakult egy viszonylag nagy középen álló billegő csoport a 54 függetlenből és a 17 darab egyetlen képviselővel bíró listából. Együtt az összesen 329 parlamenti helyből 62 helyet, azaz a helyek nagyjából 20%-át teszik ki.
A másik fontos jelenség, hogy egyetlen párt sem ért el világos többséget. Még csak meg sem sikerült közelíteni ezt, hiszen legnagyobb győztes is csak 73 helyet (22%-ot) kapott, miközben a többséghez – vagyis a stabil kormánytámogatáshoz – legalább 165 helyre van szükség. Az eredmény tehát az, hogy a 2003 óta kialakult “hagyományos” törésvonalakat követve kormány csak egy széles koalíció útján alakulhat. Ami pedig hatalommegosztási alkut igényel a fajsúlyos politikusok között. Ezek viszont mostanra sem nem szívlelik egymást, sem nem bíznak egymásban. A mostani felállás másik eredménye, ami már a 2018 és 2021 közti össze kormányt is megbénította és végül kikényszerítette az ellentmondásos előrehozott választásokat, hogy miközben a kormányalakítás rendkívül nehéz, addig nagyon könnyű a kormányt megbuktató széles szövetséget létrehozni. Minthogy pedig a vezető politikusok folyamatos versengésben vannak egymással, a kormány buktatás megszokott jelenséggé vált.
A folyamatokat tekintve meg kell érteni, hogy a 2018-as választások során a Dā‘īš elleni harcban kitüntetett szerepet játszó, vagy meghatározó paramilitáris háttérrel bíró síi csoportok taroltak, a terror elleni háború továbbra is alapvetően meghatározó kérdés. Ezek a csoportok akkor a következőek voltak: a Sā’irūn Szövetség (a Reformok felé Haladók Szövetsége), amit a Muqtadā aṣ-Ṣadr síi vallási elöljáró által személyesen vezetett mozgalom dominált; a Fatḥ Szövétség, gyakorlatilag a Népi Mozgósítás (al-Ḥašd aš-Ša‘abī) politikai szárnya Hādī al-Āmirī vezetésével; és az an-Naṣr Szövetség, amit a Dā‘īš elleni háború idején miniszterelnök Ḥaydar al-Abādī irányított. Együtt hárman a parlament több mint felé tették ki, miközben a kurd pártok szintén előretörtek, a korábbi domináns csoportok pedig erősen visszaszorultak. Azonban a nagyon hasonló hétterük ellenére az új győztesek épp a legnagyobb riválisok voltak. Ahogy ma is azok. Így tehát kérlelhetetlenül azon dolgoztak, hogy minden olyan kormány pt megbuktassanak, amiben nincs kitüntető szerepük. Ennek a drámának a végeredménye aztán 2020-ban Muṣṭafā al-Kāẓimī miniszterelnökké választása lett, a hírszerzés korábbi igazgatójáé. A 2003 óta vitathatóan a legrátermettebb kormányfő, egyben köztudottan Muqtadā aṣ-Ṣadr embere. Dacára annak, hogy al-Kāẓimī maga semelyik párnak sem tagja.
A folyamatos csatározások és a regionális viszályok között Irak végül 2021-ben szabályosan felbolydult, ahogy a – jó eséllyel már akkor minden oldalról fűtött – dühödt tömegek megrohanták az utcákat. Az eredmény 2018 óta az első világos egyetértés lett, hogy előrehozott választásokat kell tartani, ahol minden nagyobb formáció áttörést akart elérni. A “régi gárda” vissza akart térni, ahogy a 2014-es összeomlásban játszott szerepük kezdett halványodni. A Népi Mozgósítás egyértelmű elsőséget akart szerezni az an-Naṣr Szövetség korábbi hívei megnyerésével, hogy ezzel végre világos legitimitást szerezzenek ennek a sokszor vitatott politikai csoportnak. Muqtadā aṣ-Ṣadr pedig szintén elsöprő győzelemre készült, hogy al-Kāẓimī hivatalban maradhasson. Mindezeknek a csoportoknak a regionális szinten azonban teljesen más szimpátiáik voltak, ami komolyan befolyásolta is az eredményeket egy ilyen fontos országban, ami valóságos küzdőtér Irán és szövetségesei, a Perzsa-öböl arab országai és az Egyesült Államok között. Mely országok mind döntően beleszólnak a választásokba. A “régi gárda” szunni ága és a kurdok főként Amerika felé húznak, de egy adott szintig az Öböl felé is. A Népi Mozgósítás és szövetségesei egyértelműen az Iránnal ápolt erős szövetséget akarják elérni. Ehhez képest az aṣ-Ṣadr jelentette tábor egyenlő távolságot akar úgy az amerikaiaktól és az öbölbéli gyámkodástól, mint Irántól. Dacára annak, hogy mégiscsak egy síi vallási mozgalomról van szó.
A 2021-es választások mindent átrendeztek
A 2021-es választások előtt a legvalószínűbb forgatókönyv az volt, hogy aṣ-Ṣadr győzni fog, a Népi Mozgósítás lesz a második legnagyobb tömb és végül rövid távon ki kell egyezzenek, hogy al-Kāẓimī vezeti tovább az országot. Ezért cserébe a Népi Mozgósítás komoly engedményeket kap és egy Irán felé “megértőbb” külpolitika zajlik majd. Mindez igencsak lehetségesnek is látszott, hiszen az utóbbi két évben – főként al-Kāẓimī személyes irányításával és kezdeményezésére – Irak kiemelt közvetítő szerepet játszott Szaúd-Arábia és Irán között. Azóta pedig ez a közvetítés és a Bagdadban zajlott tárgyalások gyakorlatilag kiegyezést étek el és jelenleg az Öböl nem Irán minden körülmények közötti ellensége.
Itt jött aztán a földcsuszamlásszerű fordulat. Míg aṣ-Ṣadr maga mögött hagyva a Sā’irūn Koalíciót egyedül indulva története legnagyobb győzelmét érte el (73 hely), addig a Népi mozgósítás katasztrófális vereséget szenvedett. 31 mandátumot veszítve 17 képviselőre zsugorodott a frakciója, mely immár csak az ötödik legnagyobb. Ez akkora meglepetés volt, hogy Népi Mozgósítás sokáig vitatta a választási eredményt és azonnal teljes újraszámlálást követelt, vagy akár egyenesen a választások újbóli megtartását. Irónikus módon pont ugyanez a frakció most az legkomolyabb ellenzője, hogy a válságot előrehozott választásokkal oldják fel.
A második legnagyobb frakciót (37 hely) most a Haladás Párt (Ḥizb at-Taqaddum) adja Muḥammad al-Ḥalbūsī vezetésével, aki 2018 óta a parlament házelnöke, előtte pedig rövid ideig al-Anbār tartomány kormányzója volt. Ez a 2019-ben alapított mozgalom egyértelműen a 2021-es választásokra jött létre. Egy egyértelműen nyugatias liberális, szekuláris felfogást jelenít meg, komoly szunni támogatottsága van és viszonylag friss arcok, új politikusok képviselik.
A harmadik legnagyobb frakció egy nagy visszatérő, a Jog Állama Koalíció (ma 33 hely), melyet Nūrī al-Mālikī korábbi miniszterelnök vezet. Ő 2014-ben érte el legnagyobb sikerét, amikor többséget tudott szerezni, hogy aztán pár héttel később Moszul eleste és a Dā‘iš előrenyomulása utána teljes katonai összeomlás miatt őt hibáztatva megbuktassák. Dacára ennek és az amerikai megszállással ápolt korábbi remek viszonyának még mindig ügyesen mozgatja a szálakat a háttérben és sikerült neki a meglepő visszatérés 2021-ben. Bár a mögötte álló frakció nem különösebben nagy, tapasztalt politikus lévén meg így is ő az aṣ-Ṣadr Mozgalom elleni síi ellenzék vezető személyisége.
A negyedik legnagyobb tömb a parlamentben a Bārazānī család irányítása alatt álló Kurd Demokrata Párt lett, ami gyakorlatilag Iraki-Kurdisztán régió saját kormányát jelenti. Ez is némi meglepetés, hiszen a másik fő kurd párt is jól szerepelt, miközben komoly ellentétek vannak a regionális és a központi kormány között az olajjövedelmek miatt.
Az összkép tehát, hogy miközben a Népi Mozgósítás sokkoló vereséget szenvedett, az an-Naṣr Szövetség pedig gyakorlatilag összeomlott, a választók főként az új formációkat támogatták, Muqtadā aṣ-Ṣadr pedig elsöprő győzelmet ért el.
Az új felállás az, hogy a síi, de egyértelműen nemzeti és önálló felfogást jelentő aṣ-Ṣadr Mozgalom a politikai paletta megkerülhetetlen szereplője, a kurdok és a végre meggyőző vezetőket felhozó szunni és nyugatias csoportok szinten előretörtek. Ezzel egyidőben viszont a legvalószínűbb koalíciós partner, a szintén síi Népi Mozgósítás becsapva érzi magát és az egész felállás ellen van.
Tudva, hogy egyedül nem fog tudni kormányt alakítani, több sikertelen kísérlet után az aṣ-Ṣadrī Mozgalom 2022 március 31-én feladta a próbálkozást és visszavonult a kormányalakítási tárgyalásoktól. Vagyis átengedte a terepet a többi pártnak. Épített az ellenfelei közti bizalmatlanságra és hogy úgysem fognak tudni kormányt alakítani, így tehát idővel a fárasztó tárgyalások után egy, vagy több blokk ismét aṣ-Ṣadr felé fordul majd, akár csak kisebb kormányzati részvétellel is beérve. Ezen a ponton az idő neki dolgozott, hiszen mindaddig, amíg nem születik megegyezés egy új kormányról, Muṣṭafā al-Kāẓimī ügyvezetőként továbbra is irányíthatja az országot. Ezzel pedig mind al-Kāẓimī, mind aṣ-Ṣadr a külpolitika felé fordulhatott. A miniszterelnök fokozta a Teherán és Rijád közti közvetítést, de egyben igyekezett jó kapcsolatokat kialakítani a főbb arab országokkal is, miközben aṣ-Ṣadr törvényjavaslatot nyújtott be az Izraellel való normalizálás büntethetővé tételéről. Ezzel is növelve támogatottságát, hiszen így cáfolhatta azokat a felmerült gyanúkat, hogy az általa támogatott ügyvivő kormány végül megtörik az amerikai és szaúdi nyomás alatt egy nyugatbarátabb politika érdekében.
A síi politikai mezőny másik felén viszont már 2021 decemberében őt síi párt létrehozta az Egyeztető Kerekasztalt (Egyezető Keretrendszer). Ebben a két legfontosabb tényező az an-Naṣr Szövetség – gyakorlatilag a Népi Mozgósítás – és a Nūrī al-Mālikī vezette Törvény Állama, két korábbi ősellenség, ami igazán hihetetlenné tette, hogy ez a csoport bármit is elérjen. A formáció hivatalos célja a kormányzati válság megoldása volt, de nem hivatalosan a lényeget aṣ-Ṣadr kijátszása jelentette, vagy bekényszerítése egy olyan kormányba, ahol alárendelt szerepet játszik majd. Amivel az tisztában is volt és világosan elutasította, hogy egy ilyen kormány része legyen.
Ez a stratégia működött is aṣ-Ṣadr számára, arra játszva, hogy az Egyeztető Kerekasztal sosem egyezik majd meg egyetlen jelöltben, idővel tagjai egymás ellen fordulnak, vagy esetleg idővel a kurdokkal, vagy a Haladás Párttal együtt kormány alakítható, amint azok elismerik őt az új kormány de facto vezetőjének. Mindez addig működött, amíg az Egyeztető Kerekasztal meg nem lepte. Innen indult ki a mostani válság.
Egy csábító és teljességgel lehetetlen jelölt: Kicsoda Muḥammad as-Sūdānī?
Minden ellentétes várakozás dacára az Egyeztető Kerekasztal egy hosszú folyamat végén, de áttörést ért el. Sikerült elérni egy – máig is nagyrészt ismeretlen tartalmú – megállapodást. Erre reagálva június 12-én az aṣ-Ṣadrī Mozgalom bejelentette, hogy képviselői lemondanak mandátumukról és nem térnek vissza a parlamentbe egyetlen szavazásra sem. Ezzel szabályosan megbénították a törvényhozást. Egy nappal később, június 13-án az Egyeztető Kerekasztal bejelentette, hogy megegyezést ért el és az új kormány megalakítása nagyon is lehetséges, az előző napi fejlemények ellenére is.
Bár végül több mint egy hónapba került, július 25-én az Egyeztető Kerekasztal hivatalosan is megnevezte Muḥammad Šayyā‘ as-Sūdānī-t miniszterelnöknek. A lépést pedig a háttérből a Haladás Párt és a Kurd Demokrata Párt is támogatta. Vagyis minden várakozás és aṣ-Ṣadr kitartó taktikázása ellenére, hogy akárcsak egy ügyvezető kormányt is, de csakis ő vezessen, végül vereséget szenvedett és létrejött egy őt a hatalomból kihagyó megállapodás. A taktika most visszafelé sült el, még ha nagyon kérdéses is volt, hogy mennyire lenne stabil az új kormány. Ezen a ponton pedig elszabadult a káosz.
De ki is az új jelölt? Muḥammad Šayyā‘ as-Sūdānī egy kevésbé ismert másodvonalbeli politikus egy megkérdőjelezhető múlttal. Bagdadból származik egy síi családból, aki jó ideig az Iszlám Da‘wa Párt – 2003 előtt a legnagyobb síi párt, amiből később szinte az összes mostani síi párt kivált – tagja volt, 1991-ben részt vett az öbölháború után felkelésekben, de aztán kormányzati szerepet is vállalt még 2003 előtt. Az amerikai invázió után is vállalat kisebb kormányzati szerepeket, egészen 2009-ig, amikor az iráni határ mellett húzódó Maysān tartomány kormányzója lett. 2010 és 2014 között Nūrī al-Mālikī kormányában az emberi jogok minisztere volt, amíg ez a kormány össze nem omlott. Azóta nagyrészt távol maradt a nyilvánosságtól, egészen addig, míg miniszterelnök-jelöltként újra fel nem bukkant. Esetében egy kevésbé tapasztalt, gyenge pártpolitikusról, Nūrī al-Mālikī emberéről beszélünk, aki most az eseményeket a maga javára tudta fordítani. Egy általa vezetett kormány al-Mālikī visszatérését jelentené, nagyban kedvezve a Népi Mozgósításnak és egy Irán fel hajó politikának.
Csakhogy pont gyenge személyes karizmája miatt ez valószínűleg megint egy gyenge koalíciós kormányt eredményezne, mint amilyenen a 2021 előttiek voltak, amiket belülről szakítottak szét a rivális erők. Amikor tehát aṣ-Ṣadr fellépett, hogy keresztülhúzza ezeket a fejleményeket, akkor nyilván ennek megvoltak az önös okai, de éthető módon jó fogadtatásra talált a tömegek és számos párt között. Pláne, hogy as-Sūdānī meg csak nem is hasonlítható össze al-Kāẓimī-vel.
Aztán kitört a káosz
Teljesen egyértelmű volt, hogy aṣ-Ṣadr nem engedhette meg, hogy közel egy évnyi lavírozás után elvesztése a játszmát, miután élete legnagyobb választási győzelmét érte el. Így hát ismét az utcai tömegek felé fordult.
Az első tüntetések Bagdadban és számos más nagyvárosban már július 18-án kitörtek, egyértelműen a 2019-es tömegtüntetéseket idézve. Ez azonban csak a kezdet volt, mivel július 27-én újabb hullám indult az aṣ-Ṣadrī Mozgalomtól. Egy nappal később as-Sūdānī még megerősítette, hogy a jelöltsége visszavonását követelő tüntetések ellenére nem lép vissza, július 30-án pedig a tüntetők megrohanták Bagdad legszigorúbban őrzött Zöld Zónáját, valamit a kormányzati palotát és a parlament épületet. Így akarták meggátolni as-Sūdānī megválasztását.
Ennek hatására al-Kāẓimī miniszterelnök, aki végig világosan elhatárolta magát a tüntetésektől és igyekezett visszaállítani a rendet felfüggesztette a kormányüléseket és a parlament munkáját addig, amíg a nyugalom helyre nem áll. Ezek után bizonyos fokú normalitás kezdett visszatérni az utcakára, az aṣ-Ṣadrī Mozgalom visszavonult. Az első “csata” véget ért és sikerült megakadályozni as-Sūdānī megválasztását. Legalábbis egyelőre.
Azonban augusztus 12-én a tüntetések kiújultak, érezhetően egyidőben és versengve egymással a tartományokban és a fővárosban. Az egyik oldalról az aṣ-Ṣadrī Mozgalom új választásokat követelt és a választási törvény módosítását – amivel újabb hónapokat nyerne a mostani ügyvezető kormány -, míg a másik oldalról az Egyeztető Kerekasztal az új egységkormány megválasztását erőltette a válság megoldásaként. Az összecsapások a két fel között egyre gyakoribbak lettek.
A helyzet aztán ismét fellángolt augusztus 28-án, amikor egy különös lépéssel Muqtadā aṣ-Ṣadr bejelentette, hogy visszalép a politikai munkától és mozgalma minden intézményét bezárja, kivéve a szigorúan vallásiakat. Ezzel világos üzenetet küldött, hogy az egész kialakító struktúrát elutasítja és gyökeres változásokat akar, amiket az utca is követel, csakhogy mindezt nem a maga személyes gazdagodására. Márpedig ez különösen jól halott egy hírhedten korrupt politikai közegben.
A bejelentés nyomán minden addiginál nagyobb tüntetések törtek ki Bagdadban és a tüntetők ismét lerohanták a Zöld Zónát, miközben az Egyeztető Kerekasztal hívei pont az aṣ-Ṣadrī Mozgalom ellen indítottak tüntetéseket. A helyzet estére teljesen elfajult és szabályos fegyveres összecsapások kezdődtek, esetenként kormányzati intézményeket is bombatalálat ért. A helyzet egyértelműen elszabadult, ám végül ismét Muqtadā aṣ-Ṣadr volt az, aki ebből előnyt tudott kovácsolni.
A következő napon, augusztus 29-én egy televízión is közvetített beszédet tartott, amiben követelte, hogy támogatói vonuljanak vissza az utcákról és szüntessék be a tüntetéseket. Máskülönben, mint mondta, megtagadja a mozgalmat és elhatárolódik tőle. Ennek itt külön jelentősége van, hiszen Muqtadā aṣ-Ṣadr nemcsak egy politikai párt vezetője, hanem egyben az ország második legrangosabb síi vallási elöljárója is. Mozgalma tehát egy adott szintig egy hozzá és családjához kötődő vallási mozgalom is, márpedig ezt a köteléket nem lehet egyszerűen megszakítani. Ha megtagadná a mozgalmat és annak tetteit, akkor azzal pont a mozgalom lelki tartalmát venne el, sőt átkozná ki. Ám ezen túl is lépett egy meglepőt, amikor nyilvánosan bocsánatot kért az iraki néptől a történtekért, egyedüli személyes felelőséget vállalva értük. Ez megint csak egy rég nem látott viselkedés egy olyan országban, ahol a politikai vádaskodás és a belharcok napi jelenségnek számítanak.
Az eredmény. Van-e?
Miután al-Kāẓimī miniszterelnök is lemondással fenyegetőzött, ha az erőszak és az arra való felbujtás nem áll meg, lassanként visszatértek a normális hétköznapok. A miniszterelnök meghívására szeptember 5-én aztán megnyílt a Második Nemzeti Párbeszéd, amin minden politikai csoport képviseltette magát, kivéve az aṣ-Ṣadrī Mozgalmat, ami még mindig bojkottálja a parlament munkáját. Ennek ellenére a parlament házelnöke és miniszterelnök is a párbeszéd sikerét erőltették, aminek kimondott célja immár az új parlamenti választások idejének kitűzése, a tartományi választások kitűzése, a köztársasági elnök megválasztásának eldöntése és a választási törvény módosítása. Gyakorlatilag minden fél az Egyeztető Kerekasztalt leszámítva elfogadta, hogy új előrehozott választások lesznek és belenyugodott a teljes intézményrendszer újraválasztásába minden szinten.
Az Egyeztető Kerekasztal veszített, hiszen a tüntetéseket nem folytathatja komoly megszégyenülés nélkül, de egyben az új kormány megválasztását sem tudja mostmár kierőszakolni. Aṣ-Ṣadr bizonyult az ügyesebb taktikusnak, nincsen tehát kormány nélküle. De vajon ez győzelmet jelent-e neki? Minden valószívűség szerint 3-6 hónapon belül új választások lesznek Irakban, amit a kormányalakítás hosszú vitái követnek majd az állami vezetőket mind újraválasztják. Bár eddig aṣ-Ṣadr egyértelműen felülkerekedett, amit ha sikerül keresztülvinnie Irak valóban egy stabilabb, független tényezővé válhat a térségben. Olyan országgá, ami a korábbiaknál kevésbé szorosan kötődik Iránhoz, ám annak nem ellensége, ahogy nyilvánvalóan nem lesz a barátja – legfeljebb kelletlen szövetségese – Washingtonnak sem.
Csak a Közel-Keletnek fontos?
A Közel-Kelet, főként az olyan országok, mint Irak, Líbia, vagy Szudán sokszor úgy tűnhet, hogy egy folyamatos és teljesen értelmetlen káoszban szenvednek, amire figyelni sem érdemes, ám Irak mostani esete nagyon is más kérdés. Merthogy az eddig körülötte zajló regionális vihar nagyban elcsendesedett.
A 2021-espp választások óta nagyon is fontos, hogy mind Irán, mind az Öböl arab országai tartózkodtak attól, hogy komolyabban beleszóljanak a válságba. Irán elengedte, hogy legfontosabb helyi szövetségese nagy vereséget szenvedett és nem fejezte ki nyilvánosan nemtetszését. De ugyanígy Washington és Rijád sem szólt igazán bele a fejleményekbe. Köszönhető ez annak, hogy míg az utóbbi két évtizedben Irak csatatér volt ezek közt a felel közt, a mostani nemzetközi fejlemények épp fékezik, nem gerjesztik a feszültséget.
Irán gyakorlatilag kiegyezést ért el Szaúd-Arábiával és szinte az összes öbölországgal. Ez sokkal fontosabb, mint az iraki politikai mocsár napi eseményei, miközben Irak eleve gazdaságilag mélyen kötődik Iránhoz. Ezzel egyidőben Irán alig egy lépésre van az átommegállapodás felújításától és a nemzetközi szankciók feloldásától. Ez tehát nem az az időszak, amikor Irak miatt érdemes lenne élezni a feszültséget Washingtonnal. Ha pedig Irán vissza tud térni a nemzetközi kereskedelem vérkeringésébe és a globális energiapiac ellátásához, akkor az egy mindenki számára nagyon fontos lépés lesz.
Éppen ezért lenne egy stabil Irak nagyon fontos tényező a térség nyugalma és a nemzetközi gazdaság szempontjából, miközben ha a káosz ismét elszabadul, az ismét növeli majd a feszültséget Washington és Teherán között. Amivel Irán még csak jobban Oroszország felé sodródik majd. Így tehát ami ezekben a napokban Irakban zajlik, az tűnhet egy óriási káosznak, ám valójában nagyon is számít.