Ha az arab világ katasztrófáját és fokozatos leépülését, amiről múlt héten szó volt egy országon szeretnénk modellezni sajnos sok kiváló példát hozhatnánk. Líbia, Jemen, vagy akár Palesztina esetében mind olyan országokról beszélhetünk, amiknek mind megvan a maguk világos földrajzi és társadalmi tartalma, ám mára nagyon kétséges, hogy van-e, vagy valaha a közeljövőben lesz-e ott hatákonyan működő állam. Ám ismét csak sajnálatos módon emlékeznünk kell arra, hogy ezek az országok sosem játszottak döntő szerepet az arabközi politikában és nem is remélhettek soha maguknak olyan szerepet, melyben ők lesznek egy esetleges közös arab irányvonal kialakításában a vezető erő. Éppen ezért Iraq szerencsétlensége sokkal beszédesebb a Közel-Kelet utóbbi két évtizedének történelmről.
Irak egykor az egyik legerősebb arab állam volt és Egyiptom Arab Ligaból való kizárása után reménykedhetett abban, hogy betölti az így keletkezett űrt. Az iraki-iráni háború során, bár ez a kép szép lassan elpárolgott, tetszeleghetett abban a szerepben, hogy ő a fő arab hatalom és az egyesítő erő a sorok között élvezve az öböl országainak megkérdőjelezhetetlen támogatását. S bár egy nagyon rossz értelemben, mégis Ṣaddām Ḥussayn a Közel-Kelet arca lett a Nyugat számára. Ebből az egykor fenyegető, félt, de tisztelt helyzetből mára gyakorlatilag egy játékszer lett a szomszédai kezében. A borzalmas kudarcok emberi ára pedig felbecsülhetetlen. Amióta Irak háborút indított Irán ellen 1980-ban az iraki emberek csak ritkán láttak békét és semmi fejlődést. A sorscsapásoknak e szörnyű láncolata úgy tűnt véget ért – vagy legalábbis ideiglenesen szünetel -, amióta a Dā‘iš-t hivatalosan legyőzték 2017 december 9-én, de menet közben maga az iraki állam tűnik úgy, mint ami eltűnt. Végtére is az ország egy részén – többségében, de nem kizárólag – nyugati csapatok állomásoznak, egy része iráni befolyás alatt áll, Kurdisztán gyakorlatilag leszakadt széleskörű autonómiát szerezve, mindeközben pedig Bagdad úgy tűnik, hogy mély politikai válságba süllyedt. Hol van mára Ṣaddām iraki állama?
A 2018 májusában tartott választások óta azonban úgy tűnik új fejezet kezdődött, legalábbis az iraki történelemben, a 2003-as amerikai megszállás után. Merthogy nemcsak azoknak az embereknek az uralma ért véget, akiket még az amerikaiak helyeztek pozícióba 2003 után, de az egykor oly hatalmas Iszlám Da‘wa Pártnak a látszólagos egyeduralma is. De innen vajon melyik irányba indul Irak tovább?
A jelek kétségtelenül megtévesztőek. A síi pártok, amiknek egy része kimondottan felekezeti párt győzedelmeskedtek a legutóbbi választáson és ma ők jelentik a hatalmi elit gerincét, ami iráni orientációt kellene feltételezzen. Az iráni befolyás pedig kétségtelen. A Szíriával való jó együttműködés és a további amerikai jelenlét nyílt ellenzése szintén ebbe az irányba mutat. Ugyanakkor szinte minden komolyabb síi szövetség vezetője, még a híres vallástudós Muqtadā aṣ-Ṣadr is ellátogatott Szaúd-Arábiába a választási kampány során, Rijád pedig nemrég újranyitotta konzulátusait Irakban. Ezek a lépések egyáltalán nem illenek egy Irán-párti álláspontba. Miközben pedig mind az iráni, mind az amerikai elnök ellátogatott Irakba, mindketten felháborodást keltettek azáltal, hogy úgy tűnt beavatkoznak Irak belső ügyeibe és teljesességel figyelmen kívül hagyják az iraki kormányt, az új iraki kormány magas szintű talákozókat tartott nemrég Egyiptommal és Jordániával. Ezen a héten tehát annak járunk kicsit utána merre tart Bagdad, vagy legalább is merre tarthat. Ehhez pedig vissza kell tekintenünk mi is történt Irakkal 2003 óta.
A széthullás szomorú útja
Valóban, a mai Irak igen kevéssé emlékeztet a ‘80-as évek egykor félelmetes Irakjára, ami az Irán ellen idított háború előtt a térség egyik leggazdagabb állama volt. Ez jogos is volt egy olajkincsekben és mezőgazdasági adottságokban ilyen gazdagon megáldott országban. De a forradalmi szomszéddal folytatott háború nemcsak óriási emberi és infrastruktúralis veszteségeket hagyott maga után, de sok egyéb módon is tönkre tette Irakot. A külföldi valuta tartalékot agya korlátokat teljesen kimerítette a háborús erőfeszítés, ami semmilyen hasznot nem hozott és teljesen eladósította az országot. Az adósságot elsősorban a Perzsa-öböl olajállamaitól való kölcsönök okozták, akik örömmel tartották sakkban Iránt, ám a háború végén ez a támogatás is véget ért néhányan, mint Kuvait, elkezdték visszakövetelni pénzüket. Amit a romokban lévő és olajeladásnak kitett gazdaság nem bírt ki, merthogy az olagárak a ‘70-es évek olajválságai után mélyen voltak. Főként mert a hatalmasra duzzadt hadsereg komoly forrásokat igényelt. Ez volt az egyik döntő ok amiért Bagdad lerohanta Kuvaitot 1990-ben, hogy megszabaduljon ennek az adóságnak egy részétől és friss tartalékokra tegyen szert. A kaland azonban óriási bukás lett, ami még nagyobb rombolást hozott, a gazdasági szankciók pedig megnyorították az országot a ‘90-es években.
Poltikailag épp ugyanígy, Irak kiemelt helyzetben volt az Irán elleni háború előtt, mint az Arab Liga legerősebb tagja Egyiptom 1979-es kizárása után. Irak betölthette volna ezt az űrt és kétségtelenül meg is volt erre az ambíció. Ha könnyű győzelmet ért volna el Irán ellen és az öböl államok védelmezője lett volna az Irakot valóban a legerősebb arab állammá tette volna, ami diktálhatott volna a térségben. A háború végére azonban Egyiptom fokozatosan visszaszerezte korábbi helyzetét, ami 1989-es visszaengdését eredményezte az Arab Ligába. A Kuvait elleni háború még jobban elszigetelte arab szomszédaitól Irakot, és nemcsak a térségben, de az egész Közel-Keleten is páriává tette.
Az állam belső egysége is megsínylette a két vesztes háborút. A ‘60-as és ‘70-es éveket végigkísérték a kurd szeparatista felkelések, de a kurd autonómia 1970-es kialakítása – bár nem bírt valós hatalommal és inkább csak szimbólikus lépésnek szánták – és a külföldi – főleg iráni – támogatás elvágása Bagdadnak lehetővé tette az északi területek jobb ellenőrzését. A Ba‘at politika minden hiányosságával együtt is tudott adni egy saját iraki nemzeti identitást a felekezeti törésvonalakat meghaladóan. Ám az Irán elleni háború, részben az Iszlám Köztársaság forradalmi politikájának eredményeként is, megtörte ezt a némileg mesterséges iraki nemzeti öntudatot. Először felekezetileg, minthogy a déli síi lakosság nyíltan szimpatizált az Iszlám Köztársasággal, később pedig etnikailag, minthogy az irániak újra támogatni kezdtek a kurd szeparatistákat. A kurd felkelések sorozata vezetett a hírhedt al-Anfāl hadművelethez az iraki hadsereg által a háború késői szakaszában, aminek az egyik legborzasztóbb pontja a Ḥalabğa-i vegyi mészárlás volt 1988-ban. A Kuvait elleni háborü és az amerikai megszállás 1991-ben a kurd kérdésre is kihatott. Az ENSZ BT 688-as határozata megerősítette a kurd autonómiát, ami amerikai védelmet is biztosított neki repüléstilalmi övezet kialakításával. Az iraki hadsereg 1991-ben kivonult a területről azt a két nagy kurd párt kezében hagyva. A gazdasági helyzet és a belharc azonban Iraknak ezt a részét semmivel sem hagyta jobb helyzetben, csakis mély ellenségeskedésben Bagdaddal.
A síi kérdés semmivel sem volt kevésbé nyomasztó. Az 1958-ban alapított Iszlám Da‘wa Párt volt a vezető síi politikai mozgalom, melyet sokáig egyik alapítója Muḥammad Baqir aṣ-Ṣadr nagy ajatollah irányított. Unokaöccse Muqatadā ma az egyik legbefolyásosabb iraki politikus. A Da‘wa Párt a Ba‘at kormány hangos ellenzéke volt, de az igazi szembenállás az iráni iszlám forradalommal érkezett el, amiért és aminek vezetőiért a párt nyíltan kifejezte vonzódását és támogatását. Baqir aṣ-Ṣadr kivégzése és a párt betiltása keményebb ellenállásra kényszrítette követőit, akiknek egy része létrehozta a Badr Brigádokat. Ezek csatlakoztak az iráni hadsereghez a háború folyamán pár hasonló szervezettel. Ezek együttes elnevezése volt az Iszlám Forradalom Legfelsőbb Tanácsa Irakban (SCIRI), melyben a Da‘wa maradéka és a Badr Brigádok játszották a döntő szerepet és amit az Iráni Forradalmi Gárda (Pāsdārān) szerelt fel és képzett ki. Két fő vezetőjük, Hādī al-‘Āmirī és Abū Mahdī al-Muhandis az utóbbi években szintén meghatározó politikai szereplők lettek.
Az 1991 utáni évek még pusztítóbbak voltak az irakiak számára, mint a korábbi háborús évek, minthogy a gazdasági szankciók miatt a GDP rohamosan zuhant, az életkörülmények szinte elviselhetetlenek lettek. Mit több, Irakot immár minden oldalról ellenséges országok vették körbe. Szíria azóta számított ellenségnek amióta csak Ṣaddām elnök lett a majdnem sikeres uniós tárgyalások ellenére a két Ba‘at kormány között. Damaszkusz pedig aztán valóban Irán mellé állt a háborúban. Irán természetszerűleg ellenséges volt és sokkal gyorsabban tudott talpra állni a háború után. Törökország mint történelmi ellenség és NATO tag semmivel sem volt barátságosabb. Az öböl államok, melyek a háború során oly szívélyesek voltak megrettentek Ṣaddāmtól és 1991 után szívből gyűlölték államát. Az ország északi és déli vidéke amerikai légi ellenőrzés alatt állt, Kurdisztán pedig kikerült a közvetlen felügyelet alól. Ebben a helyzetben Irak egyszerűen csak vegetált. A gazdasági helyreállítás és a poltikai kiengesztelődés épp csak megindult Szíriával 2000 után – ami kész volt iraki olajat vásárolni és a világpiacon tovább értékesíteni -l amikor érkezett az amerikai megszállás 2003-ban. Az amerikaiak és szövetségeseik nemcsak óriási pusztítást okoztak, de a megszállók és az átmeneti kormány, a Paul Bremer vezette Koalíciós Időleges Hatalom teljességgel szétszerelte az addigi államot és privatizálta a gazdaságot.
Igen hamar felkelés kezdődött a megszállás ellen, ami aztán belháborúhoz is vezetett Irakot soha nem látott mértékű bizonytalanságba és a közbiztonság teljes hiányába taszítva. Ahogy az iszlamista terroristák özönlöttek az országba, azok a síi csoportok is hazatértek akiket az előző kormány üldözött. Ezek pedig bosszúra szomjaztak. Ez nyitotta meg az iraki történelem eddig legsötétebb fejezetét, melyet egyszerre jelzett a megszállók elleni felkelés és a felekezeti belháború. Amit a nyugati megszálló erők szabadjára is engedtek, mert lehetőséget láttak benne saját terheik csökkentésére, ha a fegyveres csoportok egymást írtják ki. A helyzet csak 2009-10-re kezdett el valamelyest favulni, amikorra is az iraki kormány el tudta érni az amerikai erők kivonását, legalábbis hivatalosan. Bagdadnak azonban kevés ideje maradt, hogy élvezze a szabad kezet mert azév végére az úgynevezett Arab Tavasz elérte Szíriát. Irak a várakozásokkal ellentétben nem csatlakozott a Szíria elleni piszkos háborúhoz, melyet a Nyugat és az öböl államok folytattak ellene, hanem a maga érdekeit követve a lehető legtöbbsegítseget igyekezett megadni. Ez a politika a Szíria elleni háború igen sok támogatóját felbőszítette, akik nagy nyomás alá helyezték Irakot. Amint azt mára dokumentumok igazolják[1], ugyanezek az erők terveket készítettek Irak feldarabolására majd 2014-ben a Dā‘iš megkezdte véres menetelését. Janurárra bevették al-Fallūğát és ar-Ramādīt, gyakorlatilag egész al-Anbār tartományt a szír határ mentén. Ezúttal azonban az Washington sietett leszögezni, hogy nem nyújt segítséget e fenyegetéssel szemben. Májusban az ország az első viszonylag szabad és békés választások tanúja, ami az első volt az amerikai kivonulás után, ám amíg az eredmények épp csak beérkeztek a Dā‘iš megszállta Moszult, Irak második legnagyobb városát. Az iraki hadsereg ezen a ponton gyakorlatilag felbomlott. Amint pedig a Dā‘iš megindult dél felé az irakiaknak sürgős segítségre volt szükségük. Ez Iránból meg is érkezett, ami segített megszervezni a Népi Mozgósítást (al-Ḥašd aš-Ša‘abī), amiben ugyanaz az al-‘Āmirī és Muhandis játszották a döntő szerepet, akik valaha Irán oldalán harcoltak és most jó hasznát vették a Pāsdārān-nal ápolt remek kapcsolataiknak. A mozgósításnak döntő szerepe volt abban, hogy sikerült megfordítani a helyzetet és az országot felszabadítani. Az amerikaiak vezette koalíció csak azután alakult meg és avatkozott be, miután a Népi Mozgósítás már megállította a Dā‘iš-t, és a hangoztatottnál sokkal negatívabb szerepet játszott, vagy annál, amit 2014 elején tehetett volna, amikor a Dā‘iš még viszonylag kezdeti stádiumban volt. Amikor a háború véget ért 2017-ben az ország szó szerint romokban állt, de ennek végeztével és a helyzet gyors javulásával Szíriában Bagdad végre a jövőbe tekinthet. De vajon melyik irányba indul tovább?
A poltikai koffer
Az új kezdet legnagyobb gondja még mindig a megelőző korszakok súlyos politikai terhe, mind a 2003-as amerikai megszállás előttről és utánról. De épp így a poltikai törésvonalak is a síi erő csoportok között, akkk mára uralják a politikai teret.
Az egyik régi probléma a Ba‘at Párt hagyatéka, amit egykor úgy hittek, hogy a korábbi struktúrára mért egyetlen csapással könnyen megoldható. Ez a párt azonban sokkal több volt 2003 előtt, mint egy politikai mozgalom. Irak gyakorlatilag egypárt állam volt, melyben a teljes államirányítás és a hadsereg a párthoz tartozott. Nem annyira meggyőződésből, mintsem lehetőségekért és megélhetésért. A Paul Bremer irányította Koalíciós Időleges Hatalom azonban egy Ba‘at-talanítási akcióba kezdett, ami azt jelentette, hogy mindenkit elbocsátottak és eltiltottak az állami szolgálattól, aki a párthoz tartozott. Ez pedig még azelőtt megindult, mielőtt az új államrend rendesen felállt volna. Ez a gyakorlatban az államigazgatás és a hadsereg teljes szétzilálását jelentette. Az államigazgatás terén ez azt jelentette, hogy minden adminisztratív helyre olyan embereket kellett tömegével felvenni, akik nem rendelkeztek semmilyen korábbi tapasztalattal. Sokkal pusztítóbb volt azonban a hadsereg szélnek eresztése. Nemcsak, hogy sokezer hivatásos katonát tettek utcára, de sok száz jól képzett főtisztet is állás nélkül hagytak. Miközben végig kellett nézniük azoknak a síi csoportoknak a hazatértét, akik ellen a ‘80-as években harcoltak és miközben egy felekezeti háború szabadult éppen el. Néhányan a formálódó szunni felkelő csoportok közé álltak, akkk az amerikaiak ellen harcoltak, de épp így a síi milíciák ellen is, soraikat pedig hatalmasra duzzasztották az országba ezrével áramló hitharcosok. Ez lett aztán a Dā‘iš egyik melegágya, hiszen egyik fő összetevője a volt Ba‘at tisztikar lett. Ilyen volt ‘Izzat Ibrāhīm ad-Dūrī, a Ṣaddām Ḥussayn vezette Iraki Forradalmi Parancsnoki Tanács főtitkár helyettese, Ṣaddām egyik legközelebbi bizalmasa, aki aztán a Naqšbandī Hadsereg vezetője lett az azonos nevű szúfi rend alapjaira építve. A Ba‘at vezérkar java ugyanis szunni lévén egy vallási identitásban keresett menedéket. Ez önmagában is jól mutatja a korábbi iraki nemzettudat teljese szétesését, hiszen azok, akik ezt építették és a legkegyetlenebbül küzdöttek egy szekuláris államért vettek magukra vallási identitást. Holott azt korábban megvetették.
Minden kísérlet ellenére ennek a szunni körnek a befolyása számottevő maradt. Északon Moszul körül és al-Anbār tartományban gyakorlatilag már Dā‘iš megjelenése előtt is ők voltak az urak és nyíltan dacoltak Bagdaddal. Néhány befolyásos szunni család, mint az an-Nuğayfī szintén támogatta őket. A család feje, Usāma an-Nuğayfī miniszter lett 2005-ben az átmeneti kormányban, majd a 2010-es választások után a Képviselőház elnöke 2014 közepéig. Öccse Atīl volt Ninive tartomány kormányzója 2009 és 2015 között. Ő nemcsak Moszul elvesztéséért volt közvetlenül felelős, de valószínű még messze előtte alkut kötött Törökországgal és Szaúdi-Arábiával, hogy a maga vezetése alatt egy szunni államot hasítson ki Irakból. Moszul eleste után azonnal saját milíciát alakított, melyhez a legnagyobb segítséget Törökországtól kapta, majd esküdözött, hogy maga fogja felszabadítani a várost. Ám érdekes módon akkoriban, amikor az iraki kormány letartóztatási parancsot adott ki ellene kiváló kapcsolatokat ápolt az épp vosszaterő amerikai megszállókkal is. A parlamenti vizsgálóbizottság csak annak köszönhetően mentette aztán fel a hazaárulás vádja alól, hogy a bátyja tag volt benne. Az a tény, hogy minden kísérlet ellenére még ma sem került börtönbe, a bátyja pedig elnökhelyettes lett 2016-ban jól mutatja, hogy bár az iraki politikumot a síi pártok uralják a társadalom számottevő szunni részét sem kiszorítani sem megnyerni nem sikerült. Ha ezeket a tényezőket és a sok ezer egykori iraki katonát nem kezelik helyén, akkor a Dā‘iš valamilyen formában könnyen visszatérhet. Ez a félelem egyre csak nő Irakban, hiszen mostmár egy éve az amerikaiak letartóztatott Dā‘iš tagokat szállítanak Szíriából Irakba, ahol pedig a sorsuk és helyzetük finoman szólva is ködös. Sérelmeik, mint az an-Nuğayfī család esetében történt, könnyen válhat külső hatalmak terveinek részévé Irak felosztására.
Kurdisztán szintén komoly gondot jelent az államegységre nézve a népszavazás útján történő függetlenedés kudarca ellenére is. Az iraki állam alig van jelen Iraki-Kurdisztánban, ami már ma is úgy működik, mintha csak önállö állam lenne. A legnagyobb aggodalmat azonban az izraeli lobbi jelenti, ami masszívan támogatja Kurdisztánt és annak függetlenségi próbálkozásait. Ha idevesszük azt, hogy az iraki politikum Bagdadban és a Népi Mozgósításra alapján üjjászervezett iraki hadsereg nagyon is közel áll Teheránhoz, akkor ez bizony könnyen hozhat egy közvetítőkön át vívott háborút Izrael és Irán közt Irakon belűl. De ha ez még nem is következik be ez mindenképpen egy kockázatot jelent az Irakkal és a térség jövőjével szembeni iráni startégiai gomdolkodásban.
Ezek azonban “csak” a regionális, illetve tartományi gondok, amiket egy erős politikai akarat Bagdadban még tud kezelni, vagy ki tud ezekkel alakítani egy élhető állapotot. Az igazi kérdés azonban, hogy éppen Bagdad merre tart. Bár igaz, hogy 2003 óta sokszáz párt van Irakban még a síia részéről is, épp ezért szinte soha nem indulnak egyedül, hanem közös koalíciós listákon, mégis van három önálló hatalmi központ, aminek mind megvannak a maguk sajátosságai. A szunnával ellentétben a síi iszlám némileg hierarchizált, aminek az élén a nagyajatollahok állnak. Iraknak ma csak egy nagyajatoallahja van, ‘Alī as-Sīstānī, aki an-Nağaf szent városában él és rangban az összes többi síi vallástudós fölött áll. Minthogy vagyonos és kiterjedt vallási alapítványok és iskolai hálózat van a vezetése alatt hatalmas befolyással bír. Ő, épp úgy, mint elődje és mestere Abū l-Qāsim al-Hū’ī nagyajatollah, aki még az Irán elleni háború éveiben is leült Ṣaddām Ḥussaynnel egy tv interjúra, ismert a visszafogottságáról. Ez az irányvonal nem támogatta a síi felkeléseket a ‘80-as években, sem pedig az amerikaiak ellen, és maga as-Sīstānī gyakran bátorította az irakiakat a politikában és a választásokon való részvételre. Bár ő maga általában elzárkózik attól, hogy személyesen vegyen részt politikai döntésekben. Ő ugyanakkor, mint mester, iráni származású, aki csak átköltözött Irakba. Sokan ezt látják a személyi anyaga gyenge pontjának és tudható is jó kapcsolata Iránnal, de soha nem támogatott egy iráni típusú államrendszert Irakban. Igyekszik távolodni attól a képtől, hogy Teherán embere lenne az arab országban, mint legutóbb 2019 márciusában, amikor az iráni elnök an-Nağafban járt és kitért a hosszas találkozó elől. A legtöbbek számára ő egy kiegyenlítő erő, aki sokszor hívott
A másik fő vallási tekintély Muqtadā aṣ-Ṣadr ajatollah, a néhai Muḥammad Baqir aṣ-Ṣadr nagyajatollah unokaöccse, aki a Da‘wa Párt egyik alapítója volt. Apja szintén befolyásos nagyajatollah volt. Ő iraki valóban iraki magából an-Nağaf-ból és egy óriási csapat, az ún. Mahdī Hadsereg tartozik a keze alá, ami főként klánja támogatóiból áll össze. Muqatā, aki jócskán fiatalabb is mint as-Sīstānī, sokkal élesebben viszonyult az mind amerikaiakhoz, mind a szunni hitharcosokhoz és felkelést is vezetett az amerikaiak ellen 2004-ben. Nézetei sokkal közelebb állnak egy konzervatív vallási államhoz, sokkal közelebb az iráni modellhez, mégis sosem szívlelte az erős iráni befolyást. 2003 óta keservesen igyekszik vezető szerepet nyerni mind az amerikaiak elleni felkelés, mind saját politikai pártja a Ṣadrī Mozgalom (at-Tayyār aṣ-Ṣadrī) útján. Az ő pártja a legnagyobb egy szélesebb koalíción belűl, melynek neve as-Sā’irūn (Haladók)[2]. Családjának hatalmas hírneve van, ahogy neki magának is, hiszen mind apja, mind nagybátyja nagyajatollahok voltak, bár ő maga nem az. Természetes rivalizálás áll fenn már jó ideje a két vallási veztő közt, mégpedig számos kérdésben. Ezt csak tovább fűti Muqtadā elégedetlensége as-Sīstānīval nemcsak mert rákban felette áll, hanem mert elveszi tőle azt a vezető hitharcos szerepet, amilyen az apjáé volt. Irán tekintetében ő tekinthető a Teherántól legmesszebb eső síi erőnek, minthogy gyakran bírálta az iráni befolyást hazájában. Nemrég élesen kritizálta a Washington és Teherán közti szembenállást, ami Irakot is könnyen magával ránthatja, melyet megengedhetetlennek tartott.
A harmadik legnagyobb síi erőközpont azonban nem vallási méltóságon, hanem a Hādī al-‘Āmirī és Abū Mahdī al-Muhandis által vezetett Népi Mozgósításon alapul. Ők élvezik Irán részéről a legnagyobb támogatást, hiszen a régi szép időkben együtt harcoltak az iráni hadsereggel, nemrég pedig épp az irániak képezték ki és fegyverezték fel őket a Dā‘iš ellen. Óriási népszerűségre tettek szert a győzelem által, bár sokan rettegnek is tőlük, mint Irán meghosszabbított kezétől, ami ugyanakkor hihetetlenül erőszakos.
Amióta az amerikaiak hivatalosan átadták a poltikai irányítást 2004-ben, a Da‘wa Párt uralta a mezőnyt így vagy úgy, amiben Nūrī al-Mālikī szolgált legtovább a kormányrúdnál. Ezt az időszakot azonban nemcsak a vallási belháború és az amerikaiak elleni felkelések miatti erőszak jellemezte, de az állami javak elképzelhetetlenül felelőtlen kezelése és a korrupt működésképtelenség hihetetlen szintjei is. Amit kiválóan jellemzett is a hadsereg és az államigazgatás teljes széthullása Moszul után, melyet csak az egymással versengő külső erők mentettek meg. Ezt az államgépezetet Ḥaydar al-‘Abādī, egy másik Da‘wa tag mentette meg, aki rövid ideig Kommunikációs Miniszter volt 2003-ban, ám alapvetően visszavonult a politikától, míg csak al-Mālikī utóda nem lett 2014 nyarán. Valóban elődjénél sokkal hatékonyabb és talpraesettebb, ugyanakkor szerényebb vezető volt. De ahogy a 2015 előtti óriási hibák gyakorlatilag szétverték a Da‘wa Pártot, ő maga is eltávolodott ettől és megalakította saját mozgalmát, a Győzelem Koalíciót. A 2018-as választás fő kérdése az volt, hogy ki profitál majd a Da‘wa eltűnéséből, ki tud előnyt kovácsolni a Dā‘iš legyőzéséből, illetve, hogy végül mennyire közeli lesz a majd az új kormány Teheránhoz.
Választások és döntések
A választásokat, melyek viszonylag tiszták és békések voltak a helyi körülményekhez képest az as-Sā’rūn nyerte 54 mandátumot szerezve a 329-ből. A következő kettő a Fatḥ Koalíció – gyakorlatilag a Népi Mozgósítás – és az al-‘Abādī vezette Győzelem Koalíció lettek, mely utóbbinak még volt némi reménye a folytatásra. Muqatadā sebesen bejelentette győzelmét és kormányalakítási szándékát. A hosszadalmas koalíciós tárgyalások eredménytelenek, minthogy a két nagy tábor – az aṣ-Ṣadr és al-‘Abādī féle – egyike sem tudott többséget kialakítani. A megoldás ‘Ādil ‘Abd al-Mahdī, szintén egy korábbi Da‘wa tag és az egyik 2006 és 2011 közti köztársasági elnökhelyettes személyében érkezett, akit most az elnök felkért kormányalakításra. Mára őt döntően független játékosnak tekintik, minthogy egyik nagy párt sem áll közvetlenül mögötte. Ez a lépést tűnt a legjobb kompromisszumnak egy hatékony technokrata kormány megteremtésére, mely a lehető leginkább mentes az előző kormányok vétkeitől.
Ebben az egyenletben, ahol sem aṣ-Ṣadr, sem a Hādī al-‘Āmirī vezette Mozgósítás nem teljesen boldog felmerül a kérdés, hogy egy ilyen kompromisszumos kormány merre indul majd el. Amint az utóbbi hónapokban láthattuk Bagdad egyaránt tett gesztusokat Riyád, Amman és Kairó felé, míg fenntartotta erős kapcsolatát Damaszkusszal és Teheránnal. Legutóbbi teheráni útja során ‘Abd al-Mahdī egyértelművé tette, hogy az iráni támogatás döntő fontosságú. Tehát nehéz helyzetben van.
Belsőleg újra kell ápítenie az országot és fenn kell tartania az egyensúlyt mind a tartományok és a főváros, mind a ma mögötte álló és civakodó síi pártok között. Ami közvetlenül kötődik a térség helyzetéhez, hiszen a Hādī al-‘Āmirī mögött álló csapatok alig várják, hogy Amerika ellen háborúzhassak és a szír határ menti térséget teljesen a kezükbe vehessék. Mind azért, hogy a Dā‘iš visszaszivárgását megakadályozzák, mind, hogy a szír-iraki-iráni tömböt tovább erősítsék. A félelmeik nem alaptalanok, hiszen míg a HRW szerint az amerikaiak letartóztatott terroristák Szíriából való átszállításáról beszél, más források fegyveresek tervezett áttelepítéséről szólnak. Ami egybe is vág egy olyan washingtoni startégiával, mely pont ezt a tömböt lehetetleníti el, tekintve, hogy a Dā‘iš-t már jó ideje amerikai szatelit seregnek tartják a térségben. Akár létezik ilyen terv, akár nem döntő fontosságú az üj iraki kormánynak, hogy felszámolja az amerikai jelenlétet, hiszen az országot egy újabb belháborúba sodorhatja, vagy akár egy üjabb háborúba is ha konfliktus tör ki Washington és Teherán között. Az Rijáddal ápolt viszony épp ugyanilyen fontos, hiszen amint láttuk, a kampány során a szaúdiak ismét kiterjesztették befolyásukat, most pedig megbékélésről beszélnek. Ezt ugyan sokan talán nem nézik jó szemmel, de ahogy Moszul 2014-ben megmutatta, Rijád elégedetlenségének sorscsapásszerű hatásai lehetnek. Kevés kétség van afelől, hogy Bagdad, legalábbis egyelőre közel marad Teheránhoz. Ezt mind gazdaságilag, mind politikailag kikerülhetetlen. De ha ebben a ciklusban valóban végleg eltűnik a Da‘wa és azok, akik az utóbbi 14 évet vezették, akkor az üj pártok megerősödésével talán új helyzet állhat elő a politikai térben. Amire legalábbis az országon belűl nagy szükség is van, ha el akarja Irak kerülni a felosztást és vissza akarja szerezni a döntés jogát a maga kezébe.
[1] Asrār suqūt al-Mawṣil [Moszul elestének titkai, húsz részes dokumentumfilm sorozat dr. Muḥammad Al-Kāẓim rendezésében], Afāq, 2015 november 11 és 2016 április 24 közt ment adásba.
[2] Mely irónikus módon egy sereg szekuláris és kisebb síi vallási pártból áll össze, ami közt ott van az Iraki Kommunista Párt is.