Mai korunkban sokan a civilizációk összecsapásáról beszélnek és összességében is sok hergelés zajlik a Közel-Kelet ellen. Mégis, sokszor azt találjuk, hogy az iszlámról való általános tudás igen korlátozott. Ha nem így lenne, akkor nehezen lenne megmagyarázható, hogy sok politikai mozgalom miért tud profitálni ebből, s nem csak Nyugaton. Nem mintha a tömeges migráció és a világ sok részén terjedő fegyveres szervezetek ne okoznának jogos aggodalmakat. Ezek a félelmek megvannak a Közel-Keleten is, hiszen ezek a világnak ezt a részét is érintik, s nagyon is megvannak a maga életbevágó veszélyei a muszlim közössség számára is. Azt azonban már meglepőbb látni, hogy hány kutató központ és ún. tudományos közösség, bár általában igen korlátozott ismeretek alapján és valós közvetlen tapasztalat híján, de támogatják ezeket a politikai hullámokat óriási leegyszerűsítésekkel. Ezek a vélemények legtöbbször a primér források felületes megértéséből fakadnak, aminek néha ugyan lehet némi valós alapja, de oly sokszor esnek hihetetlenül messze a napi gyakorlattól. Mintha csak a mai modern nyugati társadalmakat próbálná meg valaki leírni az Újtestamentum és az európai történelem néhány valóban tragikus fejezete közötti leegyszerűsítő párhuzammal. Mindez pedig az értékes kutatások és a valós tudományos haladás ellenére zajlik, mégpedig úgy, hogy nem kevés valóban értékes tudományos központ is létezik.
Így aztán nem meglepő azt látni, hogy szinte semmilyen közismeret sincs a kevésbé hagyományos felekezetekről, amik néha valamilyen formában az iszlám részének mutatják be magukat, néha az egyetlen helyes formájaként, míg más esetben teljesen önálló vallást alkottak. S minthogy valóban semmi közük sincs az olyan legégetőbb közügyekhez, mint a terrorizmus, vagy a fegyveres csoportok terjedése, melyeket valamiért kizárólagosan az iszlámhoz kötnek manapság, teljesen el is felejtik őket. Ez megintcsak nem meglepő, hiszen e sajátos közösségek közül sok teljesen ismeretlen a Közel-Keleten is, vagy a legvadabb legendák és vádak lengik őket körbe. Míg csak egy sokkoló, vagy botrányos eset fel nem rázza a közvéleményt. E példák közül emeltünk ki néhányat eheti témánknak.
Muszlimok, de mások
Az viszonylag közismert, hogy az iszlám a judaizmus és a kereszténység fő egyistenhitű vallásai folytatójának és tökeletesítőjének látja magát, prófétaját, Muḥammadot pedig a próféták hosszú sorának utolsó és legtökélesebb személyeként. Halála után a közösséget, mely napjainkra minden ágát egybeszámolva a világ egyik legnagyobb vallási csoportja lett követői, a kalifák vezették. Mióta azonban az Oszmán-dinasztiát letaszították a trónról és a kalifatust 1924-ben betiltották az iszlámnak nincs egyszemélyi vezetője. Az azonban már kevéssé ismert, hogy ma is van kalifátus és ma is van kalifa, bár hívei az iszlám teljesen természetes ágának tekintik önmagukat. S itt természetesen nem a Dā‘iš, vagy a hasonló szervezetek önjelölt vezetőiről van szó.
Az iszlám úgy tartja, mint előfutárai, a judaizmus és a kereszténység, hogy az idők végezetén eljön a megígért megváltó, aki elhozza majd az új világot. A judaizmusban ez az igazi messiás, míg a kereszténységben és az iszlámban Jézus Krisztus. Azt azonban talán még meglepőbb látni, hogy bizonyos muszlimok úgy tartják ez a megígért megváltó, a Mahdī, vagy Jézus Krisztus nemcsak eljött, de már el is húnyt és az igaz vallás legújabb, legtisztább formájának hirdetése máris elkezdődött.
Mint a próféták és az isteni kinyilatkoztatások hosszú sorának betetőzése, az iszlám ugyanazon a vonalon határozza meg magát, mint a judaizmus és a kereszténység, ám nem vállal közösséget más, főként többistenhitű vallásokkal. Ám mégis, bizonyos csoportok, bár néha muszlimnak tartják magukat, közösséget vallanak szinte minden más vallással és vallott tökéletességüket azokra is kiterjesztik.
Ha ilyesmire utalás történik, még ha konkrétan olyan csoportok említésével is, mint az Aḥmadiyya, a Bābizmus, vagy a Bahā’iyya, ezeket felresöprik, mint kicsiny és jelentéktelen csoportok. Pedig világméretű jelenlétük nagyon is erős és néha még a Közel-Keleten is képesek sokkot okozni. Mint például ahogyan 2017 márciusában, amikor hiretelen leleplezések Algériában hatalmas vitákat szültek, majd az ügy ugyanabba a sejtelmességbe süllyedt vissza, amiből előtűnt.
Bābīk és Bahā’īk
A bābizmus és a bahā’izmus két nagyon hasonló, de nem tökeletesen azonos változata ugyanannak a vallási mozgalomnak, többségében ugyanazzal a történelemmel. A mozgalom a XIX. század közepén Iránban tűnt fel. Irán ekkor épp csak kezdett kiemelkedni a zűrzavarból. Alig néhány évtizede volt még csak, hogy Qāğār-dinasztia átvette a hatalmat, miután az előző századot egymás után érték a válságok a Ṣafavī állam szétesése után. A Qāğār-dinasztia uralma, ami sosem alakult át egy működő központosított álammá és az iráni történelem legkevésbé hatékony és legpazarlóbb uralkodóit adta, még friss volt, amikor a bábizmus feltűnt. Ez pedig valószínűleg komoly szerepet játszott gyors terjedésében.
1844-ben Siráz forgalmas kereskedővárosában egy ifjú kereskedő, Sayyid ‘Alī Muḥammad Širāzī azzal lépett fel, hogy ő Isten kiválasztottja és a “Bāb” titulust használta magára. A kifejezésnek, mely az arabban szó szerint ajtót, vagy kaput jelent, különleges fontossága van a síi iszlámban, mivel számos síi felekezet a nagy próféták beharangozóit illeti ezzel a fogalommal, mint amilyen Keresztelő Szent János volt Jézus előtt. A Bāb azt állította, hogy Istentől származó megbízatása figyelmeztetni, hogy hamarosan új próféta jelenik meg, s el is kezdett tanokat hirdetni tőle. Az új mozgalom, mely természetében ekkor még teljesen muszlim volt és nagyon gyorsan terjedt, hirdette Isten, az emberiség, ennél fogva pedig minden vallás egységét. Időnként állította, hogy ő a síi iszlám rejtőzködő imámja, aki el fogja hozni a végítéletet, melyet a megígért Mahdī megjelenése tetőz be. 1848-ban, miközben tábora egyre nőtt, de főleg titokban, lévén, hogy ekkor még nem volt éles választóvonal az új közösség és az egyszerű síik között, letartóztatták és bíróság elé állította az állami adminisztráció és a vallási szervezet is. A síi klérus egyértelműen eretneknek mondta ki, de az állam ekkor még lázadastól tartott és jobbnak látta elmeháborodottnak ítélni. 1850-ben aztán a nagyvezír, Mīrzā Taqī Hān Farāhānī, másnéven Amīr Kabīr, Irán egyik legnagyobb államférfija elrendelte a Bāb kivégzését. Az ok a nemsokkal korábban kitört és elfojtott bābī felkelések és több meghiúsított merénylet volt, ami után a szervezet visszaszorulónak, de még mindig veszélyesnek látták. A Bābot nagyon sok hívével együtt Teheránban kivégezték és nagy programokba kezdtek, mely aztán a mozgalmon titkos természetének fő oka lett. A túlélők java elrejtőzött, de továbbra is tudott követőkre találni magas beosztású helyeken és később számos alkalommal kíséreltek meg merényleteket perzsa királyok és hercegek ellen. A mozgalom azonban itt nem ért véget.
A Bāb, bár mindig is azt hirdette, hogy a megváltó érkezése közel van, így aztán őutána már nincs szükség irányításra, mégis egyik hívét, Mīrzā Yaḥyā-t – későbbi nevén Ṣobḥ-e Azal – jelölte ki, hogy ügyintézőként vezesse a közösséget. Ő azonban a többség szemében népszerűtlen és sikertelen volt, így aztán a mozgalomba a Bāb egy másik híve lehelt új életet. Ez a személy volt Mīrzā Ḥussayn-‘Alī Nūrī, aki későbbi isteni neve alapján lett híres, mint Bahā’u’llāh. A fiatal kereskedő nemesi családból származott, akinek az apja vezető állami beosztásokban volt. Bahā’u’llāh a Bāb korai követőinek egyike volt, aki kapcsolatai révén sokat tett a misszió terjesztéséért. Amikor a bābī felkelések kitörtek 1848-ban ő próbálta megbékíteni a csoportot, hisznek a Bāb ekkor már börtönben volt, de kudarcot vallot és a kitört erőszak vezetett a tömeges kivégzésekhez és pogromokhoz.
Nemesi származása megvédte és a leszámolások során 1852-ben Teheránban “csak” börtönbe került, ahol négy hónapot töltött a “Siyāh Čāl”-ban, vagyis a fekete veremben. Később azt állította, hogy ez volt az a hely, ahol isteni megvilágosodásban volt része, hogy az ígért próféta az ő maga. Ezt az állítását még saját hívei elől is sokáig titkolta. 1853-ban az akkori Oszmán Birodalomhoz tartozó Bagdadba száműzték, ahol 1863-ig maradt. Ez alatt az idő alatt két évet töltött Észak-Irak kurdisztáni falvaiban, ahol dervisnek adta ki magát és jó kapcsolatokat alakított ki számos szúfi renddel. Amik valószínűleg komoly hatást gyakoroltak rá.
Amikor visszaatért Bagdadba átvette a bābī mozgalom vezetését, mely addigra döntően oda csoportosult át. Itt nyilatkoztatta ki először nyilvánosan, hogy ő a várt Mahdī, Jézus, aki az idők végezetén elhozza az emberiség egységét. 1863-ban az oszmán hatóságok eltávolították az érzékeny határvidékről, félve, hogy felkeléseket okoz, de egyszersmind fegyvert is látva benne Irán ellenében. Isztambulba vitették, de minthogy nem működött együtt Edirnébe száműzték, ahol 1868-ig maradt. Itt rengeteget írt, a bahā’ írások java ebből az időből származik, s Bahā’u’llāh számos államfőnek írta meg ekkor, hogy fogadják el őt az új messiásnak és adják fel korábbi államvezetésüket az emberiség javára. Ő ugyanakkor, ekkor döntően már egy új mozgalom vezetőjének látva magát, nemcsak a muszlimokat, de minden vallás követőjét engedelmességre szólította fel. Mondván, hogy az emberiség minden vallásban beígért megváltója ő maga.
1868-ban, miután a bābī mozgalom végképp kettéhasadt a két lehetséges vezető között, Bahā’u’llāh-t követőivel együtt Akkóba, a mai Haifa közelébe száműzték. Itt töltötte élete fennmaradó részét, amíg 1892-ben meg nem halt. Itt írta meg legfontosabb szent könyvét, az al-Kitāb al-Aqdas-t, mely magába foglalta rendelkezéseit és későbbi jövendőléseit. Ez számít a vallás alapjának.
A mozgalmat utána 1963-ig leszármazottai vezették, amikor is a vallás fő központja, az Egyetemes Izgazságosság Háza felépült Haifában. Azóta a vezetőket itt választják. Haifa ma is a mozgalom szellemi központja, mely ma már önálló vallásnak számít, ám döntően eltűnt a Közel-Keletről. Ugyanakkor komoly támogatottságot szerzett Nyugaton, főként az Egyesült Államokban. Itt, Illinois-ban van egyik legfontosabb templomuk. Ma is igen aktívan hirdetik Bahā’u’llāh tanításait, s a legtöbb hagyományos vallással egyenlő elismerést igyekeznek szerezni. Jelenleg híveik számát valahol 7 és 10 millió fő közé feltételezik, de aktív központjaik vannak a világ szinte minden országában.
Bár Nyugaton szinte alig ismeri őket a közvélemény, s a Közel-Keleten még kevésbé, komolyan bevésték magukat az iráni köztudatba, ahol veszélyes, mesterkedő és titkos társaságnak tartják, ami folyamatosan be akar épülni az államba és befolyásolni akarja az államügyeket. Ez egy igen élő kép Iránban, hiszen az 1905-ös Alkotmányos Forradalom számos tagja volt bābī. Legalábbis ez széles körben osztott nézet. Iránban bābīnak lenni olyan komoly vád, ami nagyon sok politikai vezető vesztét okozta az 1979-es Iszlám Forradalomig. Ez a felfogás a fő oka, bár elnézve iráni történelmüket ez nem is teljesen alaptalan, hogy a bābī/bahā’ī vallás a Közel-Kelet legtöbb országában kereken be van tiltva. A gyanú pedig mindig egyre nőtt, amikor nyugati országok kormányai, ahol csak a világ számos vallása egyikeként tekintenek rájuk, nyomást gyakorol közel-keleti kormányokra, hogy ismerjék el őket és szüntessék meg ellenük a megkülönböztető intézkedéseket.
Az Aḥmadiyya
Bár sosem bizonyítottak nyílt kapcsolatot a bahā’ī vallás és az Aḥmadiyya Mozgalom között, tekintve hasonlóságaikat és a közel azonos időt, amikor megjelentek, számos muszlim tudós húz egyenlőségjelet a kettő közé.
Még ma is sok a sejtelmesség e mozgalom körül, ami ma is azt állítja magáról, hogy az iszlám egyik formája, s ennek számos oka van. Részint ennek oka a mozgalom titkolózása, feltételezett befolyása és az a tény, hogy főként Afrikában, Pakisztánban, Indiában és Indonéziában vannak jelen, ahol a szúfizmusnak mély gyökerei vannak. Van ugyanis egy Aḥmadiyya szúfi rend Észak-, és Közép-Afrikában, aminek semmi köze sincs ehhez a mozgalomhoz. A félreértés viszont annyira közkeletű, hogy amikor 2017-ben Algériában nagy botrány tört ki körülöttük és számos tagjukat letartóztatták a helyi vezetőjük mellett, melyről még később lesz szó, az esetről tudósító France 24 is a szúfí rendről készített videót játszott be az igazi mozgalom helyett.
Ezt a mozgalmat, hivatalos nevén al-Ğamā‘a al-Islāmiyya al-Aḥmadiyya, vagyis Aḥmadiyya Muszlim Közösség, egy bizonyos Mīrzā Ġulām Aḥmad, egy indiai muszlim alapította 1880-ban. Ő egy Qādyān nevű falúból származott, ezért is használják sokszor a csoportra a qādiyānī jelzőt, bár főként muszlimok és negatív értelemben. Egy tehetősebb muszlim családból jött, nem sokkal a híres 1857-es szipoj lázadás után. Ez a britek elleni felszabadító háború egész Indiában nagy felfordulást okozott. Mīrzā Ġulām nézeteire nagy befolyást gyakorolt számos akkori keresztény misszionárius és hindu megújhodási mozgalom, s talán ezért fogalmazott meg aztán egyetemes megnyilatkozásokat. Ugyanakkor tekintettel az időpontra nem zárható ki teljességgel, hogy bābī/bahā’ī hatások is érték.
Saját elmondása szerint Mīrzā Ġulām Aḥmad először 1882-ben kapott isteni kinyilatkoztatást saját vezetői szerepéről és a megújhodásról. Ám 1888-ban, amikor már hírnevet szerzett vallási vezető és reformista volt, elfogadta híveitől a hűségesküt. Ez a gyakorlat máig létezik az Aḥmadīk között. A következő évben írta meg első munkáit és alapította meg saját mozgalmát. Azt állította, hogy ő az iszlám Mahdīja, aki elhozza az idők végezetét. De egyben azt is, hogy ő az újjászületett Jézus és számos testet öltött egyéb próféta, beleértve nem ábrahámi vallásokat is, mind a hinduizmus, vagy a zoroasztrianizmus. Így ő lett Buddha, Krisna, Zoroaszter és még sok más is. Érdekes dolog, hogy ebben az időben számos keresztény misszionárius Indiában hasonló kinyilatkoztatással állt elő. Mīrzā Ġulām ugyanakkor azt állította, hogy ő muszlim, pusztán csak egy reformer, a hit kiigazítója, pont mint amilyen Muḥammad volt a maga idejében. Az ő verziója szerint ő vet véget az iszlám megosztottságának, visszaállítja azt annak igazi formájába, amilyen az első négy kalifa idején volt, akik után minden muszlim hagyomány érvénytelen. Azt hirdette, hogy a világ vége elközelgett, minden korábbi tanítás felülíratott, de az iszlám szokások megörzendőek. Hatalmas programba kezdett, hogy az iszlámnak e maga szerinti verzióját hirdesse az egész világon, ami, lévén, hogy ő a megjövendölt próféta, világméretű egységet kell elérjen.
1908-ban halt meg Lahoreban. Furcsa, de halála után követői kaifát válaszottak, pont mint Muḥammad után. Ez a szokásuk pedig máig él a mai ötödik kalifáig, aki Mīrzā Masrūr Aḥmad. Ő már Londonban él, itt is van a mozgalom központja. Hivatalos címe a Halīfatu l-Masīḥ, a Messiás követője, ami az iszlámban egyértelműen Jézus Krisztust jelöli, de egyben az Amīr al-Mu’minīn is, az igazhitűek fejedelme, mely egy egyértelműen muszlim uralkodói cím. A közösség egy nagyváros épített magának Pakisztánban, Rabwa-t, mely Qādyān-nal együtt az Aḥmadīk szellemi központjának számít. A legtöbb muszlim tudós és állami szerv hitetleneknek, vagy eretnekeknek tartja őket, eképpen pedig nem muszlimoknak. Ezért aztán sok országban be vannak tiltva, mint hivatalosan Pakisztánban is, a szaúdi hatóságok pedig kitiltották őket az éves mekkai zarándoklatról. Ezek a fajta megkülönböztetések vezették őket arra, hogy nagy számban elhagyják hazájukat és műveleti központjukat Londonba helyezzék át.
Az Aḥmadiyya máig erősen állítja, hogy tagjai egyszerű hétköznapi szunni muszlimok. Nagyon aktívak a térítésben és az olyan muszlim alapművek legkülönbözőbb nyelvekre való fordításában, mint amilyen a Korán vagy a hadíszok. Övék Nyugat-Európa egyik legnagyobb mecsetbe Londonban. Következően a bevételeikből, melyet nagyrészt a híveket erősen ösztökélt felajánlásokból nyernek, számos újságot, hírportált és 4 műholdas tv adót birtokolnak. Ez utóbbi a Muslim Tv Ahmadiyya (MTA). Mindezen vállalkozások az aš-Šarikatul l-Islāmiyya (Iszlám Vállalkozás) neve alatt futnak, a kalifa és megbízottjai közvetlen irányítása alatt.
Megnyilatkozásaik és szokásaik azonban számos ponton ellene mondanak az iszlám hagyományos formáinak. Bár minden muszlim szokást megtartottak a napi ötszöri imától a böjtön át a zarándoklatig, azt állítják, hogy Jézust feltették a keresztre, ellentétben az iszlámmal, de nem feszítették meg, ellentétben a kereszténységgel, hanem hosszú életet élve Indiába ment és ott halt meg. Mīrzā Ġulām tanításai szerint, s ez a pont külön is nagy vitat okozott sokszor, a dzsihád, mint az önvédelem vallási követelménye az elnyomás ellenében tilos, s minden muszlimnak azon adott ország törvényeit kell betartania, amelyikben élnek. Még elnyomásban is. Ezt a felvetést máig erősen vitatják, hiszen sokan ebben az elnyomó gyarmati hatalmak eszközét látták a muszlimok fékentartására. Vallási értelemben azonban mint eretnekeket utasítják el, azon az alapon, hogy Mīrzā Ġulām magát Mahdīnak hirdette, illetve minden vallás egyetemes eljött megváltójának. Márpedig valóban nehéz ezt a mozgalmat egyszerű muszlim csoportnak tekinteni, hiszen saját kalifájuk van, akihez hivatalos hűségeskű formanyomtatvány is létezik és ezt meg is követelik a hívektől. Márpedig ez a kalifátus 1908-ban kezdődött, amikor az oszmán uralkodó még egyben kalifa is volt. Ez utóbbit nincs szunni, aki vitatná. A legnyilvánvalóbb ellentét azonban, hogy ha Mīrzā Ġulām valóban minden létező próféta és vallásalapító megtestesülése volt, a Mahdī és az újjaszületett Jézus is, akkor hogyan folytatódik a világ és miért nem jött el a végítélet. Mīrzā Ġulām rengeteget írt, ám ezen munkák javát a 2000-es évekig nem nagyon fordították le. Amikor pedig mégis, akkor számos volt vezető ettől elhagyta a mozgalmat. Mert ahogy számos muszlim tudós már korábban is rámutatott, ezeknek az írásoknak a java iszonyú általános és elnagyolt, vagy kereken ellene mond az iszlám tanításának.
A politikai vádak általában a mozgalom titkolózó természetére és a nyugati kormányokkal ápolt jó kapcsolataira összpontosítanak, amelyek támogatják is a tevékenységüket. De legalább ennyire gyanús az a tény, hogy közel-keleti központjuk pont Haifában van, izraeli felügyelet alatt.
Összességében azonban az Aḥmadiyya az indiai muszlimokon kívül szinte teljesen ismeretlen volt, amíg aztán egy óriási botrány nem tört ki 2017-ben Algériában.
Az algériai botrány
2016 októberében az algír hatóságok letartóztattak 20 Aḥmadīt, melyet aztán 2017 februárjában a közösség helyi elnökének és helyi főtitkárának letartóztatása követett. Minden későbbi megfontolás elé fontos oda tenni, hogy az Aḥmadī közösség kért hivatalos elismerést Algériától, amit megtagadtak, így az adott időben az semmilyen hivatalos jogcímet nem élvezett. Az ügy nagyobb port kavart nyugaton, amikor egy sor civil szervezet kapta azt fel a Human Rights Watch-tól az Amnesty International-ig, melyet megfejelt számos a közösséghez kötődő felület, és még az Európai Parlamentben is tárgyalták. Ha ez nem lett volna elég gyanús, valószínűleg nem segített az ügynek, hogy az európai képviselő, aki a kérdést felvetette az a Charles Tannock volt, aki 2006 és 2011 közt az Izrael Európai Barátai csoport alelnöke, 2014 és 2019 közt pedig a Kurisztán Európai Parlamenti Barátai elnöke volt. Ekkora figyelem egy állítólagosan 2000 fős, nem-hivatalos muszlim szervezet 270 letartóztatott tagjának egy 38 milliós országban már önmagában is furcsa.
Az igazi botrány azonban, ami nagymértékben rejtve maradt a nyugati közvélemény előtt, 2017 márciusában robbant, amikor egy róluk szóló dokumentumfilmet mutatott be az egyik algír csatorna. Egy helyi újságíró, Salīm Ġarbī beférkőzött az Aḥmadī közösségbe, kapcsolatot épített ki számos helyi vezetővel és minden velük való kapcsolatot rögzített, elkészítve belőlük ezt a dokumentumfilmet, a Titkos Kalifátus-t. Először bírósági tanácsadónak adta ki magát, majd később bevallotta, hogy újságíró, ám végig elkötelezett Aḥmadī-nak mutatta be magát. A helyi tagok mindig ragaszkodtak a titoktartáshoz, de nagyon örültek, hogy köztisztviselőket, vagy helyi újságírókat vonhatnak be. Mint kiderült, kifejezetten keresték a helyi újságírókat, mert mint állították, bőven elég külföldi média támogatásuk van, de nagyon kevés a helyi az algír közvélemény mozgatására. Mint kiderült az egész közösséget Algériában csak 2006-ban alapította egy Samīr Abū Haṭṭā nevű Németországban lakó algír. A dokumentumfilm idejére a közösség létszáma elérte a 2000 főt, ami figyelemre méltó teljesítmény egy szűk évtized alatt. Ġarbīt kifejezetten érdekelte, hogy hogyan nőtt ilyen gyorsan a közösség, mégpedig látszólag ennyire rejtve a hatóságok figyelő szeme elől. Amint a helyi vezető elmagyarázta első betérőik pont a biztonsági szervekből jöttek az egyszerű rendőrtől a jóval magasabb beosztásúakig, és hamar elértek az elnök tanácsadóiig. Így aztán bizonyos mértékű politikai védelemre tettek szert és a vezetés nem nagyon aggódott miattuk. Ami pedig a gyors növekedést illeti, nyilvánvalóvá vált, hogy az iszlám hirdetésén túl egészségügyi intézményeket működtetnek, elrejtve azok valós hátterét, a tagok családtagjainak pedig külföldi ösztöndíjakat ígérnek, amiket nemzetközi kapcsolataik útján tudnak elintézni.
Az algír felfogásban ezek sokkoló felismerések voltak, s hát valóban nem egy őszinte vallási mozgalom jeleit mutatják. De volt egy részlet, ami még ennél is botrányosabb volt az algír közvéleménynek. Az Aḥmadīk általában elutasítják a hitháború minden formáját, még a megszállók ellenében is. Mint kiderült a dokumentumfilmből, a vezetők nemcsak a Palesztinában az izraeli megszállás ellen folyó ellenállást tartják bűnnek, ami Algériában már magában is óriási botrány, hanem a franciák elleni algír forradalmat is. Ez volt az a pont, ahol Ġarbī megpróbált kapcsolatba lépni a közösség közel-keleti vezetőjével, Muḥammad aš-Šarīf ‘Awda-val, aki később számos televíziós vitában kelt a közösség védelmére, minthogy ők csak egyszerű muszlimok. Csak ekkor derült ki, hogy a szervezet algériai vezetője, akivel Ġarbī rendszeres találkozott nem is algír, hanem egy kanadai szültésű marokkói, aki rendszeres járt Haifába.
Természetesen ezek a hírek együtt akkora bortányt keltettek Algériában, hogy a hatóságoknak lépniük kellett, s ezért indultak meg egyéltalán a letartóztatások. Ám a hivatalos vádak, amik közt persze ott volt az istenkáromlás és az illegális szervezkedés is, szintén tartalmazták, hogy a közösség hatalmas pénzeket halmoz fel adományokból, sokszor a felajánlók nem is tudják kinek adják a pénzt, majd később ezeket az összeget kiviszik az országból és a média hálózatra költik. Ami egyfajta pénzmosás, mely vád érdekes módon valahogy mindig hiányzik a nyugati híradásokból. Ámbár ez a vád már Pakisztánban is felmerült pont a mostani kalifa úr ellen, aki hatalmas összegek sajtolt ki onnan, hogy aztán Nyugaton már mint családi vállalkozás fektesse be.
A szervezet körüli rejtelmesség csak tovább nő azzal, hogy bár annak idején ez nagy botrány volt, azóta a hírek szinte teljesen elhaltak az ügyről. Mégis, egy olyan térségben, aminek a történelmét ennyire átszövik a puccsok és a külföldi összeesküvések, bizony nem meglepő azt a látni, hogy sokan gyanakodva tekintenek az ilyen csoportokra, és nem csak mint egyszerű sikkasztókra.
Kivételes furcsaságok?
Ezeknek a mozgalmaknak és sajátosságaiknak egy része vallási értelemben talán nevetséges, míg stratégiai értelemben, főként sejtelmes természetük miatt tűnhet riasztónak, de fontos azt megérteni, hogy ezek nem kivételes esetek. Ezek a csoportok, mint a megannyi különc szúfi rend, vagy a Mahdī megjelenésének két korábbi esete, mind az iszlám civilizáció végvidékein tűntek fel. Térben olyan más vallásokkal való törésvonalak mentén jelentek meg, mint a zoroasztriazmus, a szikhizmus, a hinduizmus, vagy a kereszténység, míg időben akkor, amikor a fejlemények megújhodást követeltek. A kultúrális hátteret elnézve pedig a szinkretizmus nem éppen meglepő választás. Idővel aztán lassan átalakultak és a mai globális világunkban meglepő támogatottságra tudtak szert tenni, miközben sokat megőrizték titokzatosságukból. De vajon ez mind olyan kizárólag az iszlám civilizáció sajátja?
Pont ahogy a bābizmus Iránban nagyon ellentmondásos körülmények között jelent meg, úgy tűnt fel az Aḥmadiyya is Indiában. Mindketten igen messze az iszlám hagyományos szellemi központjaitól, ám a legkülönbözőbb kultúrális sajátosságoknak kitéve. De ugyanez igaz a mormonokra, a Jehova Tanúira és még oly sok álkeresztény megújhodási mozgalomra, amelyek mind észak-amerikai vidéki körülményei közt születtek, igen messze a hagyományos keresztény szellemi központoktól. Általában őket is megtagadják a hagyományos egyházak, mint álkeresztények, vagy a keresztény eretnekek, sokszor meg sem értve őket, holott ezek a csoportok igen sokszor sikeresen mutatják be magukat nemcsak kereszténynek, de mint a kereszténység egyedüli helyes formái. Néha igen megnyerő együtérzést mutatva a többi, átalában régebbi vallások iránt, ugyanakkor átható megvetést tanúsítva saját vallásuk hagyományos felekezeteivel szemben. Mindezek nagy támogatottságra tesznek szert a nyugati társadalmakban. Végtére is nem volt az olyan régen, hogy egy mormon jelölt majdnem az Egyesült Államok elnöke, ezzel pedig a világ egyik legbefolyásosabb vezetője lett.
Ám az algériai tapasztalatok annak minden napvilágra került részletével nagyon fontosak. Ha egy csoport alig egy évtized alatt be tud férkőzni egy társadalomba és támogatást tud szerezni a biztonsági szervek, a szellemi elit és a politikai vezetés soraiban, miközben szinte láthatatlan marad a társadalom számára, akkor ez egy nagyon komoly ügy. Elvégre ez ugyanaz a tapasztalat, amit a török vezetés állít Fethullah Gülenről és követőiről. Ők ugyan egy teljesen különböző muszlim megújhodási, vagy reformmozgalmat jelentenek, de a módszerek meglepően hasonlóak. Az algír tapasztalat pedig fontos tanúlság kell legyen mindenki, nemcsak a muszlim világ számára, mert pontosan ezek a módszerek működnek számos álkeresztény mozgalom részéről szerte Európában. Még annak hagyományőrzőbb, még mindig sokkal kevésbé individualista keleti részén is, ami sokat meg tudott eddig őrizni hagyományaiból.
Az általános érdektelenség érthető, de ettől még fontos némi ismerettel bírni ezekről a látszólag kicsiny szervezetekről, mely sokszor meglepően nem is olyan kicsik. S akiknek hűsége sokszor jogosan kérdőjeleződik meg, főleg ha úgy lépnek fel, mintha vallásuk teljes közössége nevében beszélnének.