Május 19-én Irán északnyugati részén Ebrāhīm Ra’īsī iráni elnök egy tragikus helikopter szerencsétlenségben életet veszítette. Vele együtt számos magasrangú tisztségviselő is az életet veszítette, mint Ḥosseyn Amīr ‘Abdollahiyān külügyminiszter, Kelet-Azerbajdzsán tartomány kormányzója, Mālek Raḥmatī, és Moḥammad ‘Alī Āl-e Hāšem, Tabriz városának pénteki imámja, az államfő személyes képviselője Kelet-Azerbajdzsánban.

            A Közel-Kelet mostani feszült körülményei között, amikor Irán több fronton is egy alig leplezett háborúban áll Tel-Avivval és nem sokkal azután, hogy Irán kiterjedt rakéta- és dróncsapáshullámot indított az izraeli célpontok ellen az iráni elnök szokatlan körülmények közti hirtelen halála számos összeesküvés elméletnek adott alapot.

            Az valószínűleg még évtizedekig homályban marad, hogy pontosan mi is történt, de az tény, hogy Teherán – legalábbis hivatalosan – semmilyen összeesküvést sem emlegetett és elfogadta az eset legvalószínűbb magyarázatát. Azaz, hogy ez egy hirtelen és sokkolóan tragikus, de baleset volt. Mindezzel Teherán egyszerre szenvedett fájdalmas veszteséget intézményei vezetőiben és politikai stabilitásában. Ugyanakkor nyert is, amikor megmutatkozott, hogy milyen jelentősen javította pozícióit az utóbbi pár évben. Ugyanis a szolidaritás mértéke példátlan volt Teherán felé, kifejezetten az öbölállamok részéről mind a mentési akciók során, mind azután, hogy bejelentették Ra’īsī elnök halálát.

            Azonban a fontosabb kérdés az, mind a térség, mind az iráni belpolitika szempontjából, hogy mi jön ezután. Ki követi Ra’īsīt? Milyen irányvonalat visz majd az új elnök? Milyen irányba tereli majd ez a sokk az iráni politikai folyamatait, amikor a nemrég lezajlott parlamenti választások nem túl megnyugtató jeleket mutattak, ‘Alī Hāmeneī Legfelsőbb Vezető pedig idén már betölti a 85 éves kort.

Baleset, vagy összeesküvés?

            Ra’īsī halálának körülményei egyszerre összetettek és nyugtalanítóak. Május 19-én Alijev azeri elnökkel közösen részt vett egy határfolyóra épült gát átadásán, egy olyan rendezvényen, aminek máskülönben nem lett volna komoly jelentősége. Egyedül azért számított, mert az utóbbi pár évben Teherán kifejezetten terhelt kapcsolatokat ápolt Bakuval, mivel az azeri vezetés egyre közelebb került Tel-Avivhoz, komoly aggodalmak voltak, hogy határvillongások, vagy akár háború is kitörhet. Az út tehát annak a jószomszédi politikának volt a része, ami Ra’īsī külpolitikájának az egyik sarokkövét jelentette.

            Úton visszafelé, bár nap közepe volt, az Irán északi részén fekvő hegyvidéki részén azonban hirtelen kritikusan rosszra fordult, majd először az elnöki helikopterrel szakadt meg a kapcsolat, után pedig az elnöki konvoj mind a három helikopterével.

A köd a baleset idején valóban áthatolhatatlan volt.

            A mentési műveltetek és a Törökország és Oroszország részéről nyújtott nemzetközi segítség ellenére is a mentőcsapatok ám több, mint tizenhat órába telt, hogy megtalálják a helikoptert, amely teljesen megsemmisült. Minden utas életét veszítette.

            Az országnak ez a része közismert néha kiszámíthatatlan időjárásáról és Irán a múltban már veszített el a térségben magasrangú tisztségviselőket nagyjából ugyanezen a területen. Egyszersmind az iráni repülő és helikopter flotta igen nagy részben elöregedett, főként meg a forradalom előttről származó amerikai gépek teszik ki, amihez nem kapnak alkatrészeket. Innen nézve tehát a baleset hihető. Vannak azonban körülmények, amiket nagyon nehéz megmagyarázni.

            Miért utazott az elnök rendszeresen kormánya vezető tagjaival együtt olyan elavult helikopterrel, ami potenciálisan bármikor meghibásodhatott? Miért nem utazott az elnöki repülővel? Miért nem törölték a visszautat azonnal, amikor az idő rosszra fordult? Hogyhogy nem volt jobb előrejelzés? Miért repültek át a hegyvidék fölött, ha a térség ismert volt kiszámíthatatlan időjárásáról? Ezeket a kérdéseket nagyon nehéz megmagyarázni. Ugyan az iráni biztonsági szolgálatok nagyjából végleges jelentése világosan ki is zárta a külső beavatkozást és megerősítette, hogy “csak” balesetről van szó, ezekre a kérdésekre nem adott választ. A félig-meddig hivatalos nyilatkozatok csak addig merészkedtek, hogy a gép régi volt, híján volt az alkatrészeknek és mindez az amerikai szankciók pusztító eredménye. Azt azonban nehéz megmagyarázni, hogy az elnök miért utazott ilyen megbízhatatlan helikopterrel. Ahogy az is nagyon valószínűtlen, hogy Irán legalább a kormány számára ne tudott volna pár új és megbízható gépet szerezni, akár Oroszországból, akár Kínából.

            A körülmények fényében a legvadabb összeesküvés-elméletek láttak napvilágot egy lehetséges izraeli merénylettől egészen a belső leszámolásig. Minthogy akkor alig egy hónap sem telt el azóta, hogy Teherán kiterjedt rakéta- és dróncsapást kért Tel-Avivra, amire az izraeli vezetés bosszút ígért, a gyanú érthető. Egyik elmélet sem ad azonban teljes választ. Ha ez egy belső leszámolás volt, nincs világos indíték és teljesen világos volt, hogy felső vezetést sokk érte. Ha pedig valóban valamiféle amerikai-izraeli akció történt, hogyan idéztek elő ilyen időjárási körülményeket, és hogyan lehettek biztosak, hogy az elnöki stáb nem változtat a terveken az utolsó pillanatban?

            Bár a valódi válasz annak minden körülményeivel együtt szinte biztosan évtizedekig homályban marad, a legvalószínűbb magyarázatnak egy sor tényező összejátszása látszik. Amikben vegyül a közel-keleti nemtörődömség és hanyagság, a hirtelen és szélsőséges időjárási körülmények és a balszerencse. Vagyis egy nagyon tragikus, de beleset történhetett.

A veszteség

            A kormányfő elvesztése egy tragikus balesetben minden állam számára sokkoló, főként olyan érzékeny időben, mint amilyen most Irán van.  Merthogy csak az utóbbi három év során Teherán figyelemreméltóan javítani tudta helyzetét a térségben, amit Ra’īsī temetése világosan meg is mutatott. Globális helyzete ugyanilyen jelentős fejlődésen ment át azzal, hogy csatlakozott a BRICS-hez és egy sor másik nemzetközi szervezethez, nagyon erős partnerséget épített ki Oroszországgal és Kínával, miközben nem romlott kapcsolata olyan más fontos partnerekkel, mint India. Másfelől azonban 2023 októbere óta Palesztina miatt Irán nagyon kényes helyzetben van, ahol egyszerre kell erőt mutatni és azt a képet sugároznia, hogy érdemben tudja befolyásolni a helyzetet, ugyanakkor nem szaladhat bele egy pusztító nyílt háborúba Tel-Avivval és támogatóival. Ra’īsī kormánya pedig ezt a játszmát mesterien folytatta.

            Azonban bármilyen nagy veszteséget jelentsen is egy szimbolikus vezető hirtelen elvesztése, az iráni politikai rendszert Ra’īsī halálával nem érte bénító csapás. Még ha igazak is voltak a híresztelések, hogy őt építették fel folyamatosan arra, hogy a következő Legfelsőbb Vezető legyen, Ra’īsī nem volt pótolhatatlan, vagy meghatározó jövőképpel bíró politikai személyiség, sokkal inkább egy képzett és megbízhatóan hű ügyintéző. Tehát egy alkalmas utódot, még ha nem is azonnal, de lehet találni, hiszen elnöksége előtt Ra’īsī sem töltött be kulcsfontosságú pozíciót.

            A jóval nagyobb veszteséget Ḥosseyn Amīr ‘Abdollahiyān külügyminiszter elvesztése jelenti, aki az iráni külpolitika talán legnagyobb gondolkodója volt. Őt sokszor mérték össze elődjével, Moḥammad Ğavād Ẓarīffal, egy kiváló diplomatával, aki rendszeresen adott interjúkat nyugati csatornáknak és tökéletes angolságával sokat javított Irán megítélésén. Ẓarīf volt továbbá a JCPOA néven ismert atomalku szellemi atyja is. Hozzá képest Amīr ‘Abdollahiyān nem beszélt kifejezetten jól angolul, vagy akár arabul, és bár szinte folyamatosan utazott, sokkal kevésbé volt előtérben.

            Ez az összehasonlítás azonban azért félrevezető, mert a két külügyminiszter közt sosem volt ellentmondás. Amīr ‘Abdollahiyān kivételes karrierdiplomata volt, Irán kapcsolatainak az arab világgal talán legfontosabb tervezője. Ugyan csak egyetlen diplomáciai missziót töltött be, nagykövetként Bahreinben szolgált (2007-2010 közt), kétszer is külügyminiszter-helyettes volt, másodszor éppen Ẓarīf alatt. Kifejezetten közeli kapcsolatai voltak a Forradalmi Gárda Jeruzsálem Erőivel, ezáltal pedig a Irán fő szövetségeseivel a térségben. Felbecsülhetetlen tudása volt az arab világ folyamatairól, főként Irakról, és nagyban hozzájárult Teherán szerepe ottani erősödéséhez az utóbbi évtizedben. Talán nem volt annyira karizmatikus személyiség, mint elődje, de talán még nála is nagyobb tudással bírt és nagyon jó személyes kapcsolatai voltak. Az ő halála minden bizonnyal nagyobb veszteség Ra’īsī-nál. Igen nehéz lesz hasonlóan alkalmas személlyel pótolni.

Példátlan szolidaritás

            Irán valóban elveszített egy megbízható és kifejezetten sikeres elnököt és egy külpolitikai zsenit, épp az elvesztésük mutatta meg, milyen sikeresek voltak. Fanyar irónia. Miután Aḥmadīnežād elnök alatt szinte teljesen elszigetelődtek, majd Trump alatt folyamatosan fennállt a nyílt háború veszélye, Ra’īsī megfordította a helyzetet.

            Még tartottak az elnöki helikopter keresés és mentési műveletei, amikor Oroszország és Törökország azonnal technikai segítséget nyújtott. De szinte azonnal Katar, Szaúd-Arábia és még – az egyébként Iránnal paranoiásan kritikus – Jordánia is minden lehető segítséget felajánlott. Miként az a Pakisztán is, amellyel pár hónapja Teherán szinte a háború szélére sodródott.

            Az igazi meglepetés azonban azután érkezett, hogy Ra’īsī halála bizonyosságot nyert. Tamīm katari emír személyesen vett részt a temetésen, ahogy Qays Sa‘īd tunéziai elnök is, aki ezzel az első tunéziai elnök volt, aki az Iszlám Köztársaságba látogatott. De magasrangú delegációk érkeztek Szaúd-Arábiából, az Emirátusokból, Ománból, Irakból, Pakisztánból és Algériából is, és még az egyiptomi elnök is személyes részvétnyilvánítást küldött. Mindez Irán hagyományos olyan szövetségein túl, mint Szíria, Libanon, a palesztin frakciók, a szana’ai kormány. Az itt felsorolt államok közül több is egy, vagy három napos állami gyászt rendelt el Ra’īsī halála miatt. Ez példátlan szolidaritás – főként az Öbölből – egy olyan országgal, amely alig pár éve nyíltan hirdetett ellenség volt minden szinten a legtöbb felsorolt országban.

            Ez mutatja igazán, hogy a Ra’īsī által meghirdetett “jószomszédi politika”, és a kínai közvetítéssel 2023 márciusában elért kiegyezés Szaúd-Arábiával igazi fordulópontot jelentett. Ez a változás kifejezett téma, döbbenet tárgya volt az arab médiában Ra’īsī temetése idején. Az az Irán, amit Ra’īsī maga után hagyott valóban élesen különbözött attól, amit alig pár éve átvett.

Az új jelöltek: akik lehettek volna

            A jelentkezési határidő a 14. iráni elnökválasztásra június 3-án zárult, és ezzel megszületett a lehetséges jelöltek első szűkebb listája. Az Őrök Tanácsának június 14-ig kellett megvizsgálnia a jelentkezők anyagait, ám messze határidő előtt, már június 9-én döntést is hozott. Ezzel megkezdődik a június végéig tartó igazi verseny, amikor is a választások első fordulóját tartják. Ha pedig akkor egyetlen jelölt sem nyeri el a szavazatok több mint felét, akkor július elején a két legtöbb szavazatot kapott jelölt között tartják a második fordulót.

            Előzetesen közel 80 jelölt regisztrálta magát, akik közül 10-15 komolyabb név volt, köztük négy nő. Ezek nagyjából fele pedig igazi esélyesnek tűnt.

            Az első komolyabb regisztráló induló az iráni parlament korábbi házelnöke (2008-2020 közt), ‘Alī Lārīğānī volt, őt befolyásos fivér egyike, akik közel hárman az iráni belpolitika jelentős szereplői. Lārīğānī 1997 és 2008 közt a Célszerűségi Tanács (a Legfelsőbb Vezető szűkebb közvetlen tanácsadó testülete) tagja volt, majd 2020 óta ismét az. 2005 és 2007 között az Iráni Legfelsőbb Nemzetbiztonsági Tanács titkára volt, ami egy kiemelt kül- és biztonságpolitikai poszt.

            2005-ben Lārīğānī indult az elnökségért és akkor harmadik helyen végzett. 2021-ben ismét jelöltette magát, de az Őrök Tanács akkor már nem hagyta jóvá. Ennek az eltiltásnak az oka sosem volt világos, de valószínűsítik, hogy részben annak tudható be, hogy egyre távolabb került a konzervatívabb köröktől, viszonylagos népszerűsége pedig gondot jelentetett volna Ra’īsī esélyeinek. Most azonban, hogy nincs egyértelmű preferált jelölt és nagyobb eséllyel indulhatott volna a reform tábor, akár versenyben maradhatott volna. Lārīğānī, aki eredetileg a Forradalmi Gárda tisztjeként szerzett nevet magának sokáig a konzervatív tömb meghatározó személyiségének számított, de annak technokrata, gazdasági liberalizálását pártoló szárnyába. Ő főleg a gazdasági szereplők, a bazár kereskedők és az üzleti élet szereplői körében népszerű, főként a nagyvárosokban. Minthogy a nemrég lezajlott parlamenti választásokon aggasztóan alacsony volt a részvétel, de a konzervatív tömb elsöprő többséget szerzett, ideális jelöltnek tűnt. Olyan alkalmas technokratának, köztes szereplőnek, akinek van népszerűsége és képes lehet az ország kormányát stabilan kezelni a mostani robbanékony regionális helyzetben.

            A második legvalószínűbb jelölt, aki talán a konzervatív körök legnagyobb támogatását bírja Moḥammad Bāqer Qālībāf, a Forradalmi Gárda egy másik korábbi jelentős alakja. Hosszú katonai és rendőri vezetői karrier után 2005-ben Teherán főpolgármestere lett egészen 2017-ig. Ezen a poszton azt a Maḥmūd Aḥmadīnežādot váltotta, aki 2005-ben lett a köztársasági elnök és poszt ezt a címet használta ugródeszkának az elnöki kampányhoz.

            Qālībāf először 2005-ben indult az elnöki posztért, de csak negyedik lett. 2013-ban ismét indult és sokkal nagyobb eredményt ért el, fő konzervatív jelöltként második lett Rōḥānī elnök (2013-2021) után. 2017-ben harmadszor is indult, de végül Ra’īsīt támogatva visszalépett. Ekkor volt népszerűsége csúcsán, de minthogy akkor Ra’īsī volt a fő konzervatív jelölt, megértette, hogy nem maradhat versenyben. Három évvel később azonban a parlament házelnöke lett, ahol idén újraválasztották. Ő a konzervatív tömb elkötelezett támogatója, de inkább a katonai vezetés és a Forradalmi Gárda embere, semmint a vallási vezetőké. Teheráni főpolgármesterként az újgazdag köröknek kedvezett, míg elnöki programja mindig inkább rendszerhű populista volt. Jelenleg ő számít a konzervatív tábor “biztonságos jelöltjének” és alkalmasabb is, mint a konzervatívok másik nagy jelöltje, Ğalīlī, ugyanakkor nincs igazi komoly programja az ország jövőjéről.

            A konzervatív oldalon Qālībāf igazi kihívója Sa‘īd Ğalīlī, a Célszerűségi Tanács tagja, ‘Alī Hāmeneī Legfelsőbb Vezető elkötelezett személyes híve.

            A ‘80-as években viszonylagos katonai karriert futott be, ekkor súlyosan meg is sérült. Karrier diplomata lett főként az amerikai és európai kapcsolatokra összpontosítva, majd Aḥmadīnežād alatt 2005-2007 közt külügyminiszter-helyettes volt. 2007-2013 közt az Iráni Legfelsőbb Nemzetbiztonsági Tanács titkára lett, ezzel pedig az atomtárgyalásokon az ország főtárgyalója. Ezzel azonban Aḥmadīnežād elnök konfrontatív politikájának lett a részese. 2013-ban indult az elnökségért és a Hāmeneīvel ápolt szoros személyes kapcsolatai miatt akkor a konzervatív erők legesélyesebb jelöltjének tartották, de csak negyedik lett. Ezt követően Rōḥānī elnök és annak megbékélési politikája éles kritikusa lett, de az atommegállapodás után háttérbe szorult. 2021-ben másodszor is indult és jóvá is hagyták, de végül ő is visszalépett Ra’īsī javára. Bár a rendszer megbízható és hűséges tagja, annyira sem bír világos programmal, mint Qālībāf.

            A konzervatív tábor utolsó “nagyágyúja” Maḥmūd Aḥmadīnežād korábbi elnök (2005-2013), aki azt megelőzően Teherán főpolgármestere volt.

            Sok tekintetben Aḥmadīnežād az “iráni álom” terméke, egy nagyon szerény körülmények közül jövő ember, aki sok szorgalommal és kitartással fokozatosan jutott feljebb. Komoly és tartós támogatottságot szerzett főként a vidéki és alacsony jövedelműek körében mint egy szerény, őszinte, de határozott és elszánt politikus. Sikeresen alakította ki magáról az “egyszerű emberek védelmezője” képét, amit gondosan ápol. Igazi szerencséje 2005-ben volt, amikor viszonylag ismeretlen jelöltként a második helyen futott be a korábbi elnök, Rafsanğānī után, aki viszont annyira népszerűtlen volt, hogy Aḥmadīnežād hatalmas győzelmet aratott a második fordulóban. Az a konfrontatív “erős ember” politika azonban, amit behozott elszigetelte Iránt, a gazdaság rossz kezelése pedig főként a városokban tette népszerűtlenné. A 2009-es választások, amit ugyan megnyert, hatalmas botrányt okoztak, felmerült a választási csalás és a szavazatlopás is, ami kirobbantotta a reform táborból a “Zöld Forradalmat”.  Bár végül sikerült elfojtani, ez volt az Iszlám Köztársaság máig legnagyobb belpolitikai válsága.

            Még jobban elszigetelte magát, amikor megpróbálta megtörni az iráni politika reformista-konzervatív kettősségét és egy saját harmadik tábort próbált építeni. Ez a nacionalista és iszlamista ideológiákból gyúrt halmaz főként a vidéki lakosságra épített, de végül csak azt érte el, hogy mindkét nagyobb tábort elidegenítette. A 2011-es ún. “Arab Tavaszt” lelkesen felkarolta, annak ellenére, hogy az államvezetés jelezte, ez káros az iráni érdekeknek a térségben. Így végül elnöksége utolsó szakaszában szinte eltiltották a külpolitikától. Elnöksége után próbálta megnyerni a Legfelsőbb Vezető személyes támogatását, eddig sikertelenül. 2017-ben és 2021-ben is jelöltette magát az elnöki posztra, de az Őrök Tanácsa nem hagyta jóvá.

            Aḥmadīnežād az iráni politikai színtér egyedi figurája. Sokkal jobb hírnevet szerzett – bizonyos körökben – külföldön, mint otthon, éles, sokszor nyers stílusával hatalmas károkat okozott Irán nyugati és regionális kapcsolatainak, nagyon sötét múltat hagyott maga után, de szívósságával annak ellenére fennmaradt a színen, hogy a politikai elitben szinte semmilyen támogatottsága nincs. Nem meglepetés, hogy idén sem hagyták jóvá. Merthogy egy annyira kiszámíthatatlan, ellenőrizhetetlen személy, egy kockázat, aki veszélyeztetné Irán minden az utóbbi három évben elért eredményét.

            A reform tábor fő jelöltje a korábbi bánya- és iparügyi miniszter, majd elnökhelyettes Esḥāq Ğahāngīrī volt. Egy szinte semmi komolyabb katonai múlttal nem bíró személy.

            Ğahāngīrī első miniszteri beosztását még a népszerű reformista Hātamī elnök (1997-2005) alatt szerezte, majd 2009-ben a reformisták kampányán dolgozott. 2013-ban Rafsanğānī korábbi elnök kampányfőnöke lett, majd annak eltiltása után Rōḥānī stábjához csatlakozott és két cikluson át a köztársasági elnök első helyettese volt. 2017-ben taktikai okokból jelöltette magát az elnöki címre, hogy növelje Rōḥānī esélyeit, majd aztán visszalépett. 2021-ben ismét indult, mint a reform tábor legvalószínűbb jelöltje, de az Őrök Tanácsa, valószínűleg, hogy ne okozzon gondot Ra’īsīnek, nem hagyta jóvá. Ahogy idén sem. Jól képzett és konfliktus kerülő szakember, de olyan, ami mindig nála nagyobb emberek tanácsadója, segítője volt, nem annyira egyszemélyi vezető.

            Volt pár további, kevéssé jelentős reformista jelölt, de végül közülük egyedül Mas‘ūd Pezeškiyān maradt versenyben.

            Pezeškiyān hivatása szerint szívsebész, korábban Hātamī elnök alatt 2001-2005 között volt egészségügyi miniszter, illetve parlamenti képviselő volt. A mai államrend számos konzervatív szabályozásának nyílt kritikusa, ami a nők helyzetét, a kisebbségeket, vagy a politikai életet illeti és egy sor hasonló szintű politikus alkotta csapat veszi körbe. Ugyanakkor nincs komoly támogatottsága, vagy olyan karizmája, ami össze tudná fogni a reformistákat. Nem látszik egyelőre az sem, hogy világos programja lenne az olyan központi kérdésekről, mint a külpolitika, vagy az atomkérdés. Ez az első elnökjelöltsége.

            Érdekes jelenség, hogy idén négy női parlamenti képviselő is jelöltette magát, mind konzervatív színekben. Közülük Zohre Elāhiyān keltette a legnagyobb feltűnést. A hölgy orvos, korábban a parlament nemzetbiztonsági bizottságának volt a tagja és a 2022-es tüntetések során minden tüntető szigorú megbüntetését követelte. Röviddel azelőtt, hogy az Őrök Tanács közzé tette volna a jóváhagyott jelöltek listáját hivatalosan visszalépett.

            Az látszik, hogy az utóbbi pár elnökválasztás több neves jelöltje regisztrálta magát, de csak két komolyabb konzervatív és egy kevéssé jelentős reformista jelöltet hagytak jóvá. Ugyanakkor csak egyetlen klerikális jelölt van, aki nem is tartozik a nagy nevek közé. Ő Moṣṭafā Pūr-Moḥammadī, aki korábban több miniszteri és biztonsági pozíciót is betöltött. Neki is ez az első jelöltsége.

            Ez nem csak azért fontos, mert a most elhunyt Ra’īsī elnök is kiemelt vallási vezető volt, hanem mert az Iszlám Köztársaság eddig 8 elnöke közül 5-öt a klérus adott. A másik három civil elnökből egyet, Abū l-Ḥasan Banī Ṣadrt (1980-81) leváltották, egyet, ‘Alī Rağā’ī-t beiktatása után alig egy hónappal merénylet ért, és csak egy, Maḥmūd Aḥmadīnežād szolgált végig két teljes egymás követő mandátumot. Most azonban megint az a valószínűbb, hogy Irán polgári elnököt választ.

            Ebben az a figyelemreméltó, hogy Ra’īsīt számos forrás úgy emlegette, mint a valószínű következő Legfelsőbb Vezető, aki a második mandátuma után átvehetné az Iszlám Köztársaság vezetését az akkora már 90 év fölött járó Hāmeneī-től. Ugyan ezt hivatalosan egyetlen iráni hivatalos fél sem erősítette meg. A feltevés az volt, hogy Ra’īsī az elnökséget használja ugródeszkának az ország legmagasabb posztja elérésére.

            Minthogy Irán valószínűleg most nem klerikális elnököt választ, vagy ha mégis, nem a klérus legelső vonalából, a következő elnök valószínűleg nem további előrelépésre használja majd a pozíciót. Ha Ra’īsī kapcsán a feltevések igazak voltak, akkor ez azt jelenti, hogy eddig a felső vezetés még nem találta meg Hāmeneī lehetséges utódát. Erre vagy további négy évet kell várni, vagy a következő elnök csak egy ciklust tölt ki egyfajta ügyvezetőként, vagy a következő Legfelsőbb Vezető nem egy korábbi elnök lesz. Aminek lett volna némi értelme, hiszen Hāmeneī is közvetlen elnöksége után lett államfő, tehát születhetett volna egy új “tradíció”.

Ki maradt? Mi várható?

            Az Őrök Tanácsa június 9-i döntésével csak 6 jelöltet hagyott jóvá. Qālībāf és Ğalīlī mellett a konzervatív oldalon maradt ‘Alī Reẓā Zākānī mostani teheráni főpolgármester, valamint Amīr Ḥosseyn Qāẓīzāde, a Veteránok és Mártírok Alapítvány elnöke, jelenlegi elnökhelyettes.  Reform oldalon pedig egyedül Mas‘ūd Pezeškiyān.

            Velük szemben egyetlen vallási elöljáró, Moṣṭafā Pūr-Moḥammadī áll, akinek tekintélyes vallásjogi és közigazgatási tapasztalata van, szolgált belügyminiszterként és igazságügy-miniszterként, volt ügyész, de a hírszerzési minisztériumban áll a kémelhárítási részleg élén is. Bár ez az első jelöltsége és nem tartozik a “nagy nevek” közé, 64 évesen még viszonylag fiatal, így ő is lehet a “megfelelő” jelölt.

            Érdekes, hogy olyan nagy nevek hullottak ki, mint Lārīğānī, Ğahāngīrī, vagy a legkevésbé meglepő Aḥmadīnežād. Még ‘Abd ol-Nāṣer Hemmatī korábbi központi bank igazgató is kiesett, aki az előző választásokon a gesztus értékű reformpárti jelölt volt.

            Három forgatókönyv tűnik valószínűnek. Az első esetben az elit hamarosan döntést hoz, hogy Qalībāf és Ğalīlī közül melyikük a hasznosabb, majd Zākānī és Qāẓīzāde visszalép annak javára. Ebben az esetben a valószínű nyertes Qalībāf lesz.

            A másik lehetőség, hogy az egyetlen mollah nyer majd, miközben a többi konzervatív jelölt közt megoszlanak a szavazatok. Így a klerikális köztársasági elnökök gyakorlata folytatódna, és Pūr-Moḥammadī az iráni belpolitika érdekes szereplőjévé válna.

            A harmadik lehetőség, ami messze messze a legvalószínűtlenebb, hogy a reformista tömb csak azért, hogy megmutassa elégedetlenségét – ami már a parlamenti választások alacsony részvételén is látszik – tömegesen leszavaz Pezeškiyān-ra. Ez azonban, bármilyen valószínűtlen is legyen, nem jelentene áttörő fordulatot, mert a parlamentben olyan elsöprő többsége van a konzervatívoknak, ami az új elnököt erősen  beszabályozhatja.

            Bárhogy alakul is, a mostani körülményeket látva, a következő választások bizonyosan érdekesek lesznek, de szinte biztosan jó ideig Ra’īsī stábja marad a kulcspozíciókban. A legfontosabb ugyanis a stabilitás.