Október 1 éjjel Tel-Aviv hivatalosan bejelentette a szárazföldi offenzíva megindítását Libanon ellen. Ezzel megkezdődött a nyílt háború, ami más hónapok óta várható volt, a Ḥizb Allah legtöbb vezetőjének szeptemberi meggyilkolása után pedig érhetően nagyon közel volt. Ezzel pedig az a regionális háború, ami 2023. október 7-én vette kezdetét második nagyobb szakaszába lépett, az izraeli összpontosítás Gázából északra került át, hogy megtörtje Libanont. Ami minden jel szerint nem is lesz az utolsó szakasz Netanyahu kormányának haditervében, sokkal inkább egy Szíriára, sőt még azon is túlra kiterjedő akció bevezetése.
A Ḥizb Allah legtöbb katonai és szellemi vezetőjének meggyilkolása után Tel-Aviv biztosra vette, hogy eljött a megfelelő idő a szárazföldi akcióra, mielőtt még a Libanoni Ellenállásnak lenne ideje újraszervezni magát, megválasztani új vezetőit és komoly támogatást kapna Irántól és Szíriától. Úgy tűnt, hogy egy új helyzetet lehet teremteni, nemcsak Libanonban, de az egész térségben. Ahogy Netanyahu fogalmazta: “Új Közel-Keletet teremtünk”.
Ez a hadművelet azonnal elakadt, hiszen az első napon nem történt semmi, majd még aznap este az iráni Hű Ígéret 2 hadműveletben az izraeli rezsim az eddigi legnagyobb válaszcsapást kapta. Ez meglepő eltökéltségét és precizitást mutatott az iráni állam részéről, amiről sem Washington, sem Tel-Aviv nem hitte, hogy meg merne, vagy egyáltalán meg tudna kockáztatni egy ilyen csapást. Tévedtek. Azóta pedig, bár azóta is elemzik az iráni csapás eredményeit és Tel-Aviv pusztító reakcióval fenyeget, az izraeli szárazföldi erők minden kísérlete Libanonban súlyos vereséget szenvedett. Közel két hét után Tel-Aviv egyáltalán nem tudott előretörni a határtól, miközben egyre nagyobb veszteségeket szenved, pont a legjobb elit csapatai közt. A problémái pedig egyre csak gyűlnek, hiszen mostmár nemcsak a Ḥizb Allah szélesítette ki rakétacsapásai körét, hanem az Iraki Ellenállás és Jemen is egyre többször tudott csapást mérni a palesztin területek mélyén.
A patthelyzettel együtt, mivel nincs módja előretörni Libanonban és egyelőre nem találja a módját, hogy vágjon vissza Iránnak, a Libanon elleni bombázás a polgári lakosság elleni óriási pusztítással egyre bővül. Miközben pedig a Netanyahu kormány a lehetőségeit mérlegeli és várja az amerikai elnökválasztás végeredményét – nagyobb támogatást remélve – egy nagyon veszélyes új irányvonal kezd kirajzolódni. Egy változás a háború narratívájából, ami az egész térségre felekezeti viszályt próbál erőltetni.
Megkezdődtek a szárazföldi hadműveletek
Rögtön azután, hogy az izraeli vezetés október 1-én elhatározta, hogy szárazföldi műveletet indít Libanonban, a várakozás az volt, hogy az izraeli erők azonnal átlépik a határt. A feltételezés az volt, hogy a lehető leghamarabb áttörnek a határ keleti végén, hogy elérjék a Litani-folyót Kiryāt Šmūna településen át Katar Kilā-nál, ezzel elvágva Dél-Libanont északról és fokozatosan megszállva azt. A várakozás az volt, hogy mint 2006-ban, a Ḥizb Allah be fogja engedni az izraeli erőket egy darabig, majd idővel leköti őket. Főként azért, mert a határszakaszt az utóbbi egy év során hevesen bombázták, vagyis feltételezhetően nem maradtak megerősített állások a határövezetben és az izraeli erőket így nehéz lesz meglepni. Azonban az első napon nem történtek összecsapások. Majd azon az estén Irán masszív légicsapást mért ami a következő napra meggátolt minden akciót, hiszen Tel-Avivnak ki kellett értékelnie az elszenvedett károkat, amiket nagy erővel próbált takarni.
Az igazi összecsapások csak október 3-án kezdődtek meg ‘Adiysa és Katar Kilā felé, de azonnal visszaszorították őket, a Ḥizb Allah erői csapdába csalták az izraeli erőket. Azóta egészen október 12-ig az izraeli csapatok egyáltalán nem voltak képesek elfoglalni semmit Libanonból, elszórtan pár helyen törtek be, hogy képeket készítsenek, majd azonnal visszaszorították őket. Ez a szakasz annyira sikertelen volt, hogy október 8 óta a határ nyugati részére összpontosítottak an-Nāqūra-nál, ahol követelték az ENSZ békefenntartóinak kivonását, sőt még bombázták is őket. De egyelőre ez sem hozott változást.
A Ḥizb Allah csapatai nemcsak a terepet ismerik kiválóan és mutattak meglepő ellenállást a vezetők megölése után, de sikeresen kötötték le az izraeli erőket a gyülekezési pontok folyamatos bombázásával a határ mentén. Ahogy pedig az izraeliek folyamatosan bombázzák a hátországot a határok mögött, a Ḥizb Allah is elérte, hogy szinte az összes telepet ki kellett üríteni északon. Lényeges azonban, hogy ez a patthelyzet úgy állt fel, hogy az izraeli erők legjobb elit alakulataikat használják. Amik egyre jobban kezdenek felbomlani, amire már a kiszivárgott belső jelentések is utalnak. Nincsenek megbízható információk a Ḥizb Allah veszteségeiről, de október 12-ig az izraeli csapatok legalább 30 halottat és több mint 100 súlyos sérültet könyveltek el.
Egyidőben azzal, hogy az izraeli bombázások egyre sűrűbbek Bejrút és az al-Biqā‘-völgy ellen, a Ḥizb Allah is fokozta a Haifa és Ṣafad elleni csapásaitól és most már Tel-Avivot is lövi. Egy a Ḥizb Allah által nemrég közzétett videó azt mutatja, ahogy felderítő drónjuk Haifa fölött jár és mutatja az új várható célpontokat. Mindez a mozgalom új programjának része, azaz Tel-Aviv Bejrútért, falu faluért, város városért. Vagyis a hivatalos izraeli cél, elénk az északi telepek lakóinak biztonságos visszatérését nemhogy nem lehet a közeli jövőben elérni, hanem hamarosan egy még nagyobb menekülthullám indul majd meg Haifából.
Az iráni rakétacsapás. Pusztító akció, vagy csak “tűzijáték”?
Október 1-én éjjel az Iráni Forradalmi Gárda Rakéta Erői 150 és 200 közötti számban lőttek ki rakétákat izraeli katonai célpontokra Hű Ígéret 2 fedőnévvel. Ezúttal a drónokat mellőzték és nagyrészt modern Fattāḥ hiperszonikus rakétákat használtak. A célpontok katonaiak voltak, kerülve a polgáriakat. Ezek a bejelentések szerint három légitámaszpont voltak, a Nevatim bázis, a Tel Nof bázis és a Hatzerim támaszpont. További fő célpont volt továbbá a Moszad központja Galilot-ban, Tel-Aviv egyik elővárosában, ami szintén találat ért.
Az egyik videó, ami mutatja hogyan záporoztak a rakéták a Nevatim támaszpontra
Bár ezek mellett, és nyilvá nem véletlenül ‘Asqalānban a fő gáztermelő platformokat is találat érte, ami az első világos jelzése, hogy Irán nagyon komoly károkat tud tenni az energiahálozatban.
Videó mutatja, hogyan találták el az iráni rakéták a gázkitermelő létesítményt ‘Asqalānban, ami az izraeli rezsim földgázkészletének döntő többségét adja
A korábbi izraeli atrocitásokra adott iráni válaszcsapás sikerességét azóta is erősen vitatják. Irán állítása, hogy a rakétát több mint 90%-a célt ért és komoly károkat okoztak az összes támaszponton. Azt is állítják, hogy a Nevatim támaszponton több F-35-ös vadászbombázót is megsemmisítettek. Tel-Aviv már a csapás után azonnal kijelentette, hogy nem voltak áldozatok és semmilyen kar nem esett, az iráni rakéták javát már a levegőben lelőtték.
Egyes arab források, főként az Iránnak szkeptikusak azonnal azt állították, hogy csak szemfényvesztés történt, “tűzijáték”. Nagyon hasonló eredményekre jutott számos nyugati csatorna is, fokozatosan elismerve, hogy bizonyos károk ugyan estek, mint például egy palesztint megölt a lehulló törmelék, de az akció alapvetően teljes csőd volt és semmit sem ért el.
Ami azonban nagyon is kétségessé teszi ezeket és az izraeli állításokat, azok nem a végül a nyugati sajtóban megjelent és kielemzett képek a Nevatim támaszpontról, hanem, hogy a támadás után több mint 24 óráig ún. digitális köd volt a bázisok fölött. Ezt végy bizonyos részecskék kiszórásával lehet elérni a célpont fölött kis magasságban, szinte elvakítva a műholdakat, ami nagyon drága és nehezen megoldható művelet, vagy a nyilvánosan elérhető műhold szolgáltatókat szólítva fel, hogy takarják ki a képeket. Ez esetben az utóbbi a valószínű.
Annak oka, hogy az izraeli rezsimje miért takartatta ki a képeket elég világos. Mivel nagyon sok videó jelent meg, amik világosan mutatták, hogy rakéták csapódnak a támaszpontokba, a “semmi sem történt” verzió tarthatatlan lett, de a károk tudatában időre volt szükség, amíg “megmagyarázhatóra” pofozzák a bázisokat. Ez a verzió sokkal jobban egybevág azzal, hogy F-35-ösök sérülhetnek meg. Arra, hogy az iráni csapás nagyrészt sikeres volt Washington és az izraeli vezetés dühéből is lehet következtetni, amik hatalmas megtorlást ígértek, de egyelőre nem mertek támadni.
Túl azon hogy pontosan hol értek földet, teljesen nyilvánvaló, hogy a rakéták igen nagy számban elérték az izraeli haderőt és Tel-Avivot. Az is teljesen világos, hogy Irán jóval nagyobb hullámot is küldhetett volna. Ami bizonyítja, hogy a híres izraeli légvédelmi rendszer messze nem olyan tökéletes, mit állítják, és a masszív amerikai segítség ellenére is az izraeli haderő sebezhető.
Az időzítés és a több tucatnyi videó a becsapódásokról nagyon sikert jelentett Iránnak, még ha az izraeli haderőre gyakorolt konkrét hatás kicsi is lenne. Merthogy Teherán megmutatta, hogy mer is és képes is fellépni. Pont akkor, amikor Tel-Aviv be akart masírozni Libanonba, fokozta támogatását. Minden egyes nappal, amikor Tel-Aviv csak ígérgeti a választ, de nem tesz semmit, ami eddig nem volt szokása, Irán megítélése folyamatosan javul.
Vallásháború
Amióta a szárazföldi akció megindult Libanon ellen és főként az iráni Hű Ígéret 2 után az izraeli narratíva egyre világosabb fordulatot vett. Részben azért, hogy a Gázával kezdett és most Libanonra is kiterjesztett háborút magyarázza, de azért is, hogy annak új keretet adva hárítsa a nyomás egy részét és jobban illeszkedjen Netanyahunak a gázai háború előtti terveihez. Aminek lényege az volt, hogy igen hamarosan az öbölállamok Szaúd-Arábiával az élen normalizálni fogják kapcsolataikat Tel-Avivval, egy új gazdasági együttműködés jön létre, ami hosszútávon biztosítja az izraeli rendszer fennmaradását és ezzel a térségben minden ellenállás jelentéktelen és elszigetelt lesz.
A 2023. október 7-én kezdődött háború ezt az irányvonalat ásta alá. Először is maga a háború miatt, ami ismét bizonyítja a palesztin kérdés megoldása egy nagyarányú regionális normalizálással és egy látszat alkuval nem fenntartható, hiszen azt a palesztinok elutasítják. Másodszor a háború brutalitása miatt, ami hivatalosan immár közel 43 ezer palesztin életet követelte Gázában, ám a neves Lancet orvosi szaklap már júliusban arról írt, hogy ez a szám akár 186 ezer halottat is elérhette már. Harmadszor pedig pont az izraeli kabinet tagjainak gyakori nyilatkozatai miatt, melyek szerint Gáza lakosságát teljesen fel akarják számolni és a szomszédos országokba űzni. Ami érthetően komoly aggályokat okozott a szomszédos arab országoknak, még azoknak is, amelyek hivatalos kapcsolatokat ápolnak Tel-Avivval.
Ilyen körülmények között teljesen lehetetlen lett az öbölállamok, még a Netanyahu tervét egyébként fontolóra vevők számára is, hogy kapcsolatokat építsenek ki Tel-Avivval. A felháborodás, de még inkább a jól előrelátható diplomáciai következmények miatt egyik kormány sem karolhatta fel a tervet hivatalosan, még a nagy amerikai nyomás ellenére sem.
Ez kettős dilemmát okozott. Hogyan lehet lezárni a háborút nyerési stratégia nélkül, mégis minden ellenállás megtörve a térségben, illetve hogyan lehet új életre kelteni a korábbi terveket, amikor a politikai környezet ezt teljesen lehetetlenné teszi?
Az új narratíva már a nyáron megjelent, a Libanon elleni akciók várható közeledtével már nagy lendületet kapott, de igazán az iráni rakétatámadás után lett fő vita elem. Ez az új izraeli narratíva, amelyet a médiában befolyásos támogatói és a Tel-Avivval baráti országokba küldött képviselői útján sugároznak újrafogalmazta a mostani eseményeket, és hogy mi várható. Teljesen átlépve a palesztin kérdést és a gázai háborút, mint “lezárt kérdéseket”, vagy “igazságos visszavágó háború”, a jelenlegi háborút olyan környezetbe állította, mely szerint Tel-Aviv nemcsak a szélsőségesek ellen harcol, hanem valójában az egész térséget fenyegető síi tömbbel szemben. Így tehát arra van szükség, és az amerikai diplomáciának is arra kell összpontosítania, hogy egy új szövetségi tömböt hozzon létre a Közel-Keleten a “Nyugat” – elsősorban az USA -, Tel-Aviv és a szunni világ között ami a térségre jelentett síi erők veszélyét felszámolná. Vagyis az izraeli erők Libanonban csak azért harcolnak, hogy megtörjék a Ḥizb Allaht, visszavágjanak Iránnak a rakétatámadás után megbénítva azt, majd fokozatosan felszámolva minden fenyegetést Szíriában, Irakban, Jemenben, vagy bárhol máshol, ahol az jelentkezne. Ezzel az izraeli hadsereg “szívességet tenne” a kijelölt új szövetségeseknek – döntően szunni országoknak – az Öbölben, akiket aggaszt Irán növekvő befolyása és atomprogramja, egy erős szövetséggel pedig biztosítható, hogy ez a veszély több ne jelentkezzen. Minthogy pedig Tel-Aviv játszotta a döntő szerepet ebben, “természetesen” vezető szerepet kapna az új tömbben, amit a Netanyahu által már korábban felvázolt gazdasági partnerség fogna össze. Tetszetős, de több sebből vérző felfogás.
Ez az új beszédpanel nemrég teljesen világossá vált. Nemcsak a Szíria elleni egyre gyakoribb támadásokkal, amelyek már kifejezetten polgári célpontokat kezdek célozni Damaszkuszban és orosz pozíciókat a tengerparton, hanem az izraeli 14-es csatorna október 8-i híradójában ki is mondták.
A képen látható célpontok balról jobb felé as-Sayyid ‘Alī Hāmeneī iráni Legfelsőbb Vezető, az Iráni Forradalmi Gárda Jeruzsálem Erőinek parancsnoka, Esmā‘īl Qaānī, a Ḥamās katonai vezetője Gázában, Yaḥyā Sinwār, a Ḥizb Allah főtitkárhelyettese, Na‘īm Qāsim, a jemeni Anṣār Allah Mozgalom vezetője, as-Sayyid ‘Abd al-Malik al-Ḥūtī és ‘Alī as-Sīstānī iraki nagyajatollah. Ez nem csak azt mutatja, hogy kiket tekint az izraeli rendszer fő ellenségeinek, akiket meg akar gyilkolni hamarosan, hanem a Tel-Aviv által tervezett következő akciók körét is. Elpusztítva a Ḥamāst Gázában, vele pedig minden palesztin ellenállást, megtörve a Ḥizb Allaht és elfoglalva Libanon egy nagyobb részét, megtörve az al-Ḥūtī Mozgalmat Jemenben – csalogatva Szaúd-Arábiát is, hogy lépjen fel -, megölve az iráni állami és katonai vezetőket és ami a legérdekesebb, meggyilkolva az egyik legnagyobb síi vallási méltóságot, Irak egyetlen nagyajatollahját. Érdekes azonban, hogy szír célpont nem szerepelt a képen. Az utolsó célpont, as-Sīstānī nagyajatollah kifejezetten beszédes jel.
Az immár 94 éves as-Sīstānī nagyajatollah, bár az egyik legnagyobb síi vallási méltóság, nem különösebben közel az iráni államhoz, vagy annak központi ideológiájához és bár egy konzervatív és hazafi személy, kifejezetten békés felfogásához ismert. Nem része az Ellenállás Tengelyének. Nagyon világos álláspontot képviselt az elejétől fogva a Gáza és Libanon elleni háború kapcsán, a palesztinok és a libanoniak megsegítésére hívott fel, nem egy katonai személyiség. Ugyan minden iraki síi közösség fölött van befolyása, nem kifejezetten áll közel az Iraki Iszlám Ellenálláshoz. Annak, hogy őt is a listára tették, semmilyen katonai oka nincs, sokkal inkább az a szerep, hogy felekezeti érzelmeket korbácsoljon fel, mintha ez a háború csakis a síi világ és annak vezetői ellen zajlana. Csakhogy ez az emléket hamar darabjaira hullik. Először is Yaḥyā Sinwār, mint a palesztin lakosság döntő többsége és az egész Ḥamās is, szunni. Szintén nem központi tagja az Ellenállás Tengelyének. Maga a Ḥamās sem az, mégha a gázai háború és általában véve a palesztin kérdés egy táborba is állítja őket. Hogyan indulhatna tehát “vallásháború” a “síi elnyomás ellen” elsősorban egy szunni csoport és egy döntően szunni lakossággal harcolva, amely mostanra minden muszlim közösség számára központi kérdés?
Maga az egész felfogás, hogy Tel-Aviv vezetne egy regionális háborút az állítólagos síi terjeszkedés ellen, amihez a szunni államok csatlakozhatnak, vagy legalábbis belenyugodhatnának és hálásak lehetnek érte egy mélyen hibás gondolat. Az azonban igaz, hogy Nyugaton, ahol a Közel-Keletről gyengék az ismeretek, jól eladható. Mindez idáig nyolc arab állam ismerte el az izraeli államot. Mauritánia 2010-ben minden kapcsolatot megszakított vele és felmondta az elismerést, a Szudánra kényszerített egyezményeket hivatalosan sosem ratifikálták és sosem lett belőlük semmi, és bár Oslóban a Palesztin Állam elismerte Izraelt, ennek legalitása most nagyon gyenge lábakon áll. Marad tehát őt arab ország, ami hivatalos kapcsolatokat ápol Tel-Avivval. Marokkó, Egyiptom, Jordánia, az Emirátusok és Bahrein. Ezek szunni államok, kivéve Bahreint, melynek lakossága szinte teljesen síi, igaz egy szunni vezetés alatt. Másképp nézve a világos összesen négy síi többségű ország van, Azerbajdzsán, Irak, Irán és Barhrein, melyből kettőnek van diplomáciai kapcsolata Tel-Avivval, vagyis nagyobb részének, mint összességében a szunni világnak.
A célpontok felől nézve, Libanonnak valóban van egy komoly síi közössége, de az ország annyira sokszínű felekezetileg, hogy egyiknek sincs világos többsége. Jemen egy többségében szunni ország. Irak dömtően síi, de a kormánya nem. Szíria esetében felhozható, hogy vezetése síi – bár egy az iráni és iraki felekezettől nagyon különböző ág -, de a lakosság többsége szunni, ahogy a palesztinok többsége is. Vagyis miközben ez a síi elnyomás elleni vallásháború” főként szunnikat támadna, illetve az izraeli megszállást szintén elutasító keresztényeket Libanonban, vajon kiterjedne Bahreinre is?
Mindez vad ötletek tákolmánya, ami nyilvánvalóan csak azt a célt szolgálja, hogy mostani háborút, amit Tel-Aviv folytat minden ellenállás és a palesztinoknak nyújtott minden támogatás ellen úgy állítsa be, mint regionális küzdelmet, amiben Tel-Aviv nincs egyedül, a háború tehát kiterjeszthető és a korábbi tervek feléleszthetőek. Mindez nyilvánvalóan Jordánia, Egyiptom és az Öböl vezetésének gyanakvására játszik, nem is annyira a síik, hanem kifejezetten Iránnal szemben. Ami Tel-Aviv fő aggodalma is már évtizedek óta, és ez az aggodalom az együttműködés fő alapja Egyiptommal és Jordániával.
Ennek a stratégiának a lényege egyáltalán nem új, csak újrafogalmazták. Még az ‘50-es években, amikor a legtöbb arab ország – és egy komoly része még csak nem volt független ekkor – társadalmi és politikai viszonyai nagyon képlékenyek voltak, az izraeli ideológia azzal csábította a kisebb muszlim felekezeteket, főként a drúzokat és az alawikat, hogy a szunni többi világ fenyegetést jelent rájuk. Vagyis csakis egy erős zsidó állam, egy másik vallási “kívülálló” érheti és védheti meg őket. Tel- Aviv tehát ezekre a szeparatista képzetekre játszott rá. A hangnem a ‘70-es évek végén változott meg egészen a ‘90-es évekig Libanonra koncentrálva, azt vetve fel, hogy Libanont, mint alapvetően kereszténynek megalkotott államot hamarosan felfalják a muszlimok. Így tehát a zsidóknak és a keresztényeknek együtt kell küzdeniük ezen fenyegetés ellen, hiszen csakis ők, a térség egyedül nem muszlim lakói érthetik meg egymást. Ennek célja az volt, hogy stabil helyi támogatást nyerjenek a megszállásnak. Ami komoly részben működött is, még Dél-Libanoni Hadsereg is létezett, amíg 2000-ben össze nem omlott. Még 2006-ban is, amikor az izraeli erők megtámadtak Libanont, Tel-Aviv erősen próbálta feltámasztani ezt a kapcsolatot, bár teljes kudarcot is szenvedett. Most pontosan ugyanezt a gondolatot csomagolják újra, mintha Tel-Aviv készülne “megmenteni” a szunni világot a síi veszélytől, ami nemcsak az előző verzió teljes feladása, hanem meg nagyobb ellentmondásokat is tartalmaz annál.
Az ötlet ezzel együtt is nagyon veszélyes, mert valóban válthat ki felekezeti feszültségeket, főként a legszélsőségesebb szunni elemeket – mint a gázai háborútól érdekes módon magát távol tartó Dā‘iš – vonzva és bizonyos szunni politikai vezetőknek is lehet tetszetős. Az igazi veszély az, hogy már előrevetíti Tel-Aviv kísérleteit, hogy a térségben teljes felekezeti káoszt váltson ki, aminek közepette visszavonulhat, rendezheti sorait és az öbölállamokat támogatással és védelemmel csábíthatja.
Egy regionális háború kilátásai
Pont a mostani izraeli vezetés nagyon szorult helyzete miatt a mostani konfliktus a túlélésről szól. Amint erre már korábban is rámutattunk. A helyzet nagyban idézi a 2006-os Libanon elleni háborút. Akkor a Bush kormányzat jelezte folyton terveit az “Új Közel-Keletről”, mely szerint az amerikai-izraeli dominancia alatt alakítanák ki. Amikor Szíriát 2005-ben kiszorították az országból és a keresztények között még volt némi vonzereje egy izraeli gyámság alatt létező Libanonnak. Ez végül összeomlott, mivel az akkori Olmert kormánynak sokkal nagyobb belső gondjai voltak és enm látta értelmét egy más elakadt háború folytatásának. Az akkor egy döntően amerikai program volt.
Ma a helyzet nagyon hasonló, amikor Netanyahu beszél “Új Közel-Keletről”, most izraeli-amerikai dominancia alatt. Csak most pont az amerikai vezetés kevésbé lelkes. Nemcsak a hamarosan következő választások miatt, amik alááshatnák ezt a programot, hanem mert egyik jelölt sem egyértelmű támogató, nincs világos képük a Közel-Keletről, hogy ott nagyon kétes előjelekkel ismét nagyobb háborús kalandba vágnának, amikor már rég máshova kellene összpontosítaniuk erőiket.
Lényegesen megváltoztak a viszonyok. Irán ma már messze nem olyan elszigetelt, mint volt 2006-ban, sokkal stabilabb kormányzati vezetése van, katonai képességei hatalmasat fejlődtek. Tagsága a BRICK-ben, stratégiai partnersége Kínával és az egyre mélyülő gazdasági és katonai partnersége Oroszországgal mind együtt sokkal stabilabbá teszik Iránt, mint volt 2006-ban és sokkal több szövetségese is van a térségben. Ami pedig fontosabb, a 2023 márciusában Kínában aláírt iráni-szaúdi kiegyezés egyre jobban tartalmat nyer. Teherán ma már nem az elsőszámú ellenség az Öböl szemében, több itteni országnak is kiváló kapcsolati vannak már vele. Pezeškiyān elnök október 3-i látogatása Dohába – vagyis pont a Hű Ígéret 2 hadművelet után -, ahol a GCC legtöbb vezetőjével találkozhatott már jól mutatta ezt, amikor egy regionális háború küszöbén Ibn Farḥān szaúdi külügyminiszter is arról beszélt, hogy ideje “hátat fordítani a különbségeknek”. ‘Arāqčī iráni külügyminiszter október 8-án járt Rijádban, ahol nagyon baráti hangot ütött meg, ami viszonzásra is talált.
A Rijád és Teherán közti versengés persze még nem tűnt el és lehetnek olyan hangok az Öbölben, hogy talán nem olyan nagy baj az, ha Irán jelentősen meggyengül. Egy regionális háború támogatáshoz viszont már nincs nagy lelkesedés. Ami azonban nem jelenti azt, hogy Tel-Aviv ne próbálkozna meg vele, mert számára a tét hatalmas.