Immár közel két éve tart, hogy Libanon történelmének egyik legmélyebb politikai és gázdasági válságának megy keresztül. Figyelemreméltó teljesítmény, ami még libanoni polgárháború véres káoszát is felülmúlja. A ‘70-es években kitört háború kétségtelenül véresebb és zavarosabb volt, ám akkor Libanont viszonylag erős szomszédok vették körül, amik a mögöttük álló nagyhatalmakkal együtt mind itt akarták növelni befolyásukat és támogatták helyi szövetségeseiket.
Ezúttal azonban az egész térség válságban van. Szíria épp csak lábal ki az ellen indított hosszú és véres háborúból, ahogy Izrael is belső válsággal küzd és kudarcokat szenved a térségben.
Libanon ismét kiemelt mező a régió sakktábláján. Jelenlegi gondjainak többsége azonban még polgárháború meg nem oldott öröksége, hiszen számos fél még ma is a régi számlákat akarja törleszteni. Ennek a mély válságnak a közepette, amit megint több regionális és nemzetközi kísérlet próbált feloldani, Libanon nemrég némi reményt kapott. A Riyāḍ Salāma, a libanoni központi bank eddig mindenható ura elleni vizsgálatok haladnak és hamarosan leválthatják. Új kormány alakult végre Nāğīb Mīqātī vezetésével, aki egyelőre bírja a legnagyobb politikai tömbök támogatását. Illetve két nemzetközi kezdeményezés is indult nemrég Libanon gazdasági- és energiaválságának enyhítésére. Az egyik Irán részéről, a másik Egyiptom, Jordánia és Irak együttműködésében. Szíria pedig mind a kettőben kiemelt szerepet játszik.
Ez az óriási átrendeződés azonban, ahogy ez már csak lenni szokott egy ennyire megosztott országban, egyeseket nagyon csalódottá tett. Ez a robbanékony közeg adta a hátteret a nemrég történt mészárlásnak Bejrút aṭ-Ṭayūna környékén 2021 október 14-én, ami egy politikai tüntetésen legalább 7 ember halálát követelte. A helyzet a polgárháború napjait idézte vissza.
Az elkövetők és az értelmi szerzők mind viszonylag ismertek. Csakhogy a körülmények ismeretében mindez könnyen megint feltépheti a polgárháború sebeit és egy újat válthat ki. Ezzel pedig újra darabokra tépve Libanont. Egyelőre a helyzet még nem szabadult el, de a feszültség egyre nő. A Közel-Kelet puskaporos hordója bármikor felrobbanhat, dacára, hogy közelinek tűnt a megoldás.
Robbanékony hangulat
Amikor a mostani Sa‘ad al-Ḥarīrī akkori miniszterelnök lemondása után elkezdődött a mostani mély politikai és gazdasági válság, már foglalkoztunk ennek részleteivel. Miután a teljes libanoni gazdasági, majd rögtön utána a polgárháború után felállt új politikai rendszer is teljes csődöt mondott, az ésszerűség a gyors átszervezést és az ország bajainak megoldását diktálta volna. De nem is a Közel-Keletről lenne szó, ha ez ilyen egyszerűen ment volna. Elkeseredett hatalmi acsarkodás indult meg az egyik oldalon azok közt, akik valóban változtatni szerettek volna, míg a másik oldalon a vesztes felek mindent megtettek, hogy megbuktassák a kijelölt miniszterelnök Ḥassān Diāb kormányát. Ami aztán 2020 augusztusában sikerült is. A közvetlen ok a bejrúti kikötőben történt tragikus katasztrófa volt, az eddigi legnagyobb lakott területen történt nem-nukleáris robbanás. Ha más már nem is, ez a katasztrófa már valóban arra kellett volna kényszerítsen minden komolyabb libanoni politikai erőt, hogy az ellentéteket félretéve rendbe tegyék az országot. A politikai számítás azonban ismét erősebbnek bizonyult és folytatódott a marakodás. Ami egy még súlyosabb lejtmenetet váltott ki.
A bejrúti kikötő letarolása nem rendezte át a politikai képletet, hanem az eddigi csatározásokban nyitott új fejezetet. Új okot adott a marakodásra, ahogy minden oldal ellenfeleire terelt minden vádat, miközben saját érdekei szerint kínált megoldást.
Az egész probléma alapvető oka a térségben és a Libanon belül is zajló átrendeződés volt. Ahogy a Szíria elleni háború a végéhez közeledett és a szír államvezetés túlélte a megdöntésére indított háborút; miközben Irán képes volt átvészelni a Trump alatti politika hatásait, az egyensúly egyre inkább az Ellenállás Tengelye felé mozdult el. Ez Libanonon belül azt okozta, hogy a folyamtok a legnagyobb síi pártnak, a Ḥizb Allahnak kedveznek. Bár a Ḥizb Allah volt annyira óvatos, hogy ne éljen vissza a helyzettel, pontosan tisztában léve az országon belüli érzékenységgel, az eltolódás érezhető volt és a minden más politikai erőcsoport igyekezett meggátolni a síi párt túlzott megerősödését. A koalíciós kormány bedöntése és egy új, immár Ḥizb Allah nélküli kabinet összehozása is már egy kétségbe esett kísérlet volt Sa‘ad al-Ḥarīrī részéről, hogy újrapozícionálja magát és végül a hazárdjáték nem vált be. Mi de későbbi fejlemény is ennek az alapvető logikai képletnek a keretében értelmezhető. Két mozzanat azonban kiemelést érdemel. A politikai csoportok nemcsak a nyugatbarát, illetve az Irán- és Szíria-barát csoportokra oszlottak, hanem egyesek, mint az ‘Awn köztársasági elnökhöz tartozó Szabad Hazafias Mozgalom is, a legnagyobb keresztény párt, elsősorban az ország egyben tartásával foglalkozott. Ennél fogva ezek bármilyen megoldást elfogadtak, ami kiutat ígért a válságból. Ez azonban nagyon bizonytalan körülményeket teremtett. Másrészt, a felekezetileg a velejéig megosztott országban minden párt, ami adott politikai személyiségek holdudvara, igyekezett magát az hátteret jelentő felekezet legerősebb frakciójának bemutatni. Háború zajlik a háborún belül is tehát, amitől még csak zavarosabb és kiszámíthatatlanabb az egész képlet.
Egy ilyen közegben, amikor a politikai elit teljesen híján van az ország iránti felelőségérzetnek és minden fejlemény kapcsán elsősorban a maga befolyását nézi, a legapróbb esetekben is nem a tények dominálnak, hanem a bizalmatlanság és törlesztési vágy. A provokációk pedig egyre szaporodtak az utóbbi két évben. A Sa‘ad al-Ḥarīrī lemondását követő tüntetések már tele voltak a Ḥizb Allah és a Szabad Hazafias Mozgalom irodái elleni támadásokkal, de ez végül nem vezetett polgárháborúhoz. Az erőszak aztán már 2021 augusztusában elszabadult, amikor egy temetési menetre tüzet nyitottak Bejrút egyik déli, síi többségű negyedében. Akkor emögött szunni szélsőségesek álltak. A libanoni hadsereg képes volt kordában tartani az eseményeket és a Ḥizb Allah sem ragadtatta magát meggondolatlan válaszlépésre.
Amikor nemrég a helyzet elkezdett némileg javulni, mivel mind Irán, mind Egyiptom kész volt energiahordozókkal ellátni az országot és kormány is alakult végre, a dolgok ígéretesnek látszottak. Ám minthogy mind a két projekt masszív szíriai közvetítéssel zajlik, elkerülhetetlenül az a látszat alakult ki, hogy a Ḥizb Allah minden nyomásgyakorlás ellenére meg tudta oldani azt, amit addig a teljesen politikai intézményrendszer nem.
Fontosnak éreztük rámutatni azonban, hogy semmiképpen nem azt akarjuk állítani, hogy a Ḥizb Allah, vagy bármely más libanoni politikai csoport egyértelműen jobb lenne a többinél. Ezek a pártok mind mélyen felelősek azért immár évtizedek óta a mostani felállásért. Csakhogy van egy látszata, egy kinézete az eseményeknek, amiben a Ḥizb Allah és jelenlegi (alkalmi?) szövetségesei nyerésre állnak a belső küzdelemben, legkitartóbb ellenfeleik pedig vesztésre.
Mészárlás aṭ-Ṭayūnánál
Ebben az érzékeny környezetben aztán múlt héten újabb atrocitás történt, ami nagy régi sebeket tépett fel. Az aṭ-Ṭayūna korfogalomnál az Igazságügyi Palota előtt gyülekező tüntetőkre Bejrút belvárosában tüzet nyitottak, melynek eredménye legalább 7 halott és több tucat sebesült lett. Az azonnal világos volt, hogy mesterlövészek válogatás nélkül tüzeltek. A hadsereg hamar felvonult, de az még a merénylők elfogása után sem volt egészen tiszta, hogy kik is álltak az eset mögött. Még csak zavarosabbá teszi az eset rekonstruálását, hogy Libanonban igen sok civilnél van fegyver, néhányan pedig még a hadsereg felvonulása előtt tüzet nyitottak az orvlövészek feltételezett irányába. Ekképpen nem volt egyértelmű, hogy ki is lőtt kire, és hogy vajon a tüntetés maga békés volt, vagy felfegyverzett. Ha ugyanis az utóbbi igaz, akkor messzire nyúlhat a vádaskodás, hogy ki is felelős az erőszak kitöréséért. Az pedig nem is meglepő, hogy az egymásra mutogatás régi hagyománya máris elindult.
A felvétel a közösségi médiában nagy feltűnést keltett, éppen némiképp komikus jellege miatt. (Forrás: Facebook)
Mostanra mindenki a Samīr Ğa‘ğa‘ (ejtsd: Szamír Dzsáádzsáá) vezette Libanoni Erők Pártot nevezi meg felelősként, minthogy a letartóztatott merénylők egy része állítólagosan bevallotta, hogy a párt milíciájához tartoztak. Ám még ha bűnösségük bizonyítást is nyer, végül Libanonban semmi sem egyértelmű és semmi sem mentes a felekezeti kérdésektől. Akárki volt is a valódi értelmi szerző, pontosan erre épített. Ebből pedig logikusan következik, hogy a fő cél éppen a felekezeti polgárháború kirobbantása volt.
De hogyan jutottak az események idáig? Ahogy láthattuk, a körülmények ma Libanonban eleve megágyaztak annak, hogy elszabaduljon a pokol. A mészárlást közvetlenül megelőző események mind a már korábban leírt túlérzékeny felfogásnak a keretében értelmezhetőek.
A bejrúti kikötőben történt robbanás után minden politikai vezető gyors és átfogó vizsgálatot követelt, egyben ígéretet téve a vizsgálat teljes támogatására. Csakhogy a nagypolitikai megint csak közbeszólt és a folyamat kínkeservesen lassú lett. Az elsőként megbízott vizsgálóbíró a tapasztalt Fādī Ṣawwān, egy jő hírnevű maronita keresztény lett. Azonban egyre inkább falakba ütközött, miután hanyagságért vádat emelt két korábbi miniszter Ġāzī Za‘ytar és ‘Alī Ḥasan Halīl ellen. Minthogy mindketten síik az Amal Mozgalomból, a Ḥizb Allah szövetségesei; más pártok vezető politikusai ellen nem emeltek eddig vádat és Ṣawwān maga keresztény, mindez szerepet játszott ellene irányuló egyre nagyobb kritikában. Míg végül 2021 február 18-án leváltották. Több okból is hatalmas volt ezután a felháborodás. Teljesen világos volt, hogy egy új vizsgálóbíró kijelölése lassú és teljesen átpolitizált dolog lesz, ami tovább lassítja a vizsgálatot. Az is egyértelmű volt, hogy már megint a politika játssza a főszerepet. Két nappal később azonban egy új bíró került a vizsgálat élére, Ṭāriq Bīṭār, egy az ország északi részéről származó keresztény, mégpedig egy olyan vidékről, ahol a lakosság szinte mind az al-Ḥarīrī vezette Jövő Mozgalmat támogatja.
Bīṭār eddig alapvetően elődje útját követte. Kérte Ḥassān Diāb volt kijelölt kormányfő elszámoltatását – aki szintén a Ḥizb Allah szövetségese – és fenntartotta a vádat a két korábban megvádolt miniszterrel szemben, miközben a további esetleg érintett politikai vezetőt figyelmen kívül hagyta.
Nemrég a vizsgálat új szakaszba lépett. Ez kiváltotta a Ḥizb Allah haragját, mégpedig nagyon is érthető okokból. Az a benyomás alakult ki – legalábbis lehet így érvelni -, hogy a vizsgálat kifejezetten politikai élt vett. Bár nem maga a Ḥizb Allah került célkeresztbe, a vizsgálat egyre inkább szövetségeseit támadta – és csakis őket -, ami a síi pártot nagyon kényelmetlen helyzetbe hozta. Vagy szemét huny a fejlemények és a megvádolt miniszterek panaszai fölött kockáztatva a közte és szövetségesei közti bizalmat, vagy beavatkozik, amivel annak látszatát kockáztatja, hogy a párt a saját igényei szerint gyakorol nyomást a nyomozásra.
Ilyen körülmények között tartotta meg a Ḥizb Allah főtitkára, Ḥasan Naṣr Allah beszédét október 11-én, melynek a “A győzelem a türelem által” címet adta. Ebben Naṣr Allah élesen elítélte az egész vizsgálati folyamatot továbbra is igazságot követelve, de azt állítva, hogy az egész eljárás teljesen politikai pályát vett. Vagyis nem a vizsgálat leállítását követelte, hanem egy igazságosabb – vagy kedvezőbb?! – hozzáállást. Ennek volt az eredménye az október 14-re meghirdetett tüntetés az Igazságügyi Palota elé, hogy egy kevésbé átpolitizált vizsgálatot követeljenek.
Függetlenül az okoktól, két dolog világos. A tüntetés célja valóban a nyomásgyakorlás volt. Ám tudván az ügy milyen érzékeny, semmilyen erőszakot nem akartak, mert azt könnyen a Ḥizb Allah ellen lehet felhasználni.
A tüntetés viszonylag nagyra sikerült, amikor hirtelen éles lőszerrel tüzet nyitottak a tüntetőkre. Zűrzavar és erőszak tört ki még a kiérkező hadsereg tagjaival szemben is, őket okolva, hogy nem előzték meg a vérontást. Valóban nehéz tisztán látni, mikor is kezdtek tüzelni az orvlövészek felé, illetve, hogy ezek a fegyveresek eleve jelen voltak már a tüntetésen is, vagy csak a lövöldözés hatására jelentek meg. A környéken ugyanis viszonylag sok síi lakik.
Két homlokegyenest ellentétes leírás született. Az egyik szerint, melyet főleg a Ḥizb Allahhoz közeli források osztanak, békés tüntetők vonultak utcára egy törvényes demonstráción, hogy a politikai boszorkányüldözés ellen tiltakozzanak, amikor orvlövészek tüzet nyitottak rájuk. E verzió szerint az ok egyértelműen a felekezeti gyűlölet volt és az tűzharc kiváltása, hogy aztán a Ḥizb Allaht lehessen vádolni az újra kitört erőszakért. Maryam Farḥat, egy ártatlan helyi lakos lett ennek a verziónak szimbóluma, egy 5 gyermekes anya, aki csak a gyermekeit várta haza az iskolából, amikor megölték, holott köze sem volt a tüntetéshez. Nem mellesleg pont síi volt.
A másik felfogás szerint főként azokra a vádakra épít, melyek szerint a tüntetés eleve nem volt békés, hanem számos fegyveres volt a téren. Ez nem is elképzelhetetlen. Így tehát a Ḥizb Allah kritikusai általában arra mutatnak rá, hogy pont a síi párt vitt megint fegyvert az utcára és rámutatnak, hogy egy kivétellel az összes többi áldozat a Ḥizb Allah és az Amal Mozgalom aktív – esetleg fegyveres – tagja volt. Ez igaz is. Ez a felfogás viszont könnyedén átsiklik az orvlövészek szerepe fölött és kétségbe vonja a merénylők kilétét. Inkább azt a látszatot keltik, hogy a Ḥizb Allah fegyveresei támadták meg, vagy egyszerűen csaptak össze a főként keresztény Libanoni Erők milíciával.
Az zűrzavar és az egész libanoni helyzet agyonpolitizált természete miatt az események pontos láncolata nagyon nehézen felépíthető. A teljes igazságot jó eséllyel sosem tudjuk meg, ahogy a médiát elárasztják a legkülönbözőbb elméletek és vádak.
Azt azonban ki kell emelni, és ezt senki nem is nagyon vitatja, hogy orvlövészek nyitottak tüzet a tüntetőkre. Az is igaz, hogy a Ḥizb Allahnak nem volt igazán oka összecsapást kezdeményezni. A fejlemények ma alapvetően neki kedveznek és pont nem hiányzik neki, hogy egy véres belháborúban kösse le magát. Az is egyre nyilvánvalóbb, és ezt sem nagyon vitatják, hogy a mesterlövészek a Libanoni Erőkhöz, Samīr Ğa‘ğa‘ pártjához tartoztak. Egy brutális előéletű személyhez kötődnek, aki valaha egy ideig volt a mostani elnök, Mīšāl ‘Awn szövetsége is, de mindig a síik és a Ḥizb Allah ellenfele volt. Ennek az embernek a politikai csillaga már 2019-ben is leáldozóban volt, amikor Sa‘ad al-Ḥarīrī lemondott, azóta pedig a helyzete egyre nehezebb.
Ki Samīr Ğa‘ğa‘?
Samīr Ğa‘ğa‘ egyike a polgárháború még ma is aktív öt alakjának, aki meghatározóak tudtak maradni a háború után is. A többiek Ḥasan Naṣr Allah, Ḥizb Allah vezetője. Nabīh Barrī, az Amal Mozgalomból, aki sokat vesztett egykori befolyásából és 2000 után egyre inkább a Ḥizb Allah másodhegedűse lett. A jelenlegi elnök Mīšāl ‘Awn, akinek a háború után el kellett menekülnie az országból és csak 2005 után térhetett vissza. Végül pedig Walīd Ğumblāṭ, a legnagyobb drúz párt feje, aki mindenki másnál többször váltott már oldalt. Ğa‘ğa‘ azonban mindegyikükön túltesz.
Ezek közül az emberek közül egyiknek sincs kifejezetten tiszta előélete, de senki kezéhez nem tapad annyi vér, mint Ğa‘ğa‘éhoz. Végtére is ő volt az egyetlen fajsúlyos vezető, aki a polgárháború után hosszú évekre börtönbe került, a harcokat lezáró amnesztia ellenére.
Ğa‘ğa‘, aki egy középosztálybeli maronita családba született, egykor a Ğamāyil család jobbkeze volt. Azé a családé, amelyik a polgárháború kezdetéig a libanoni maroniták, ennélfogva döntő mértékben Libanon tényleges urai voltak. Egy hasznos és végletekig elszánt brutális végrehajtó volt, tipikus erős ember. Találékonyan szervezte a keresztény fegyveres milíciákat és személyesen sem riadt vissza az erőszaktól. Hasznos eszköz volt a nálánál jóval okosabb és szalonképesebb Ğamāyil klán kezében.
Amikor a polgárháború kitört, alapító tagja volt a keresztény maronita milíciáknak, majd az azokat összefogó Libanoni Erőknek, amiben a hírhedt Phalange volt a legbefolyásosabb párt. Legközelebbi szövetségese, gyakorlatilag a főnöke a klán fiatal vezetője, Bašīr al-Ğamayyil volt. Ezzel pedig Ğa‘ğa‘ a belháború egyik legrettegettebb arca. 1982-ben azonban, röviddel azután, hogy győzött a választásokon és hátat fordított korábbi izraeli szövetségeseinek, Bašīr al-Ğamayyil merénylet áldozata lett, Ğa‘ğa‘ pedig közvetlen felettes nélkül maradt. Bašīr testvére, Amīn átvette elődje legtöbb pozícióját és Libanon elnöke lett, de teljesen hiányzott belőle öccse karizmája. Mindaz, amit Bašīr egyben tudott tartani különböző csoportokra bomlott szét. A Phalange – arabul Katā’ib – egyre több kisebb csoport kiválásával meggyengült, miközben a Libanoni Erők is több kisebb milíciára bomlott a korábbi parancsnokok keze alatt.
1982-ben Ğa‘ğa‘ csak egy volt ezek közül a parancsnokok közül, s még csak nem is a legerősebb. Ám 1986-ra ügyes manőverezéssel kiszorította riválisait és a Libanoni Erők épére került. Kitartó munkával nagyon hamar újjászervezte és meg is erősítette csapatait, ami így a legerősebb keresztény fegyveres erő lett. Keresztény többségű hátországában szinte saját államot épített ki szociális hálózattal és saját közigazgatással, ami nagyban hasonlított ahhoz, amit a Ḥizb Allah épített ki délen.
Ğa‘ğa‘ a libanoni szír jelenlét, a palesztin csoportok és a Ḥizb Allah következetes ellenfele maradt és egy ideig nagyon ígéretesek voltak a kilátásai. Egy rövid ideig támogatta Mīšāl ‘Awn kísérletet 1989-ben, amikor az megpróbálta kiszorítani a szír csapatokat Libanonból. 1990-ben azonban a szírek az ország elhagyására kényszerítették ‘Awnt és ezzel Ğa‘ğa‘ lett a legerősebb keresztény személyiség a színtéren. Ugyanabban az évben a polgárháború az aṭ-Ṭā’ifi Egyezménnyel gyakorlatilag véget ért és mindenki amnesztiában részesült, aki a belháború alatt atrocitásokat követett el. Bár az egyezményt ellenezte, Ğa‘ğa‘ nagyban profitált az amnesztiából. Maga a háború azonban itt még nem ért véget, mert az ország jelentős része ekkor meg izraeli megszállás alatt állt, illetve továbbra is szír csapatok állomásoztak Libanonban. Ğa‘ğa‘ egyre inkább akadálya lett az általános megbékélésnek. A szerencséje id kezdett fogyni, mivel 1992-ben kizárták a Phalange-ból, így saját politikai pártot alapított. A még mindig zajló háború, ami ekkorra igazán már az izraeli megszállás ellen folyt a Ḥizb Allah győzelmét hozta, Ğa‘ğa‘ra pedig egyre nagyobb nyomás nehezedett, hogy hagyja el az országot. Amit ő következetesen elutasított.
Egy máig nem teljesen tisztázott bombamerénylet után, ami 1994-ben 9 ember halálát okozta, kész hadjárat indult ellene és követői ellen. Pártját betiltották, közvetlen beosztottjait letartóztatták, majd még ugyanabban az évben őt is őrizetbe vették. Egy erősen átpolitizált eljárásban a legfontosabb vádban, a bombamerényletben felmentették, de elítélték több 1990 utáni merényletkísérlet miatt, amik már nem estek a ‘90-es amnesztia védelme alá. A következő 11 évet magánzárkában töltötte. Ezzel a polgárháború vezető alakjai közül ő lett az egyetlen, aki valóban börtönbe is került. Ennyire veszélyes és fontos figura volt.
Szerencséje 2005-ben fordult ismét, amikor egy politikai merénylet és az azt követő Szíria elleni tömegtüntetések után a szír csapatok elhagyták Libanont, a politikai térkép pedig teljesen átalakult. Ğa‘ğa‘t szabadon engedték, a Libanoni Erők Pártot újra engedélyezték, ami a 2005-ös választásokon tároló ún. Március 14 Szövetség legnagyobb keresztény ereje lett. Holott a választások alatt Ğa‘ğa‘ még börtönben volt.
A következő évek folyamán nagyrészt újra tudta építeni korábbi befolyását és szoros kapcsolatokat épített ki Franciaországgal és az Egyesült Államokkal. Később napvilágra került dokumentumokból kiderült, hogy egyben Szaúd-Arábiának is helyi partnere lett. A 2011-ben kitört Szíria elleni háború nagyban kedvezett neki és 2014-ben már az elnökválasztás egyik esélyes jelöltje volt. Ezt a poszt ugyanis Libanonban a maronita keresztényeknek van fenntartva.
Mīšāl ‘Awn 2016-os megválasztása és ‘Awn főként keresztény Szabad Hazafias Mozgalmának előretörése azonban ismét a Szíria-barát tömb felé döntötte a mérleget és Ğa‘ğa‘ megint a vesztes oldalon állt. Szorosan együttműködve al-Ḥarīrīvel és Ğumblāṭtal nagy szerepe volt a koalíciós kormány 2019-es bedöntésében, ami az utolsó nagy kísérlet volt a számára kedvezőtlen folyamat visszafordításában.
Ahogy láthattuk, ez a kísérlet megbukott. Ma Ğa‘ğa‘ kilátásai kifejezetten rosszak. Mostanra inkább már egy zsoldos lett, ami mögött még mindig komoly erőt jelentő milícia áll, de nagyban a külső támogatóktól függ. Csakhogy az eddig szponzoroknak egyre kisebb érdekük fűződik a Szíria, és annak libanoni szövetségesei elleni háború elnyújtásához. Szaúd-Arábia épp békül Iránnal, Franciaország befolyása nagyon sokat esett itt, és az Egyesült Államok is újraértékelni szerepét a térségben. Ezek a fejlemények mind rossz hírt jelentenek Ğa‘ğa‘ és a Libanoni Erők számára. Hacsak nem tör ki egy polgárháború, amiben megint döntő szereplő lehet.
Egy új polgárháború szélén
Nem igen kétséges, hogy az aṭ-Ṭayūna körüli események valódi célja egy belháború kiprovokálása volt. A Libanoni Erők alkalmasak erre a szerepre, ám azt fontos aláhúzni, hogy Ğa‘ğa‘ még ma is inkább egy végrehajtó, semmit egy ilyen szintű ravasz taktikus. Ez pedig arra utal, hogy jóval nagyobb erők próbálják felborítani az érzékeny egyensúlyt Libanonban. Ebben pedig a Libanoni Erők inkább jelentenek eszközt, semmint valódi értelmi szerzőket.
A helyzet nagyon feszült és valódi esélye van, hogy egy új polgárháború tör ki. Azt is figyelembe kell venni, hogy hatalmas az elégedetlenség az egész politikai osztállyal szemben az életkörülmények pedig kétségbeesett szintre süllyedtek.
Tekintettel a körülményekre az utolsó, amit a Ḥizb Allah akarhat, az egy újabb belháború kitörése. Pont most, amikor a fejlemények neki kedveznek nyilván nem akarják, hogy egy véres polgárháború kösse le őket, ami aztán megint külföldi beavatkozást vált ki. Ezért is történhetett, hogy legutóbbi beszédében Ḥasan Nasr Allah október 19-én nagyon visszafogott volt. Ugyan a mészárlással a Libanoni Erőket vádolta ő is, de visszafogottságra szólított fel. Azt fejtegette, hogy a keresztények Ğa‘ğa‘ áldozatai, bizonyos értelemben foglyai. Építve arra, hogy ott áll előttük az alternatíva, a Ḥizb Allah jelenlegi szövetségeseinek számító ‘Awn elnök pártja.
Összességében a helyzet elfajulása csak bizonyos partvonalra került erőknek kedvez, de óriási károkat okozna az országnak, egyben az egész térségnek. Ha Libanon ismét lángba borul, a szír válság tovább húzódik és az átfogó megbékélés a térségben még csak nehezebb lesz. A következő hetekben derül majd ki, hogy megelőzhető-e a további véráldozat.