Több mint egy hét telt el azóta, amióta az USA meggyilkolta Qāsem Soleymānī tábornokot. Bár eddig sikerült elkerülni egy egy totális háborút, s ennek lehetősége minden nappal távolodik, a Soleymānī halála óta eltelt egy hét minden volt, csak eseménytelen nem. Egy hiretelen csapás nyomán felszínre került mindaz a feszültség és szembenállás, ami ugyan tudott volt, de eddig rejtve maradt, s egyszerre minden feltételezés is próbára lett téve. Bizonyos kérdésekben Irán erősebbnek és határozottabbnak mutatkozott, mint bárki várta volna. Bizonyos ügyekben a válasz eddig meglepően enyhe volt, ami bizonyára jó alapja lesz majd annak, hogy egyesek az Iszlám Köztársaságot gyengének és papírtigrisnek fessék le. Bár ezügyben még komoly meglepetések várnak azokra, akik még mindig alábecsülik Teheránt. Ám adott kérdésekben óriási és megbocsáthatatlan hibák tanuja is volt Irán. Olyan veszteségeket szenvedett, amik hátását még megbecsülni is korai. Mindennek persze megvan a maga hatása az egész Ellenállás Tengelyére, ami ehéten komoly eredményeket ért el, bár pár döntő kérdésben pont nem Irán javára.
Komoly önfegyelmet gyakorolva, nem engedve a provokációnak és biztosítva a legfontosabb partnerek támogatását Teherán valóban győzött. Még inkább azzal az óriási támogatással, amit Irak és Irán népe mutatott Qāsem Soleymānī és Abū Mahdī al-Muhandis temetési menetein. Mindazok, akik arra fogadtak, hogy az iráni politikai vezetés gerince és eltökéltsége megtörhető az egyre nagyobb szankciókkal és a kiprovokált tüntetésekkel, amik eredményeit aztán óriásira nagyították, azt kellett tapasztalniuk, hogy bármilyen magasra is csapnak az elégedetlenség hullámai Iránban, ha az ország becsületéről van szó a társadalmi támogatás még mindig nagyon erős. A merénylet okozta sokkhatás sokkal többet tett az iráni kormány támogatása és a hangulat javítása érdekében, mint a JCPOA várható eredményei tették volna. Nem adva okot egy totális háborúra Irán biztosította a kellő támogatást és megtervezte a válaszcsapást. Ebben a tekintben még a hidegzuhanyként jövő európai válaszok is, mint amik Németországtól és Angliából érkeztek most Teherán malmára hajtják a vizet, hiszen most Iránnak jó oka és ürügye megvan az atomalkuban tett vállalásaitól visszalépni, s végre befejezni az egyoldalú betartását egy olyan egyezménynek, aminek nemcsak semmi gyümölcse nincs eddig, de immár kevés esélye is van a sikerre.
Irán megmutatta elszántságát is azzal, hogy erőteljesen visszacsapott az amerikaiaknak, ami eddig viszonylag rejtve maradt a nyilvánosság elől, de a nyugati források szűkszavúsága arra utal, hogy ez nem lehetett gyenge. Irán utalt arra, hogy ez még csak a válasz első köre volt és újabb csapásokra számíthatnak az amerikaiak, miközben a választásokra készülődve Washington most nem engedhet meg magának egy nagyobb vállalkozást. A válasz pedig még el sem jutott az Ellenállás Tengelye szintjére, ami minden valószínűség szerint saját lépéssel készül. Ḥasan Naṣr Allah legutóbbi beszéde elkerülhetetlenül utalt erre. Az események ezen fele, bár némely elvileg szövetségesnek számító olyan partner, mint Oroszország mindeközben Irán kárára biztosította saját érdekeit, még mindig viszonylag sikeresnek mondható. Ámbár minden fogadkozással és fenyegetőzéssel Irán és szövetségesei igen magasra tették a lécet. Oly magasra, amihez jó eséllyel nem tudnak felérni.
Ám szintén ehéten történt, hogy az iráni légvédelem lelőtt egy ukrán utasszállító repülőt 176 embert ölve meg. Az ilyen hibák nem megbocsáthatóak, főként ilyen érzékeny időkben, amikor a nemzetközi megítélés megnyerése alapvető kérdés. Ez a hiba még eddig meg sem mutatkozott valódi súlyával, hiszen a nagypolitika és a nemzetközi reakciók még egy dolog, amikre Teherán jól válaszolt a felelősség felvállalásával, de mindennek borzalmas hatásai lesznek a nemzetközi megítélésre és a turizmusra egy olyan ország esetében, aminek már eddig rossz híre és még szomorúbb története van a légiforgalom terén. Ha pedig ez nem lenne elég tragikus, 2010 január 10-én Qābūs ibn Sa‘īd ománi szultán elhúnyt, amivel Irán is egyik legfontosabb közvetítőjét veszítette el. Pont akkor, amikor a kétoldalú kapcsolatok épp kivételesen rosszak voltak, ami könnyen igen nehéz örökséget hagy az új uralkodóra.
A válaszcsapás
Sokan, főleg Nyugaton megkérdőjelezték, hogy Irán valóban elszánt-e egy visszacsapásra. A kérdés valóban elgondolkodtató két okból is. Először is, vajon az irániak tényleg megkockáztatnának-e egy totális háborút az USA-val? Azt nehéz lenne vitatni, hogy az amerikai katonai képességek jócskán felülmúlják az iránit. Teherán talán számíthat térségbeli szövetségeseire, ahogy Kínára és Oroszországra is. Ám az okoktól függetlenül, ha Irán a támadó fél, akkor a szövetségesei igen kevés segítséget tudnak nyújtani és ezen az úton Kína és Oroszország sem megy majd velük. Ha Washington próbálkozna meg egy invázióval, akkor nemcsak Kínára és Oroszországra lehet számítani szövetségesként, de egy adott szinten olyan régiós országokra is, mint Törökország, vagy Pakisztán, hiszen egy ilyen lépés nekik is létüket fenyegető veszély lenne. Ám nem ugyanez a képlet, ha Teherán indít el egy háborúhoz vezető válaszcsapást. A tény az, hogy egy adott szintig Irán teljes biztonsággal csaphat oda az amerikaiaknak, mindaddig amíg meggyőzően azt tudja állítani, hogy megszálló katonai célpontot támad és a csapás nem érinti más országok katonáit. Ez pedig azért van, mert Trump megítélése már a háború puszta lehetőségétől is drasztikusan esni kezdett és a választásokhoz ennyire közel már nem engedhet meg magának egy komolyabb katonai lekötöttséget. Ennek nemcsak óriási költségei lennének az országra nézve, ami már csak Trump alatt kétszer kellett teljesen leálljon fizetésképtelenség miatt, de az esetlegesen sorozatban érkező halott amerikai katonák az újraválasztás minden esélyét is megsemmísítenék. Egy-két katonai támaszpontot ért támadás még a közvélemény elől elrejthető egy adott szintig, de egy Irán elleni háború egy hosszú és költséges lekötöttséget jelent. Aminek még végforgatókönyve sincs. Egyszerűen szólva, az ma már nagyon is kétséges, hogy az USA-nak megvan-e a katonai képessége Irán megszállására és egy új kormányzat odaültetésére, mint ahogy az Irakban történt. De még ha lenne is, az ellenállás hatalmas lenne, ami a veszteségek sokszorosát jelentené Irakhoz képest. Ez a hazárdjáték nem fél bele Washingtonnak, egy gyors megsemmesítő erejű csapás pedig ma már kivitelezhetetlen. Másrészt viszont ma az iráni lakosság elszántsága elég erős és kész nagy áldozatokat vállalni. Elég csak arra utalni, hogy magának Soleymānīnak a temetését egy nappal el kellett halasztani szülővárosában, Kermānban, mert a temetés napján legalább 35 ember halt meg a tömeggyűléseken történt balesetekben, olyan nagy volt a tömeg. Ami irónikus módon több, mint amennyit az amerikaiak meggyilkoltak a legutóbbi merényletben.
Másodszor, ha az irániak készek is visszaütni, kit kellene célba venniük? Nincs senki az amerikai vezetésben, úgy a politikában, mint a katonai vezetők közt, akinek a halála megfelelő elégtételt jelentene. Egyszerűen nincs senki, aki ugyanolyan ismert lenne és ugyanolyan karizmával bírna, mint amivel Soleymānī bírt. Nemcsak az irániak, vagy a Közel-Kelet népeinek fejében, de még az amerikai közvélemény számára is. Mi több, az a nyers brutalitás, amivel Soleymānīt megölték az irániak számárá nem másolható. Így aztán egy szövevényes terrorista merénylet még akár maga az elnök ellen sem lenne ugyanazon a szinten az irániaknak. Erre Ḥasan Naṣr Allah legutóbbi beszédében nyíltan rá is mutatott. Így ő meg is nevezte a megfelelő ellentételezést, ugyanezt mondjak az iráni vezetők is egyfolytában, ez pedig az amerikai csapatok kiűzése a térségből. Máskülönben, ahogy Ḥasan Naṣr Allah fogalmazott, “függőlegesen érkeztek, de vízszintesen távoznak majd”.
Ámbár ez kitétel igen magasra helyezi a lécet, s van benne egy annyi sejtelmesség, ami nagyon is a Ḥizb Allah felfogására emlékeztet. Végtére is mit tesz a “térségből” kifejezés itt? Ez egyszerűen csak Szíriát, Irakot, Libanont és Jement – az Ellenállás Tengelyének fő tagjait – jelenti, az amerikai hajókat a Perzsa-öbölben, vagy az összes amerikai támaszpontot egészen Egyiptomig? Ez egyszerűen nem derül ki. Pont ahogy a Ḥizb Allah megígérte, hogy minden fegyverét feladja, amint minden libanoni terület felszabadul és az ország biztonsága szavatolt. Területeket felszabadítani egy dolog, de mikor érik majd el a teljes biztonságot? Ez egy olyan képletet feltételez, ahol a végcél pontosan nincs kitűzve, a konfrontáció bármilyen távolságig szinte kitolható, így tehát a támadások újabb és újabb hullámai jöhetnek. Amik mind ugyanannak a válaszcsapásnak a részei lesznek. Ám ez egyben azt is jelenti, hogy valamilyen, akár apróbb győzelem elérése után is ezt le lehet fújni. Bármi után, amit meg lehet ünnepelni. Ez egy rugalmas stratégia, ami nagyon is jellemző Iránra. Ennek a hadjáratnak pedig a minimuma Irak.
Mindazok, akik arra fogadtak, hogy Irakban az iráni befolyás megtörhető a felszított tüntetésekkel és a kormány megbuktatásával, azoknak a temetési menetek jól megmutatták a keserű valóságot. Milliók vettek részt a Soleymānī tábornok és Abū Mahdī al-Muhandis emlékére tartott temetési meneteken.
A visszavágás első lépése maguktól az irakaiktól jött, akiket érthetően vérig sértett a merénylet brutalitása. Ami annak is tökéletes kifejeződése volt, hogy Amerika teljesen semmibe veszi az iraki államiság legkisebb minimumát is. Január 5-én az iraki parlament elfogadta a határozatot az amerikai erők teljes kiutasításáról. Innentől a rendelet külföldi erőkkel csak kiképzési és tanácsadási együttműködést engedne meg, de katonai jelenlétet nem. Az iraki hadsereg szóvivője már január 4-én megerősítette, hogy minden amerikai csapatmozgást leállítottak. ‘Ādil ‘Abd al-Mahdī ügyvezető iraki miniszterelnök külön kifejezte, hogy azóta folyamatosan komoly tárgyalások zajlanak az amerikaiakkal a csapatkivonásról, aminek – az iraki szuverenitás újabb lábbal tiprásaként – az amerikaiak egyelőre vonakodnak eleget tenni és azt állítják, hogy szeretnék a partnerséget újratárgyalni. Más szavakkal egy új alkut akarnak kierőszakolni, ami szavatolja a maradásukat. Trump odáig ment, hogy Amerika nem vonul ki, hacsak Irak nem fizeti meg az amerikai katonai támaszpontok kötségeit. Ami leplezetlen kifejezése az amerikai birodalmi megszállásnak a maga legtisztább formájában. S itt Trump kifejezetten arra az ‘Ayn al-Asad támaszpontra utalt, az egyik legnagyobb amerikai bázisra a térségben, amit nemsokára rá iráni támadás ért.
‘Ādil ‘Abd al-Mahdī-nak megvan a maga személyes oka most arra, hogy visszavágjon az amerikaiaknak és ki akarja szorítani őket az országból. Nemcsak azért, mert tüntetéseket szítottak ellene, melyek végül a bukásához vezettek. Az amerikaiak kizavarása most valóban eredményezhetné visszatérését, de más oka van arra, hogy elszánt legyen. Még egyes nyugati újságok is idézték őt, amikor azt állította, hogy Soleymānī tábornok a merénylet napján az ő személyes meghívására érkezett Bagdadba. E verzió szerint miután az Iraki Ḥizb Allah csapást mért az amerikai támaszpontra, majd az amerikai csapásmérés után az al-Ḥašd aš-Ša‘abī ellen, az iraki miniszterelnököt a szaudiak keresték meg azzal, hogy oldani akarják a feszütséget Iránnal és nem akarnak további fokozódást. ‘Abd al-Mahdī ezt a kezdeményezést karolta fel és hívta meg Soleymānīt, hogy az vigye hírét Teheránba, a másik fel kész visszakozni. Ha ez a verzió igaz, akkor az irániak biztosan ismerik ennek minden részletét, márpedig ennek erősen az az érzete van, hogy csapdát állítottak, amiben ‘Abd al-Mahdī cinkos volt. Ami nemcsak személyes sértés, de igen veszélyes utalás is a világnak merényletekkel ennyire terhelt felén.
Így aztán most ‘Abd al-Mahdī mindent megtesz elkötelezettsége bizonyítására. Feltűnő mennyire elütnek a narratívák a kérdésben a nyugati és a régiós sajtó között. Az amerikaiak egyértelműen azt üzenik, hogy nincs szándékukban távozni, miközben az irakiak folyamatosan ezt követelik és dokumentumokkal igazolják, hogy a kivonás máris folyamatban van.
Ez azt jelenti, hogy bármiféle válaszcsapás előtt az irániak már megbizonyosodhattak az irakiak támogatásáról és nekiállhattak az amerikaiak kiszorításához.
A csapás
Január 8-án késő éjjel az irániak megindították a “Mártír Soleymānī” hadműveletet, ami állítólag több szintet tartalmaz az amerikaiak válaszlépésétől függetlenül. Az első lépés egy célzott csapás az ‘Ayn al-Asad támaszpontra al-Anbār tartományban. Bár az irániak csak egy támaszpontról beszélnek, a fő amerikai irányítási központról, amerikai források azt állítják, hogy találat érte a fő koalíciós támaszpontot is a kurdisztáni Erbilben, mondván, hogy csak itt voltak veszteségek, akik mind irakiak voltak. Minthogy ez a verzió csak az amerikai forrásokban jelent eddig meg, fontos rámutatni, hogy ez könnyen lehet kísérlet a célzottan az amerikai erőket támadó iráni csapás hamis feltüntetésére, mintha az a nemzetközi közösség ellen irányulna és csak irakiakat ölne meg. Így próbálva meg szimpátiát kelteni Irakon belül és a nagyvilágban.
Furcsa azonban, hogy míg az amerikaiak nem említenek áldozatokat, az irániak pedig legalább 50 áldozatról – egyes meg nem erősített híradások egészen 224-ig is elmennek – beszélnek, Washington elismerte a csapásmérést. Irán felvételeket tett közzé a támaszpontról és az eredményekről, amik valóban igen meggyőzőnek néznek ki.
Ezúttal azonban se szó, se szándék nincs Washington részéről, hogy visszacsapna és Trump is arról írt a Twitteren, hogy úgy tűnik az irániak lenyugszanak. Éles különbség van tehát mind az álláspontban Soleymānī meggyilkolása előtt és most, mind a valóság és Trump felhevült fenyegetései közt a teljes megsemmisítésről. Ez pedig arra utal, hogy egy adott pontig Irán tényleg elmehet, pedig ki is hirdette, hogy 104 amerikai célpontot jelölt meg a térségben.
Bármi is volt a csapás igazi nagységrendje, Irán valóban le tudott csapni az amerikai támaszpontra és látszólagos könnyedséggel okozott veszteségeket. Támogatást tudott szerezni, és ez egy olyan pályára utal, ahol Irán és szövetségesei valóban képesek addig zaklatni az amerikaiakat, amíg azok távoznak. Máskülönben teljes háborúba kell menjenek Irán ellen.
Még ennél is nagyobb sikerre utal, ami talán a legbiztosabb jele annak, hogy az ‘Ayn al-Asad támaszpontot ért támadás sikeres volt, hogy jelentések szerint az amerikaiak elkezdték a kivonulást egész Szíriából, leszámítva at-Tanaf körzetét. Úgy tűnik, hogy elhagyják a szír olajmezők körüli bázisaikat, amiket csak most építettek ki, bár a kormánycsapatok még nem vonultak be ide. Tekintve, hogy mindezen bázisokhoz az ‘Ayn al-Asad támaszpont a fő raktár és irányítási központ, a kép nagyon is összeillik. Ha pedig ez helytálló, akkor jó eséllyel Washington az Ellenállás Tengelye minden szintjén számít, vagy számított növekvő ellenállásra és zaklatásra.
Ámbár egy Damaszkuszba tett látogatásnak szintén január 8-án akár még több köze is lehetett ehhez.
Lenyúlva
Január 8-án Putin orosz elnök hirtelen kétnapos látogatásra Damaszkuszba érkezett. Első útja a közös műveleti központba vitte, ami után al-Asad elnökkel és Yuḥanna al-Yāziğī ortodox pátriárkával ellátogatott a legnagyobb ortodox templomba, az al-Maryamiyya-ba. Később közösen ellátogattak a híres Umayya mecsetbe is a damaszkuszi óváros közepében.
Ha valaki ismeri Damaszkuszt, az tudja, hogy ezeket a helyeket igen nehéz autóval, vagy biztonsági konvojjal megközelíteni és egy ilyen látogatás egy biztonsági személyzetnek kész rémálom. Maga a tény, hogy ez megtörténhetett és élőben közvetítették bizony elég erős jelzés mindenkinek, hogy Szíria helyzete nagyrészt helyreállt, Damaszkusz biztonságos és Oroszország jótáll érte. Félreérthetetlen az üzenet Washingtonnak, hogy a feszültség és a Libanonba szánt legújabb csapatok híre ellenére Moszkva nem mond le Szíriáról. Ez az üzenet pedig épp úgy szól Tel-Avivnak is.
Ám épp így megvolt ebben az üzenet Irán részére is. Igen, Oroszország nem hagyja el Iránt az amerikaiak ellenében és igen, támogatást nyújt. Igen, Oroszoroszág elismeri Irán befolyását Irakban és ha Teherán ki tudja piszkálni az amerikaiakat onnan, az annál jobb. De Szíria orosz befolyás alá tartozik. Ha a térség káoszba süllyed, Oroszország jótáll Szíriáért, de nem ingyen és nem osztozik Iránnal. Más szavakkal, Irán számíthat orosz támogatásra ha meg kell védenie magát, de arra nem, hogy Szíria is harcmező lesz az amerikaiak ellen.
Ezen a módon bizony úgy néz ki, hogy egy fontos partner épp most tette zsebre az egyik legfontosabb iráni szövetségest a térségben, hiszen az Ellenállás Tengelye alapvetően erre a párosra épült. Ebből a legtöbbet Szíria nyeri, hiszen hasznot húzhat a fejleményekből, nyomás alá helyezheti az amerikaiakat és ki tudja egyensúlyozni szövetségeseit egymással, legalábbis egy adott szintig. Végtére is míg az iráni technikai és gazdasági támogatás nagyon is üdvös Szíriában, az ideológiai behatolásnak már kevésbé örülnek. Ez pont az ellenkezője annak, amit Damaszkusz Oroszországgal ápol.
Hibák és veszteségek
Bármit is állítanak az iráni rakéta és légelhárító erők arról, hogy milyen erősek, felkészültek és pontosak, mindez óriási csorbát szenvedett egy katasztrófális baklövéssel. Január 8-án kora reggel egy órás késés után indulva, vagyis ugyanaznap reggel, amikor Irán a két – vagy csak egy – amerikai támaszpontot megszórta rakétákkal Irakban és várta az amerikai reakciót, az ukrán légitársaság Kievbe tartó Boeing 737-ese percekkel a felszállás után lezuhant. 176 polgári személy, többségükben iráni és kanadai állampolgárok haltak meg, nem voltak túlélők. Az iráni hatóságok tagadták az azonnal felmerült vádakat, hogy pont az ő légvédelmük lőtte volna le a gépet, ez pedig nemsokára rá hatalmas és jóvátehetetlen hibának minősült. Péntek estére, ahogy videók kezdtek keringeni a nemzetközi sajtóban a tragédiáról, az iráni vezetés arra a következtetésre jutott, hogy a gépet valóban az iráni légvédelem lőtte le és szombat reggel mindezt a Pāsdārān hivatalosan el is ismerte.
Ugyanaz az Amīr ‘Alī Ḥāğīzāde kellett, hogy vállalja a felelősséget, aki egy nappal korábban még hazája rakétaképességének erejét és precizitását ünnepelte és újabb támadásokat ígért az amerikaiaknak. Mint mondta, azt kívánta bárcsak ő halt volna meg. Míg a felelősségvállalás az iráni tisztségviselők részéről, mint Ẓarīf külügyminiszter esetében is dícséretes, mindez nem változtatja meg a tényt, hogy Irán katasztrófális hibát követett el, napokig visszatartotta az igazságot és végül az ügyet az egész Amerikával való szembenállás vetületébe helyezte. Ami még ennél is rosszabb, hogy Ḥāğīzāde elmagyarázta, hogy a Pāsdārān legvédelme órákon át repüléstilalmat kért a légügyi hatóságtól, de azt elutasították. Mindez óriási zavarra utal az irányításában és nagy felelőtlensége a tervezésben. Mindezen tényezők, főként az, hogy az adott pillanatban a háborús állapot, a tragédia legközvetlenebb oka épp Irán kezdeményezésére állt be, függetlenül attól, hogy ez válaszcsapás volt a példátlan amerikai banditizmusra, szétzúzza Irán nemzetközi hitelét. Azt a keveset is ami volt.
Nyilván Irán együtt fog működni minden nemzetközi vizsgálattal, el is fogja ismerni teljes felelősségét, s meg is fogja büntetni keményen a vétkeseket, ahogy azt már megígérte, ám ezek a lépések nem csökkentik már a kárt. Egyrészt mert nem voltak őszinték két napig, míg másrészt, s ez aggasztóbb, a légvédelmük cirkálórakétának nézett egy az iráni légiirányítással teljes kapcsolatban lévő utasszállítót. Legalábbis a mostani hivatalos verzió szerint. Ez óriási kétségeket ébreszt majd az iráni rakétaarzenál körül, s így a kár sokszoros. A legközvetlenebb és legkárosabb eredmény az a katasztrófális hatás lesz, amit ez az iráni turizmusra fog jelenteni. Arra az ágazatra, aminek felfuttatásáért olyan sokat tettek az iráni kormányok, nemcsak a jövedelemnövelés érdekében, hanem hogy megmutassák Irán másik, barátságosabb arcát. Ez a mosolypolitizálás része volt eddig, hogy az ország nemzetközileg jobb megítélést vívjon ki, de ez most vissza fog ütni. Szintén igaz, hogy amikor a nyáron Irán viszonylagos könnyedséggel szedte le az egyik legmodernebb amerikai drónt, akkor erőt és technikai szakértelmet mutatott. Úgy tűnt az amerikai hadsereg jobb ha kétszer is átgondolja, mielőtt ismét próbára teszi az iráni precizitást. Ám egy ekkora baklövés után ez most inkább tűnik mítosznak. Ez ismét kinyitja majd a hosszú és már így is felfokozott vitákat Irán rakétaarzenáljáról, amit már eddig is sok támadás ért, amiért Iránt az elképzelhető legsötétebb színekben tüntették fel, s amiért Irán mindig is kezességet vállalt, hogy az szigorúan védelmi és elrettentő fegyver, amiről senkivel sem tárgyal. Ezt az álláspontot pedig most igen nehéz lesz fenntartani, hiába kulcskérdés az iráni védelmi doktrinában.
Egy ilyen incidensnek nagyon sötét árnya van Iránban. Iránnak eleve rossz híre van a repülésben, hiszen gépparkja java amerikai még az 1979-es Iszlám Forradalom előttről, s a gépekhez azóta sem tud alkatrészeket szerezni. Bár az irániak csodát műveltek ezekkel, még így sem annyira szokatlan arról hallani, hogy belföldi járatok meghibásodnak Iránban. Az ügy annyira kiemelt Teheránban, hogy a JCPOA egyik fő pontja volt Irán számára az alkatrészcsere a régi gépeknek és egy egész új géppark a polgári forgalomnak. Ezek a félelmek, bár ez most egy teljesen más típusú szerencsétlenség, ismét porrá zúzzák Irán megítélését. Irán szintén élénken emlékszik egy nagyon hasonló incidensre még 1988-ról, amikor az Iran Air 655-ös járatát Teheránból Dubajba tartva az amerikai haditengerészet USS Vincennes hajója lelőtte, 290 embert ölve meg. A fő különbség a két eset között, hogy az amerikaiak szándékosan lőtték le a gépet és sosem vállaltak jogi felelősséget az esetért, mi több Reagan elnök később ki is tüntette a USS Vincennes kapitányát. A tragikus esetet sosem felejtették Iránban és jó ideig poltikai fegyverként használták az amerikai elvetemültséget bizonyítandó. Most az iráni állam bizonyíthatja, hogy jobb ennél, de sem a hibáztatást nem fogja megúszni, sem annak gyanúját, hogy Teherán így állt bosszút. Bár a gép ukrán repülő volt, az áldozatok java is iráni, vagyis a bosszúnak nincs semmi értelme, ezzel együtt ez lesz az a kép, amit a nyugati közvélemény java kapni fog. Ennek sulykolása pedig máris elkezdődött.
Egy elveszített közvetítő
Bár a kérdés elsősorban az arab világot érinti, de megvan annak a maga súlya Iránra is, hogy ehéten a 79 éves Qābūs ibn Sa‘īd ománi szultán meghalt. Az új uralkodó, Haytam ibn Ṭāriq máris elfoglalta a trónt és trónralépési beszédében megígérte az elődje által megkezdett út folytatását, ez még ettől egy nagy veszteség Iránnak. Omán hasznos és elkötelezett közvetítő volt az összes öbölben zajló válságban. Ez az állam hozta mozgásba a JCPOA-ig jutó tárgyalásokat és amióta a feszütség legújabb hulláma kitört a nyár elején hidat próbált építeni Rijád és Teherán közt. Amint azt láthattuk az elmúlt év végén, ezeknek az erőfeszítéseknek ígéretes eredményei voltak és még tartottak, amikor a Qāsem Soleymānī elleni merénylet történt.
A merénylet után Omán azonnal részvétet nyilvánított Teheránnak és Yusaf ibn ‘Alawī Iránba utazott közvetíteni. Még a Qāsem Soleymānī emlékére sebtében összehívott Teherán Dialógus Fórum 2020-ra is elment, s ezzel Ḥamīd Karzāy korábbi afgán elnök mellett az egyetlen külföldi vezetőként volt jelen. Beszámolók szerint a cél ismét egy új közvetítés indítása volt Washington, Rijád és Teherán között, de állítólagosan ezt most Teherán kereken elutasította. Legalábbis addig, amíg a bosszú minimumát teljesítve vissza nem üt. Ám, ez most nagyon keserű gesztusnak bizonyult, amit nem is lehet könnyen kijavítani az ománi szultán halálával. Az új urakodó, aki jelentések szerint felfogásban jóval közelebb áll az Emirátusokhoz, várhatóan hamarosan új kormányt állít fel a saját embereiből és saját regionális politikába kezd. Ezzel pedig Irán lehet, hogy elveszített egy tárgyalópartnert, akinek útján eddig minden szembenállás legalábbis enyhíthető volt.
Ennek fényében Qābūs szultán elvesztése igen nagy veszteség Teheránnak is, s a hét igen vegyes eredményeivel mindez nem túl jő ómen Iránnak.