Miután két hétig figyelmünket Libanonnak szenteltük a bejrúti robbanás után, most egy másik ellentmondásos ügy felé fordulunk. Az izraeli állammal kötött emirátusi megegyezést elemezzük, mely az első ilyen hivatalos lépés az arab öbölállamok között.
Eddig az emirátusiak számos hangzatos állítást tettek, onnantól, így így mentették meg a palesztinokat, addig, hogy így biztosítottak modern fegyverzetet a maguk védelmére, de eddig ezeket Netanyahu mind nevetségessé tette és meghazudtolta. Mintha csak ő tenne szívességet az egyezménnyel, méghozzá minden nyereség nélkül.
Sokan aggódnak, hogy éz még csak a kezdete egy nagy átalakulásnak a Közel-Keleten, aminek a végén az izraeli állam immár nem egy félhivatalosan megtűrt idegen test lesz, hanem szövetségeket és saját táborokat létrehozó elismert partner. A legtöbb értékelés már túl is lépett az Emirátusokon és máris azt próbálják kitalálni melyik arab állam lesz a kövétkező. Ebben a rohanásban pedig pár valóban humoros baleset is történt, ahogy a beszámolók vakon másolják egymást.
Mit jelent ez a lépés valójában? Mik az okai? A korábbi egyezmények fényében milyen jelentősége van ennek most, s mely államok lehetnek a következők? Hogyan változtatja meg mindez a palesztin politikai életet, ami a legfőbb nyereség Tel Aviv számára most? Ezek a kérdések jelentik témánkat ebben a két hétben.
A negyedik, aki a harmadik
Mostanra köztudomású, hogy az Emirátusok messze nem az első arab állam, mely teljes és nyílt diplomáciai kapcsolatot épített ki az izraeli entitással. Ámbár e mérföldkő történelmi hátterének megrajzolása közben a nemzetközi sajtó, beleértve számos nemzeti tájékoztatási irodát is, a legrosszabbat hozta ki magából és teljes amnéziában ismételgették egymást a különböző cikkek.
Újra és újra leírták, hogy az EAE a harmadik arab ország, ami az izraeli entitást elismerte államnak, miután Egyiptom 1978-ban Camp David-ben, majd Jordánia 1994-ben Wādī ‘Araba-ban ezt meg megtette. Ám Egyiptom és Jordánia után, még messze a mostani emirátusi lépés, vagy a 2000-es években sok arab állam által követett nem-hivatalos közeledés előtt a zsidó államhoz valójában volt még egy harmadik arab állam is, ami teljes kapcsolatot épített ki. Az Emirátusok nem a harmadik, hanem a negyedik arab állam, ami teljes kiegyezést hajt végre Tel-Avivval, hiszen ugyanezt Mauritánia is megtette 1999-ben. S itt még utalhatnánk Palesztinára is Oslo után, habár a teljes palesztin államiság egy nagyon hosszú és összetett kérdés. Bár mostanra sokan szeretnék feledni a meglehetősen homályos mauritániai történetet, sok okból ez nagyon is lényeges mese. Nemcsak azért, mert megmutatja hogyan indigóz a sajtó történeteket, akármilyen tévesek legyenek is azok, hanem azért is, mert ilyesztő hasonlóságok mutatkoznak a mostani eseményekkel.
A ‘90-es évek közepét írták, amikor Mauritániát addigra már közel két évtizede – hivatalosan csak 1984-től – Mu‘āwiya Aḥmad aṭ-Ṭāya‘ vezette és ez a hatalmas ország elkezdett közeledni az izraeli entitás felé. Mint ma, ezt a lépést elsősorban nem gazdasági megfontolások, vagy kultúrális érdeklődés motiválta, hanem elsősorban politikai szempontok mind a három részről. Merthogy mint napjainkban, akkor is Washington tartotta a gyertyát. Aṭ-Ṭāya‘ elnök egykor Ṣaddām Ḥussayn és politikája lelkes támogatója volt, de 1991 után az kuvaiti megszállással és a Szovjetunió szétesésével megérezte a gyorsan változó időket. A túlélés érdekében aṭ-Ṭāya‘ az Egyesült Államok kegyét és biztosítékait kereste, mely szívességek megtételét követelte meg, beleértve egy megállapodást is Tel-Avivval. Valamikor 1994 körül mindkét ország spanyol követségén összekötő hivatal létesült, amivel a gyakorlatban a kapcsolat létrejött. Ez a folyamatos vezetett aztán a híres – mára gyorsan feledett – találkozóhoz és megállapodáshoz a két fél között 1999 szeptemberében New Yorkban, pont ahogy most Trump gyámkodása alatt, majd röviddel utána a teljes kiegyezéshez 1999 októberében. Ez békeszerződést is magában foglalt, merthogy Mauritánia 1973-ban hadviselő fél volt. Aṭ-Ṭāya‘ elnök szerencsétlenségére a frissen szerzett amerikai szimpátia már nem menthette meg, ahogy a puccskísérletek gyorsan követték egymást, de haszna azért volt a 2001 utáni “terror elleni háború” őrületében. Idővel azonban az elnök szerencséje elfogyott. 2005-ben, amikor a néhai ‘Abd Allah szaúdi király temetésére látogatott Rijádba a hadsereg sikeres puccsot hajtott végre ellene. Aṭ-Ṭāya‘ elnöknek nem volt hová hazatérnie, így hosszas közjáték után végül Katarban telepedett le egyetemi tanárként. Egyben a katari állam nagyon hasznos ütőkártyái egyikeként.
Az új mauritániai irányítás, ami csak egy újabb, 2008-as puccs után mutatta meg valódi vezetőit, fenntartotta a kapcsolatot Tel-Avivval, mely addigra elveszítette jelentőségét. Ez azonban hamarosan megváltozott. Már 2008 februárjában enyhe támadás érte Nouakchottban az izraeli követséget, majd még azévben az újabb puccs egy katonai juntát segített hatalomra. 2009 januárjában az izraeli hadsereg Gázában folytatott – napjaink mészárlásával szinte azonos – brutális tettei hatására először Mauritánia és Katar szakított meg minden kapcsolatot a zsidó állammal, majd márciusban Nouakchott minden diplomáciai szálat elvágott és bezáratta a követségeket. Így értek véget az előzetesen ígéretesnek hangoztatott izraeli-mauritániai diplomáciai kapcsolatok tíz év után.
Az akkori és mostani események közti hasonlóságok száma meglepően nagy, annak ellenére, hogy nyilván nagyságrendi gazdasági különbség van az Emirátusok és Mauritánia között. Vagyis egyértelműen Abū Zabī nagyobb nyereség és eredmény. Ám pont mint ma, akkor is arab oldalon a szempont nem az ország anyagi előnye volt, hanem hogy az adott vezető bebiztosítsa saját személyes politikai jövőjét. Mu‘āwiya Aḥmad aṭ-Ṭāya‘ félt, hogy elszigetelődött és Washington hamarosan megpróbálja majd eltávolítani. Az izraeliekkel kötött egyesség biztonsági kártya volt, még ha nem is védte meg. Épp ugyanígy az Emirátusok esetében Muḥammad ibn Zāyid küszködik azzal, hogy teljhatalmat biztosítson magának az Emirátusok nagyon is összetett belső viszonyai között, és végre hivatalosan is az állam egyszemélyi vezetője legyen. Ha pedig ez masszív fegyvervásárlást igényel az Egyesült Államoktól, politikai és gazdasági szívességeket Trumpnak, vagy akár egy egyezményt az izraeli entitással, akkor ez neki nem magas ár. Nyilván vannak más motiváló tényezők is, de ez a fő ösztönző.
Ami az USA-t illeti, 1999-ben Clinton kormánya távozóban volt és remélte, hogy a stafétát tovább adhatja Al Gore-nak. Mint minden amerikai kormány, Clintoné is áttörő hagyatékot akart maga után tudni a Közel-Keleten. Az alapja erre nyilván meg is volt, hiszen maga Clinton volt az, aki elérte a Jordániával kötött békeszerződést 1994-ben, illetve kimunkálta az oslói folyamatot a palesztinokkal. Amiben sokáig benne volt a lehetőség, hogy teljes békefolyamathoz vezet. Úgy remélték, hogy Wādī ‘Araba és Oslo után hamarosan számos szomszédos arab állam következnek majd és eljön az átfogó békefolyamat. Hiszen ha a palesztinok, és második államuk Jordánia kiegyezett, akkor már nincs sok alapja a további háborúskodásnak. Ám ez így sosem következett be. Több fronton kifejtett számos próbálkozás után Mauritánia kínálkozott a legjobb lehetőségnek. Az arab keleten jelenkező zsákutca után egy dominóhatás az arab nyugaton történelmi áttörés lehetett volna. Pont ahogy most Trump is nagyon rászorul valami kézzel foghatóra. Azt megtehette, hogy elajándékozza a szír Ğulān-fennsíkot és Jeruzsálemet, de a gyakorlatban ezek már izraeli megszállás alatt voltak. Lehet, hogy sokat dologozott az “Évszázad Alkuján”, de tavaly nyáron a bahreini csúcstalálkozó gyakorlatilag érdektelenségbe fulladt, majd aztán Kushner ajánlatát is teljességgel elutasították. Ennyire közel a választásokhoz Trumpnak látványos eredményt kell felmutatnia ezen a kiemelt fronton, ami most meg is történt. Egyben pénzt is hoz és előrelépést az Irán-ellenes politikában.
Még Tel-Avivnak is sokkal ígéretesebb volt Mauritánia, mint az először ránézésre tűnik. Bár nem tűnne úgy, hogy Mauritánia sokat ígérhetne, mégis stratégiai központ lehetett volna az egész térség felé. Úgy remélték, hogy hamarosan olyan államok követhetik, mint Mali, vagy – az amúgy is jelentős zsidó közösséggel bíró – Marokkó. Mi több, stratégiai nyereség lehetett volna a markánsan anticionista Algéria hátában, ami épp csak kezdett kilábalni a pusztító belháborúból Bū Ṭaflīqa megválasztásával 1999 áprilisában. Ugyanilyen stratégiai számítások ma is vannak, csak épp Iránnal szemben. Még a gazdasági szálat sem lehet teljesen kizárni, mert a 2000-es évek elején Mauritánia partjai mentén nagy olajtartalékokat fedeztek fel. Elsőre ígéretesnek tűnt az izraeli befektetések lehetősége, bár később a Chingetty-mezőket ausztrál cégek aknázták ki. Ám nyilván a személyes politikai érdekeltségek voltak a legfontosabbak Tel-Avivban is. A Yitzhak Rabin elleni sikeres merénylet után 1995-ben egy rövid átmenetet követően egy fiatal és ambíciózus izraeli politikus lett a miniszterelnök, aki megörökölte a békefolyamatot, mégis friss és határozott nacionalista szellemet ígért. Bármely okból történt is ez, de ez az akkor még pályája elején járó feltörekvő politikus teljes vakvágányra vezette a békefolyamatot a palesztinokkal, megmérgezte a viszonyt Jordániával és egy sor botrány után úgy tűnt, politikai karrierje teljesen véget ér, ha nem nyeri meg az 1999-es választásokat. Mindkettő megtörtént, és ez a titán évekre visszavonult a közélettől. A békefolyamat felélesztése az utolsó pillanatban nagy adalék lehetett volna neki, de Mauritánia túl kevés volt túl későn. Ez az ambíciózus ember nem volt más, mint Benjamin Netanyahu, aki most ismét börtönévek elé néz és a pályája vége fenyeget több nyeretlen előrehozott választás után. Ahogy egykor békeszerződések egész sora megmenthette volna, úgy ma is nemzeti hőst csinálhat belőle.
A képtelenségek orgiája
Bár nem kellene meglepő legyen, hogy a politikában szinte minden lehetséges, mégis a Tel-Aviv és Abū Zabī között most kötött megállapodás számos okból teljes képtelenség. Először is nyilvánvaló, hogy nem két egyenlő fél között köttetett, hiszen az Emirátusok csak nagykövete útján képviseltette magát, nem úgy mint a másik fél, miközben Amerika kényszerítette ezt ki. Világos, hogy itt semmilyen közvetítésről nincsen már szó, ahogy Washington nyíltan kérkedik az egyezmenyből húzott közvetlen hasznával. Nyilván főként maga Trump.
Ennél is furcsább, hogy az eredeti megállapodást, amiről már bejelentették, hogy hamarosan egy hivatalos béke és diplomáciai megegyezés követi majd, olyan emberek írták alá, akiknek ehhez semmilyen joguk sem volt. Az izraelieket tekintve Netanyahu máris megszegte a Ganz Kék-Fehér Szövetségével kötött koalíciós megállapodást és folyamatban van a legújabb előrehozott választás. Ezzel pedig ő csak ügyvivő miniszterelnök, akinek nincs meg a jogköre nemzetközi egyezményekhez. Az emirátusi oldalon a megállapodást Muḥammad ibn Zāyid írta alá. Valóban ő az Emirátusok de facto irányítója, ámbár hivatalosan ő csak Abū Zabī koronahercege. Az állam hivatalos vezetője a féltestvére, Halīfa, Abū Zabī emírje, aki ugyan valóban nincs abban az állapotban, hogy felmérje az eseményeket, de törvény szerint csakis neki van felhatalmazása ilyen természetű nemzetközi egyezményeket kötni. Még ha őt uralkodásra képtelennek ítéljük is az állam második embere a miniszterelnök, Dubaj uralkodója. A maga címével Muḥammad ibn Zāyid fontos tagja Abū Zabī uralkodócsaládjának, de ez a beosztás nem jogosítja fel sokra. Mi több, minden az ország szuverenitását illető nemzetközi egyezményt a hét tagállam uralkodója által alkotott tanácsnak, a Legfelsőbb Szövetségi Tanácsnak is jóvá kellene hagynia. Ám ez aligha hagyhatta jóvá ezt a megállapodást, hiszen soha nem is tárgyalta. Vagyis Trump felügyelete alatt két olyan vezető kötött egy egyezményt, akiknek nem volt semmi felhatalmazásuk ehhez.
A dolog pedig itt még csak nem is ér véget. Miközben a diplomáciai kapcsolatok felvétele teljesen érhető folyamat a két fél között, a “békeszerződés” erőltetése egyszerre képtelenség és veszélyes. Egyiptom, Jordánia és a palesztinok békeszerződést kötöttek az izraeli entitással, mert korábban háborúkat vívtak egymás ellen. Még Mauritánia is hivatalosan támogatta a ‘67-es és a ‘73-as háborús erőfeszítéseket. De az Emirátusok csak 1971-ben nyerte el függetlenségét, mai politikai formáját pedig csak a következő évben nyerte el. Az első három “arab-izraeli” háború alatt még nem is létezett, míg a negyedikben csak nem vett részt. Később sem tett Abū Zabī semmilyen közvetlen katonai lépést a zsidó állam ellen. Így tehát a “békeszerződésnek”, nincs alapja, hiszen sosem állt fenn háború.
Mégis egy ilyen egyezménynek pont ezzel a kifejezéssel nagy veszélye van. Ha valóban más államok is követik ezt a lépést, akkor az izraeli entitás nemzetközi bírósághoz fordulhat a több évtizedes blokád és elszigeteltség okozta károk jóvátételéért. Amíg ezek az államok nem ismerik el a zsidó államot, van alapjuk elszigetelni azt. Ám a megállapodások után Tel Aviv azt mondhatja, hogy ezek az államok elismerték a létét, ezzel pedig visszamenőleg elismerték, hogy jogtalan bojkottot folytattak ellen ‘48 óta.
Kijátszva
A legfontosabb kérdés persze az, hogy az Emiratusok miért tette meg ezt a lépést. Számos oka van, úgy hivatalos, mint nem hivatalos. Ám mintha az Emriátusok még csak most kezdené megtanulni a kétszínűség és az kijátszás leckéjét, a legtöbb az Emirátusok által elsőre elővett és hivatalos okot meghazudtolták, miközben a legnyilvánvalóbb okok Abū Zabī hevesen tagadása ellenére is a felszínre kerültek. Mindent nemcsak megszégyenítette az emirátusi vezetést, de komoly nehézséget is jelent mostmár minden arab országnak, amelyik esetleg elgondolkozott a példa követésén.
Hivatalosan Abū Zabī azt az utat választotta, hogy felhasználja a palesztin ügy ősrégi témáját és már az első jelentősebb lépést is ezen a nyomvonalon tették meg. Május 21-én a valaha volt első emirátusi repülő szállt le Tel-Aviv repterén, hivatalosan orvosi ellátmányt és segélyt szállítva a palesztinoknak. Ezzel megtették az első lépést az izraeli állam hivatalos elismerése felé. Mintha mindez teljesen szokványos lenne. Abū Zabī mindent megtett azért, hogy a történetet úgy adja el, mintha a repülő közvetlenül a Palesztin Hatósághoz ment volna annak kifejezett kérésére, azzal teljesen együttműködve, miközben az izraelieket csak értesítették. A történet nem talált közönségre. Főként azután, hogy a palesztinok tagadták, hogy bármi előzetes tudásuk lett volna a dologról. Ha pedig valaki ismeri az izraelieket, tudja jól, hogy ilyen küldeményre nem kerülhet sor hosszas egyeztetések nélkül, és valamiért cserébe. Tehát már ekkor tudható volt, hogy a kiegyezés a küszöbön áll.
Dacára az első nagy lépés kudarcának, miután a palesztinok visszautasítottak minden együttműködést a manőverben Abū Zabī továbbment és az első egyezmény után hamarosan teljeskörű diplomáciai kapcsolatot épít ki. A hivatalos narratíva az volt, hogy így az Emriátusoknak sikerült biztosítékot szereznie Tel-Avivtól Washington felügyelete mellett, hogy ciszjordániai palesztin területeket nem olvasztanak be a zsidó államba. Leglábbis újakat nem. Minthogy ez volt Netanyahu egyik fő kampánytémája a legutóbbi választások alatt, ez valóban komoly aggodalom is volt. Most az Emirátusok közbelépett és azt mondta, hogy a kiegyezésért és a békemegallapodásért cserébe megakadályozta a beolvasztást. Bár ez a kifejezés hamarosan “felfüggesztésre” alakult.
Ez a lépés ad némi betekintést abba, hogy valójában milyen mély is az együttműködés Tel-Aviv és Abū Zabī között, hiszen a beolvasztás egész kérdése már a kezdetektől nagyon valószínűtlen volt. Mégpedig számos okból. Jogilag ez kizárt volt, mert ezzel az oslói megállapodás utolsó maradványait is megszegték volna. Ám amíg amerikai támogatás van, addig ez nem nagy akadály, hiszen az izraelieknek Jeruzsálem, vagy a Ğūlān beolvasztására sem volt semmi joguk, de ez nem állította meg őket. Sokkal nyomósabb ok viszont, hogy Ciszjordánia bekebelezéséhez hiányzik az amerikai támogatás, még inkább a belső izraeli támogatás, s mindezeken túl az embererő. Régóta feladták már a teljes gyarmatosító folyamatban a kibbutzim jelentette alúlról építkező telepeket, és ezek helyét az utóbb bő húsz évben átvették a hatalmas állami alapokból épített új komóniák, melyekhez egyre több telepest már úgy kell csábítani külföldről. Ez mostanra már nemcsak óriási teher az izraeli költségvetésen és egyre nehezebb telepeseket is találni, de minthogy ezek java már az ultraortodox körökből kerül ki, egy egyre mélyebb szakadás jött létre a megszálló társadalmon belül is. A már amúgy is problémás Jeruzsálem körüli és észak-palesztinai telepek pedig eltörpülnek a ciszjordániai terv mellett. Valószínűleg ennek is tudatában a palesztinok nem különösebben kongattak vészharangot a terv miatt, hanem inkább úgy ítélték meg, hogy az egyelőre lehetetlen. Azonban mostmár nagyon tetszetős azt feltételezni, hogy ez eleve egy nyomásgyakorló kártya, egy eszköz volt az emirátusi kiegyezéshez, megkönnyítve a másik félnek a lépés igazolását.
Nemsokára azonban az “árulót” is elárulták. Először Amos Gilad korábbi izraeli katonai vezető és főtárgyaló, illetve Uzi Dayan likudos parlamenti képviselő cáfolta ezt a verziót, mondván: “az egyezség az Emirátusokkal nem olyan, mint amilyen Egyiptommal volt”, majd egészen odáig mentek, hogy csakis “béke békéért” alapról lehet szó, semmilyen tárgyalással földről. Ezek után szinte azonnali agusztus 16-án Netanyahu maga élete első interjújában a dubaji székhelyű Sky News Arabiának adott interjúban tagadott minden ilyen megegyezést, mondván, hogy a bekebelezés ideiglenes leállítása “jelenleg egy amerikai kérés csupán”. Világosan azt üzenve ezzel, hogy az bármikor folytatódhat. Ez valószínűleg nem igaz, legalábbis nem a felvázolt ütemterv szerint, de világos, hogy az ütőkártyát nem akarják feladni és megalázták az Emirátusokat. Egy ideig úgy tűn, hogy Abū Zabīt mindent nem zavarja különösebben, de ahogy nem jöttek újabb kiegyezni vágyó államok és az Emriátusok több kritikát kapott kapott a vártnál, a külpolitikát irányító Qarqāš külügyminiszter erősen kikelt a kritikák, még a palesztinok ellen is. Ezzel pedig a palesztin-támogató narratíva összeomlott.
Hangoztattak bizonyos gazdasági okokat is, melyek állítólag az Emirátusok fő szempontjai voltak a megegyezéskor. Azonban minden jel szerint pont a gazdaság volt a legkisebb a legkisebb a megfontolások között, mivel a gazdaság területén már számos közös projekt működött e lépés előtt is. Izraeli cégek építette ki az Emirátusokban a híres biztonsági és minden megfigyelő kamera rendszert, július 3-án pedig az Emirátusok szerződést kötött az izraeli védelmi minisztérium két háttércégével a technológiai együttműködésről, amiben a koronajárvány elleni védekezés volt az egyik kiemelt témakör. Ez tökéletesen mutatja, hogy amire csak szükségük volt, azt már rég elérték, és egymás hivatalos elismerése egyik félnek sem jelentett semmilyen akadályt. Bizonyos ügyek könnyebben lesznek, a nagyarányú befektetések leegyszerűsödnek minden harmadik fél kivonásával, de összességében a gazdasági vetület kicsiny, merthogy nem most kezd majd el kiépülni a kapcsolat.
Vannak azonban jelentős stratégiai megfontolások az egyezmény mögött. Qarqāš emirátusi külügyminiszter fedte fel nemrég, hogy az Emriátusok már régóta F-35-ös vadászgépeket akart beszerezni Washingtontól, ehhez pedig rendeznie kellet viszonyát Tel-Avivval, hogy így adjon biztonsági garanciákat, hogy a fegyvert nem használja majd ellene. Nyilván ez szemfényvesztés, hiszen minden biztonsági megfontolás nélkül Washington ezt az árat szabta a gépeknek. Ha belegondolunk, hogy mennyire hatékonyan bánt az Emriátusok a légierejével Jemenben, mely országnak szinte nincs is légvédelme, világos, hogy F-35-ösökkel, vagy azok nélkül semmilyen veszélyt sem jelentettek Tel-Aviv számára. Netanyahu és az izraeli vezetés nyíltan gúnyt űzött az ötletből, utalva arra is, hogy az Emirátusok más kifinomult, kifejezetten izraeli fegyvereket is be akarnak szerezni. Ám miközben az Emirátusokon gúnyolódtak, az izraeliek nyíltan kifejezték, hogy az egyezmény jelentősége, hogy a közös iráni fenyegetés összehozta a két államot. Ezzel azt hintve el, hogy innentől fogva Izrael az Emirátusokból közvetlenül fenyegetheti Iránt. Ezt a felvetést nyilván az emirátusiak hevesen tagadják, nem kívánva az irániak célkeresztjébe kerülni. Az aggodalom jogos is, ahogy egyre nő a feszültség a két állam között. Nemrég az emirátusi parti őrség két iráni halászat ölt meg, amire válaszul Irán elfogott egy emirátusi hajót. Mindazonáltal ez is inkább csak trükk, hiszen Irán tökéletes megfigyelés alatt tartja mi zajlik a Perzsa-öbölben. Ennek ellenére hivatalos hídfőállást szerezni az Öbölben végzett műveletekhez nagy nyereség Tel-Avivnak. Ez jelenthet bizonyos garanciákat Abū Zabīnak Irán ellen, de tudván, hogy az nem jelent számára valódi fenyegetést, Muḥammad ibn Zāyid szeme nem az irániakon, vagy az izraelieken van, hanem hogy előnyt szerezzen Katarral szemben. Máris felvetették, hogy az alkú magában foglal egy amerikai ígéretet az al-‘Udayd légitámaszpont áttelepítésére Katarból az Emirátusokba, amit Abū Zabī már egy éve el akar érni.
Mindezen szempontokon túl azonban, a lépés megtételének oka, főként az időzítése egy tisztán politikai szívesség. Szívesség Trumpnak, akinek nagy szüksége van egy látványos külpolitikai sikerre. A sok olyan kudarcos vállalkozás után, amit Kína, Észak-Kórea, Mexikó, Irán, Szíria és Irak jelentett, nem feledve a szégyenletes bukást Venezuela ellen az egyetlen siker a bolíviai kormány megdöntése volt és pár nagy, de nemzetközileg el nem ismert gesztus Tel-Aviv felé. Ennyire közel a választásokhoz nemcsak eredményt kell felmutatni ezen a Trump számára elsődleges területen, de igazolást is kell találni kormánya egyik leggyengébb láncszemére, a Közel-Keletért felelős vejére, Jared Kushnerre, aki eddig csak egy jelentéktelen bahreini csúcsot és egy visszautasított “évszázad alkúját” jegyez. Most, végre, bizonyítást nyert, hogy jó választás volt. Ezzel pedig az emirátusiak szereztek egy nagy jópontot Washingtonnál, ami még nagyon hasznos lehet, ahogy Abū Zabī lassan de biztosan hátrányba kerül a reginális versenyben Katarral és Törökországgal szemben. Ha pedig az Emirátusok további arab országokat is meg tud győzni, ez az előny még nőhet is. Kérdés kiket lehet erre még meggyőzni, amivel jövő héten foglalkozunk.
Vajon számít?
Természetesen minden érintett fél “történelmi” lépésről beszél, de ez alig több mint olcsó PR fogás az adott vezetők személyes megítélésének javítására. Önmagában az izraeli megszállás elfogadásának az Emirátusok részéről kicsiny jelentősége van. A gazdasági kapcsolatok nagyobb része évek óta ismert volt, a biztonsági együttműködés sem volt különösebben titok és még politikailag is az utóbbi pár évben számos szimbólikus lépés történt különösebb káros reakció nélkül. A teljes kapcsolatfelvétel bizonyos kapcsolatokat egyszerűbbé, kevéssé bürökratikussá tesz majd, talán még a túrizmust is jelentősebben megdobja, de összességében már rég megvalósult minden, amit a két fél egymástól várhatott.
Főként ha nem követi az Emirátusokat a csatlakozók nagy hulláma, semmilyen komolyabb közel-keleti játékos nem követi a lépést, akkor ez egy elszigetelt eset marad és az Emirátusokat megbélyegzik. Ebben a tekintetében Bahrein, az Emirátusok által felállított jemeni kormány, vagy Szudán nem fog tudni sokat tenni a teher enyhítéséért. Itt pedig a mauritániai példa fontos, mert ha a várakozások ellenére nem következik be a nagy megbékélési folyamat, akkor idővel a teljes diplomáciai kapcsolat a visszájára fordulhat. Ami Muḥammad ibn Zāyid bukásával, amire egyelőre a mögötte lévő amerikai támogatást elnézve nagyon kevés esély van, akár könnyen be is következhet.
Egy tekintetben azonban az emirátusi lépés nagyon is fontos volt. Tudván milyen befolyással bír Muḥammad ibn Zāyid a szaúdi udvarra és hogy mennyire valószínű Salmān szaúdi király közeli halála, bizony nagyon is lehetséges, hogy Abū Zabī rá fog kényszeríteni egy hasonló egyezményt Rijádra. Az már valóban sorsdöntő eset lenne. Nem azért, mintha a szaúdiak nem ápolnának ugyanilyen kevéssé rejtett kapcsolatokat az izreali entitással, vagy mert most különösebb támogatást nyújtanának a megszállás ellen, hanem mert bármi történjen is Szaúd-Arábia az iszlám két legszentebb városának, Mekkának és Medinának a helye. Ez pedig óriási befolyást kölcsönöz a muszlim világ és közvélemény fölött Rijádnak, ami eddig, legalábbis a szavak szintjén a palesztin ügy mellett foglalt állást az izraeli gyarmatosítással szemben. Ha Rijád követné az emirátusi példát, az sok muszlim országot álláspontja megváltoztatására kényszerítene, vagy hatalmas szakadást okozna a muszlim világon belül. Bárhogy is, Rijád megnyerése óriási morális nyereség és hasznos ütőkártya lenne az izraeli projektnek.
Ezt valószínűleg érezték is, és ezért Fayṣal ibn Farḥān szaúdi külügyminiszter augusztus 19-én tagadott minden lépést a kiegyezés felé, kijelentve, hogy egy a palesztinokkal kötött teljes békemegállapodás előfeltétel minden szaúdi megegyezésnek. Ez igen határozottnak is hangzik, de elnézve, hogy nagy mozgás van készülőben a palesztin térfélen, nem lenne olyan meglepő pár év múlva egy kiegyezés iránt sokkal készségesebb palesztin vezetést látni. Ez a szál viszont, ami nagyon szorosan kötődik az emirátusi kiegyezéshez, már a jövő heti témánkba tartozik.