Előző alkalommal már láthattuk azokat a rejtélyes robbantásokat, amelyek hetek óta napirenden vannak Irakban. ‘Ādil ‘Abd al-Mahdī miniszterelnök már akkor is kínos helyzetben volt, harapófogóba szorulva részben a pártok, részben Amerika és Irán közt, ahogy megpróbálta az eseteket eltussolni és az ügyet csendben elrendezni Washingtonnal. Végül azonban arra kényszerült, hogy földre parancsoljon minden amerikai repülőt, ami viszont nem oldotta meg a kérdést, hiszen aztán egy negyedik robbanás is történt. A legújabb fejlemények az egész térséget egy új konfliktus esélye felé hajtják, ennél fogva ‘Abd al-Mahdī most nem sok mást tehet, mint együtt úszik az árral.
Azóta egész nyilvánvaló lett, mind Netanyahutól, mind az amerikaiaktól, hogy Tel-Avīv áll a támadások mögött. Ez máris lehetetlen helyzetbe hozta Washingtont hiszen egyrészt védelmi kötelezettsége van Irak felé a kölcsönös védelmi egyezmény alapján, melynél fogva meg kellene védenie minden külső agressziótól, másrészt megvédte Izrael tetteit “önvédelemnek” titulálva. Az ügy azonban nem állt meg itt, mert Netanyahu, aki elkeseredetten próbálja megnyerni a küszöbön álló előrehozott választásokat, egy egész sor új támadást indított Szíria, Libanon, Irak és Palesztina területén. Ismét csak élesen kiütközött a különbség Trump és csapata között. Míg a körülötte állók, név szerint Pompeo és Pence alelnök nyíltan Izrael pártját fogták és Iránt provokálták, Trump tett egy nagy lépést Teherán felé, hogy lenyugtassa kicsit az elszabaduló indulatokat. Trumpnak ez a lépése máris aggasztja Izraelt, hiszen Netanyahu mindent megtesz, hogy a helyzetet háborúig élezze. Az izraeli kormány, mely mindig bevetett valamilyen általa kirobbantott konfliktust a kedélyek felkorbácsolására a választások előtt, most annyira féktelenül viselkedik, mintha csak Netanyahu a híres sorokat idézné: “Kiáltsd, pusztítás! És oldd el a harc ebeit!”
A válasz egy ideig csak szavakban jelentkezett. Ḥasan Naṣr Allah a maga szokásos stílusában válaszcsapást ígért. Ezúttal azonban koránt sincs egyedül. A libanoni kormány, méghozzá teljesen szokatlan határozottsággal, határozottan kifejezte, hogy az legutolsó provokáció Izrael részéről hadüzenet, s bár nem állnak egyként a Ḥizb Allah mögé, azt nyíltan kifejezték, hogy Bejrút nagyon komolyan veszi az ügyet. Irakban hasonló a felbolydulás, mert a pártok egy része nyíltan azonnali amerikai kivonulást követel. Az iráni hadsereg, mégpedig leghíresebb hőse, Qāsem Soleymānī útján szintén figyelmeztette az izraelieket. Egyelőre a szírek, akiket most leköt Idlib és a törökök ügye, még hallgatnak, de vélhetőleg nem hagynak egy ilyen nyílt agressziót válasz nélkül. Főleg ha most minden szövetséges mozdul. Netanyahu most a tűzzel játszik, de mi is történt és mire is bazírozhat az újrázni készülő miniszterelnök?
Egy támadás Libanonban
A hetek óta növekvő feszültség közepette Netanyahu úgy döntött, hogy egyszerre mér csapást ellenfeleire Libanonban, Szíriában és Irakban, mielőtt a szokásos trükkjéhez folyamodna a gázai helyzet felkavarásával. Minthogy az első három támadás szinten egyszerre történt, így nem nagyon lehet elválasztani őket egymástól, de a követhetőség érdekében országonként beszélünk róla.
2019 augusztus 24-én, szombat éjjel két drón közelítette meg a Ḥizb Allah tv csatornájának, a híres al-Manār-nak a székházát Bejrút déli részén, ami a mozgalom egyik legerősebb bástyája az egész országban. Az egyik komolyabb anyagi kárt okozva felrobbant, de nem okozott halálos áldozatokat. A másikról eredetileg az hírlett, hogy csak egy megfigyelő drón volt, de a későbbi értékelések arra mutatnak, hogy az is egy célpontot készült támadni, ám vagy a helyiek, vagy a valamilyen üzemzavar miatt lezuhant. Úgy tűnhet, hogy ez nem egy komoly eset, hiszen nem követelt halottakat. Más, mindig értékes célpontokat támadó izraeli precíziós akciókhoz képest ez valóban egy kicsiny ügy. Ám 2006 óta egy kimondatlan szabályrendszer működik a Ḥizb Allah és Izrael között,A felek nem támadják egymást közvetlenül, ha pedig ilyenre sor került Libanonon kívül, akkor eddig az ellenállási mozgalom válasza mindig gyors volt és határozott. A támadások előtti utolsó beszédében Ḥasan Naṣr Allah érintette is ezt, mondván, hogy Izrael igen jól ismeri ezt a szabályrendszert és ezért azt a várható következmények ismeretében nem meri megsérteni.
Ezúttal tehát nem is az okozott kár a lényeges, hanem az, hogy Netanyahu nyíltan kesztyűt dobott a Ḥizb Allah-nak. Ez pedig a sajátos szabályok ismeretében valóban egy hadüzenettel egyenértékű.
A támadás Szíriában
Ugyanazon az éjszakán, augusztus 24-én, mint már oly sok alkalommal azelőtt, Izrael ismét nyílt agressziót hajtott végre Szíria földjén minden provokáció nélkül. Légitámadást indított a főváros, Damaszkusz ‘Aqrabā nevű negyede ellen 8 földi indítású rakétával. Az akció sikertelen volt, hiszen a szír légvédelem elhárította az összes rakétát. Ez eddig helytállónak tűnik, hiszen az izraeliek egy régebbi támadás képeivel próbálták igazolni, hogy megsemmisítették a célpontot, mely egy darabig feltáratlan és rejtélyes maradt. Egy nappal később azonban – és itt nő össze a két támadás Libanonban és Szíriában – Ḥasan Naṣr Allah augusztus 25-ei beszédében az eseményekre válaszul elismerte, hogy az izraeli támadásban egy nappal korábban ‘Aqrabā-ban a Ḥizb Allah hét harcosa esett el. Bár ő maga nem fedte fel a részleteket, később kiderült, hogy nem a légicsapás okozta a halálukat. Az csak elterelés volt. Míg a szír légvédelem a rakétákkal volt elfoglalva, addig egy – vagy több – drón csapást mért a Ḥizb Allah egy telephelyére – Ḥasan Naṣr Allah állítása szerint egyszerű szállásra, és ez a művelet okozta a haláleseteket. Ez igen jellemző is az izraeli merényletekre. Ha ez igaz, és ezt egyelőre még az izraeliek sem nagyon tagadják, akkor az arra utal, hogy Izrael most valóban a Ḥizb Allah-ra, legelszántabb és legütőképesebb térségbeli ellenfelére vadászik.
A szír kormány elítélte a támadást, de minthogy az nem közvetlenül ellene irányult és a Szír Hadsereg amúgy is le van kötve Idlibben a Mūrik-ban álló török tábor körbevételével és egy új támadás előkészítésével, Damaszkusz most nem nagyon ért rá ezzel foglalkozni. Van azonban ennek a feltűnő csendnek egy másik oka is. Mint eddig már olyan sokszor, Izrael azután mért csapást Szíriára, miután a szírek valamilyen nagy sikert értek el, mentendő a fegyveres csoportok morálját és állásait, egyben támogatást nyújtva az ellentámadáshoz. Ami jött is, és vissza is verték, amikor a rákövetkező vasárnap és hétfő folyamán a terroristák mindent megtettek a nemrég általuk elvesztett területek legalább részleges visszavételére. Így tehát a két eset, az izraeli támadás és a milicisták akciója egy és ugyanaz a dolog. Amíg Szíria szövetségesei most igyekeznek visszavágni Izraelnek, a Szír Hadsereg most a fegyveresekkel foglalkozik, ami égetőbb is most Damaszkusznak számára.
Egy újabb támadás Irakban
Mintha csak a kihívás nyílt jele lenne, az iraki felbolydulás ellenére az izraeliek ismét csak olajat öntöttek a tűzre. Csapást mértek ugyanis egy – ismét csak az al-Ḥašd aš-Ša‘abī-hoz tartozó – állásra a Szíriába vezető út mentén fekvő al-Qā‘im határállomásnál. Az első hírek több tíz halottról szóltak iraki és szír irreguláris erők sorai közt, de a későbbi értékelések “csak” két halottat erősítettek meg az al-Ḥašd aš-Ša‘abī tagjai közül, köztük egy vezető harctéri parancsnokot, Abū ‘Alī ad-Dabbīt. Az al-Ḥašd aš-Ša‘abī vezetői szinte felrobbantak a dühtől és azonnali választ követeltek. Ők is nyílt hadüzenetnek értékelték mindezt és azonnal amerikai kivonulást követeltek Irakból. Ezt a vonalat tovább erősítette Qāsem Soleymānī, a Pāsdārān Jeruzsálem erőinek parancsnoka, aki azt mondta, hogy: “Izraelnek ezek az őrült lépései nem maradnak válasz nélkül.”
Ennek a támadásnak azonban van egy nagyon érdekes mozzanata, amely egyszerre fedi fel ennek az elszabaduló közteseken át vívott háborúnak teljes regionális mélységét. Azok a drónok, amelyek a határállomást támadták Szírián belülről jöttek, egy olyan támaszpontról, melyet a Szíriai Demokratikus Erők (Qasad) üzemeltetnek. Márpedig őket Szaúd-Arábia és Izrael igen erősen pénzeli. Ugyanakkor Washington végtelen támogatását élvezik, ami jelenléte garanciájaként egy tucat illegális támaszpontot hozott létre Kelet-Szíriában. Lehetetlen, hogy a Qasad mert – nem is említve, hogy tudott-e – volna végrehajtani egy ilyen vakmerő támadást – amiben nem is volt semmi érdekünk – előzetes amerikai hozzájárulás nélkül. Másrészt viszont nagyon is szívességnek tűnik ez bizonyos amerikai köröknek a küszönön álló török katonai akció előtt, ami eleddig teljes amerikai egyeztetéssel készül. Mármost tudva, hogy a Qasadnak semmi esélye egymagában megállni a török támadással szemben, elég logikátlan azt feltételezni, hogy pont most nyitnának egy új frontot. Az azonban elég logikus, hogy most tettek volna egy szívességet, hogy aztán az amerikaiak cserébe minimalizálják a várható török támadás súlyát.
Ha ez a gondolati ív helyes, akkor az teljes együttműködést és katonai szintű egyeztetést jelent Washington, Rijád és Tel-Avív között. Ez sokak számára tűnhet képtelenségnek, ám nem árt emlékeztetnünk olvasóinkat az “évszázad alkujára” és arra, hogy épp Muḥammad ibn Salmān épít most nagyon közeli kapcsolatokat Izraellel. Bár Rijád nem reagált közvetlenül a vádra, vazallusa, Bahrein, külügyminisztere útján Izrael támadásait Irán elleni önvédelemnek titulálta és tökéletesen helyénvalónak ítélte. Egy ilyen lépés elképzelhetetlen Szaúd-Arábia legalább passzív támogatása nélkül.
A reakció
Meglepően gyors és tiszta volt a politikai válasz minden érintett ország részéről, leszámítva Szíriát. Üdítően tiszta a politika világához képest. Az iraki parlament különbizottsága és az Iraki Biztonsági Tanács már eleve tárgyalta a rejtélyes robbantásokat és a gyanús amerikai készülődést, bár ezutóbbit az új szíriai műveletek számlájára írták. Már e kiterjedt bombázás előtt is az al-Ḥašd aš-Ša‘abī figyelmeztette az amerikaiakat, hogy azonnal hagyják el az országot, és számos a Népi Mozgósítás részét képező politikai formáció így, vagy úgy nyíltan tárgyalta ennek lehetőségét, az amerikaiakat az Izraellel való szövetkezéssel vádolva Bagdad ellenében. Az egyik ilyen ‘Alī al-Yāsirī, a Sarāyā al-Hurasānī vezetője – a csoport 1995-ben alakult és 2015 óta az al-Ḥašd aš-Ša‘abī része -, aki szerint az izraeli drónok az országban lévő amerikai támaszpontokról szálltak fel. Az ő javaslata az volt, hogy minderre válaszul a Népi Mozgósításnak saját Légvédelmi Igazgatóságot kell felállítania, mely aztán átvenné az ország légvédelmét. Ez pedig még jobban el fogja mérgesíteni a viszonyt az al-Ḥašd aš-Ša‘abī és a kormány között.
‘Abd al-Mahdī, bár megerősítette, hogy az iraki erők képesek és készek is válaszolni minden külső agresszióra, úgy tűnik egyelőre az eddigi vonalat viszi tovább és az ügyet politikai úton próbálja kezelni bizonyos térségbeli felek bevonásával. Ám a fő gondja nem is csak politikai, teljesen beragadva Washington és Teherán közé, úgy térségbeli, mind belpolitikai viszonylatban, hanem legalább annyira katonai is, hiszen az iraki hadseregnek nincsenek saját radarállomásai. Minden adathoz vagy a polgári légi irányítástól jut – ami teljesen elégtelen effajta precíziós támadásokkal szemben -, vagy az amerikai csapatoktól, akik most úgy tűnik pont azt az agressziót támogatják, ami a gondot okozza. Vagyis ugyan a miniszterelnök földre parancsolt minden amerikai gépet, ez nem igazán oldja meg a kérdést és az elégedetlenség egyre csak nő. Ez máris magas szintekre jutott, mégpedig egy nagyon világos politikai éllel, hiszen mind Nūrī al-Mālikī alelnök, mind Karīm ‘Alawī, az Iraki Biztonsági Tanács Tagja nyíltan izraeli érintettségről beszélnek az üggyel kapcsolatban és visszacsapást követelnek. Vagyis ez most már nem csak az al-Ḥašd aš-Ša‘abī-ról szól.
A dolgok már a legutóbbi műveletek előtt is mozgásban voltak, hiszen 2019 augusztus 23-án az al-Ḥašd aš-Ša‘abī egy drónt kergetett el, ami Bagdad fölött egy katonai komplexumot figyelt éppen. Ami azt mutatja, hogy ez az ellenállási szervezet egyre kevésbé fog az ország saját védelmi képességeire hagyatkozni, hanem sokkal inkább saját lehetőségeire és iráni barátaiéira, mely egyre csökkenti Bagdad szerepét. Ám az iraki színtéren a legbeszédesebb, és talán legkomolyabb válasz nem is az irakiaktól érkezett, hanem Irán részéről. A szokásos politikai nyilatkozatokon és a Bagdadot támogató hivatalos kormányzati állásponton túl érdekes, hogy Moḥsen Reẓā’ī, a Célszerűségi Tanács főtitkára augusztus 25-én tagadta, hogy Izrael iráni célpontokat támadnak Irakban. Ez tűnhet kicsi és jelentéktelen mozzanatnak, ám Reẓā’ī a Pāsdārān egyik alapítója. Karrierjét a Pāsdārān hírszerzésénél kezdte, mígnem annak vezérkari főnöke nem lett és az is maradt 1997-ig. A hadseregtől a Célszerűségi Tanácsba vonult vissza, ám 2015-ben visszatért a Pāsdārānhoz. Így tehát az ő szavainak különleges katonai és politikai vetületei is vannak, hiszen az államfőhöz legközelebb álló politikai körökhöz tartozik, ugyanakkor egész karrierje Irán legkomolyabb katonai erejéhez köti. S minthogy nagyon ritkán beszél regionális ügyekről, ez egy fontos üzenet arról, hogy bár Izrael nem érinti magát Iránt, de érdekeltségeit igen és Teherán lépéseket fog tenni.
A legjelentősebb válasz ugyanakkor a Ḥizb Allahtól érkezett. Augusztus 25-én Ḥasan Naṣr Allah ismét beszédet tartott, ahol az összes izraeli támadást kontextusba helyezte, beleértve a Damaszkuszban történteket is. Felfedte, hogy az ‘Aqrabā-ban történt támadás nem iráni csapatokat célzott, hanem egy, a Ḥizb Allahhoz tartozó központot – szavai szerint egy szállást -, és két mártír elesett. Válaszként ígéretet tett, hogy minden izraeli drónt és gépet le fognak szedni az izraeli légtérben, illetve közvetlen válaszcsapást ígért Izraelnek. Bár egy héttel később, augusztus 31-én tartott újabb beszédében pontosított, hogy minden drón leszedése nehéz és épp ezért kontraproduktív lenne, mivel így Izrael hamar felmérhetné az ellenállás védelmi képességeit, ám minden gép legitim célpont lesz és a Ḥizb Allah bármit leszedhet.
Ḥasan Naṣr Allah nyilatkozatait sosem lehet könnyedén venni, hiszen az ellenállási mozgalom a múltban mindig valóra váltotta hasonló fenyegetéseit, ám ezt ezúttal még jobban megerősítette Mišāl ‘Aūn elnök és Sa‘ad al-Ḥarīrī miniszterelnök. A köztük feszülő, időnként súlyos politikai különbségek ellenére ez alkalommal az izraeli támadásokat mindketten hadüzenetként értékelték és a miniszterelnök máris kapcsolatba lépett az ENSZ-szel teljességgel Tel-Avivot téve felelőssé. Ez most több, mint politikai kiállás – bár ez is jelentős, lévén a libanoni szunnik legkomolyabb képviselője állt ki a Ḥizb Allah mellett -, hiszen maga a libanoni hadsereg kezdte el augusztus 28-án leszedni a drónokat a határnál. Vagyis amit a libanoni politika évtizedek óta nem tudott elérni, azt most Netanyahu megoldotta, hiszen egyesítette a különböző politikai és felekezeti csoportokat egy közös ügy érdekében.
A Ḥizb Allah fenyegetéseit komolyan vették Izraelben, mert az IDF több ponton gyakorlatilag visszavonult a határtól, repüléstilalmat rendelt el északon és gumibábú katonákat tett ki csalinak a várható libanoni támadásra. Netanyahu nagyon magabiztosan beszélt, hogy Ḥasan Naṣr Allah jobb ha lehiggad, de láthatólag a hadsereg sokkal komolyabban vette a dolgot. Ez pedig mutatja a megosztottságot az izraeli politikában. Nemcsak a libanoniak, irakiak és irániak vélték úgy, hogy ez már megint egy politikai manőver Netanyahutól a következő választások megnyerésére, de hasonló hangok jöttek némi aggodalommal fűszerezve még izraeliektől is. Az első nagy hullám után közvetlenül a korábbi védelmi miniszter, Moshe Yaalon azt mondta, hogy Netanyahu csak belpolitikai okokra használja ki ezeket a támadásokat, a visszacsapás esélye pedig éberré tette az Izraeli Védelmi Tanácsot.
Mindezen tényezőket összetéve még mindig fennáll a kérdés, hogy Netanyahu miért indította ezeket a támadásokat? Az egyik lehetséges magyarázat nyilván a választásokra való készülődés, amin az ország erős védelmezőjének kell feltűnnie. Minthogy Izrael már amúgy is egy, a térségben dúló hidegháború részese, az idő egyszerűen nem alkalmas egy nagyobb vezetőváltásra. Ebben persze megvan a személyes megfontolás is számára, mivel korrupciós vádak vannak vele szemben és ha elveszti a választásokat jó eséllyel kerülhet rácsok mögé. Ami jópár elődjével meg is történt már. De hogy ez a stratégia működjön a közvélemény előtt is, még szüksége van egy jó kifogásra, egy közvetlen okra a támadásokhoz, hogy ne tűnjön felelőtlennek, aki veszélybe sodorja az országot. Főként ha, lesz válaszcsapás és az megalázónak bizonyul. Ezt a történetet Amos Yadlin korábbi védelmi miniszter és a katonai hírszerzés feje vetette fel, aki most a Nemzetbiztonsági Intézetet vezeti. Nézete szerint a térségben egy hidegháború zajlik Irán és Izrael között az amerikai-orosz rivalizáláson belül, és a Pāsdārān közvetlenül Qāsem Soleymānī vezetésével egy nagy támadást készített épp elő Izrael ellen. Erről a készülődésről szereztek hírt és ezt hárították el megelőző csapásokkal Irakban, Szíriában és Libanonban.
Ha egy ilyen elképzelés igaznak bizonyulna, az még akkor is komoly és felelősségteljes vezetőnek tüntetné fel Netanyahut, ha a visszacsapás végül komolynak bizonyul, hiszen bármi is az ára Tel Avivnak meg kellett védenie magát. Ez pedig jól rezonál a Izrael szokásos nyugatiak általi mentegetésével, hiszen joga van megvédeni magát és egy esetleges súlyosabb krízis minden felelősségét a másik oldalra terhelhetné. Ezt az olvasatot nyíltan visszautasították az irakiak, a szírek, a libanoniak és maguk az irániak is. Valóban valószínűtlen a régiós viták és még mindig reményteli tárgyalások közepette az európaiakkal a JCPOA legalább részletes megmentésére, hogy Teherán egy ilyen nagyszabású műveletet készítene elő. Két másik körülmény is ellene látszik mondani a hivatalos izraeli verziónak. Az első, hogy amint látni fogjuk ugyanebben az időben Israel újranyitotta a gázai frontot is, ami sokkal gyakoribb az izraeli választások idején. A másik, hogy egy nagyszabású iráni akció nem valószínű, hogy egyszerre minden frontról érkezzen, hiszen ezt ilyen mértékben nem lehet titokban tartani, szükségtelen abba Irakot bevonni és az időpont most pont rossz is Teheránnak.
Egy részlet azonban fontos, függetlenül az okoktól, és ez meg is látszik a reakciókban. Még akkor is, ha a hivatalos izraeli vonal hamis. Amikor Ḥasan Naṣr Allah a Libanonban és Szíriában történt támadásokra reagált nyilvánvalóan fel volt dúlva, messze túl azon a szinten ami várható lenne az eredmények tükrében és el is ismerte, hogy az ellenállásnak volt egy létesítménye Damaszkuszban. Ez új és a szóban forgó létesítmény célja még mindig nem világos.. Yadlin azt állította, hogy az izraeli hírszerzés be tudott férkőzni a Ḥizb Allahba, vagy az irániak közé és így találtak érzékeny célpontra Damaszkuszban. Ez összevág a Ḥizb Allah dühével, de egyben arra is utal, hogy ha lesz válaszcsapás, akkor annak hasonló üzenetet kell hordoznia. Azaz, hogy a másik oldal is el tud érni érzékeny célokat, nemcsak előretolt katonai posztokat, illetve, hogy az ő felderítésük is van olyan jó, mint az izraeli.
Olaj a tűzre
Az augusztus 24-én történt támadások és a korábbi iraki esetek után a feszültség máris komoly volt. Libanoni, szír és iraki politikusok ugyan közvetlenül vádolták Izraelt, ahogy utaltak az amerikai érintettségre is, de ne feledjük, hogy ezen a ponton mindezek csupán vádak voltak. Az első bombázások után még hiányzott a politikai felelősségvállalás, ahogy a bizonyítékok is, amik az ügyet hitelessé tehették volna a nemzetközi közvélemény számára. Netanyahu még csak halványan utalt Ukrajnában tett szavaival, nem ismerve el közvetlenül a műveletet, ám a kép hamarosan sokkal világosabb lett. Augusztus 25-én Mike Pompeo külügyminiszter felhívta Netanyahut, hogy megerősítse számára, Washington részéről Izraelnek joga volt megvédenie magát és ebben a kérdésben Amerika mindig is támogatni fogja. Pompeo csak a szíriai támadásra reagált, de látva, hogy a két kérdés szorosan összefügg, ez amerikai támogatást jelent a Libanon elleni támadáshoz is. Ha pedig valaki elgondolkodna, hogy ez a támogatás kiterjed-e az iraki csapásokra is, augusztus 26-án Mike Pence amerikai külügyminiszter hasonló beszélgetést folytatott Netanyahuval. Ekkora már megvolt az ötödik Irak elleni bombázás is, így megkerülhetetlen, hogy a támogatás magában ne foglalta volna az iraki akciókat is. Az izraeli sajtó nagy jelentőséget tulajdonított ennek, melynél fogva világossá vált, hogy valóban Izrael támadja mindezeket a célpontokat, iráni állásoknak titulálva azokat.
Ez egy teljesen világos irányvonal. Együttműködés Netanyahu és az amerikai vezetők legagresszívabb körei között, hogy a helyzetet a háború küszöbére sodorják pont akkor, amikor Irán a legkeményebb tárgyalásokat folytatja az európaiakkal az atomalkú életben tartására. Ez annyira hathatós volt, hogy Trump egy meglepő, bár tőle egyáltalán nem szokatlan fordulattal élt és világos jelzéseket adott, hogy kész komolyan tárgyalni Teheránnal a kedélyek lenyugtatására. Valóban igen kényes helyzetbe hozták azzal, hogy alelnöke akkor vette védelmébe Izraelt, amikor nem csak Tel-Aviv ellen merültek fel kemény vádak, hanem Washington ellen is. Vagyis az USA valóban támogatja az izraelieket az Irak elleni agresszióban, miközben egyezmény alapján meg kellene védenie azt. Ez pedig olyan pályára helyezte, amikor ha Bagdad tényleg azonnal csapatkivonást követel az USA-nak kevés kártya marad a kezében álláspontja megvédésére. Merthogy bárki is támadta meg ezeket az iraki támaszpontokat, azok hivatalosan akkor is az iraki hadsereghez tartoztak, tehát az amerikaiak nemcsak, hogy nem voltak képesek megvédeni őket, de esetleg még támogatást is biztosítanak ellenük. Annak fényében pedig, hogy Trump korábban hogyan nyilatkozott az iraki szuverenitásról, ez egy igencsak egyértelmű és botrányos képet ad ki.
Netanyahu biztosra ment, hogy teljességgel kihasználja a helyzetet. 2019 augusztus elejétől kezdve a Gázába menő fűtőanyag ellátás – mely mostanra már csak Izraelben keresztül lehetséges, hiszen el van vágva minden más irányból – folyamatosan csökkent, és a határmenti összecsapások egyre gyakoribbá váltak. Aztán augusztus 25-én – vagyis a Szíriára és Libanonra mért izraeli csapások után – állítólagosan három rakétát lőttek ki Gázából károkozás nélkül. Erre válaszul Netanyahu elrendelte a fűtőanyag ellátás felére való csökkentését, majd augusztus 26-án légicsapást mértek Gázára. Ugyanazon a napon izraeli vadászgépek csapást mértek a Palesztina Felszabadításának Népi Fronja egy létesítményére Libanonban, az al-Biqā‘-völgyben. Ezt a szervezetet – bár mára ez az egyik kevéssé jelentős csoport – régóta Szíria támogatta, a létesítmény pedig a Ḥizb Allah számára érzékeny helyen volt. Vagyis ez egy nyílt pofon volt a palesztinoknak, a libanoniaknak és a szíreknek is, részben válaszul Ḥasan Naṣr Allah beszédére, részben a libanoni politikumot tovább lökve a háború felé, hiszen a célpont most nem a Ḥizb Allah volt.
Nehéz lenne ezeket az izraeli támadásokat bármi másként értelmezni, mint egy nagyobb összecsapásra való provokáció. Bár ezúttal most Netanyahu valóban erősnek tűntetheti fel magát a hazai közvélemény előtt, nyilvánvaló amerikai támogatást mutatva fel maga mögött. Figyelemre méltó azonban, hogy a támadásoknak ezen új köre még hivatalosan sem kötődött Iránhoz, ami megint csak arra utal, hogy az egész hadjárat sokkal inkább kötődik a választásokhoz, mint egy esetleges valódi iráni fenyegetettséghez.
Tényleg nem vicceltek
Ilyen nyílt agresszió után közvetlenül a Ḥizb Allah és maga Libanon ellen, ami már magában is érzékeny kérdés az ellenállási szervezetnek, nyilvánvaló volt, hogy valamifajta válaszcsapásnak jönnie kell. Mégpedig olyan szinten, ami megmutatja, hogy a Ḥizb Allah az irániak segítségével, vagy anélkül, de állja a sarat hírszerzési szinten is. Mindenki csak találgathatott, hogy mi lesz a válasz és úgy tűnt, hogy el fog telni némi idő, míg a Ḥizb Allah megtervezi a megfelelő bosszút. Ám a válaszcsapás hamarabb érkezett, mint arra bárki is számíthatott volna.
2019 szeptember 1-én a Ḥizb Allah visszacsapott. Az izraeli 899-es úton, mely Yir’on telepet köti össze az Avivim Katonai Támaszponttal, csak pár kilométerre a libanoni határtól két izraeli Merkava tankot ért találat. Az egyik megsemmisült, míg a másik súlyos károkat szenvedett. A videókkal alátámasztott első beszámolók azt állították – bár Izrael tagadta ezeket -, hogy számos izraeli katona halt meg, köztük Aviv Kochavi altábornagy, az Izraeli Északi Parancsnokság parancsnoka. Még az első kimentési akciók is sikertelenek voltak, minthogy a kiküldött helikoptereknek vészleszállást kellett végezniük félve attól, hogy esetleg azokat is elpusztítják.
Az izraeliek azonnal visszavágtak a libanoni oldalra Mārūn ar-Ra’s-nál bombázva és anyagi károkat okozva, de azt végül beismerték, hogy valóban érte őket támadás. Tel-Aviv ugyan jelentéktelennek ítélte a támadást, de az biztosan komoly volt, hiszen a következő napon az RT Arabic stábja könnyedén átlépte a libanoni határt és az Avivim Támaszpontot teljesen elhagyva találta. A jelek arra utaltak, hogy a támaszpontot nem kiürítették, hanem sebtében elhagyták és még a fegyverek is mindenfelé hevertek. Az izraeli hadsereg elismerte, hogy elhagyták a támaszpontot. Mármost akár meghalt Kochavi tábornagy, akár nem, ami még csak eztán derül ki, több dolog figyelemre méltó. Pont, ahogy Ḥasan Naṣr Allah megígérte, megjött a támadás, mégpedig a megszállt területeken, ahol az izraeliek sebezhetetlennek érezték magukat. A támadásra fényes nappal került sor és olyan ponton, ahol az izraeliek nem számítottak rá. Ez önmagában is bizonyítja, hogy a Ḥizb Allah jelentős felderítési képességekkel bír, amit csak jobban megerősít, ha tényleg el tudták érni Kochavi altábornagyot. Bármi is legyen ebből az igazság, ez egy komoly jelzés, hogy a másik oldal is épp oly találékony. Főként, hogy eddig nem is az ellenállás legerősebb tagja csapott vissza. Egyelőre úgy tűnik, hogy az összecsapás végetért, de biztosan nem a regionális hidegháború.
Még nincs vége
Szeptember 1-én az amerikai légierő számos célpontra mért csapást Szíria Idlib tartományában számos civil halálát okozva ezzel. Az amerikaiak sem az oroszokat, sem a törököket nem figyelmeztették, és a szír hadsereg által épp csak egy nappal korábban egyoldalúan felállított tűzszüneti vonal mentén támadtak.
Mivel ez egy olyan ponton történt, ahol az amerikaiak eddig nem voltak aktívak és állításuk szerint az al-Qā‘ida állásait támadták – ez valószínűleg az an-Nuṣra -, ami eddig nem nagyon érdekelte őket, a támadásnak számos üzenete van. Egyrészt a szíreknek, hogy csak ne nagyon örüljenek az eredményeiknek Idlibben. Másrészt, hogy még mindig fontos pozícióik vannak a keleti területeken. Ugyanakkor ez törést is okozhat köztük és az oroszok között, hiszen azok az S-400-as légvédelmi rendszer ellenére sem tudták megvédeni őket. Nyilván ebben volt egy üzenet az egész ellenállás tengelyének, hogy Washington elszántan támogatja Izraelt, ha pedig az Izrael és Irán közti köztes háború elszabadul, akkor nem fognak karba tett kézzel ülni.
A lehetséges implikációk óriásiak. Bizonyos amerikai körök még a jövő évi elnökválasztás előtt fokozódó feszültséget akarnak látni. Bár fokozatosan veszítenek helyzetükből a térségben, nem készülnek békésen távozni. Az eredményeket látva azonban az egész ellenállás tengelye, és nemcsak Irán, egyre több pozíciót nyer a térségben és hamarosan nagy regionális változásokat tapasztalhatunk.