Múlthéten már előre jeleztük, hogy nagy változások vannak a szír horizonton. Aztán érkezett a legújabb, immár 17. köre az asztanai – időközben már a várost is átnevezték Nursultan-ra – tárgyalásoknak. Egy ideig úgy tűnt, bár az előkészületek minden oldalról láthatóan nagyon voltak, hogy a dolgok Louis de Funès filmjének, a Jákob rabbinak híres fordulatával érnek majd véget: “Maga megígér mindent és én nem tartok be semmit!” Eleddig, főként Törökország részéről, így ment az egyezmény betartatása. Végtére is immár közel egy éve volt Szocsi és Törökország nemhogy nem tartotta vissza a terroristákat, hogy Idlibből rajtaütéseket hajtsanak végre, de számos alkalommal még utánpótlást is szállított nekik.
Az utőbbi pár hónap során a szír hadsereg nekikezdett Idlib felszabadításának, ami valami miatt aztán megakadt, majd július vége óta az egész demilitarizált zóna mentén új műveletekbe kezdett. Ezt akasztotta meg az asztanai tárgyalások új fordulója múlt hét végén. Ez újra megerősítette a korábbi vállalásokat és garantálta a fegyverszünetet. Ez tagadhatatlanul okozott némi keserűséget Szíriában, hiszen úgy tűnt a terroristákat Idlibben a hadsereg leszámolásától ismét megmentette egy gyors megegyezés. Más szavakkal, a nagyhatalmak ismét kiegyeztek Szíria rovására.
Most mégis úgy tűnik, hogy valami megváltozott. Alig értek haza a delegációk és az egyezség máris összeomlott. Al-Ğulānī az an-Nuṣra Front – immár újcsomagolt verzióban Hay’at Taḥrīr aš-Šām, Szíria Felszabadításának Szervezete – részéről volt az első, aki bejelentette, hogy semmilyen egyezséget sem tart be. Irónikus, de de neki pont, hogy nem kellene eleve egyezménybe sem bele foglaltania, hiszen Szocsiban – mint minden korábbi egyezményben is – eleve kimondták, hogy az terroristákra nem vonatkozik. Márpedig al-Ğulānī brigádjánál nehéz tisztább példát találni a terrorista szervezetre. Majd augusztus 4-én egy újabb támadás érte Ḥamaymīm orosz támaszpontot, nemsokára rá pedig egy sor másik a szír hadsereg állásait. A szír vezetés azonnal visszalépett a tűzszünettől és augusztus 6-án a híres Tigris alakulatok új hadműveleteket ígértek. Ezek máris áttörték a fegyveresek vonalait és eddig szépen folyamatosan haladnak előre. Egy nappal korábban Ankara is bejelentette, hogy hamarosan új hadműveletet kezd a Kelet-Szíriában a Szíria Demokratikus Erők (SDF), gyakorlatilag a PKK ellen. Ugyanebben az időben, augusztus 5. éjjel az amerikaiak masszív utánpótlást küldték az SDF-nek Irakból al-Qāmišlī-nél. Hirtelen minden mozgásba lendült, mégpedig több mint érdekes orosz hallgatás közepette. Bizonyára óriási előkészületek zajlanak a színfalak mögött. De ezen a hatalmas sakktáblán a fő kérdés nem katonai, hanem taktikai. Ki jár túl kinek az eszén?
Asztana után
Még mindig keveset tudunk arról, hogy mi is történt Asztanában, így aztán a találkozót az utána történtek alapján tudjuk csal felmérni. Amint múlthéten láthattunk, a szír állam megalapozott egy új helyzetnek Idlibben és úgy ment el Asztanába, hogy vagy lesz egy megnyugtató megállapodás a a legtöbb terrorista visszavonásával és egy lépéssel a tártomány békéje felé, vagy a hadsereg etővel veszi vissza az elfoglalt területeket. Meg akkor is, ha ez összecsapást jelent Törökországgal. Ez azonban mindenképpen olyasmi, amit Moszkva el szeretne kerülni, ahogy egyre közelebb próbálja hozni Ankarát a saját befolyási övezetéhez. Asztana után minden fél elég csöndes volt, de volt érezhető volt a frusztráció szír részről, hogy a nagy előkészületek után a hadsereg akcióját megint a nagyhatalmak állítottak le. Ez már előre sejtette, hogy a megegyezés nagyon törékeny és talán nem fog sokáig kitartani.
Bármiről állapodtak is meg a felek valójában, az szinte azonnal összeomlott, de még így sem a szír kormány volt, ami felrúgta az egyezséget. Alig pár órával a meghosszabbított tűzszünet bejelentése után, Augusztus 2-án a közismert szaúdi terrorista, ‘Abd Allah al-Muḥaysanī egy videó interjút tett közzé. Ez nagyon fontos volt a terrorista szervezeteknek, mert erről a hírhedt terroristáról úgy hír lett, hogy meghalt, vagy legalábbis súlyosan megsérült pár héttel korábban, így hát nemcsak azt akarta megmutatni, hogy még él, hanem, hogy még mindig rajta tartja a kezét az eseményeken. Elég elgondolkodtató ez nem épp rövid interjú, hiszen ő úgy festi le a képet, hogy ők nemcsak, hogy tökéletes helyzetben vannak, de épp az oroszok kértek tőlük fegyverszünetet, mert minden akciójukban kudarcot vallottak. Semmibe vette a szír hadsereg eredményeit, mint egyszerű időleges veszteségeket, illetve, hogy az, hogy a szír hadsereg most ünnepli pár falunak a visszafoglalását, amit ő értéktelennek tart, az számára a katonai gyengeség biztos jele. Megerősítette, hogy nemcsak hogy Szocsi, de az összes többi tűzszünet is érvénytelen, és bár ők tartották magukat hozzá, de épp a szír hadsereg szegte meg azokat, így a háború folyik tovább. Más szavakkal, Asztana most semmit nem változtatott meg és minden felelősséget a másik félre terelt. Augusztus 5-én a meg híresebb terroristavezér, al-Ğūlānī tartott egy “sajtótájékoztatót” egy tucat Törökországból és a terroristák által megszállt területekről működő netes tv-nek és ebben al-Ğūlānī megismételte a már al-Muḥaysinī-tól hallottakat, miszerint ők remek állapotban vannak, és bár a tűzszünet érvénytelen, minden felelősség a szír hadseregé, ami csak azért próbált ósszahozni egy fegyverszünetet, hogy saját összeomló vonalait megmentse.
Igen elgondolkodtató ez a hosszáállás, hiszen a múlthéten láthattuk, hogy a szír hadsereg számos győzelmet jegyeztetett fel, több fontos stratégiai pontot vett birtokba és lerakta az alapokat egy nagyobb hadművelethez. Itt pedig még meg sem említettük, hogy a nem múlt el úgy nap, hogy ezek a terrorista szervezetek le lőtték volna rakétákkal a demilitarizált övezet melletti falvakat, ám ez a kettős mérce a háború egész ideje alatt jellemző volt, teljesen letagadva saját tetteiket és minden lépést a szír hadsereg részéről népirtásnak ítélve, amit meg kell bosszulni. Most, hogy megmutassák elszántságukat, augusztus 5-én ismét megtámadták az orosz katonai légibázis. Talán nehéz megérteni, hogy ennyire elkeseredett helyzetben miért utasítják el a tűzszünetet és tesznek meg mindent, hogy egy új összecsapást provokáljanak ki. E tekintetben nem szabad elfejetenünk, hogy ezek a csoportok nagyban függnek attól, hogy mennyire tudnak a média útján további anyagi és emberi támogatást vonzani azzal, hogy erősnek és ütőképesnek láttatják magukat. A múlthéten leszenvedett súlyos veszteségek után, amikor az orosz és a szír légierő szétlőtte a legtöbb műveleti központjukat, most eredményeket kell mutatniuk. Máskülönben a támogatás elkezdene ingadozni.
Szintúgy fontos, hogy tisztában vannak azzal, hogy egy nagyobb támadás a küszöbön van, és nagyon idegesíti őket, hogy Asztanában a megbeszéléseken még közvetett módon sem volt szavuk. Így aztán élhet bennük a gyanú, hogy esetleg a törökök kijátszák őket. Ebben a helyzetben csak úgy erősíthetik meg ingadozó helyzetüket, hogy megmutatják még mindig tudnak magukat is harcolni. Ha ezt nem tennék a harcosok talán elkezdenének szökdösni, vagy eseti alkukat kötni a hadsereggel és letenni a fegyvereiket.
A másik oldalról nézve viszont a szír hadseregnek mindez tökéletes ok, hogy ott folytassa, ahol nemrég abbahagyta. Augusztus 5-én a szír hadsereg bejelentette, hogy a tűzszünet összeomlott, az, amit augusztus 1-én jelentette be, majd minden felelősséget Törökországra hárított, hiszen az nem tartva magát az egyezményhez és nem volt képes visszatartani a terrorista csapatokat a kihágásoktól. Damaszkusz szempontjából az üzenet világos. Akkor a nehezebbik utat választja. Taktikai és politikai szempontból megtett minden előkészületet, hogy egy finomabb módon szabadítja fel Idlibet, de a helyzet most adott, a politikai rendezés kapott egy esélyt, így aztán ez az ideális alkalom egy új helyzet kikényszerítésére. Augusztus 5. óta jól kihasználta az előző heti eredményeket és lassú, de folyamatos ütemben halad előre, ahogy a terroristák vonalai omlanak össze. Korai ugyan még megítélni, de úgy tűnik ez még nem az a fajta nagy roham, ami tavaly a főváros körül, vagy délen ment végbe, hanem sokkal inkább egy lassú előrenyomulás. Biztosítva minden felszabadított pontot, de ugyanakkor kiszorítva a terroristákat, hogy vagy meneküljenek el, vagy vonuljanak át más területekre. E taktika mögött pedig alapvetően politikai számítás van.
Itt érdemes szót ejteni a feltűnő orosz hallgatásról, mintha nem is lennének jelen a terepen. Ez egyrészt arra utalhat, hogy jóváhagyja a szír hadműveletet, ugyanakkor sűrű vádaskodással nem akarja elmérgesíteni helyzetét Ankarával. Robert Ford nyilatkozatai múlthétről megint csak fontosak, hiszen azok mutatják, hogy Washington tökéletesen tisztában volt azzal, hogy egynagyszabású művelet a küszöbön áll Idlibben és így a nyilatkozatok egy burkolt ajánlatot jelentettek. Ezek értelmében Washington belenyugszik Idlib felszabadításába Kelet-Szíriáért cserébe. Ez ugyanakkor Ankarát igen kényelmetlen helyzetbe hozta volna. Elveszti Idlibet, rá zúdul minden vádaskodást Asztanában, kell valamit kezdenie az Idlibből áramló harcosokkal és végül semmit sem kapva cserébe, mert a zsákmányt végül az amerikaiak tartanák meg. Mindez persze nem jelenti, hogy Moszkva elfogadta volna az ajánlatot – már ha valóban az volt -, Damaszkusz pedig biztos, hogy nem tett ilyet, de Törökország így vette számításba a helyzetet akár meg idéglenes alapon is. Ez pedig cselekvésre ösztönözte.
Törökország lép
Ankara szinte egyáltalán nem kommentálta mi történt Asztanában, ahogy a tűzszünet összeomlását sem és inkább nem válaszolt Damaszkusznak. Ehelyett, látva merre haladnak a dolgok, augusztus 4-én Erdoğan egy új hadművelet indítását jelentette be ‘Ifrīnből kiindulva Kelet-Szíriába. Vagyis még mielőtt a tűzszünet összeomlott volna, ami elég beszédes arról, hogy a török vezetés milyen konklúziókat vont le Asztanából. Ez megmagyarázza a hallgatást. Ennek az új hadműveletnek a kereteit nem tisztázták. Sem a bevonni készült erők nagyságát, sem az előrenyomás mélységét, sem azt, hogy mi történik, ha a török csapatok amerikai erőkkel – nem is beszélve más szövetséges alakulatokról – találják szembe magukat, csakis a nyilvánvaló frusztráció látszott az amerikai viselkedéssel szemben és a szándék, hogy meg akarják történik a kurd berendezkedést. Amint azt látni fogjuk, az amerikaiak eddigre már mozgásban voltak és nem érte őket mindez váratlanul, de itt a szándékok a döntően fontosak. Mit akar itt Ankara elérni és miért most? Hiszen Erdoğan először majdnem egy éve beszélt erről az ötletről, de már két éve ‘Ifrīn után is sejtetett valami ilyesmit.
Nem nehéz megfejteni az ötletet. Minthogy Idlib eleste immár a küszöbön van, ami után a tárgyalások elkerülhetetlenül Észak-Aleppóra fognak terelődni, miközben az amerikaiak szépen beássák magukat, egyszerre úgy nézett ki, hogy Törökország végül befolyás nélkül marad Szíriában és több milliónyi szír menekült marad a nyakán hosszútávon. Vagyis ezt a nagy kalandot Szíriával szemben Törökország végül nyereség nélkül fejezi be. Egy hosszú hazárdjáték után Erdoğannak ki kell egyeznie Damaszkusszal és nem lenne szava a végső békemegállapodásban. Most, miután elszenvedett néhány megalázó vereséget a legutóbbi helyhatósági választásokon, a török elnöknek hatalmas szüksége van eredményekre és arra, hogy elterelje a közfigyelmet az egyre keserübbé váló szíriai fejleményekről. Pontosan itt illik a képbe ez a meghirdetett új invázió és a politikai megfojtolások alapján világos miért nem került napvilágra semmilyen részlet. Nem volt rájuk szükség. Egyrészt most így jelzi mind Oroszország, mind Amerika felé, hogy még van befolyása, nem lehet félreállítani, és ha a két nagyhatalom azt hiszi, hogy Ankara nélkül is dűlőre juthatnak, akkor azt jobb ha átgondolják. Ebben a tekintetben, most, hogy mindkét irányban erősen alkudozik fegyvereket vásárolva Oroszországtól, míg Washingtontól a gazdasági háború leállítását és a katonai együttműködés felújítását követelve, Ankara most növeli a téteket. De persze bármikor kész egy presztízsét mentő megállapodásra, ami megment valamicskét az eredményekből és győzelemként tálalható a hazai fronton.
Az ötletet más oldalról is belpolitikai számítás mozgatja. Hivatalosan több mint kettő, de vélhetőleg akár négymilliónyi szír menekült is lehet ma Törökországban, akik lassan hozzánőve a mindennapi élethez kezdenek irritálóvá válni már számos városban. Mármost Kelet-Szíriába bevonul a Törökország igyekszik egy ‘Ifrīnnél nagyobb földdarabot kihasítani stabilan az ellenőrzése alá kerítve, ahová ezeket a menekülteket aztán átdobhatja. Helyi tanácsokat, iskolákat – pont ‘Ifrīnben és Idlibben, ahol a lakosságot már most törókösítik – felállíthat egy művi autonómiát, ahová a mogránsok és az Idlibből elűzött harcosok letelepíthetőek. Ez levenni Törökország válláról legtöbb terhét és úgy lehetne otthon eladni, mint egy mutatós eredményt. Szintén fontos, hogy egy nagyobb katonai művelet során Kelet-Szíriába az Idlibből menekülő harcosok újratelepíthetőek. Ankara szempontjából mindenképpen egy nyertes helyzet, hiszen az eddig pátyolgatott terroristák és az SDF kurdjai leszámolhatnak egymással, a győztes pedig már lényegtelen. Az alapötlet tehát nem újabb szír területek elszakítása hagyományos gyarmatosító tempóban, hanem egy olyan terület létrehozása, ahová a szírek letelepíthetőek, és ami útján még mindig elég beleszólása lesz a végső szíriai rendezésbe.
Ennek a forgatókönyvnek Damaszkusz számára számos előnyös és előnytelen kilátása van. Ezért van az, hogy bár elítéli a török agressziót, mindeddig tartózkodott attól, hogy sok érdemlegeset tegyen ellene. A szírek aggódnak, hogy Törökország meg akarja változtatni ezeknek a területeknek az etnikai összetételét, amint az most Idlibben és ‘Ifrīnben zajlik, majd végül elcsatolja azokat, mint a szír Iszkenderunt 1938-ban. Bár ezt á lehetőséget egyáltalán nem lehet kizárni, Erdoğan vélhetőleg most nem erre játszik. Ha csak az északi határsávot kebelezné be, annak nincs nagy gazdasági haszna, a rendbetétele pedig olyan forrásokat igényel, amit most a török gazdaság nem egyszerűen nem bír el. Kelet-Szíria déli része sokkal gazdagabb, hiszen itt van olaj, de nehéz azt kiszedni az amerikaiak és az izraeliek kezéből, akik máris jól befészkelték magukat, s minthogy most Ciprus körül amúgy is van olaj, ez most nem annyira sürgős Törökországnak. Mindezt jól tudják Damaszkuszban is és ezért van, hogy bár gyanakodva figyelnek, egyelőre nem a területi elcsatolás a legnagyobb félelmük. Az jóval nagyobb gond, hogyha Törökország sokmillió földönfutó menekültek szór ki északra, akiket aztán majd nagy gond lesz ellátni. De ez ellen Damaszkusz most nem tehet sokat és egyébként is voltak pozitív tapasztalatok a rehabilitációval az ország más részein. Másrészt viszont ez a török akció nem feltétlenül teljesen negatív Damaszkusznak. Nagy haszna van annak, ha terroristákat itt vetik be a SDF ellen, hiszen eképp úgy lehet megszabadulni tőlük, hogy ennek terhe nem a szír kormányt nyomja. Szintén, ha a törökök, akár terroristáik, akár saját erőik által megtörik az SDF-t, akkor talán meggyengülnek annyira, hogy védelemért nem számíthatnak az amerikaiakra. Végtére is, amíg Washingtonnak könnyű helytállnia a szír hadsereg, de még az oroszok ellenében is, a képlet már igen más a NATO második legnagyobb tagja ellenében. Ebből következőleg a kurdok esetleg kénytelen majd Damaszkuszhoz fordulni segítségét, amit az ‘Ifrīn esetében is történt, és nagy tetületek szabadíthatóak fel komoly véráldozatok nélkül. Ha pedig a törökök elég rámenősek, akár még fel is gyorsíthatják az amerikai kivonulást, könnyedén visszakapva nagyobb területeket keleten, északon pedig ottmaradva a törökökkel. Itt pedig van egy óriási különbség a török és az amerikai agresszió között. Míg a törökök számos egyezményben hitet tettek Szíria teljes területi épsége mellett, fenntartások nélkül annak későbbi kormányzati rendszerére, az amerikaiak sosem tettek ilyet és nyíltan egy kurd autonómiáról beszélnek. Azaz az ország feldarabolásáról. Így aztán hosszútávon, bár ez sem ideális egyáltalán, a török jelenlét még mindig jobb, mint az amerikai.
Egyszerűen szólva Damaszkusz most kivár és reméli, hogy Törökország hátha kiszorítja az amerikaiakat, esetleg megtöri a kurdokat és így minimális erővel nagy területek szabadíthatóak fel. Így a törökök végeznék ez azt a munkát, amit maguk és az oroszok most nem igazán tudnak, miközben nagylétszámú terrorista és kurd fegyveres erő számolható fel.
Az amerikai válasz
Robert Ford nyilatkozatai mutatták, hogy Washington már számított egy változásra Idlib kérdésében és meg akarta erősíteni keleti foglalásiait már jó előre. Az új hadjárat török ötlete talán meglepte most őket, de tekintve, hogy ez nem egy teljesen új kezdeményezés, nyilván már számoltak egy ilyen eshetőséggel. Aztán augusztus 5. éjjel 200 teheraútónyi ellátmányt dobtak át Irakból al-Qāmišlī-be, illetve további csapatokat is, hogy megerősítsék az SDF-et egy esetleges török támadás előtt. Ez már önmagában is jól mutatja, hogy Trump múlt decemberi ígéretei ellenére az amerikaiak hosszútávon szeretnék folytatni megszállásukat. Az alapvető szándék azonban nem az volt, hogy visszatartsák Törökországot, hiszen Washington jól tudja, hogy egyeségre tud jutni vele, ám ha egy török támadás tényleg megindul, akkor amúgy sem tudna túl sokat tenni vele szemben. Az igazi szándék a kurdokról szól, hogy még véletlenül se keressenek menedéket Damaszkusznál, mert Washington még nem mondott le róluk. Ezúton a saját és az izraeli olajszerzemények biztosíthatóak és a gazdasági háború Damaszkusz ellen folytatható.
Vannak azonban arra utaló jelek, hogy a kurdok most mindkét oldalon erősen alkudoznak, hogy a lehető legtöbbet biztosítsák maguknak a háború utánra. Számukra a legjobb egy tág, iraki típusú autonómia lenne amerikai gyámkodás mellett, főként, mert s térség etnikai összetétele alapján erre maguktól sosem lenne esélyük. A második legjobb lehetőség egy megegyezés Damaszkusszal megmentve mostani befolyásuk egy részét. Ez ugyan korlátozott lenne, de legalább sokkal stabilabb, mert nem függene külső partnertől. A lehető legrosszabb forgatókönyv a török hadsereggel való szembeszállás, ami után idővel majd Damaszkusz befolyása alatt végeznék, de addigra már minden tárgyalási alap nélkül.
Aztán a törökök alkut kötöttek
Napokig oda-vissza jártak a találgatások, hogy vajon lesz-e nagy amerikai-török összecsapás, ami alatt majd a szír hadsereg felgyorsíthatja az idlibi akciót. Ám augusztus 8-án Törökország egyezséget kötött Amerikával. Hulusi Akar török védelmi miniszter amerikai diplomaták jelenlétében adta közre, hogy a felek megállapodtak egy elválasztó övezet létrehozásában a szír-török határ mentén, ahová a szír menekültek visszatérhetnének. Más szavakkal, ahova Törökország kidobhatja a szíreket.
Ez tűnhet nagy csapásként a szír vezétés reményeire, de ott a hallgatás Damaszkusz, és még inkább Moszkva részéről beszédesebb minden heves nyilatkozatnál. Nem minden olyan reményteli ebben a török-amerikai alkuban, és nem minden olyan borús Damaszkusznak, minthogy szinte egyáltalán nincs szó részletekről, csak egy általános elképzelésről, márpedig tudjuk, hogy az ördög a részletekben lakik.
Először is nem ismert, hogy mennyire lesz kiterjedt ez az övezet és hol lesznek a határai. Ki fog-e ez terjedni olyan területekre is, ahol ma a szír hadsereg áll, mint al-Qāmišlī? Másodszor nem ismert, hogy milyen erők ellenőrzik majd a biztonságot ebben a biztonságos övezetben. Vajon ez török irányítást jelent? Törökország átdobhatja majd ide pártfogolt terroristáit? Vagy ez egy közös ellenőrzés lesz? Tudván hogyan viselkedtek a törökök szárnyai alatt működő terroristák Idlibben, nehéz elképzelni, hogy itt jobb arcukat mutatnák és kevesebb gond adódna. Nem is beszélve arról, mennyire lesz terhes, ha az amerikai erők majd az an-Nuṣra alakulataival járhatnak járőrözni, míközben jelenlétük indoka épp a terror elleni küzdelem. Végül a legkétségesebb része az alkunak, hogy nem tisztázza lesz-e török hadjárat, vagy az épp a biztonsági övezet kialakítása miatt indul-e majd meg. Ha pedig ezt az övezetet a török hadsereg még azelőtt nekiáll kialakítani, hogy meghúznák a határait, akkor vajon hol állnak majd meg a törökök?
Nő a tét
Igen kényelmes, hogy pont ugyanezen a napon jelentette be Pompeo, hogy az új hírszerzési jelentések a Dā‘iš újbóli megerősödését valószínűsítik. Épp ezért erősíti most meg Amerika erőit, ahelyett, hogy véget vetne ennek a törvénytelen megszállásnak. Mármost tekintve, hogy semmi komolyabb jelen nincs a Dā‘iš visszatérésének Kelet-Szíriában, ez egy elég ostoba kifogás. Az amerikai-SDF erők ellenőrzik ezt a vidéket immár közel két éve. Mármost ha összehasonlítjuk ezt a területet kormány ellenőrzése alatt állókkal, ha a Dā‘iš valóban visszatérő én lenne, akkor az nemcsak azt mutatná, hogy a kormány az egyetlen jogos hatalom, hanem azt is, hogy sokkal hatásosabb. Végtére is, ahol a szír kormány visszaállította a felügyeletét, onnan a Dā‘iš végképp eltűnt, leszámítva azt a pár esetet, amikor pont, hogy amerikai fennhatóság alatt állö területekről támadtak. Amint az Palmüranál, vagy egy éve as-Suwaydā’-nál történt.
Elég feltűnő, hogy ez az új török-amerikai megállapodás semmit sem oldott meg, csak elodázta az összecsapást. Hirtelen megszaporodott azon cikkek száma, amik szerint Törökország esetleg további szír területeket foglalna el, és sok kifejezetten a megszálló szerepében mutatja be a törököket, kényelmesen megfeledkezve arról, hogy az amerikaiak lopják a szír olajat és az alku csak elodázza a konfliktust, de az akapvető gondot nem oldja meg. Ez mutatja Washington frusztracióját.
Egyelőre nem tudni sokat arról, hogy ez az elképzelt biztonsági övezet hogyan áll majd fel és hogyan fog működni. Az tagadhatatlanul negatív, hogy elnyújtja az itt élő szírek szenvedését, a gazdasági hatásai miatt pedig, amit ez az amerikai megszállás okoz, az egész ország lakossagáét. Ám a jó oldala, hogy most valószínűleg Idlib végre felszabadul. Ha ez viszonylag gyorsan történik meg, akkor az további területeken is reményt ad, és megváltoztatja majd az egyensúlyt Moszkva, Damaszkusz, Ankara és Washington között Kelet- Szíriában. De pusztán csak ennek a hétnek az eseményeit és fordulatait elnézve, addig még nagyon sok minden változhat.