Annak ellenére, hogy a nyugati gondolkodás felé hajló média erősen alulértékelte az Irán és Tel-Aviv közti 12 napos háborút, mintha Teherán nagy vereséget szenvedett volna, a valós helyzet nem ellentmond. Tel-Aviv katonai képességei döntő javát ennek a háborúnak szentelte, minden a régióban mozdítható kapcsolatát bevetette és erősen arra játszott, hogy végül az amerikai erők beavatkoznak, ami működött is, továbbá felhasználta minden az Iránban az évek alatt lassan beágyazott hírszerzési kapcsolatát a “rendszerváltás” érdekében, Irán nemcsak túlélte ezt a villámháborút és katonai vezetői egy részének elvesztését, hanem keményen vissza is vágott Tel-Avivnak. Minden előzetes számításnál keményebben. Bár végül Trump bevetette a stratégiai bombázókat a Fordōban lévő fő iráni atomlétesítmény ellen, teljesen világos volt, hogy mindent elkövet, nehogy hosszas háborúba keveredjen. Erősnek és határozottnak akart tűnni egy jelképes csapással, de teljesen tisztában volt azzal, hogy az amerikai közvélemény belefáradt a folyamatos közel-keleti háborúkba és éppen ezért nem akart valódi háborút. Elsőre talán szerény eredménynek tűnhet, de az a tény, hogy az iráni vezetés túlélte ezt a koncentrált és nagyon jól megtervezett támadást és erőt mutatott azzal, hogy keményen visszavágott, valójában stratégiai győzelmet ért el. Főleg, ha figyelembe vesszük, hogy azóta Kína és Pakisztán, de bizonyos mértékig Oroszország támogatása is figyelemre méltó mértékben megnövekedett.
Ugyanakkor amióta júniusban a háború nem hivatalos tűzszünetre jutott, az iráni poltikai és katonai vezetés is világosan azon a véleményen van, hogy mindez csak ideiglenes. Nem bíznak az amerikai jelzésekben, vagy, hogy Tel-Aviv feladta volna a rendszerváltoztatás tervét, a háború tehát bármikor újra fellángolhat. A kemény és vakmerő nyilatkozatok azonban, amelyek mindig is részei az iráni politikai kultúrának még csak egy dolog.
Két nemrég történt fejlemény az iráni politikai és katonai vezetés legfelsőbb szintjein arra mutatnak, hogy valami nagyon nagy dolog készül Iránban. Ha pedig megnézzük a térség jelen helyzetét nagyon is érthető, ha az iráni vezetés, és messze nem csak a keményvonalasok, most úgy értékelik, hogy eljött a megfelelő időpont a cselekvésre.
Két jelentős döntés
Augusztus 3-án vasárnap bejelentették, hogy Mas‘ūd Pezeškiyān iráni elnök elrendelte a Nemzeti Védelmi Tanács felállítását a saját vezetése alatt, a Legfelsőbb Nemzetbiztonsági Tanács pedig ezt jóvá is hagyta. De mi is ez a tanács?
A Nemzeti Védelmi Tanácsot maga a köztársasági elnök vezeti és az ország főbb politikai és katonai vezetőit vonja össze, utóbbi esetében mind a hadsereg, mind az Iszlám Forradalmi Gárda (Pāsdārān) soraiból. Fontos rámutatni, hogy bár a tagok neveit nem hozták nyilvánosságra, joggal feltételezhető, hogy köztük ott vannak a kormány tagjai, as-Sayyid ‘Alī Hāmeneī Legfelsőbb Vezető képviselői, a bírói hatalom tagjai és fegyveres erők vezetői, a tanács hivatalos célja pedig az összhang erősítése a döntéshozatali intézmények között. Ami egy elég tág fogalom jól körülírt cél nélkül. Ez egyben felveti azonban a kérdést, hogy kiért is van erre szükség, ha a Pāsdārān teljesen ura a helyzetnek és a 12 napos háború hivatalos iráni verziója igaz, vagyis Irán győzelemért aratott.
Teljes joggal számos találgatás van e tanács körül, hiszen hasonló intézmény az Irakkal szembeni háború vége óta nem volt. Egyesek úgy írjak le, hogy ez egy teljesen új intézmény, míg mások az 1989-ig működő Védelmi Tanács visszaállításáról beszélnek. A valóság valahol a kettő között van, hiszen ez nem egy minden előzmény nélküli intézmény, jelen formájában mégis valami olyasmi, amit eddig az iráni politikai életben nem nagyon láttunk. Az Irakkal szembeni háború a Nemzeti Védelmi Tanács volt a központosított döntéshozatali szerv minden a háborút illető katonai, gazdasági és politikai döntés összehangolására, hogy minden elérhető erőforrást mozgósítani lehessen a győzelem érdekében.
Amikor aztán a háború véget ért, nyilvánvaló volt, hogy a politikai intézményrendszernek át kell alakulnia az ország békeidőben való irányítására és az ország újjáépítésére kell összpontosítani. Nem volt tehát szükség erre az intézményre többé. Ezzel pedig megalakult a Legfelsőbb Nemzetbiztonsági Tanács (LNT). Az LNT lett a legmagasabb szintű stratégiai politika alkotó testület, ami a külpolitika főbb irányvonalait határozza meg és a belbiztonság kérdéseit kezeli. Minthogy pedig a háborús időszak prioritásai megváltoztak, a legfőbb szerepe immár a Nyugattal folytatott atomtárgyalások kezelése lett. Az LNT tagjai közt ott vannak az állam főbb politikai és katonai intézményeinek képviselői, főtitkárát nem választják, hanem kinevezik, általában a főbb politikai táborok közti kényes egyensúlyozással, de személye végső soron a Legfelsőbb Vezető bizalmán múlik. Bizonyos tekintetben úgy is felfogható, hogy az LNT a kormány ellensúlya ha kell, ha netán a választott köztársasági elnök bizonyos politikai irányvonalakat illetően túl messzire menne, vagy nem elég erélyes, mint például a térségben a szövetségesek támogatása.
Egyes esetekben az LNT főtitkára egy szinte észrevehetetlen tanácsadóként működött, egy közvetítőként a Legfelsőbb Vezető és a köztársasági elnök között, míg más esetekben egy erélyes LNT főtitkár második külügyminiszterként működött, gyakorlatilag as-Sayyid Hāmeneī kinyújtott kezeként. Minthogy Aḥmadīnežād elnök 2013-as távozása után általában véve az együttműködés a Legfeslőbb Vezető és a köztársasági elnök között kiegyensúlyozott volt, az LNT a közvélemény számára alig észrevehető szerepet játszott. Ez volt a helyzet Rōḥānī elnök alatt, dacára a nukleáris megállapodás körüli súlyos véleménykülönbségeknek, majd még inkább Ra’īsī elnök alatt. Amióta azonban Pezeškiyān elnök a reform tábort képviselve hivatalba lépett, egyre nyíltabban fogalmazódott meg a kérdés, hogy az LNT mikor fog ismét aktívabb szerepet játszani. Már csak azért is, mert az LNT főtitkára 2023 óta ‘Alī Akbar Aḥmadiyān volt, egy nem túl ismert korábbi Pāzdārān parancsnok, akinek a személyes tekintélye messze elmaradt elődeitől.
Az iráni alkotmány alapján az LNT szükség esetén alakíthat új, alárendelt szervezeteket, annak üléseit a köztárasági elnök vezeti. Nem lehetett tehát érdemi akadálya annak, hogy Pezeškiyān egy célzott szervezetet hozzon létre az LNT-nek alárendelve, főleg egy olyan háború után, ami az egész politikai intézményrendszert fenyegette. Ebben az értelemben tehát ez egy új szervezet, hasonló az LNT-hez, azonban sokkal inkább egy háborús helyzet döntéseire hangolva, mintha az ország jelenet is aktív háborúban állna. Ugyanakkor nem előzmény nélkül ez a szerv, jól meghatározott politikai és alkotmányos felhatalmazással bír.
A nagyobb kérdés inkább az, hogy miért volt erre a tanácsra szükség és ezt a szerepet az LNT miért nem tudja ellátni? Az egyik lehetséges magyarázat az, hogy az LNT mostanra túlságosan megmerevedett a politikai rendszerben, mint általános irányvonal és stratégiai egyeztető szerv, aminek túl sok tagja van és elszokott a napi szintű gyors döntéshozataltól. Vagyis egy fókuszáltabb, szűkebb tanácsra is szükség van. Ez pedig arra utalna, hogy bármit hangoztat is a hivatalos retorika Nyugaton, vagy Iránban, a főbb döntéshozók Teheránban azzal számolnak, hogy a nagyon közeli jövőben ismét kitör a nyílt háború és éppen erre készülnek fel. Ha pedig ez a helyzet, akkor nagyon is ésszerű és óvatos döntés, hogy a köztárasági elnök szilárdan rajta akarja tartani a kezét a döntéshozatalon. A keményvonalasok ugyanakkor szintén helyesnek láthatják Pezeškiyānt bevonni a legfőbb döntésekbe, hiszen a reform tábort képviseli és igen komoly támogatottsága van.
A másik lehetséges magyarázat azonban, hogy a politikai intézményrendszerben nagy átrendeződések várhatóak, nagy esélye van egy új Legfelsőbb Vezető megválasztásának, ami ilyen robbanékony regionális helyzetben egy sokkoló háború után nagyon fegyelmezett ellenőrzést igényel az intézmények fölött. Egyszersmind nagy együttműködést igényel a különböző politikai táborok között, amik az Iránt egy homogén diktatúrának leíró nyugati narratíva ellenére nagyon is léteznek.
Így, vagy úgy, Irán láthatóan háborúra számít. Vagy abban az értelemben, hogy a jelenlegi “tűzszünet” nem marad tartós és újra kitör a háború; vagy úgy felfogva, hogy bár mindenáron el akarja kerülni a háborút, a hirtelen jött politikai és társadalmi összhang alkalmas a felső vezetés átalakítására és egy új államfő megválasztására, ám ezt az érzékeny helyzetet Tel-Aviv és Washington ki fogják használni és újra megtámadják Iránt.
A Nemzeti Védelmi Tanács megalakításáról szóló hírt azonban két nappal később egy újabb követte. Augusztus 5-én ‘Alī Lārīğānīt nevezték ki az LNT új főtitkárának. Ez megint csak nem új. Lārīğānī, szintén egy korábbi Pāzdārān parancsnok, 2005 és 2007 között már volt az LNT titkára, bár az is igáz, hogy alig két éves megbízatása eddig a legrövidebb a tanács élén. Kinevezése azonban nagyon is jelentős, meg inkább, mint a Nemzeti Védelmi Tanács felállítása.
Kicsoda ‘Alī Lārīğānī?
Ennek a fejleménynek a megértéséhez fontos tudni, hogy ki is Lārīğānī.
Először is azért, mert az LNT még sosem választott újra egy korábbi főtitkárt és eddig minden változás a szervezet élén nagyobb politikai átalakulásoknak volt köszönhető. Az LNT első főtitkára a későbbi köztársasági elnök Ḥasan Rōḥānī volt, aki 16 évig irányította a tanácsot és csak Aḥmadīnežād megválasztása után távozott, amikor egy új belpolitikai korszak kezdődött. Őt pont Lārīğānī követte, de túl sokszor került szembe Aḥmadīnežāddal és túl “liberálisnak” találták, így helyébe egy keményvonalasok egyik igazi demagógia, Sa‘īd Ğalīlī került. Ő egészen 2013-ig maradt a szervezet élén, de Aḥmadīnežād hivatali idejének lejárta után szinte azonnal leváltották, helyére pedig a reform tábort képviselő Alī Šamhānī került. Šamhānīt máig az egyik legtehetségesebb stratégának tartják, a rendszer megbízható tagjának. 2023 óta nem visel érdemi állami tisztséget, bár a Legfelsőbb Vezető egyik közeli tanácsadója, a mostani háború alatt őt is izraeli merényletkísérlet érte, de csodával határos módon túlélte a merényletet, annak ellenére, hogy egész otthonát felrobbantották. 2023-ban azonban Šamhānīt mégis leváltották, nem sokkal azután, hogy korábbi védelmi miniszteri helyettesét és közeli munkatársát, ‘Alī Reẓā Akbarīt leleplezték, mint brit kémet, aki nukleáris létesítményekről adott át információkat. Ezért pedig kivégezték. Az, hogy az LNT eddig főtitkárát, ‘Alī Akbar Aḥmadiyānt alig több, mint két és fél év után most leváltják, világosan mutatja, hogy élesen változik az irányvonal. Azzal együtt, hogy figyelemre méltó módon mind Šamhānī, mind Aḥmadiyān bekerült a Nemzeti Védelmi Tanácsba, mégpedig pont Hāmeneī Legfelsőbb Vezető ajánlására.
A most újraválasztott főtitkár, ‘Alī Lārīğānī azonban az iráni intézményrendszer egyik legjelentősebb politikusa. Apja, Mīrzā Hāšem Lārīğānī kiemelkedő vallási vezető volt, aki élete jelentős részét Irakban, an-Nağaf szent városában töltötte. Itt született mind az öt fia is. A Lārīğānī testvérek mind jelentős politikai karriert futottak be. Egyesek a tudományos és az üzleti világban is sikeresek voltak, míg az egyik testvér, Ṣādeq Lārīğānī a Bíró Hatóság elnöke volt. Családi kapcsolataik révén pedig több más vallási vezető családjával is összefonódtak. Mind az öt testvér komoly karriert futott be és apjuk révén kiváló vallási pedigréjük van, hiszen a síi iszlám egyik szent városában születtek, mégis ‘Alī Lārīğānī köztük a legjelentősebb. Az Irak elleni háború alatt a Forradalmi Gárdában szolgált, matematika, informatika és filozófia végzettség van. Politikai karrierjét kulturális miniszterként kezdte, majd tűz évig az Iráni Hírközlési Hatóság (IRIB) igazgatója volt. 2005-ben indult először a köztársasági elnökségi posztért, de miután gyengén szerepelt, kompenzációként kinevezték a Legfelsőbb Nemzetbiztonsági Tanács élére. Bár rekord rövid, alig két éves szolgálat után távozott erről a posztról, 2008-tól egészen 2020-ig három egymást követő cikluson át az iráni parlament házelnöke volt. 2021-ben, majd 2024-ben is jelentkezett az elnökválasztásra, de mind a kétszer kizárták. Ami jelezte, hogy bár politikai karrierjét mint pragmatikus konzervatív futotta be, ahogy egyre közelebb került a reform táborhoz, úgy vált egyre kevésbé kívánatossá egy vezető pozícióban. 2020 óta folyamatosan leáldozóban volt a csillaga, de ezzel együtt is a Legfelsőbb Vezető egyik közeli tanácsadója, aki ugyan konzervatív p, de nagyon is pragmatikus és komoly befolyással bír.
Egyike az iráni politikai élet azon sajátos személyiségeinek, aki ugyan nem tartozik világosan semelyik táborhoz és nem adná a nevet egyik vezető politikushoz sem, mégis minden irányban jó kapcsolatokkal bír és kompromisszumokat alakít ki. Tipikus királycsináló, nagyon haszonelvű közvetítő, aki ugyan az utóbbi öt évben nem viselt jelentős beosztást, mégis több nagy horderejű politikai folyamatban vállalt kiemelt szerepet. Ő volt az utolsó, aki Baššār al-Asad szír elnököt még 2024. december 7-i bukása előtt felkereste, és erről a találkozóról azóta sem tudunk semmilyen részletet. Szintén ő volt az, aki 2025 márciusában, miután Trump már erőltette az új atom megállapodást, de még az Irán elleni izraeli-amerikai támadás előtt azt nyilatkozta, hogy egy az ország elleni támadás arra kényszerítené Teheránt, hogy atomfegyvert szerezzen és így védje meg magát. Mint a Legfelsőbb Vezető egyik közeli bizalmasa, a szavainak akkor is és ma is hatalmas súlya van. Mégis, ő kimondhat ilyeneket, hiszen hivatalos beosztás nélkül a szavai nem jelentenek állami állásfoglalást. Ez az iráni politikai kultúra egyik fontos része, amikor a hivatalos állami irányvonal egy dolog, de a vezető személyiségek utalhatnak más lehetőségekre, amiktől aztán az állam elhatárolódhat, ha túl kellemetlenné válnának. Ahogy ez ebben az esetben is történt. Ezzel együtt nem szabad alábecsülni sem annak a jelentőséget, hogy egy olyan pragmatikus személyiség, mint Lārīğānī elhinti, hogy nyomás alatt Teherán atomfegyvert szerezne be, ahogy mostani kinevezését sem a LNT élére. Ez utóbbi már csak azért is jelentős, mert nyilvánvaló, Aḥmadiyānban nem ingott meg a bizalom, csak egy fajsúlyosabb vezetőre volt szükség.
Lārīğānī újbóli kinevezése az LNT élére ugyanabba az irányba mutat, mint a Nemzti Védelmi Tanács felállítása. Élvezi a Legfelsőbb Vezető, a Pāzdārān és mérsékelt politikusként Pezeškiyān elnök bizalmat is, célszerű és művelt, nagyon tapasztalt és családi kapcsolatai valamint háttere miatt a vallási vezetőkkel is jó kapcsolata van. Pontosan olyan személyiség, aki állja a nyomást és háborús helyzetben kész nehéz döntéseket meghozni, de egyben olyan igazi királycsináló is, ha nagy változások jönnének.
Ideje új Legfelsőbb Vezetőt választani?
86 évesen és még mindig jó egészségi állapotban as-Sayyid ‘Alī Hāmeneī előtt még akár egy bő évtized is állhat, mint Legfelsőbb Vezető, hiszen bizonyos más posztokon egyes vallási vezetők még 90-es éveik végén is vezető tisztséget látnak el. Ennek ellenére ebben a korban nagyon is időszerű kidolgozni az utódlás folyamatát. A gond az, hogy a Legfelsőbb Vezető minden hatalmával együtt egyszerre politikailag és vallásilag is annyira érzékeny poszt, hogy egy változás az egész intézményrendszert meg tudja ingatni. Amit egy akut válság, vagy a társadalmi támogatottság hiányában nem lehet megengedni.
Amikor Homeīnī 1989-ben meghalt, Iránban az Iszlám Köztársaságnak nem volt alternatívája és erős támogatottság volt mögötte. Mégis, Hāmeneī megválasztásához kellett egy olyan szürke eminenciás, mint Rafsanğānī. Így a választás sikerült is. Csakhogy a 2000-es évek végére ideje volt a jövőre gondolni és új Legfelsőbb Vezetőre gondolni.
Élt a feltételezés, hogy az Aḥmadīnežād elnökségét követő belpolitikai gondok után a legfelsőbb hatalom átadásáról szóló tervek felgyorsultak és Ḥasan Rōḥānī kabinetjét kifejezetten azzal a céllal válogatták össze a korábbi kormányok legjobb embereiből, hogy az megalapozza az átmenetet. Éppen ezért kapott szabad utat a 2015-ös atomalku (JCPOA), mert egy ilyen megállapodás a Nyugattal csökkentené a beavatkozás veszélyét egy esetleges öröklési válság idején, a szankciók feloldása pedig felpörgetné a gazdaságot és javulnának a társadalmi körülmények. Az így megnövekedett támogatás pedig jelentősen csökkentené a belső feszültséget. Egy így megválasztott új Legfelsőbb Vezető pedig már egy új korszakot kezdhetne. Amikor aztán Trump kiléptette az Egyesült Államokat a JCPOA-ből ez a terv összeomlott, hiszen az elmaradtak a várt társadalmi reformok az elégedetlenség pedig nőtt. Ezt világosan mutatják a 2000-es évek óta folyamatosan zuhanó részvétel minden parlamenti és elnökválasztáson. Szintén széleskörűen elfogadott vélemény volt, hogy Rōḥānī második elnöki ciklusa után Ebrāhīm Ra’īsīt már mint lehetséges utódot választották elnökké. Hiszen így két elnöki ciklust kitöltve szinte természetesen kerülne át a Legfelsőbb Vezető posztjára. Csakhogy amikor egy – mostanra széles körben izraeli merényletnek tartott – repülőgép szerencsétlenségben meghalt, ez a feltételezett terv is meghiúsult. Egyre nyomasztóbbá téve a kérdést, hogy hogyan tovább, hogyan válasszanak új Legfelsőbb Vezetőt, hogy közben a társadalmi elégedetlenség nő.
Ebben a kritikus helyzetben a 12 napos háborúnak óriási hatása lett. A háború egyesítette az ország védelmére a különböző politikai szekértáborokat, a lakosság ismét széles körben az állam mögé sorakozott fel, ami például nagy szerepet játszott abban, hogy sokszor az izraeli titkos műveleteket éppen azért sikerült megakadályozni, mert a lakosság aktívan segítette az állami intézményeket. Holott Tel-Aviv és Washington éppen ennek ellenkezőjére számított, azt remélve, hogy a lakosság ismét tüntetésekbe kezd és felkel. Az a szerep, amit as-Sayyid Hāmeneī játszott a háborúban szintén fontos volt. Nem bújkált, beszélt a lakossághoz, közvetlenül és folyamatosan egyeztetett a katonai vezetéssel, de nem keltette azt az érzetet, hogy mindenbe beleavatkozik.
Mindez egy rég várt helyzetet teremt most, amikor javul annyira a lakossági támogatás, hogy új Legfelsőbb Vezetőt lehet választani, de nem kell félni egy teljes összeomlástól, vagy, hogy Irán ellenségei ezt ki tudják majd érdemben használni. Itt pedig az a körülmény, hogy még csak fel sem vetődnek nevek a lehetséges utódról nem jelent igazi akadályt. Hiszen 1989-ben Hāmeneī sem volt a legvalószínűbb jelölt, a váltás mégis működött.
Most, viszonylag frissen a háború után Hāmeneī viszonylagos biztonsággal mondhatja azt a lakosságnak, hogy amit lehetett, azt megtette, hogy helyes döntésnek bizonyult nem bízni a Nyugatban és erősen befektetni a hadseregbe, ugyanakkor a háború arra is rámutatott, hogy egy fiatalabb, energetikusabb vezető most jobb lenne az embereknek és átadhatja a stafétát. Ezzel úgy léphetne hátra, hogy megőrzi viszonylag jó megítélését, de ha esetleg a hatalomátadás kapcsán gondok merülnének fel, meg be tud avatkozni. Egyben precedenst is teremthetne, hogy a Legfelsőbb Vezető hogyan jelöli ki utódját.
Ebben a felfogásban mindaz, amit most látunk, teljesen logikus. Egy ilyen helyzetben, amikor tartani lehet egy új Legfelsőbb Vezető megválasztását övező politikai felfordulástól és attól, hogy Tel-Aviv ezt kihasználja, egyáltalán nem meglepő, hogy Teherán erőt akar mutatni. Azaz, hogy kész háborúba menni, ha beavatkozás történne. Egy totális regionális háborúval való fenyegetés pedig lehet olyan visszatartó erő az amerikaiaknak, hogy távol tartsák magukat egy esetleges háborúval számolva, de végül tétlenül nézve a hatalomváltást.
A háború éppúgy valószínű
Azok a változások, amiket most Teheránban látunk és az egyre keményebb nyilatkozatok, hogy Irán minden korábbinál jobban súlytanám le egy háború esetén ugyanúgy lehetnek azonban egy háború előjelei is. Mint egy nemrég történt interjú ‘Alī Akbar Ṣāleḥī volt külügyminiszterrel, aki azt mondta, hogy bármikor újrakezdődhet a háború minden előjel nélkül.
Természetesen az, ahogy Tel-Aviv most á térségben viselkedik és az a vészjósló csönd, ahogy nem beszél Iránról arra vezetheti a teheráni vezetést, hogy a háború azonnali kitörésének számoljon. Az ő szempontjukból teljesen ésszerű egy újabb rendszerváltoztató kísérletre számítani Tel-Avivtól. De ahogy a helyzet jelenleg áll, mindez ennél többre is utalhat. Úgy is tekinthetik, hogy még mindig ez a legmegfelelőbb esély egy több fronton vívott regionális háborúra, főként a térség folyamatait nézve. Amik nem Iránnak kedvező irányban alakulnak.
Szíria, az egyik legmeghatározóbb szövetséges elvesztése nagyon kedvezőtlen meglepetés volt Iránnak, mert elvágta az összeköttetést Libanonnal. Aminek még nagyobb a jelentősége. Az azonban, hogy az új vezetés Damaszkuszban nem tudja kezeli az országot és folyamatos mészárlás zajlik a kisebbségek ellen a bizonytalanság pedig egyre nő, azt a reményt is keltheti Teheránban, hogy megfelelő beavatkozással, vagy bizonyos – most akár még nem is látszó – alternatíva felkarolásával a helyzet pozitív irányba változtatható. Voltak is erre utaló nyilatkozatok iráni vezetők részéről, mint nemrég pont ‘Alī Lārīğānī részéről, aki azt mondta, hogy az új Közel-Kelet ellenálló lesz.
Libanonban a Ḥizb Allah, az egyik legjelentősebb szellemi és ideológiai, vagyis messze nem csak taktikai szövetséges folyamatos nyomás alatt van. Washington nagy nyomás alatt tartja Bejrútot, hogy lefegyverezzék a Ḥizb Allaht, ez pedig máris komoly belpolitikai válságot okozott Libanonban. A Ḥizb Allah lefegyverzése a párt teljes felszámolását jelentené, végső soron pedig azt, hogy Libanon izraeli befolyás, esetleges újabb megszállás alá kerülne.
Hasonló kísérleteket láthatunk Irakban is, ahol az amerikaiak arra próbálják rábírni az iraki kormányt, hogy ne fogadja el az új törvényt az Iránnak szövetséges Népi Mobilizálás erőinek törvényesítésére, hanem kísérelje meg lefegyverezni azt. Ez pedig jelentősen korlátozná Irán befolyását Irakban. Ez pedig megint nemcsak taktikai, katonai kérdés, hanem az Iszlám Köztársaság számára kiemelt ideológiai ügy, hiszen ezzel megnehezülne hozzáférése az síi iszlám Irakban lévő szent városaihoz. Ugyan Irakban Irán pozíciói sokkal stabilabbak, de a nyomás egyre nő.
Végül pedig ott van a héten történt közös nyilatkozat Azerbajdzsán és Örményország között. Ez a béke felé tett lépés önmagában nagyon jó hír Iránnak, mert így végre nem kellene választania a két ország között. Csakhogy ez a Trump előtt a Fehér Házban aláírt nyilatkozat azt is kimondja, hogy összeköttetés jön létre Azerbajdzsán és a Nahicseván azeri exklávé között, kettévágva Örményországot és amerikai gazdasági hozzáférést biztosítva a területhez. Ez pedig elvághatná Irán gazdasági kijáratát Georgia felé Örményországon keresztül, de azt is jelentheti, hogy Washington megvethetné a lábát közvetlenül az iráni határtól északra. Ennek kapcsán pedig már több iráni elemző is rámutatott, hogy Irán akár háborúra is kész, hogy ezt megakadályozza.
Háború közeleg?
Mérlegre téve mindezeket a tényezőket nagyon is lehetséges, hogy Iránban a döntéshozók úgy érzik, hogy az idő nem nekik dolgozik, Washington és Tel-Aviv megpróbálják egy hosszú kimerítő küzdelembe szorítani az országot, ahogy azt tették Irakkal és Szíriával, hogy a végén megtörjék. A háború újrakezdésével való fenyegetés nyomás alatt tartaná Iránt, közben pedig sorra felszámolnák Irán szövetségeseit a térségben, megtörnék megítélését, hogy aztán ismét megtámadják. Így számolva pedig jobbnak tűnhet most háborút vállalni, amikor a belső támogatottság viszonylag jó, a katonai képességek alapvetően érintetlenek, pillanatnyilag jó támogatást élveznek Kína és Pakisztán részéről és a Moszkvával való viszony is kielégítő. Egy ilyen felfogás mellett szólhat, hogy a 12 napos háború alatt nyilvánvaló volt, hogy Trump mindent elkövet a nyílt és hosszú háború elkerülésére, Tel-Aviv pedig nagyon sebezhető. Ilyen körülmények között még mindig jobb most háborút kezdeni és pozitív változást remélni Irakban, Szíriában és Libanonban, ami után egy jobb helyzetben zárná az összecsapást és remélhetné, hogy a körülmények utána Teheránnak kedvezően alakulnak.
A nemrég zajlott háború azt is jól megmutatta, hogy főként Gáza miatt, Tel-Aviv megítélése minden korábbinál alacsonyabban van és óriási a kritika mindennel kapcsolatban, amit az izraeli rezsim állít. Egyre világosabb az a felfogás és nyomás Trump felé, főleg a saját MAGA bázisa részéről, hogy nem szabad megengedni, hogy az USA egy újabb költséges közel-keleti háborúba sodródjon, mivel ez csakis Tel-Aviv érdeket szolgálja.
Innen nézve egy ún. “hamis zászlós művelet” Irán részéről nem lenne automatikusan nyilvánvaló és Irán viszonylag meggyőzően állíthatná, hogy minden minden korábbi esetben, most is megtámadták és csak visszavág. Ha másként nem, az országon belül ez meggyőzően működne. Egy ilyen számításban Irán minden érdekeltséget mozgósítaná a térségben, hogy keményen lecsapjon Tel-Avivra és annak szövetségeseire Azerbajdzsántól Libanonig, végül egy kiegyezésre szorítva Washingtont. Ehhez pedig jól központosított döntéshozatalra van szükség. Lehet ugyan, hogy egy ilyen háborút sok döntéshozó túl kockázatosnak ítélne meg, de bőven lehet amellett érvelni, hogy még mindig jobb harcolni és remélni a legjobbat, mint lassan sarokba szorulni, hogy aztán belülről törjék meg az országot, mint Szíriát.
Bármelyik értelemben is, de az világos, hogy Teherán most a háború folytatásával számol. A nagyon közeli jövőben. A kérdés az, hogy ki teszi meg az első lépést.