Bár az előző héten a jemeni kérdésbe kezdtünk egy nagyobb betekintést és úgy terveztük, hogy ezen a héten folytatjuk vizsgálódásunkat további érdekes fejleményekkel, az élet közbeszólt. Március 5-én Moszkvában találkozóra került sor Erdoğan török és Putyin orosz elnökök között, aminek eredményeként új fegyverszünet jött létre Idlib ügyében. Ezzel véget vetve, vagy legalábbis időleges szüntet hozva a küzdelemnek a terroristák utolsó szíriai fészkében. Ezzel a szír hadsereg 2019 november végén kezdődött akciója, ami azzal a céllal indult, hogy véget vessen a szélsőséges csoportok támadásainak véget ért, bár a művelet jelentős eredményeket hozott a szír államnak. Ez egyben a rég várt végpontja is annak a február végén indult feszültségnek, amikor Törökország úgy döntött, nyíltan beavatkozik Idlibben neveltjeit megsegítendő, ami az egész térséget új totális háborúval fenyegette.
Igaz, hogy a találkozó már egy ideje a levegőben volt, de minden korábbi kezdeményezést vagy Oroszoroszág utasított el, vagy Moszkva elzárkózott egy szélesebb körű találkozótól. Végtére is erre az új fegyverszüneti megegyezést hozó találkozóra épp azon a napon került sor, amikorra egy egy négyoldalú találkozó volt ütemezve Isztambulba Franciaországgal és Németországgal karöltve Idlib ügyéről, ám ennek kapcsán Moszkva azt jelezte, hogy Putyinnak más elfoglaltsága van. Úgy tűnik az orosz elnök mégis tudott némi időt szentelni, de ez nem volt előre biztos. Így mi azzal a feltételezéssel éltünk, hogy az eredmény később jön el, ami annál is inkább logikusnak tűnt, mert az orosz hangvétel egyre élesebb volt Ankarával szemben az utóbbi bő egy hétben, még a legvészjóslóbb fejlemények közepette is.
Így aztán erre a hétre is Jemennel készültünk, ahol Ḥazm városának, al-Ğawf tartomány fővárosának az eleste, az utolsó olyan tartományé a szaúdi határ mentén, ami eddig szaúdi kézen volt, csak a legutóbb fejlemény a változó realitások közepette. Ennek most messzire mutató kilátásai vannak a jemeni kérdésre. Ám most mégis egy hét türelmet kell kérnünk követőinktől.
Az új fegyverszüneti egyezmény Idlibben, ami technikailag még csak nem is új, csak a Szocsiban kötött egyezmény kiegészítése, széleskörű spekulációkat, találgatásokat és még vádaskodásokat is támasztott, főként Szíriában. Ez nemcsak lehetővé teszi a Damaszkusz és Ankara közti összecsapás rövid mérlegelését, de némi tisztázást is szükségessé tesz.
Minthogy pedig a hét során még az Amarai Műhely is röviden értékelte a helyzetet, ehéten inkább igyekszünk az összecsapás bizonyos főbb pontjaira rámutatni, semmint a beszámolókban és az értékelésekben mélyebb merítést végezni.
Mi is van mögöttünk
Objetíven nézve az Idlibben végzett hadművelet óriási siker volt a szír államnak katonailag, politikailag, taktikailag, és mindennek fölött morálisan. A hadművelet, ami eredetileg 2019 november végén indult többször ideiglenes – orosz közvetítéssel létrejött – tűzszünettel megállt, hogy aztán januárban új fokozatba lépjen és egy sor győzelemhez vezessen. Az első nagy eredmény Ma‘rat an-Nu‘mān-nak a felszabadítása volt január 28-án. Aztán alig több mint egy héttel később, február 7-re a szír hadsereg már Sarāqibban, Idlib tartomány második legnagyobb városában volt. Február 17-re Aleppó minden keleti külvárosa a szír hadsereg ellenőrzese alá került, ezzel pedig befejeződött Szíria második legnagyobb városának és ipari szívének a felszabadítása, aminek hamarosan pozitív hatásai lesznek a szír gazdaságra.
Erdoğan először megpróbálta útját állni az általa Szíriában támogatott erők gyors összeomlásának és egyre nagyobb utánpótlásokat küldött be, főként pedig új – ezzel egyben törvénytelen – megfigyelőpontokat állított fel, amik idővel a visszavonuló radikális elemek menedékházai lettek, beleértve ebbe a nemzetközileg terroristaként számon tartott csoportokat is. Ahogy ez a kísérlet nem hozott eredményeket Ankara fenyegetésekhez folyamodott, majd ahhoz, hogy egy ultimátumot intézzen a szír erőknek, mely szerint azok vagy vosszavonulnak a Szocsiban megállapított fegyvernyugvási övezet mögé február végéig, vagy a török hadsereg közvetlenül beavatkozik és maga végzi ezt el. A szír vezetés teljességgel és nyíltan semmibe vette ezt a fenyegetést és folytatta a hadműveletet, választás elé állítva Ankarát. Vagy azonnal beavatkozik, vagy hamarosan nem lesz mire építeni, hiszen az általa támogatott szélsőséges elemek morálja gyorsabban zsugorodott mint az ellenőrzésük alatt álló területek mérete. Erdoğan úgy döntött, azonnal cselekszik és megszegve a saját maga szabta határidőt ellentámadásba kezdett február 20-án, ami nagy vereséget eredményezett. A növekvő nyomás és az egyre nagyobb mértékben bevetett öngyilkos merénylők a rákövetkező napokban a szírek időleges és részleges visszavonulását kényszerítettek ki an-Nayrabból és Sarāqibból, ám ezzel egyidőben nagy területek szabadultak fel Idlib tartomány déli részén, március 1-re pedig a szír hadsereg teljességgel visszatért Sarāqibba. Az orosz katonai rendőrség gyors felvonulása a város körül azt jelentette, hogy nincs lehetőség további török támadásokra az M4-es és az M5-ös autópályáknak ezen stratégiai csomópontja ellen, így a török felvonulás legdöntőbb célja immár elérhetetlenné vált. A Sarāqibért folytatott csatának ezen sűrű napjai közepette a szír hadsereg három döntő győzelmet aratott. Legalapvetőbb értelemben mérhetetlen csapást mért a török hadsereg megítélésére, hiszen a NATO második legnagyobb és legütőképesebb hadserege nem tudott felülkerekedni egy jóval kisebb ország hadseregén, ami ráadásul már nyolc éve hadban áll és erői komoly részét más frontokra kell hátrahagynia.
Másodszor, s most első alkalommal, az orosz légierő közvetlenül beavatkozott és török menetoszlopokat bombázott, amik erre nem tudtak válaszolni. A Stinger rakéták bevetése és a Ḥamīmīm-ben lévő orosz katonai repülőtér állandó zaklatása csak megerősítette az orosz eltökéltséget, de semmilyen érdemleges hasznot nem hozott. A török erők csak ősrégi szír helikoptereket tudtak leszedni, illetve állítólagosan szír vadászgépeket is, de a sebtiben a terepre küldött Stinger rakéták az oroszok ellen semmit nem értek el. Az eredmény ebből az lett, hogy míg saját védencei kezdtek semmivé válni a szír csapások alatt, addig az orosz-szír együttműködés csak egyre erősebb lett és Oroszország még csak a korábbiaknál elszántabb résztvevő lett. Más szavakkal, Moszkva egyre kevésbé akart kompromisszumot kötni.
Harmadszor, a szír hadsereg minden kritika ellenére komoly technikai képességekről tett tanúbizonyságot, messze túl azon, amit neki feltételeztek. A legnagyobb meglepetés feburár 27-én jött, amikor egyetlen csapásban 34 török katona halt meg. Ez messze túlmutat magán a számadaton, hiszen ezek török különleges egységek voltak, az Idlibben harcoló török erők elitje és a műveletek élcsapata. Maga a tény, hogy a szír hadsereg képes volt nyomon követni a mozgásukat és még egy videót is lehallgatott a bombázott létesítményen belülről a csapás pillanatában komoly technológiai képességre mutat. E siker mellett 3 Leopárd tank és számos nagyon fejlett török katonai drón megsemmisítése, mely utóbbiak végső ütőkártyaként lettek bevetve, azt mutatja, hogy Ankara technikailag már nem tudta hová fokozni a nyomást. Csakis egyre több és több katonát küldhetett volna be. Ami ekkora már nyilvánvalóan csak egy birkózásba fajulhatott volna, méghozzá kiút nélkül, hiszen hosszútávon nem lehetett volna az oroszokkal is harcolni.
A csata, vagy a csaták ezen sorozata közepette a szír hadsereg nyilván maga is komoly veszteségeket szenvedett. A számokat hivatalosan még csak be sem jelentették, ám minden eddigi becslés szerint ezek messze elmaradtak attól, amit Ankara várt. Ha ez másképpen lenne, akkor a török vezérkar nem kényszerült volna folyamatosan hamis bejelentéseket tenni, hogy mennyi bombázást és légicsapást végzett. Ezek nagyrészéről ugyanis bizonyítást nyert, hogy valótlanok.
Röviden, válaszolva a terroristák folyamatos beszivárgására az ún. fegyvernyugvási övezetből és támadásaikra a szír hadsereg nagy támadást indított, ami Idlib több mint felét felszabadította, befejezte Aleppó biztosítását és még Törökországgal szemben is megállta a helyét. Ennek pusztító hatása lesz a terrorista csoportokra, hiszen ezek java megtagadta, hogy Líbiába szállítsák őket – ez volt Törökország első terve, hogy megszabaduljon tőlük – komoly részüket pedig állítólagosan maguk a törökök tartóztatták le, amikor azok megpróbáltak a Sarāqibért folytatott csata alatt Törökországba szökni.
A fegyverszünet
Már az is régóta kétséges volt, hogy a találkozó egyáltalán létrejön-e, vagy sem, de március 5-én fegyverszüneti egyezményt kötött Putyin és Erdoğan Moszkvában. Az igazi ereménynek csak az idő a megmondhatója, hiszen már az első napon beszámolók szóltak arról, hogy a terroristák a nyugalmat kihasználva újabb nagyobb támadásba kezdtek. S valóban, kevés a remény a szírek között, hiszen minden korábbi megegyezést a szír kormány megbuktatásáért küzdő erők megszegtek már 2012 óta, s az ilyen lépéseket a terroristák mindig arra használták fel, hogy újracsoportosuljanak, újra felszereljék magukat és felkészüljenek egy újabb pusztító támadásra. S minthogy minden ilyen egyezményre a szír hadsereg előrenyomulása közepette került sor, ami most is a helyzet, mindig az a nézet alakult ki az ilyen fegyverszünetekről, hogy azok csak a terroristák kiveszését megelőző lépések, hogy aztán csak még erősebben térjenek vissza. Egyelőre azonban a fegyverszünet tart és Damaszkusz álláspontja március 6-án az volt, hogy azt tiszteletben kell tartani. A körülmények tekintetében meg kell vizsgálni az egyezmény főbb pontjait, minden további mérlegelés előtt.
Először is fontos megérteni, hogy technikai értelemben ez nem egy új egyezmény, hanem csak a Szocsiban kötött megegyezés kiegészítése. Így aztán semmi döntően új sincsen benne, bár ennek fényében az már elgondolkoztató, hogy a tárgyalás miért tartott hat órán át. A fő elképzelés az, hogy az új ellenőrzési vonal az, ahol a csapatok március 5-én álltak, ezek mentén pedig beáll a fegyverszünet. Az M4-es autópálya mentén egy fegyvernyugvási zóna, egy demilitarizált övezet jön létre 6 kilóméter mélységben délre, illetve ugyanilyen mélységben északra az M4-es autópályatól. 7 nap után az M4-es autópálya megnyíltik a polgári forgalom, de legalább a nem-katonai árúforgalom előtt. Ezt pedig közös török-orosz őrjáratok ellenőrzik majd. Az övezettől északra az orosz erők figyelik majd a szélsőséges csoportok lefegyverzését, vagy legalábbis nehézfegyverektől való megfosztasát. Ebben semmi új nincsen, hiszen már ez volt a Szocsiban kötött egyezség alapja is, hangsúlyozva, hogy az M4-es és az M5-ös autópályákat meg kell nyitni, csak semmi nem lett ebből eddig. Most az M5-ös autópályát a szír hadsereg védi, ami azt felszabadította, míg az M4-est az oroszok biztosítják. Minthogy az övezetnek ezt a részét részben orosz erők felügyelik majd, várható, hogy ez most jobban fog tartani. Ámbár az már inkább kérdéses, hogy a többi szakasz sorsa hogyan alakul majd.
Ezzel a szír állam elérte minden közvetlen célját, amit a hadművelet elején kiszabott, azzal a kivétellel, hogy az M4-es autópályát nem szerezte vissza, azt most csak részben és közvetetten tudta biztosítani, illetve Idlib város nem szabadult fel. Bár nagyjából 8 kilóméterre áll tőle. Másrészt viszont Ankara csak azt érte el, hogy megfigyelőpontjai, melyek közül jópár már messze a szír hadsereg ellenőrizte terület mélyén van, egy darabig maradhatnak. Az egyezmény kimondja, hogy ezeket ki kell majd üríteni, ám pontos ütemtervet nem tettek közzé. Ez pedig élesen szemben áll azzal, amit Erdoğan korábban hangoztatott, vagyis, hogy a szír hadsereg ezek mögé lesz visszaszorítva. Ennek egyedüli eredménye, hogy legalább Törökország fenntarthatja, hogy nem dobták ki Idlibből.
Röviden, főként látva, hogy Ankara mennyit fektetett ebben és a fenyegetést, hogy a szír hadsereg teljesen vissza lesz szorítva, illetve a török erők magas veszteségei után ez bizony nem kevesebb, mint Törökország cukormázba öntött kapitulásása.
Ez kiváltképp igaz, ha számításba veszünk néhány pontot, amikről közvetlenül nem esett szó ugyan, de a főbb pontok alapján világosak. Ezek egyike Ğisr aš-Šuġūr és Arīḥā városainak helyzete, amik a milicisták utolsó főbb foglalásai az M4-es autópálya mentén. Elvileg ezek a városok nem szabadultak fel, de beleesnek a most kialakításra kerülő biztonságos övetezbe, amiket majd a közös török-orosz őrjáratok ellenőriznek majd. Ilyen körülmények között a terrorista csoportoknak ki kell üríteniük majd az utolsó megmaradt nagyobb városokat is Idlib tartományban. Még ha nem is szabadulnak fel, ami a szír hadsereg eredeti célja volt, ezeken nem lehet erőtményekké alakítani. Ugyanez igaz magára Idlibre is, amihez az új biztonsági övezet nagyon közel esik most. Vagyis ha fegyverszünet tartós lesz, akkor a főbb városokat a tartományi fővárossal együtt alapvetően elhagyják majd a terroristák; ha pedig összeomlik, akkor ezeket már könnyebb lesz felszabadítani. A másik fő pont, ami megintcsak nem új, hogy a terroristákként számontartott csoportok ellen küzdeni kell. Törökország sosem tartotta be ezt a Szocsiban tett vállalását, de ezt a műveletet most komoly területeken az orosz őrjáratok fogják figyelni. Ez, illetve, hogy a nagyobb városokat nem lehet majd erődítéményekké alakítani várhatóan a szélsőséges elemek további erodálódásához vezet majd.
Civilek, mérsékeltek, vagy terroristák? Kiket véd Törökország?
Az egész Idlibbel kapcsolatos dilemma körül nagyon logikusan merül fel a kérdés: Mit csinál egyáltalán Törökország Szíriában? Ez nem is olyan egyszerű kérdés, mint sokan gondolnák, hiszen óriási menekülthullám érkezett Szíriából – sok egyéb ország mellett – Törökországba, ennek eredményeként most menekültek milliói élnek ott. Függetlenül attól, hogy Törökország mennyire felelős mindezért már eleve a szír belügyekbe való durva beavatkozásával, ez ettől még egy óriási teher. Főlént ha figyelembe vesszük, hogy ezek egy része bizonyíthatóan terrorista csoportok korábbi tagja és Törökország valóban elszenvedett terrorista támadásokat az utóbbi években. Ezzel a kérdéssel azonban Ankara nagyon is visszaélt úgy Európa, mint Szíria ellenében.
Így aztán nagyon is érthető, hogy Törökország elsődleges célja meggátolni még több ember beérkezését. Ennek a kevésbé hirdetett oldala, hogy Törökország nem annyira az egyszerű menekültektől fél, hanem sokkal inkább pont azoktól a szélsőséges elemektől, akiket éveken át maga képzett és támogatott a Damaszkusz ellen folytatott akció keretében. Ez mostmár az eredeti célt biztosan nem éri el, de ettől még ez egy nyomasztó ügy. Ígyhát Törökország ezeknek a kitartott csoportoknak a hátán szír területekre nyomult be, ezt pedig végül ütőkártyaként használva a végső rendezésnél Damaszkusz ellen, hogy az általa támogatott csoportok részesedjenek a hatalomból. Tehát nem minden befektetés menne veszendőbe és a menekültek nagyrészét vissza lehetne zavarni Szíriába, ahol aztán a Törökország által patronált csoportok hatalmi és szavazóbázisaivá válhatnának.
Ezt a folyamatot azonban be kell valahogyan csomagolni, és éppen ezért állítja Törökország, hogy a civileket védi. Ezen a vonalon a török kormány a legszélsőségesebb Szíriában harcoló csoportok retorikáját követi, amire emellett Európával szemben is szükség van. Bár ahogy az utóbbi bő egy hét megmutatta, ez a kártya már sokat vesztett varázsából.
A sok hasonló példa között csak kettőt álljon itt, hogy vajon milyen csoportok élvezik is ma Ankara támogatását, és hogy vajon a kevés valódi megmaradt civil lakosság Idlibben mennyire retteg a szír hadsereg visszaterésétől.
Az illető a képeken egy magát Samīrnak nevező szír, több szélsőséges csoport, köztük a Dā‘iš tagja. Jelenleg épp török zászló alatt és török felszereléssel folytatja ugyanazt mint eddig. Ez már magában is kellő bizonyíték arra, hogy Törökország tényleg a terrorizmus ellen küzd-e Idlibben, tudván, hogy a török hadsereg és a török felderítés nagyon is komoly számban van jelen a terepen.
A fenti videó a nemrég felszabadult Ūram al-Kubra faluban készült feburár 16-án, amikor egy szír katona éppen ebből a faluból hosszú évek óta először láthatta családját. Ez az általános fogadtatás a legtöbb felszabadult területen, mely mozzanat nem meglepő módon hiányzik a legtöbb nyugati narratívából.
Minden lóra fogadva, minden lovon vesztve
Az elemzések egy részében az az értékelés alakult ki, hogy Erdoğan csak blöffölt, amikor pedig Putyin nem dőlt be neki, akkor bedobta a kártyát. Ez nagyjából igaz is, ám ez az értékelés azon a feltevésen alapul, hogy soha nem állt fenn a háború valós veszélye, hiszen a feltételek nem engedték meg, hogy Törökország egyedül nézzen szembe Oroszországgal. Itt azonban emlékeztetünk kell mindenkit arra, hogy a politika alapvetően egy emberi műfaj, amit emberek, vagyis esendő lények irányítanak. Azaz logikus elemzéseket fel lehet ugyan állítani, de függetlenül attól, hogy a háború mennyire valószínűtlen, azt soha nem lehet kizárni. S Erdoğan valóban ki is játszotta a diplomáciai játéktér teljes spektrumát.
Először arra a feltételezésre épített, hogy mivel Oroszországnak éppúgy fontosak a közös programok Törökországgal, nem fogja megkockáztatni a közvetlen összeütközést. Vagyis ha a török hadsereg beavatkozik közvetlenül, akkor az orosz csapatok legalábbis habozni fognak, tehát legalább nagy eredményeket lehet elérni a következő megegyezésig. Ez nyilvánvalóan csődöt mondott, ami meg is mutatkozott már rögtön az első rohamnál.
A második hazárdjáték az a fenyegetés volt, hogy megjavítják a kapcsolatokat a török Washingtonnal. Ezen az úton ejtenék az S-400-as tervét és helyette Patriot rakétákat vennének, amiket egyből be is vetnének Idlibben. Ezzel pedig azt jelezve, hogy Törökország bevonja az amerikaiakat a harcba. Oroszország sosem dőlt be ennek. Ez volt a legnagyobb lutri, s bár az amerikaiak sokmindent megígértek és ki is használták a válságot, sosem nyújtottak semmilyen kézzel fogható támogatást. Valószínűleg nem épp véletlen, hogy a fegyverszüneti megállapodás után Erdoğan egyből bejelentette, hogy az S-400-as terv megy tovább és sűrűn kritizálta az amerikaiakat a segítség elmaradása miatt.
A következő húzás egy rendkívül NATO találkozó volt, ami össze is jött feburár 28-án, vagyis pont azután, hogy 34 török katona esett el egyszerre. Erdoğan kifejezett segítséget kért a NATO-tól, illetve, hogy állítsanak fel repüléstilalmi övezetet Idlib fölött. Ez lehetővé tette volna, hogy a török csapatok szabadon mozoghassanak és meg lehetett volna oldani a szír és az orosz légierő jelentette fenyegetést. A NATO kifejezte legmélyebb együttérzését, de semmilyen hathatós segítséget nem ajánlott és gyakorlatilag visszautasította a repüléstilalmi övezet ötletét. Nyíltan fogalmazva az üzenet az volt, hogy a NATO nem kockáztat összeütközést Oroszországgal Idlib miatt.
Az utolsó trükk egy négyoldalú találkozó összehívása volt Franciaországgal, Németországgal és Oroszországgal Isztambulba. Ez eleve nem ígérkezett könnyű vállalkozásnak, de legalább presztízsmentő lépés lehetett volna egy fegyverszünet elérése Isztanbulban nemzetközi plénum előtt. Miután azonban Oroszország ezt visszautasította Erdoğannak nem maradt más választása, mint Moszkvába menni és elfogadni, bármit is kínálnak ott neki. Valószínűleg nem volt túl bölcs döntés nyomást gyakorolni az európai felekre a határ megnyitásával a menekültek előtt, hiszen így Erdoğan csak felbőszítette az utolsó lehetséges partnereket.
Mindennek fölött az Idlibért folytatott csata azt mutatta meg, hogy Törökország milyen végtelenül elszigetelődött a szíriai kérdésben és ha kézzelfogható eredményt szeretne, akkor Oroszországgal kell tárgyalnia. Az amerikaiaktól az európaiakig ugrálva, minden lehető kártyát kijátszva Ankara azt mutatta meg, hogy nincsenek támogatói ebben a kérdésben. S itt az arab támogatás hiánya, még a legközelebbi szövetséges Kataré is egy nagy vereség és a törökök arab politikájának teljes zsákutcája. Főként úgy, hogy ezt a háborút rendszeres izraeli légicsapások kísérték, szinte mindig a legfeszültebb pillanatokban. Ami lehet ugyan, hogy csak egy izraeli trükk volt, de azt a képet közvetítette, hogy Törökország egy pusztító háborút vív Izraellel karöltve egy arab ország ellen.
Tartás és támogatás
Fontos kérdés, hogy vajon Erdoğan mekkora támogatást tudott szerezni kaladjához. Főként úgy, hogy ugyanez a kaland menekültek millióit hozta, amibe mostmár a török társadalom kezd belefaradni. Amikor a török katonák első nagyobb csoportja esett el nyílt levelet fogalmazott meg számos értelmiségi, a civil társadalom főbb vezetői, hogy be kell fejezni a feszültségkeltést és a hadműveleteket Idlibben. Merthogy ennek semmilyen értelmes célja sincs. Ám még ennél is drámaibb jelentése következtek, amikor török parlamenti képviselők a szó szoros értelmében harcba kezdtek a további katonai műveletek ellen Idlibben. Míg az AKP az ellenzéket szapulta árulással, világosan látható, hogy a feszültség nő a török politikai életben.
Ezzel egyidőben viszont a szírek többsége épp azért kritizálja saját vezetését, hogy a műveleteket folytatni kellett volna. Nem a veszteségek dacára, hanem éppen azok miatt, hogyha már egyszer ennyi áldozat volt, akkor a teljes felszabadításon kívül más már nem fogadható el.
Nagyon beszédes jelenet, hogy március 5-én, vagyis pont a beharangozott Putyin-Erdoğan találkozó napján Baššār al-Asad szír elnök interjút adott az orosz Russia 24 csatornának. Mind az időzítés, mind a csatorna nagyon beszédes szimbólikus üzenet. Ebben a szír elnök teljes nyugalmat és visszafogottságot sugárzott, megmutatva, hogy egyáltalán nem aggódik, hogy “Oroszország eladná Szírát”. Még csak nagyobb pofon volt a török hivatalos álláspontra, amikor al-Asad kifejezte, hogy semmi gondja nincs a szíreknek a török néppel. Épp ellenkezőleg, szavai szerint sok közös család és sok közös csoport fűzi össze a két országot a hosszú közös történelem mellett. Vagyis a szír hadsereg nem Törökország ellen küzd, hanem épp Erdoğan küldi a török katonákat a halálba Szíriában, mégpedig semmi másért, mint a saját önző hatalmi ambíciója miatt. Ez pedig az az üzenet, hogy őt sokkal jobban foglalkoztatja a török katonák élete, mint Erdoğant. Ami lehet ugyan retorikai fogás, de egyrészt megnyitja az utat a megbékélés felé Ankarával, másrészt erőt mutat. Végtére is a mostani válság egész ideje alatt nem a szír oldal volt az, amelyik fenyegetett és dühös volt, hanem a török. Ám végül Damaszkusz érte el céljait, Ankara pedig nem.
Most a szír hadseregnek valóban jól jön a pihenő, hogy rendezze sorait és megszilárdítsa a nyereségeit, ám az elszántságbeli különbség mindennél jobban megmutatja ki is nyerte a csatát Idlibért. Míg Törökország megmutatta mennyire elszigetelődött, Szíria épp most kapott támogatást az Arab Ligától.