Idén januárban Macron francia elnök meghívta Algériát a hamarosan Brüsszelben megrendezésre kerülő Európa-Afrika csúcstalálkozóra. Ez az önmagában mellékes esemény valójában olyan gesztus volt, ami egy hónapok óta tartó éles válságot próbált rendezni Párizs és Algéria között. Egy olyan küzdelmet, ami akkor tört ki, amikor Algéria szinte a háború szélén volt Marokkóval.
Ennek a felfordulásnak a fő okát azok a kijelentések, francia sértések jelentik, amik a várnál sokkal jobban eltalálták Algériát. Merthogy rámutattak a nemzeti öntudat ellentmondásaira. Nemcsak Algériában veszélyes ügy ez, hanem egész Észak-Afrikában.
Ezért volt, hogy Algéria, amit már így is belső válság feszít, dühödten reagált. Merthogy a sértő üzenetek régóta elfojtott vitákra, az Észak-Afrika szerte erős ellentmondásokra mutattak rá a gyarmati múlt, az arab-muszlim kulturális hatás és berber származás között. Ez utóbbi egyre nagyobb szerepet játszik, ami máris veszélyes mozgalmakat szült. Olyan mozgalmakat, amik megkérdőjelezik ezeknek az országoknak a sorsát, és nem is feltétlenül csak hosszútávon.
Arabizáció és Iszlamizáció. Együtt jár-e a kettő?
A korai iszlám hódításokat az egész térségben, amit ma muszlim Közel-Keletként ismerünk, általában gyors és átütő átalakulásnak tekintik a megannyi korábbi vallási és kulturális környezetből egyetlen egységes világfelfogásba. Mintha csak az egész Közel-Kelet átalakult volna egyetlen új arab-muszlim kulturális közeggé, ami minden helyi sajátosság ellenére egységes képet mutat. Mindez azonban elsősorban a Közel-Keletről alkotott modern képzeteinknek tudható be. Amik a még az arab világon belüli éles különbségeket sem veszik figyelembe. Ebben nemcsak a vallási-felekezeti különbségek játszanak nagy szerepet, mint amilyen a síik és a szunnik, vagy a fundamentalisták és modernisták közöttiek, hanem a kulturálisak is. A megelőző kultúráké, amik ma is élnek és komoly szerepet játszanak.
Nehéz lenne tagadni, hogy például Egyiptomban az iszlámot messze megelőző kulturális hagyaték ma is alapvető része az egyiptomi önazonosságnak, s messze nemcsak a helyi keresztények számára. Ugyanez igaz szinte az össze arab országban Iraktól Marokkóig, ahol mindez együtt él az arab nyelvvel és az iszlám vallással, illetve ki is egészíti azt a nemzeti öntudatban.
Az iszlám hódítást követő átalakulás több egyidőben jelentkező folyamat megindulását jelentette, amik az új Muszlim Birodalom különböző részein nagyon különböző eredményeket hoztak. Irán tökéletes példa, ahol az iszlám vallás és az arab nyelv óriási hatása sem váltotta fel a perzsa öntudatot, ami pár évszázad után újraéledt az iszlámnak egy sajátos változatát hozva. Amikor tehát az iszlám hódítás hatásait nézzük, egy adott szinten különbséget kell tennünk két egymástól elváló, de együtt haladó folyamat közt. Az iszlamizáció és az arabizáció között. Az egyik az iszlám vallásra való fokozatos áttérést jelenti a lakosság többsége esetében, míg a másik az arab nyelv, a hagyományos arab szokások és értékek átvételét jelenti. Míg az arab Kelet – nagyrészt annak köszönhetően, hogy az itteni korábbi kultúrák is sémi kultúrák voltak és közel álltak az addigi arab világhoz – gyorsan átvették az arab nyelvet és szokásokat, itt a vallási áttérés a többség számára évszázadokba telt. Itt az iszlamizáció sosem volt teljes. Ezért találunk kiterjedt helyi keresztény közösségeket egészen a XX. századig.
Ugyanakkor az arab Nyugat, Észak-Afrika más képet mutatott, ahol az iszlám átvétele szinte azonnal lezajlott és végleges volt. Ám az arabizáció nagyon lassan haladt és nem bizonyult képesnek a korábbi erős berber öntudat felülírására. Négy évszázaddal az iszlám hódítást követően Észak-Afrika nagyon is sajátos kulturális képet, a mór kultúra virágzását mutatta. Ebben az elit átvette az arabot, mint a műveltség nyelvét – hasonlatosan a latinhoz a középkori Európában -, de a berber kultúra és szokások mérvadóak maradtak. Berber dinasztiák uralkodtak az iszlám nevében, éspedig a különböző berber törzsek közötti törékeny szövetségek útján. Csak a XI. század közepén lezajlott ún. Banī Hilāl vándorlás hozott először nagy számban arab lakosságot a területre. S minthogy ez óriási pusztítással járt együtt, Észak-Afrikában az arabizációnak mindig kétes megítélése volt. Emiatt a döntően berber közegnek a tudatában egyáltalán nem véletlen, hogy Észak-Afrika sokáig a síi mozgalmak melegágya volt, ezzel is saját önképét formálva.
Ezt a már amúgy is különböző kulturális közeget tovább formálta az oszmán-török befolyás, majd később spanyol és francia megszállás. Ez az arab Kelettől erősen eltérő kulturális öntudat az, amiért aztán a francia gyarmatosításból függetlenné váló országoknak nehezen ment az arab öntudat kialakítása a nyugati-francia ellenében, hiszen az sosem volt teljes, sokkal inkább jelentett iszlám önképét. Az ugyanis általános volt a meglévő nyelvi és kulturális határvonalakat is meghaladva. Ezért tapasztalható az az összes észak-afrikai országban, hogy kiterjedt próbálkozások voltak a függetlenség után az arab önkép kialakítására, hogy így részei legyenek az arab világnak. Ez nagyrészt az egységesítés és az egyesítés eszköze volt. Csakhogy ez a XXI. századra egyre inkább a kudarc jeleit kezdte mutatni. Először Marokkóban, majd nem sokkal később Algériában is a berber nyelvek – főként a Tamazigd – hivatalos államnyelvek lettek.
Ennek főként az az oka, hogy Algéria és Marokkó viszonylag nagy részei mindig is felületesen arabizált területek maradtak és egyben erős berber nyelvi és kultúrális jegyeket őriztek. Ugyanez elmondható egy adott szinten Tunéziáról és Líbiáról is, még ha az eredmény egyelőre nem is ennyire szembeötlő.
Mindez egy mély szellemi hagyaték, ám ez egyben gondokat is jelent ezeknek az új államoknak, amikor azok önálló nemzeti öntudatot építenek maguknak. Határvonalak születtek az arabizáció, a berberizmus és a francia hatások között, amik mind fontos szerepet játszanak és kérdéseket vetnek fel. Ezeket a kérdéseket pedig még csak tovább nehezítik a határkérdések.
Észak-Afrika határai
Sokszor tárgyalt kérdés, hogy az arab világ határai vajon mennyire is történelmiek, valósak, vagy akár fenntarthatóak. Ez a vita egyáltalán nem alaptalan, hiszen számos határt a korábbi gyarmatosítók, Nagy-Britannia és Franciaország húztak meg az I. Világháború után. S valóban, az olyan országok létjogosultsága és önálló történelmi háttere, mint Jordánia, Palesztina, Kuvait, vagy akár Libanon heves vitákat keltő témák olykor, hiszen sokszor valóban nagyon kevés választja el őket szomszédaiktól. Éppen emiatt volt az arab Kelet sok országának kifejezetten nehéz saját nemzeti öntudatot építenie a függetlenség után, még ha mostanra ez a legtöbb esetben sikeresen végbe is tudott menni.
Ezt az általánosító felfogást sokszor alkalmazzák ma is az arab Nyugatra is. Csakhogy itt a kép nagyon más. Bár a pontos határok Marokkó, Algéria, Tunézia és Líbia között a századok során mozogtak, a középkorra ezek valós, önálló egységeket jelentettek. Egymáshoz képesti hasonlóságaik ellenére önálló állam születtek belőlük nagyjából világos határvonalakkal. Ezek a nagyjából világos határvonalak azonban inkább csak a sűrűbben lakott partmenti régiókra voltak érvényesek, nem a Szahara hatalmas pusztáira. A kiterjedt, de ritkásan lakott sivatagi vidéket a Szaharában az iszlám hódítás kezdetétől a helyi, főként berber törzsek uralták, akiket ritkán érintettek a partvidék változásai. A marokkói Atlasz láncaitól a tunéziai partvidékig a sivatag mélyen nem léteztek valódi határok, de nem is nagyon lett volna értelmük. Mindez egészen a francia gyarmatosításig volt így, ami egyre mélyebben nyomult be a sivatagba. S minthogy 1871 után Algéria Marokkóval és Tunéziával szemben Franciaország elválaszthatatlan része lett, amik “csak” mint “protektorátus” álltak francia megszállás alatt, szinte természetes volt, hogy Franciaország egyre csak hízlalta Algériát a sivatagban, mégpedig szomszédjai rovására.
Aztán miután ezek az államok elnyerték függetlenségüket, nem volt meglepő, hogy ezek közt az államok közt mély ellentétek voltak, pontosan ezek miatt a sivatagi vidékek miatt. Ezek ugyanis, bár a lakosság csekély, sok esetben nagyon is gazdagok ásványkincsekben. Algéria és Marokkó Algéria függetlensége után nem sokkal még egy rövid háborút is vívtak, az ún. Homok háborút sivatagi területeik északi részéért, ami ma is vitát képez.
Egy terület azonban sokkal mélyebb ellentétet okozott. Ez az a terület, amit ma általában úgy nevezünk: Nyugat-Szahara. Ellentétben Marokkóval – leszámítva északi csücskét -, Algériával, vagy Tunéziával, a világnak ez a része spanyol birtok volt egészen 1975-ig. Minthogy pedig mire Spanyolország feladta e korábbi birtokát Algéria és Marokkó már független országok voltak komoly ellentétekkel, új versengés indult, ami gyakorlatilag ma is tart. Algéria azon az állásponton van, hogy a területnek független országgá kellene válnia – algír befolyás alatt -, míg Marokkó történelmi okokra hivatkozva a területet saját részének tekinti, ahova be is nyomult. Algéria erősen támogatta a függetlenségi küzdelem politikai – és fegyveres – szervezetét, a Polisario Mozgalom bázisát, ahogy azt ma is teszi. Ezzel szemben Marokkó hatalmas erőfeszítéseket és összegekét áldozott ennek a hatalmas vidéknek a beolvasztására. Ebből mély ellentét fakadt a két államvezetés közt minden további megfontoláson túl, ami hol élesedett, hol enyhült az aktuális helyzet tükrében. Valahányszor csak javultak a kapcsolatok Algír és Rabat között Nyugat-Szahara ügye is lekerült a napirendről, míg valahányszor felcsaptak az indulatok Nyugat-Szahara is fellángolt. Az utóbbi pár év sem kivétel ebben.
Az eddig leírtak tűnhetnek akár egy hosszúra nyúlt és túlzottan leegyszerűsített történelmi áttekintésnek is, ám csakis ennek az összetett helyzetnek a megértése útján lehetséges áttekinteni, hogy az egyre jobban elszabaduló feszültség Marokkó és Algéria között miért probléma. Merthogy eleddig Algéria minden Marokkóval szembeni vitájában stabilan építhetett a Nyugat-Szahara ütőkártyára, hiszen az mélyen a marokkói öntudatba hasított. Fel lehetett azt mutatni, akár jogosan, akár nem, hogy Marokkó messze nem egy egységes ország, legalábbis Nyugat-Szaharát magába foglalva nem az. Nem így Algéria, ami nem szenvedett ilyen gondoktól.
A legutóbbi fejlemények a két ország közt azonban vészjóslóak, mert az eddigi paradigmában gyökeres változás állt be. Marokkó arab, sőt még átütő nemzetközi elismerést is szerzett magának Nyugat-Szahara fölött, amire Algériának nem volt ellenszere, miközben komoly repedések jelentek meg saját nemzeti önképében. Algír a két folyamatot összeköti. Ez pedig nem is teljesen alaptalan.
Mi az a MAK?
Az utóbbi időkben egyre több hírben merül fel, hogy Algéria egy MAK nevű terrorszervezet ellen küzd. Egy a nyugati közvélemény számára rejtélyes szervezet ellen. De vajon mi ez a hírhedt szervezet, amiről egyre többet hallani az algír hírekben, mintha legalább olyan veszedelmes volna, mint az al-Qā‘ida, vagy a Dā‘iš? Az algír állami hírfolyam világosan egy szinten próbálja bemutatni ezt a szervezet és a jóval híresebb iszlamista csoportokat.
A MAK hosszú múltra nyúlik vissza több szálon is, bár a jelenlegi névváltozat és szervezeti háttér viszonylag új, 2001-re nyúlik vissza. Akkoriban a ‘60-as, 70-es évek erőltetett arabizaciós kísérletei lassan kezdtek kifulladni, lazulni, de egyben gyökeres átalakulás indult meg a politikai rendszerben a ‘90-es évek véres belháborúja után. Az 1999-ben hatalomra lépő ‘Abd al-‘Azīz Bū Taflīqa elnökkel a változás hangulata köszöntött be – még ha csak rövid időre is -, a remény, hogy a hadsereg végre kivonul a napi politika közvetlen irányításából. Egy új hatalmi elit kezdett formálódni, ami táptalajt nyújtott a egy sor politikai szervezetnek és mozgalomnak, köztük azoknak is, amik a kisebbségek helyzetét karolták fel. Így nyertek teret az amazigh berber mozgalmak. Elsősorban nem is délen, hanem a sűrűn lakott északi területeken ott, ahol komoly berber öntudat van. Ezek egyike a talán legtisztábban elváló öntudattal bíró Kabaliya régió, a Kabila berber népcsoport otthona.
2001 során tüntetések, majd a szórványos összecsapások törtek ki a Kabaliya magterület hegyen részein. Egy bő évig is elhúzódott, amíg a központi hatalom vissza tudta szerezni a terület fölötti teljes ellenőrzést. Ez azonban – erősen vitatott beszámolók szerint – nagyjából 100-150 polgári áldozatot hagyott maga után, majd egyes elszigetelt helyeken gyakorlatilag autonóm közösségek születtek. Erre az esetre általában úgy utalnak, mint a “Fekete Tavasz”, ami az első komoly figyelmeztető jel volt a modern Algéria történetében, hogy az arabizáció nemcsak nem járt sikerrel, hanem vissza is ütött.
Ez az az időszak, amikor a MAK, mint az egyik központi ellen harcoló csoport kialakult, majd egy sor névváltoztatáson ment át. Eredeti neve – arabul – Ḥarakat Istiqlāl al-Qabā’il, vagyis a Kabilák Függetlenségi Mozgalma volt, majd ezt Ḥarakat Taqrīr al-Maṣīr li-Minṭaqat al-Qabā’il-ra, vagyis a Kabila Régió Önrendelkezési Mozgalma névre változtatta. 2013-ban aztán ismét nevet változtatott a szervezet, így lett belőle Mozgalom Kabaliya Autonómiájáért. Ezek az névváltoztatások, tükrözve, hogy nem ért el különösebb haladást, mutatják, hogy cél lassan a függetlenségből átalakult a kiterjedt autonómia felé. Itt ki kell arra térni, hogy bár Kabaliya egy erősen hegyen, nehezen átjárható vidék, egyáltalán nem határterületről van szó. Ez egy a fővároshoz légvonalban közel eső régió, aminek a központja Tīzī Wīzū városa.
Arra is utalni kell, hogy a berber kérdés nagyon is összetett Algériában. Bár Kabaliya a leginkább sajátos és elkülönülő berber terület, ők csak Algéria berber lakosságának harmadát, vagy negyedét jelentik. Az algériai berberek egy jelentős része nyelvileg is messze elválik a kabiláktól. Egyben a berber lakosság egy komoly része, köztük számos vezető politikus is úgy fogja fel, hogy az algír öntudatban nincs ellentmondás a közös arab-berber-muszlim kulturális hagyaték és a berber etnikum között. Számos kifejezetten berber – főként marginális – párt létezik az országban, amik teljes jogú részei a politikai közéletnek. Ennél fogva a MAK, vagy más radikális függetlenséget követelő csoport nem számíthat Algéria teljes berber lakosságának támogatására.
A kezdetektől fogva a MAK vezetője egy Kabila énekes, Farḥat Mahannī, vagy berber nevén Farḥat Imazighen Imula. A csoport megalakulása után még csak tüntetéseket és politikai rendezvényeket szervezett. Szigorú fegyelemmel tartotta kézben ezt a nehezen megfogható szervezetet, bár mostmár jó ideje Franciaországban él száműzetésben. Viszonylat ismert énekes volt, s mint akkoriban sokan, egy a berberizmus mellett kiálló politikai-kulturális mozgalomhoz csatlakozott. Ez alapvetően nem is a hatóságokkal, a központi hatalommal állt élesen szembe, hanem a leginkább radikális iszlamista mozgalmakkal. Itt pedig egy másik jelenség figyelhető meg, egy kulturális küzdelem ebben a születésekor markánsan szocialista államban az egyre növekvő vallási, illetve helyi nemzeti érzések közt.
2002 után Mahannī elhagyta Algériát és aktív politikai kampányba kezdett. Ez szép lassan lecsengett és a MAK egy kevéssé ismert marginális csoporttá vált. A Fekete Tavasz lassan elmúló emléke lett. Ez nagyjából 2021-ig tartott, amikor Algéria a MAK-ot – egy másik, Rašād nevű berber csoporttal együtt – terrorista szervezetté nyilvánította, majd a nemzetközi szervezeteket a felszámolására kérte. Mindez egy sor incidens és gyanús terrorista kísérlet után történt, amiket állítólagosan a MAK szervezett. Egy olyan időszakban zajlott ez, amikor Bū Taflīqa elnök bukása után általános politikai instabilitás volt és lassú átalakulás volt. Ez még ma is tart. A terrorista szervezetté nyilvánítás óta pedig megszaporodtak a hírek a MAK állítólagos titkos szervezkedéséről.
De vajon ha a MAK 2001-ben alakult, akkor miért csak 2021-ben nyilvánították terrorszervezetté, és miért csak ekkor nőtt ennyire a kormányzat érdeklődése iránta? Ez számos tényezőnek tudható be. Egy viszonylag hosszú csönd után a MAK valamikor 2015 körül éledt újjá, az ún. Arab Tavaszt követő bizonytalanság közepette az egész térségben. 2015-ben történt, hogy a MAK egyik korábbi vezető tagja, Idīr Ğūdar (Idir Djouder) azt állította, hogy Marokkó elkezdte pénzzel támogatni a MAK-ot és Mahannī-t, mégpedig pont azért, hogy destabilizálja Algériát. Vagy legalábbis, hogy ez a szervezet ütőkártya legyen a Nyugat-Szahara körüli vitákban. Az ezt követő években egyre több olyan állítás látott napvilágot az algír sajtóban, amit akár algír állami körökben általános Marokkóval szembeni paranoiának is be lehetne tudni. Ami azonban hotelt ad ezeknek az állításoknak az az, hogy már korábban is számos hír szólt arról, hogy a MAK az Arab Tavasz után újjáéledt és nemzetközi támogatást keres. Már 2012-ben beszámoltak arról, hogy Mahannī Izraelben izraeli vezetőkkel találkozott, támogatást próbált szerezni, és azt is felvetette, hogy egy esetlegesen születő Kabila állam kész lenne elismerni Izraelt. Ezt akkoriban az izraeli sajtó is megerősítette. Ez pedig különösen érzékeny téma Algériában, mivel az állam mindig is a palesztin kérdés elkötelezett támogatójának mutatta magát és a téma központi kérdés volt.
Amíg a MAK csak egy jelentéktelen mozgalom volt, addig akármilyen zavaróak is voltak ezek a hírek, nem okoztak felzúdulást. Algéria nagyobb gond nélkül jutott túl az Arab Tavaszon a téma pedig lassan kezdett elülni. Azóta azonban három fontos tényező megváltozott.
Bū Taflīqa elnök bukása és a régi elit bizonytalansága kezdete óta, ami ma is próbálja visszaszerezni az irányítást a Tabbūn elnök vezette kormány régi módszerei komoly gondokkal néznek szembe. Kemény küzdelem zajlik a katonai elit belső köreiben, amihez súlyos gazdasági, ebből következően társadalmi gondok társultak. Minthogy ez csak növeli a politikai gondokat, a kormány érthető módon igyekszik olyan ellenségképeket találni, ami ellen népi összefogást alakíthat ki. Ugyanakkor 2020-ban Marokkó normalizálta kapcsolatait Izraellel, majd 2021-ben biztonsági együttműködési egyezményt írt alá vele. Ezzel pedig az izraeli befolyás hirtelen megjelent Algéria határain. Egyben a normalizálási folyamat keretében Washington és egy sor arab öbölállam Marokkó szerves részének ismerte el Nyugat-Szaharát. Ez mérföldkő Algéria egyik hagyományos központi ügyében. Mindezek a folyamatok hirtelen összeértek egyetlen témába. Vagyis, hogy közös marokkói-izraeli szervezkedés zajlik Algéria ellen, pont akkor, amikor az belsőleg viszonylag gyenge. Ehhez tavaly egy sor olyan kijelentés társult Marokkó, de még inkább Franciaország részéről, amik erősítették ezeket a félelmeket, hiszen gyanúsan ugyanezt a gondolatot látszanak alátámasztani.
A MAK jelentette probléma sokkal nagyobb annál, mint ami ebből látszik, vagy ahogy ezt az algír állam hivatalosan elismeri. Nem azért, mert esetleg komoly bizonyíték lenne arra, hogy a MAK egy kiterjedt szervezet, vagy hogy Marokkó valóban komolyan támogatja. A gond abban áll, hogy a MAK létezése fenyegetés az algír nemzeti öntudat szövetére. Algéria sokáig azt az álláspontját hangoztatta, hogy az önrendelkezés minden nép elidegeníthetetlen joga. Úgy Nyugat-Szaharában, mint Palesztinában. Eközben pedig semmi olyan félelme nem volt, hogy ez az álláspont esetleg visszaütne. Most viszont úgy látszik, hogy ez lehetséges. Ehhez pedig még Algérián belül is lehet támogatás és nemcsak Kabiliyában, ami akár belháborút is rejthet magában. Egyelőre Algírnak meg előnye is származik abból a felfogástól, hogy Marokkó és Izrael áll a MAK mögött, hiszen a közfelfogás egyiket sem szívleli. Jelenleg tehát a MAK úgy is feltüntethető, mint egy alattomos külföldi szervezet, nem pedig egy létező identitás probléma szószólója. Csakhogy a növekvő gazdasági gondokkal nő a feszültség és máris voltak tömegdemonstrációk Tīzī Wīzū városában, ahol egyesek az “arabok kizavarását” követelték.
Még ha ezek a felkorbácsolt érzések nem is terjednek Kabiliya határain túlra, az arab önkép, nyelv és a központi államvezetés ellen egyre nő a frusztráció. Ez pedig egy legalább ennyire éles választ, dühöt váltott ki elsősorban a keményvonalas iszlamisták körében, akik ebbe a francia, nyugati, keresztény és muszlim-ellenes szándékok elegyét látják bele Algéria felbomlasztására. A kettő együtt egy nagyon robbanékony elegy, ami egyáltalán nem a megoldás felé halad. Ezt még a kormány legutóbbi lépései a tamazigd nyelv használatának szélesítésére sem tűnik úgy, hogy oldanák.
Botrányos sértések
Ez az amúgy is veszélyes összkép tavaly átlépett a nemzetközi kapcsolatok színterére két külön vonalon is. Bár valószínűleg Algírban nem látják ezeket külön ügyeknek.
Miután 2020-ban Marokkó előnyre tett szert Nyugat-Szahara ügyében, a feszültség egyre nőtt Algériával. Aminek nem nagyon volt válasza az új helyzetre. Bár a Nyugat-Szahara kártya elvesztése önmagában még nem katasztrófális, ám azzal, hogy Izrael stabil hídfőt szerzett a szomszédban a probléma már komoly. Így nem-hivatalos, de nagyon is komoly válasz a Polisario és Rábát közti válság újbóli felmelegítése lett. A szórványos incidensek a Nyugat-Szahara, Belső-Marokkó és Algéria közti határterületen egyre szaporodnak. Mindkét fél a másikat vádolja ezért, de eddig nem sikerült Marokkót kimozdítani kényelmes helyzetéből. Ehhez társultak aztán a megismételt vádak, hogy Marokkó támogatja a MAK-ot, ami aztán heves üzengetéshez vezetett, végül pedig Algéria lezárta légterét a marokkói polgári és katonai gépek előtt. Lépéseket tett arra is, hogy gazdasági szinten is visszavágjon, bár igen kevés sikerrel. Ugyan jelenleg a helyzet nem tart nyílt háború felé, a helyzet nagyon is feszült és aggasztó, ha esetleg politikai válság törne ki Algériában.
Ezzel egyidőben a kapcsolatok Algéria és Franciaország közt is ugyanilyen feszültek lettek. Figyelembe kell venni, hogy Áprilisban elnökválasztás lesz Franciaországban és Macron egyáltalán nem lehet nyugodt. Hatalmas irónia, hogy egyik leghangosabb és leginkább esélyes kihívója, Eric Zemmour maga is algír felmenőkkel bír. A közismert újságíró és politika gondolkodó Zemmour Franciaországban született, de szülei algériai berber zsidók voltak. Ő régóta élesen kritizálja a franciaországi muszlimokat és a bevándorlást, ezzel pedig Algéria kimondott ellensége. Ügyesen lovagolta meg a bevándorlás okozta francia feszültségeket és a növekvő muszlim ellenes hangulatot, és így a francia jobboldal esélyes jelöltje lett. Ennek fényében Macron nem Ba hát kesztyűs kézzel Algériával, főként a francia gyarmatosítás, az afrikai francia érdekek, vagy a francia történelem témáiban. Amit mind népszerű politikai szlogenek Algériában. Főként válságos időkben.
A kemény nyilatkozatok mindekét fél részéről – amint az megszokott – egymást váltották, míg végül a helyzet elszabadult. 2021 októberében – a gyarmati múlt újra felmelegített feszegetésére válaszul – Marcon nyilvános feltette a kérdést: “Volt egyáltalán algériai nemzet a francia gyarmatosítás előtt?” Ez kifejezetten érzékeny téma Algériában, ami az eddigiek tükrében talán érthető miért. Természetesen az algír vezetés felzúdult. Egyben lezárta légterét, és ugyan csak a katonai gépek előtt, ez is nagy gond a Maliban lekötött franciáknak. Algír aztán szabad utat engedett Oroszországnak, hogy megjelenjen Maliban, biztosítva az utánpótlást területén keresztül. Algéria – még ha csak rövid időre is – visszahívta párizsi nagykövetét és azzal fenyegetőzött, hogy elvág minden diplomáciai és gazdasági szálat. Miközben erősítette kapcsolatait Olaszországgal és Spanyolországgal.
Algír hivatalos bocsánatkérést – egyben politikai győzelmet – akart Macrontól, aki ezt visszautasította. 2021 novemberében aztán mégis visszatáncolt korábbi szavaiból, decemberben pedig Le Drian francia külügyminiszter látogatott Algériába a viszály enyhítésére. 2022 január 29-én aztán Macron megtörte a jeget és telefonon tárgyalt Tabbūn elnökkel, majd meghívta Algériát, hogy vegyen részt a közelgő Európa-Afrika csúcstalálkozón Brüsszelben. Ennek a fő oka, hogy a történelmi sérelmek ellenére a két országot nagyon szoros kapcsolatok fűzik össze és rászorulnak egymásra. Emelett mindkét vezetés pontosan tisztában van vele, hogy mostani felfordulást nagyrészt belpolitikai játszmák vezérlik.
Egyelőre a feszültség elülni látszik és szinte francia választások után tovább enyhül, függetlenül attól ki nyer. Csakhogy a Franciaország és Marokkó által feltépett sebek, főként, hogy egyidőben érkeztek, sokkal nagyobb problémára világítottak rá. Az öntudat ellentmondásosságára egész Észak-Afrikában.