Ezen a héten a normalizálási folyamat egy újabb lépését láthattuk. November 18-án ‘Abd al-Laṭīf az-Ziyānī bahreini külügyminszter Jeruzsálembe érkezett, világosan elismerve a város fölötti teljes izraeli ellenőrzést és egyezményt írt alá a két ország közt a kölcsönös követségnyitásról. Mostanra ebben már nincsen semmi meglepő, dacára bizonyos arab és muszlim vezetők haragjának és kritikájának. Ám ami meglepő, hogy bár Bahrein nem az első ország volt a folymatban, ellenállt is neki, amíg meg nem tört a rá nehezedő emirátusi nyomás alatt, Manáma most le is előzte Abū Zabīt. Szintén fura, egészen kellemetlen benyomást keltett az is, hogy míg Netanyahu ünnepelt, főként a díszvendég Mike Pompeo amerikai külügyminszter előtt, Bahreint csupán a külügyminiszter képviselte a kicsiny királyság minden komolyabb előkelősége nélkül. Ezzel tisztán kimutatva, hogy bár a hamarosan a diplomáciai képviselet kölcsönös, az öröm ettől már nem az.
Ezzel a lépéssel a kicsiny sziget királysága, ahol a síi többség mellett jelentős iráni kisebbség is él és ami sokáig egészen különleges módon kötődött Iránhoz, immár az Öbölben az izraeli jelenlét legfontosabb bázisa lett. Ezzel pedig az üzenet félreérthetetlen.
Könnyű lenne mindezt annyival lezárni, hogy a külföldi munkásokkal is kevesebb mint 2 millió lakosú kicsiny állam egyszerűen megtört a nyomás alatt és biztonsági garanciákért cserébe kész volt együtt haladni legfontosabb szövetségesei – és egyben megszállói -, Rijád, Abū Zabī és leginkább Washington politikájával. Még csak világosabb, hogy ez nem lehetett egy önérdekű döntés, ha figyelembe vesszük Bahrein mély megosztottságát, az egyre mélyülő válságot. Hiszen egy ilyen súlyú politikai döntés annak belátható hatásaival, a dühvel és a tömegtüntetésekkel alapvető biztonsági kockázatot jelentenek az állam integritására. Hasonló tüntetések 2011-ben egyszer már kis híjján megdöntötték a kormányt és az egyetlen megoldás akkor a szaúdi és emirátusi erők gyors és brutális beavatkozása volt. Ez gyakorlatilag katonai megszálláshoz vezetett, amit ugyan sikerült álcázni, de sosem ért véget.
Ez azonban nem az egyetlen, meglehet nem is a legnagyobb változás most Bahreinben. Nemrég elhúnyt Halīfa ibn Salmān miniszterelnök, Ḥamad nagybátyja. Ő nem egyszerűen az ország erősembere volt, aki azt összetartotta és minden válságon sikeresen átvezette, de egyben az államalapító generáció utolsó tagja is. Azzal, hogy ötven év után most távozik, amivel a volt leghosszabb ideig hivatalban lévő miniszterelnöke volt, a kicsiny állam történelmében új fejezet nyílik. Általában egy ekkora változás sokkot okoz, ami magában rejti a belharc veszélyét, ha már amúgy is válság van. S ez pont hogy oka lehetett, amiért Manáma igyekezett bebiztosítani magát Ebbne az érzékeny időszakban.
Mindkét körülmény fontos az arab világra nézve és komoly hatása van a térségre. Főleg a kettőnek együtt. Amióta csak bejelentették, hogy az Emirátusok után van még egy arab ország, ami kész egyezményt kötni Izraellel, a nyugati közvélemény előtt nyitva állt a kérdés: Mi az a Bahrein? Már sokan hajlamosak lebecsülni Bahreint, hogy az csak egy leplezett, de teljes emriatusi befolyás alatt álló kicsiny sziget, az országnak nagyon is mély történelme és viharos jelene van. A két nagy mostani változással pedig ez már bőven elég ok, hogy ehéten Bahreint nézzük meg közelebbről.
Egy hosszú és fordulatos történelem
Bár széles körben hiszik, és nagyrészt igaz is, hogy a Perzsa-öböl vidékének, de még Szaúd-Arábiának is az iszlám megjelenése előtt nincs igazán nagy történelmi szerepe, ez egyáltalán nem igaz Ománra, és meg kevésbé Bahreinre. A kicsi szigetcsoport, amin belül maga Bahrein szigete a legnagyobb, de messze nem az egyetlen lakott sziget, már a Kr. e. 3 évezredben fontos összekötő kapocs volt két nagyon civilizáció között. A Dilmun civilizáció központjával a mai Manáma közelében volt az, ami összekötötte Mezopotámiát az Indus-völgyi civilizációval és a kettő közt egy nyüzsgő kereskedelmi központ volt. Ez a központ a később épült portugál erőd alatt 2005-ben lett UNESCO világörökségi helyszín. Dilmunnak akkora hatása volt, hogy sok tudós véleménye szerint ez szolgáltatta az alapot az első mezopotámiai mítoszokhoz az édenkertről. A Kr. e.-i 2 évezred közepére meggyengült, majd sorsa szervesen összenőtt az egymást váltó mezopotámiai birodalmakéval Babilontól az Achaimenida perzsa birodalomig. De még így egy virágzó kikötő, a helyi gyöngy kereskedelem központja volt.
Évszázadokig fontos kereskedelmi és kultúrális központ volt, de a bizánci korszak az, amikor az első nyomát láthatjuk egy később sokszor visszatérő jelenségnek. Minthogy fontos központ volt, de némiképp elzárt is a térség birodalmainak központjaitól Bahrein lett a menedéke számos, sokszor üldözött mozgalomnak. Ezek közt az első kiemelkedő a nesztoriánus keresztényeké, akik mély nyomot hagyta Bahreinen. Őket Bizáncban sokszor eretnekekként üldözték, a Szászánida Perzsiában megtűrték, Bahreinben viszont virágzott a mozgalom és itt született meg az egyik legfontosabb központja is. Nagyban ennek a kozmopolita kultúrális közegnek kösznöhető, hogy az iszlám megjelenése előtt Bahrein többségében keresztény volt, s volt komoly zsidó és zoroasztriánus közösség is. A rendszerezett vallásoknak ez az ismerete nagyban könnyítette az iszlám elfogadását is, és a térség egyik első területe volt, ami felvette az iszlámot még a próféta életében, méghozzá békésen. Az iszlám birodalmának története Bahrein számára nagyban eseménytelen volt, minthogy kellően távol esett a dinasztikus és belháborúk frontvonalaitól. A IX. század végére azonban a valaha hatalmas Abbászida Birodalom kezdett széttöredézni. Alavetően ásták alá a perenterületek elszakadási kísérletei és a magterület vallási viszályai.
Amióta csak az Abbászida-dinasztia 750-ben átvette a hatalmat az Umayya családtól számos síi csoport szervezkedett a megdöntésére, amik ellen az abbászida kalifák nem egyszer szabályos irtó hadjáratot folytattak. E csoportok többsége bujkálásba kezdett. Helyi szinten, titokban térítettek és szervezték meg magukat a felkelésre. Ezek egyike volt az Ismā‘īlī síik közössége, amiből aztán a 900-as évek elején a mai Tunéziában a Fátimida Kalifátus született. Ők 969-re meghódították Egyiptomot, mely a következő kétszáz évre egy síi birodalom központja, a Bagdadban székelő szunni Abbászida Birodalom ellepárja lett. A Fátimidák egyik leágazása, akik az első fátimida uralkodó messzianisztikus kinyilatkozásait nem fogadták el levált és Dél-Irak, illetve Bahrein vidékén lelt menedéket. Ők voltak a Karmatik (arabul: Qarāmiṭa), akik bahreini központjukból még a Fátimidáknál is lenyűgözőbb, bár nagyban elfeledett karriert futottak be. Pár évvel a Fátimida mozgalom első sikerei előtt leváltak, elfoglalták Bahreint és a Perzsa-öböl nagyrészét és első vezetőjük, Abū Sa‘īd al-Ğannābī alatt egy utópisztikus és messianisztikus társadalmat kezdtek építeni. Az egyik sajátságos tulajdonságuk az volt, hogy a legtöbb muszlim hagyományt bálványimádásra hivatkozva elutasították. Gyakran támadták meg még a Mekkába tartó zarándok karavánokat is, hatalmuk csúcsán pedig adófizetésre kényszerítették mind az abbászida, mind a fátimida uralkodókat. Második vezetőjük, Abū Ṭāhir al-Ğannābī alatt majdnem elfoglalták Bagdadot. Bár ez nem sikerült, 930-ban bevették Mekkát és Medinát, majd a Ka‘abából elhurcolták a fekete követ. Ez, a tény, hogy a támadást zarándoklat idején hajtották végre, és hogy meggyalázták Mekka szent helyeit példátlan felháborodást váltott ki az iszlám világában. Emiatt máig nagyon negatív megítélés alá esnek, s így nehéz kideríteni milyen is volt valójában államuk, hiszen a legtöbb forrás mélyen elítélte őket. A felháborodás ellenére akkoriban azonban nem sokat lehetett tenni ellenük és az abbászida kalifáknak csak 952-ben sikerült visszavásárolni a fekete követ. A Karmatik állama volt a tized század nagyhatalma a Perzsa-öbölben, egyenjogú párja a szomszédainak, mégis keveset tudunk róla vele szembeni általános gyűlölet és a források szűkössége miatt. Érdekes azonban, hogy a rabszolgamunkára, mezőgazdaságra, kalózkodásra és gyöngykereskedelemre épülő gazdaságuk annyira stabil volt, hogy az általuk bevezetett aranypénz egészen a huszadik századik részleges használatban maradt.
Amilyen gyorsan aratták sikereiket, olyan gyors volt a hanyatlás is. A XI. századra már csak korábbi államuk árnyéka állt fenn és még a század vége előtt egy arab beduin törzs meghódította Bahreint. Innentől évszázadokig az öböl feletti uralomban egymást váltották a különböző helyi arab és iráni dinasztiák, mígnem 1521-ben meg nem jelenetek a portugálok és Bahreinnek ismét fomtos szerepe nem lett. A kiterjedhet portugál kereskedő birodalom, ami ellenőrzése alatt tartotta a kereskedelmi útvonalakat az Indiai-óceánon Bahrein központtal 80 évig uralta a Perzsa-öblöt. Az akkor épült és máig álló erődök tanúskodnak erről a korról. 1602-ben aztán I. ‘Abbās, a perzsa Szafavida Birodalom uralkodója kiűzte a portugálokat és a következő két évszázadban Bahrein ismét síi fennhatóság alá került. Több mint egy évszázadik a szafavidák, évtizedekre az Ománi Birodalom, majd végül ismét közvetett iráni fennhatóság útján.
A XVIII. század során, ahogy a Perzsa-öböl lassan elmerült a törzsi háborúk között és a régiónak nem volt egyetlen ura számos szunni beduin törzs indult meg északról és a félsziget belsejéből, amiket az oszmánok űztek el, mert folyamatosan fosztogatták a karavánokat és Irak falvait. Ez a hatalmas törzsi szövetség adta aztán a mai öböl államocskák uralkodócsaládjait, s ezek közt volt egy klán, az Āl Halīfa, mely a XVIII. század végén a mai Katar területén telepedett le. Innen hódították meg Bahreint 1799-ben, amit aztán székhelyükké tettek. Ekkor kezdődött uralmuk a sziget felett, ami máig tart.
Gyakori támadások érték a szaúdiak és az omániak részéről, majd Katar elszakadt és éppen ezért az uralkodócsalád támogatás után nézett, hogy bebiztosítsa helyzetét. Az ezt biztosító nagyhatalom pedig a britek voltak. 1820-ban írták alá legelső egyezményt az Öbölben a britekkel, mely Bahreint már akkor a brit befolyás központjává tette. Az 1820-as békeszerződés az előző év háborújának eredménye volt Nagy-Britannia és a helyi kis emirátusok között, amikor a britek leszámoltak a burjánzó kalózkodással. Bahrein szempontjából viszont ennél fontosabb, hogy a szerződés elismerte az Āl Halīfa uralmát Bahrein fölött, amit a többi kis állam is kénytelen volt elismerni. Az egyre folytogatóbb brit befolyás ellensúlyozására az Āl Halīfa család perzsa és oszmán segítséget keresett, behodolást ajánlva a segítségért. Ez azonban nem járt sikerrel. A Katar és Bahrein közötti rövid háborúba 1868-ban a britek is beavatkoztak, a végén pedig egyezményt kényszerítettek a bahreini uralkodóra. Bahrein gyakorlatilag vazallus, egy önigazgatással bíró protektorátus lett, ám ezért cserébe a britek garantálták az egyre népszerűtlenebb Āl Halīfa uralmát minden körülmények között. Ez a kezdete egy nagyon gyenge belső, de nagyon szilárd nagyhatalmi támogatást élvező monarchia történetének. 1880-ban, majd 1892-ben további egyezmények tetőzték be a brit uralmat.
A fokozódó brit ellenőrzés és az ellene egyre növekvő gyűlölet ellenére, ami sok esetben vezetett felkelésekhez elsősorban a britek, de egyben a velük kollaboráló uralkodócsalád ellen is, Bahrein fontos kereskedelmi és szállítási csomópont maradt, hasonlóan a mai Dubajhoz, vagy Dohához. Irán mind gyakrabban hangoztatott történelmi alapot a sziget ellenőrzésére, amiket London elutasított, majd 1926-ban közvetlen irányítás alá vette a szigetet nagyon kevés formális funkciót hagyva az Āl Halīfa-dinasztiának. A sziget szerepe csak nőtt, amikor 1932-ben az Öbölben először itt találtak olajat és a kitermelés hamar meg is kezdődött. Pusztán három évvel később a Brit Flotta közel-keleti parancsnoksága is ide tette át a székhelyét, amivel a térség fölötti brit befolyásnak gyakorlatilag Bahrein lett a központja.
A II. Világháború után azonban a brit jelenlét egyre népszerűtlenebb lett és gyakran váltott ki erőszakot. A legnagyobb az 1965-ös felkelés volt. Ellentétben a szomszédos államocskák esetével itt erős függetlenségi mozgalom bontakozott ki és az uralkodócsalád támogatta azt. Bahrein az Öböl még brit elnyomás alatt lévő többi részével együtt 1971-ben nyerte el függetlenségét, ám taktikusan távol maradt az Egyesült Arab Emirátusoktól.
Tekintve gazdag történelmét, fejlett és kozmopolita társadalmát, a tényt, hogy itt volt a brit fennhatóság központja egy évszázadon át és az olajjövedelmeket Bahrein kilátásai nagyon kedvezőek voltak. Mégis az elejétől fogva nagyon nehéznek bizonyult a helyzet. A olajválság a ‘70-es években nagy csapást jelentett, majd 1979-ben az iráni Iszlám Forradalom nagyon ijesztő példát szolgáltatott. Az akkor történtek lettek az Öböl arab államainak Irán ellenes paranoiájának fő alapja mind a mai napig.
A függetlenség elnyerésekor Irán ismét fennhatóságot követelt Bahrein fölött történelmi jogalapra és a jelentős itteni iráni lakosságra hivatkozva, de a kérdést egy népszavazás rendezte, ahol a lakosság többsége a függetlenségre szavazott. Az iráni forradalom után azonban egy Iránhoz szorosan kötődő mozgalom egy helyi síi vallási vezetőt válaszott meg saját Legfelsőbb Vezetőnek, majd 1981-ben sikertelen puccsot hajtott végre. Ami nem is volt teljesen reménytelen, hiszen az ország elsöprő síi többségét egy szunni vezetés irányítja. Ez az eset meggyőzte az uralkodócsaládot, hogy Irán életbevágó veszélyt jelent számukra. Bár Bahrein nem élt át olyan traumát, mint Kuvait az invazióval, ez mégis alapvető kérdés maradt. A már évszázadok óta bevett minta alapján Bahrein erős amerikai támogatást keresett, és nem is meglepő, hogy az 5. amerikai flotta központja lett. Ismét Bahrein lett az ügyeletes nagyhatalom térség fölötti uralmának a központja, ám ezért cserébe az uralkodó elit helyezte be lett biztosítva.
Nem ez volt azonban az egyetlen felmerült gond. Legalább ennyire komoly belső feszültség is volt magán az uralkodócsaládon belül is. Az új állam első uralkodója, ‘Īsā ibn Salmān Āl Halīfa, aki a függetlenségig mint Bahrein ḥākimja, majd emírje uralkodott nem volt kifejezetten erős, karizmatikus személyiség. Modern gondolkodású ember volt, aki bevezette a parlamentet és az általános választásokat, ám 1975 után feloszlatta a parlamentet és többé nem hívta össze. Ennek oka a kemény állambiztonsági törvényt volt, ami nagyrészt ma is él és ami a fő eszköz volt mindenfajta ellenzék leszerelésére, ami veszélyt jelentett volna a rendszerre. Patthelyzet állt elő, amikor is mind a baloldal, mind az iszlamista csoportok reformokat követeltek és rendszeresen szerveztek felkeléseket, tüntetéseket. Ez az egyik fő oka annak, hogy bár remek lehetőségei voltak és a gazdaság is kifejezetten jó eredményeket produkált, Bahrein sosem lett olyan komoly regionális tényező, mint Kuvait a ‘90-es évekig, vagy manapság az Emirátusok és Katar.
Ennek másik oka az volt, hogy ‘Īsā ibn Salmān emírnek nem volt igazi vágya az uralkodásra az elejétő fogva. Ezért aztán megegyezés jött létre közte és testvére, a miniszterelnök Halīfa ibn Salmān között, mely szerint az emír csak névleges és diplomáciai szerepet tölt be, ám az állam valódi irányítását meghagyja a minniszterelnöknek. Ez a Halīfa ibn Salmān húnyt el most november 11-én, miután gyakorlatilag ötven éven át irányította az országot. Először testvére helyett, majd annak halála után unokaöccse helyett. Az 1999 óta hatalmon lévő új uralkodó, Ḥamad ibn ‘Īsā ígéretes reformprogrammal kezdett, hogy kiutat találjon az évtizedek óta tartó belső patthelyzetből. Visszaállította a parlamentet, általános választójogot adott a nőknek is, szabadon engedte a politikai foglyok többségét és korlátozta az uralkodó hatalmát a kormány javára. Az egész csomagot a Nemzeti Akció Charta fogta össze, amiről népszavazást tartottak és elsöprő többséggel támogattak is. Ennek eredményeként változott az ország királysággá 2002-ben.
A változás és a haladás érzése söpört végig az országon és legtöbb síi csoport részt is vett a folyamatban. A miniszterelnök konzervatív befolyását nagyban korlátozta a sokáig népszerű új király. Legalábbis 2011-ig, amikor az ún. Arab Tavasz le nem súlytott az országra és vissza nem állt a korábbi helyzet.
Ahhoz azonban, hogy meg lehessen ezt érteni, először is meg kell értenünk Bahrein lakosságát. Az állam sajátos összetétele különleges történelmének eredménye, de egyben a politikai patthelyzet fő oka is.
A végletek földje
A lakosság közel fele, durván 1 millió fő maga bahreini állampolgár, míg a többiek az országban elő külföldi dolgozók. Legnagyobb többségük az indiai szubkontinensről származik. Maguk a bahreiniek két nagy csoportba oszlanak. Az évszázadok óta Bahreinben élő szunni arab törzsekre, illetve egy síi vallási-etnikai csoportra, az ún. Baḥārana-ra, akik a Perzsa-öböl nyugati partjának javát lakják. Bahreinben vannak a legnagyobb koncentrációban, de sokan élnek Szaúd-Arábiában is. Ők maguk is némileg kevert lakosság, mégis saját identitásuk van. Többségük iráni felmenőkkel bír, akik Iránból vándoroltak át, ám ezek egy része etnikailag dél-iráni arab. A bahreini társadalom nagyjából kétharmadát teszik ki, amivel Bahrein egyike azon ritka országoknak, ahol egyértelmű síi többség van. A hatalom azonban mindig is a szunnik, főként az uralkodócsaláddal szövetségben lévő törzsek kezében volt, amióta csak az Āl Halīfa dinasztia átvette a hatalmat. S pont ez az örök feszültség forrása.
Miközben a síi többség azt hangoztatja, hogy az uralkodócsalád kirekeszti őket, külföldieket hoz be az országba a síik ellensúlyozására és szunnikat telepít be a demográfiai helyzet megváltoztatására, a hatalom a síi pártokat vádolja összeesküvéssel a kormány megdöntésére. Ebből pedig a tüntetések örökös láncolata fakadt, amire sorba jöttek a megtorlások és a vádak, hogy iráni terrorista sejtek próbálják aláásni a rendszert. Az legutóbbi ilyenre 2020 szeptemberében került sor. Ez azonban néha egészen paranoid szintekig jut el, mint egy híres eset 2018-ból, amikor állítólag az állami tv bejelentette egy iráni terrorista csoport elfogását, akik Bahreint “esőhozó” imával próbálták meg elsüllyeszteni. Bár ez elképesztőnek hangozhat, Bahreinnek valóban nagyon sötét emberi jogi múltja és jelene van, amit nemrég az EU is erősen kritizált.
Bahrein valóban a végletek országa. Egy síi ország, amint szinte teljesen egy szunni kisebbség ural. A választott parlament egyik ritka példája a térségben, amit könnyedén ellensúlyoz a többségében kijelölt felsőház és a királyi rendeletek. Egy ország, ahol az őshonos keresztény és zsidó kisebbségnek, de még a nőknek is garantált képviselete van a parlamentben, a hindukat is megbecsülik, ám a vallási pártokat feloszlatják a síi hatalomátvételtől való félelemben, síi vezetőknek és hittudósoknak pedig rendszeresen vonják meg állampolgárságukat és utasítják ki őket. Mindezek tetejébe a szaúdi és az utóbbi egy évtizedben az emirátusi befolyás elsöprő, ami garantálja a hatalom túlélését. Két olyan szövetséges, ahol szintén elég sötét az emberi jogi helyzet.
2011 sötét napjai
Az ún. “Arab Tavasz” hulláma Bahreint is elérte, ami már politikai válságban volt előtte is, mivel a legnagyobb síi ellenzéki csoport, az al-Wifāq megnyerte a választásokat, de nem kapott valódi kormányzati szerepet. Természetes, hogy a legtöbb ellenzéki párt mélyreható reformokat követelt, amik a Nemzeti Akció Chartával meg is indultak, csak elakadtak. Irónikus, hogy az Arab Tavasznak pont ez a része, szinte az egyetlen, ahol a sokat hangoztatott klisék igazak is voltak soha nem került be a tömegmédiába és a nyugati közvélemény nem igen hallhatott róla. Majd aztán az első nagyobb hullám után teljesen el is feledkeztek róla.
Tunézia, majd az első egyiptomi és jemeni összecsapások után az ellenzéki pártok támogatásával tüntetések kezdődtek. A lakosság nagy tömegben gyülekezet Manáma központi körforgalma, a Gyöngy tér közepén, ami megbénította a forgalmat. Február 14-én törtek ki az első nagyobb tüntetések, amik ekkor még csak reformokat, választott kormányt és a miniszterelnök távozását akarták. Ekkor a király még népszerű volt és a változásokat tőle várták. Ez azonban brutális válaszra talált a biztonsági erők részéről, akik fegyverrel oszlatták a tömeget. Három nappal később mindez megismétlődött éjjel. Ez híresült el Véres Csütörtök néven. Miután a teret visszavették, a leszámolás a kórházakban folytatódott, ahol a sebesülteket letartóztatták, a – többségében külföldi – orvosi személyzetet pedig a betegek adatainak kiadására kényszerítették. Akik ezt megtagadták, azokat később kiutasították.
A tüntetések elszabadultak és általános sztrájk kezdődött, ami megbénította az országot. A megtorlás, függetlenül attól, hogy mennyire volt erőszakos a kicsiny országban, kezdett veszíteni a tüntetőkkel szemben, hiszen nem látszott a vége, a szunni lakosság egy része is kezdett csatlakozni és megjelentek az első repedések a biztonsági erők soraiban is. Március 14-én a kormány szükségállapotot rendelt el, majd segítséget kért a GCC közös haderejétől, a Félszigeti Védelmi Erőktől. Egy nappal később a szaúdi és emirátusi erők megszállták Bahreint és véget vetettek a tüntetéseknek. Felváltották a helyi erőket, ami nagyrészt máig is igaz.
Az addig teljesen békés tüntetések időnként erőszakba fordultak és a szaúdi erők brutális blokádja, illetve a szükségállapot ellenére évekig tartott a mozgalom. Ez pedig idővel már a megszállók soraiban is életeket követelt. Az élet soha nem is tért vissza a régi kerékvágásba. Furcsa mód a világ nagyrészt elfeledkezett Bahreinről és a Nyugat sosem kritizálta a tüntetéseket leverő szaúdi inváziót.
Bahrein évekre megbénult, s bár a miniszterelnök meg tudta menteni a rendszert, az ő módszerei nagyban felelősek voltak patthelyzetért. Háttérbe szorulása és halála akár egy új korszak kezdete is lehetne. S valószínűleg lesz is, csak nem úgy, ahogy azt 2011-ben a tüntetők kívánták.
Az erősember nélkül
November 11-én Bahrein erősembere, aki gyakorlatilag annak függetlensége óta irányította az országot elhúnyt. Nagy irónia, hogy pont az Egyesült Államokban, hiszen híresen nem szívlelte az amerikaiakat. Annyira, hogy bár számos közös GCC műveletben, így az afganisztáni háborúban is részt vett Bahrein, ellene volt Irak 2003-as megszállásának és még menedéket is ajánlott Ṣaddāmnak. Megosztó személy volt, aki felelős volt a Nyugattal és Szaúd-Arábiával kialakított erős kapcsolatokért, aki végül jó kapcsolatokra törekedett a síi családokkal és akinek a gazdasági modernizáció nagyban köszönhető, de aki keménykezű vezetésével és a megtorlásokkal brutálisan bánt ellenfeleivel. S ő a 2011 óta tartó szaúdi megszállás fő felelőse is. Ami sok tekintetben szabályos puccs volt a saját unokaöccse, a király ellen. A kormány főként az ő személyes csapatából állt, akik közt a leghírhedtebb a külügyminszter Hālid ibn Aḥmad Āl Halīfa volt, aki már rég dolgozott az izraeli kapcsoaltokért.
Az utóbbi években azonban főként megrendült egészsége miatt erősen meggyengült a hatalmi háttere. Nem segített az sem, hogy unokaöccsénél jóval óvatosabb személy volt, aki ellene volt az olyan nagy változásoknak, mint az Izraellel való normalizálás. Tisztában volt azzal, hogy Bahrein túl törékeny ehhez belsőleg. Lassan leváltották az embereit, utolsóként 2020 februárjában Hālid ibn Aḥmadot, akik helyébe már Salmān ibn Ḥamad koronaherceghez a végletekig hű súlytalan emberek kerültek. Ahhoz a koronaherceghez, aki híresen Nyugat- és reformbarát és sokszor került szembe a miniszterelnökkel, amióta csak 2013-ban kinevezték első helyettesének.
Hālid ibn Salmān halálával a koronaherceget azonnal kinevezték miniszterelnökké. Ezzel a hatalommegosztás, amire az állam eddig épült véget ért. Ezzel viszont felmerül a kérdés, milyen kormány következik.
Reformok vagy bukás?
Sok helyen felmerült, hogy Salmān ibn Ḥamad egy kifejezetten aktív reformmozgalmat vezet, és nagyban emlékeztet az apjához két évtizede fűzött reményekhez. Pont mint akkoriban, valószínűl hogy számos reformot indít majd útnak és párbeszédet nyit majd az ellenzékkel. Legalábbis egyelőre, építve az ártatlanság vélelmére, véget vet az elődje által főként 2011 óta alkalmazott kemény módszereknek.
Ennek a nyugatbarát és nagyban szaúdi kollégáját mintázó programnak a keretében lehet megérteni, hogy az ország egyre közelebb húzódik az Emirátusokhoz, következésképp Izraelhez. Végtére is ő volt a 2019 júniusi Bahreini Csúcs házigazdáj, ami hirdette az “évszázad alkúját” és kikövezve az utat a normalizálási folyamathoz. Vagyis összességében lenetséges, hogy Bahreint mint megszállt országot rakényszerítették az Izraellel való alkura, ennek a folyamatnak erős támogatói vannak az államon belül. Ezek további erősödése pedig idővel ekerülhetetlen.
Mindez az ország társadalmi összetétele ismeretében nem hagy sok kétséget afelől, hogy mennyi valós tér van a reformokra. Mert ha a politikai paletta többséget kitevő síi pártok már eddig is Iránt látták pozitív fényben és elutasították a belpolitikai helyzetet, akkor biztos most még a nyara sem lesznek a rendszer hívei, amikor Bahrein épp Izrael előretol állásává változik.
Az izraeli szövetség vagy bebiztosítja az Āl Halīfa dinasztia uralmát, vagy még csak növeli a válságot. De bármilyen reformcsomag jön majd, az nem lesz hosszúéletű, vagy majd a szaúdi modellt másolja majd. Bárhogy is, bár óriási tüntetések vannak a normalizálás ellen Bahrein nem csupán áldozat. A nagy átalakulás pedig még csak most kezdődik.