Igen forró nyár áll mögöttünk. Több alkalommal is úgy tűnt, hogy Washington háborúba vonul Irán ellen. Kezdve a JCPOA teljes felmondásával és az ideiglenes engedmények törlésével azon országok számára, melyek részlegesen tovább kereskedtek Iránnal, a feszültség egyre nőtt. A csúcs az olajtankerek körüli vitatható ügyekkel érkezett el, egyik oldalon Gibraltárnál lefoglalva egyet, másik oldalon a Perzsa-öbölben Irán részéről többet is. Akkor egy pillanatra úgy tűnt, hogy az öbölállamok egy része tényleg nyílt konfliktusba tudja csábítani Washingtont Teheránnal, és a híres B-csapat uralja a színteret. Valami azonban alapvetően megváltozott azóta. A Bahreini Csúcs kudarcot vallott az évszázad alkujának tető alá hozásában, az Emirátusok elkezdett kivonulni Jemenből és biztonsági protokoll írt alá Iránnal, majd miután az irániak leszedtek egy amerikai drónt a saját légterükben nem jött válaszcsapás. Az utolsó felütés, valószínűleg a B-csapat utolsó elkeseredett kísérlete egy nagyobb háború kirobbantására Netanyahu legutóbbi kalandja volt, amikor a térségben egyszerre indított háborút mindent vélt ellensége ellen. Erre azonban igen kijózanító választ kapott a Ḥizb Allahtól és az amerikaiak is kínos helyzetbe kerültek, mert kezdenek teret veszteni Szíriában és Irakban is egyre nehezebb megindokolni jelenlétüket. Mégis annak igazi jele, hogy a feszültség csúcspontja elmúlt, legalábbis egyelőre, ehéten érkezett, amikor Trump megvált legvérszomjasabb tanácsadójától, John Boltontól.
Ez a leváltás, Bolton kudarca, a Ḥizb Allah válasza az izraeli agessziókra és az az erős ellenállás amivel az al-Ḥašd aš-Ša‘abī az iraki kormányt küzdelembe hajszolja az amerikaiakkal mind egy és ugyanazon irányba mutatnak. Van egy csoport a Közel-Keleten, ami határozottan nemet mond az amerikai tervekre és bármilyen árat kész megfizetni ezért az álláspontért. Számos hasonló jel is van erre. Az szír valuta hirtelen elszabadulása után – főként a dollárral szemben, ami nagy megterhelés a lakosságnak és az amerikaiak el is ismerték, hogy ők állnak mögötte – az most lassan elkezdett visszajönni, de hasonlóan bíztató jelei vannak a gazdasági ellenállásnak Iránban is. Vagyis még USA korábbi végső fegyvere, a gazdasági szankcionálás sem olyan átható, mint amilyen korábban volt. Főként a legutóbbi izraeli kísérlet után, immár kézzelfogható lett, hogy van egy erő, amely katonai és gazdasági eredményeket is képes felmutatni még a Nyugat és helyi szövetségeseinek legerősebb nyomásgyakorlása ellenében is.
Ami most nagyon szembetűnő azonban az az, hogy mindez most nagyon kicsi, szinte észrevehetetlen orosz támogatással következett be. Ez most nem olyan, mint 2015, amikor Moszkva gyakorlatilag megmentette Szíriát egy közvetlen amerikai beavatkozástól. Nem mintha Moszkva elhagyta volna a térséget, de feltűnően kevés hozzáfűzni valója volt az öbölben zajló válsághoz és a szíriai Idlibben játszott szerepe is elég visszás. Így aztán időszerű, most, Netanyahu kudarca és Bolton távozása után, hogy kicsit utánanézzünk milyen ellenállás is alakul a Közel-Keleten, és az Amerikával versenybe szálló nagyhatalmaknak, Oroszországnak és Kínának milyen szerepe van ebben. Más szavakkal, a térség fogalmait használva, mi is az az Ellenállás Tengelye és a régiós együttműködés?
Síi Félhold, vagy az Ellenállás Tengelye?
2004-et írtunk, amikor II. ‘Abd Allah király bevezette a “síi félhold” kifejezést a politikai közbeszédbe a térség helyzetét leírandó. Akkoriban, épp a pusztító iraki megszállás után, az amerikaiak épp csak kezdték felismerni, hogy messze több ellenségük van a térségben és azok jóval hatékonyabbak, mint korábban hitték. Más szavakkal, a Közel-Kelet átszabása nem lesz olyan egyszerű, mint a Balkáné volt Jugoszlávia szétszedésével. Washington kezdte felismerni, hogy van egy nagyon is élelmes csoport, ami a legtöbb számítását keresztül tudja húzni, és sokkal szívósabb, mint az korábban tűnt volna. El tudták érni, hogy Amerika beleragadjon egy szakadatlan háborúba Irakban, ezzel meggátolva, hogy tovább terjeszkedjen akár Szíria, akár Irán felé, majd később meg tudták akasztani az izraeli hadigépezetet Libanonban, 2006-ban. Ez a csoport Irán, Szíria és a Ḥizb Allah szövétségén alapult, de már ekkor számos palesztin és iraki ellenállási csoport tartozott hozzá.
Ekkor ez még csak zavaró kellemtlenség volt Washingtonnak, de igen fenyegető jövőkép az amerikai gyámság alatt élő számos közel-keleti országnak. Mint amilyen Jordánia. A “síi félhold” ennek a jelenségnek és természetének bemutatására szolgált, mintha Irán csatlósai útján terjeszkedne a térségben felekezeti feszültség szításával és síi propagandával. Így tudták felépíteni a Ḥizb Allaht Libanonban, és így találtak szövetségesre Szíriában, hiszen annak vezetősége döntő többségében síi. Ennek az elméletnek számos erős pontja volt. Bár nem volt éppenséggel túl értelmezhető Nyugaton, ahol a szunni-síi szembenállásnak kevés magyarzó ereje van, de igen meggyőző volt, hogy Irán barátok útján terjeszkedik. Sokkal meggyőzőbb volt azonban ez a szófordulat a Közel-Keleten, ahol a felekezeti érzékenység miatt a közeg jóval fogékonyabb az ilyen rigmusokra és az amerikai árnyékában élő országokat olyan színben láttatja, mintha azok épp csak védenék önmagukat egy agressziótól, vagy egy politikai felforgatástól. Főként azután, hogy a nevezett csoport támogatókra talált Palesztinában és magának kezdte követelni a palesztinok védelmének ügyét. Márpedig ez korábban mindig is egy szunni központú, az öböl által utalt felségterület volt. Bárhol a Közel-Keleten, ahol számottevő síi közösség, vagy iráni jelenlét van, ott a síi félhold elmélet hamar népszerű lett. Ahogy ma is az, hiszen ez a csoport nemcsak, hogy bővül az al-Ḥašd aš-Ša‘abī-val Irakban, egy jóval tágabb politikai szövetséggel Libanonban, és az al-Ḥūtī Mozgalommal Jemenben, mely utóbbi kezdi megfordítani a háború menetét a szaúdiak vereségével. Ugyanakkor ez olyan külső támogatókra talál, mint Oroszország és most már számos sikert ér el. Vagyis másfél évtized és a szétverésére tett megannyi kísérlet után nemcsak talpon tudott maradni, de egyre erősebb is minden eltelt évvel.
A síi félhold matricának azonban számos hiányossága is volt kezdettől fogva, és itt válik el alapjaiban a Nyugat és a Közel-Kelet felfogása e fogalomról. A Nyugat elképzelése, hogy Irán számos szereplőt erővel kényszerít a térségben saját szárnyai alá, majd átalakítja ezen országokat, hogy a térségben meglévő amerikai jelenlét ellen harcoljanak. Valójában ennek a blokknak a magja az irak-iráni háború alatt született iráni-szír szövetség, amiben kezdetben Szíria volt a domináns fél. Bár a mérleg mára alaposan megváltozott, és szintén igaz, hogy minden régionális viszonyban Teherán jóval döntőbb szerepet játszik, minden kapcsolat kölcsönös egyezményeken és igényeket alapszik. Ezért kezdett el ez gyengülni a ‘90-és években, hogy aztán majd a megújult amerikai aktivitás új életre keltse. Jogosan lehet amellett érvelni, hogy minden más fél irányában Teherán a központ és a közvetítő szerepét játsza, sem valójában sem Damaszkusz, sem semelyik másik szövetséges sincs alárendelt helyzetben. Ha valaki követi Ḥasan Naṣr Allah beszédeit, vagy akár az olyan csatornák hangütését, mint az al-Mayadeen, ami nem tartozik szorosan a tengelyhez, tapasztalhatja, hogy minden fél részéről van egy őszinte érdeklődés a többiek iránt, és az uralkodó diskurzus egyáltalán nem Irán körül folyik. Irán lehet ugyan a legerősebb szem a láncban, de korántsem arról van szó, hogy Teherán uralná a színteret. Nem mintha nem lenne erre étvágy, hiszen ez biztosan ott motoszkál sok iráni politikus fejében, de egészen egyszerűen a realitások nagyon messze esnek ettől. Még ma is, amikor az irániak lehetőségei messze felűlmúlják a szírek, irakiak, vagy jemeniek mozgásterét ebben a szövetségben, Teherán nem szól bele belügyekbe.
A fogalom értelmezésének a Közel-Keleten sokkal inkább volt felekezeti éle. Ebben a felfogásban nem is annyira Irán, mint inkább a síi propaganda terjeszkedik. Ez persze Iránból sugárzik ki, de csak felkarolja a síi csoportokat, amik bosszút akarnak állni a szunnán, ezért a célért pedig felekezeti alapú terrorista csoportokat pénzelnek és fegyvereznek. Ennek az értelmezésnek még több ellentmondása van, és nem is csak az, hogy a térségben a terrorista szervezetek messze túlnyomó többsége szunni. Az alapvető szövetség Szíria és Irán közt valójában egy szunni többségű szekuláris állam és egy teokrácia között született. Ez nagyon messze áll egy felekezeti alapú együttműködéstől. Főleg ha valaki ismeri a szír politikai történelmet, aminek valóban megvolt az ambíciója a térség államainak belső fejlődését a maga szája íze szerint alakítani, de éppenséggel közös arab, nem pedig vallási alapon. Szíria a saját belső összetettségénél fogva sokkal érzékenyebb a felekezeti propagandára, mint a térség legtöbb állama, melyek etéren egységesebbek. Fel lehet persze vetni, hogy nem véletlenül lett a szövetség oszlopos tagja a Ḥizb Allah, mely a ‘80-as években valóban keményen dolgozott az iráni modell másolásán, de ezzel a programmal már jó ideje felhagyott és annak idején Damaszkusz is egy másik, sokkal világiasabb pártot, az Amalt támogatta. Csak akkor váltott Damaszkusz, amikor az Amal kezdte elveszteni a támogatottságért folytatott versenyt a libanoni síik körében, mely időben egybeesett azzal, amikor a Ḥizb Allah visszavett az iráni típusú retorikával. Damaszkusz csak ekkor volt hajlandó beállni mögé. Ez azonban kellően bizonyítja, hogy a szövetség nem felekezeti alapon köttetett, hanem sokkal inkább praktikus okokból. Ez a képlet pedig még csak világosabb a palesztin térféllel való kapcsolat fényében, ahol minden partner határozottan szunni, vagy világi erő, s nincs köztük egy sem, aminek síi vonzódása lenne. Ha pedig az időtávot tovább tágítjuk, akkor azt találjuk, hogy ez a szövetség olyan együttműködő pártnerekre talált, még ha csak részlegesen is, mint Törökország, vagy Katar, melyek egyértelműen szunni országok. Ezek ugyan nem a szövetség oszlopos tagjai, bevonásuk mégis igencsak furcsa lenne egy felekezeti alapú szövetségi logikától.
A síi félhold elgondolásnak van azonban egy még ennél is nagyobb hibája, ami még csak nem is annak tisztázatlansága, hogy hogyan illeszkedik Oroszország a képletbe. Ha ez valóban egy titkos terv lenne, vagy egy destabilizáló kísérlet Irán részéről, akkor igen furcsa lenne, hogy ez egy nyíltan vállalt kezdeményezés. Merthogy ennek a regionális együttműködésnek van egy, a tagok által széles körben használt neve, ami az Ellenállás Tengelye [Miḥwar al-Muqāwama]. A fogalmat állítólag először 2002-ben egy líbiai napilap, az az-Zaḥaf al-Ahḍar [A Zöld Vonulás] használta először Bush “Gonosz tengelye” szlogenjére válaszul. Idővel az iráni és a libanoni sajtó felkapta ezt a kifejezést és azóta a tagok rendszeresen használják politikai közbeszédükben. Emögött a fő gondolati elem, hogy a legfontosabb összekötő kapocs a tagok között az amerikai-nyugati szándékoknak való ellenállás melletti elkötelezettség, beleértve ebben az izraeli szándékokat is, illetve, hogy a térséget úgy alakítsák át, hogy az a saját erőforrásaira építsen. Ezt a modellt pedig az egész térség számára javasolják alkalmazni, messze túl az amúgy igen eltérő politikai és gazdasági megfontolásoktól.
Ez a felvetés nem is éppen új ötlet. Ez a dilemma egyidős a térség országainak függetlenségi háborúival. Persze mindig megvolt a maga ellenzéke a térségbeli hatalmak egy másik csoportja részéről, mely inkább hajlott elsőbbséget adni a nyugati gyámságnak. Ami igazából változott ‘Abd an-Nāṣir Egyiptoma és Nūrī as-Sa‘īd Irakja óta , amikor a két tábor a Bagdad Paktum körül csapott össze, az két dolog. Mára átlépett ez a felfogás az arab etnikai kereteken, és nyitott mások, főként az irániak felé. A másik pedig az, hogy akkor, és ez igaz volt egészen Ṣaddām Ḥussayn utolsó, szerencsétlen kimenetelű kísérletéig, mindig úgy képzelték el, hogy ezt a mozgalmat valakinek egyedül kell vezetnie, szüksége van egy abszolút vezetőre. Ez lehet egy személy, vagy egy ország is. Ez azonban immár többoldalú kapcsolat, ahol a szövetség tagjait egy közös cél köti össze, egy közös látomás a jövőbeli katonai-biztonsági együttműködésről, ám nem igyekeznek semmilyen mély uniót elérni és nem szólnak bele egymás belügyeibe. Csakis annyira, hogy biztosítsák a tagok túlélését.
Ezt láthattuk Szíriától 2006-ban, amikor a Ḥizb Allaht támogatta Izrael ellen, de a 2005-ös szír kivonulás után már nem volt átütő befolyása Libanonban és nem is igen akart úgy beleszólni a libanoni belügyekbe, mint korábban. Ugyanez volt igaz, amikor a Ḥizb Allah viszonozta a szívességet és besegített 2011 után, ám a libanoni szervezetnek gyakorlatilag nincs befolyása Szíria belső ügyeire. Természetesen a tagok támogatják és felkarolják politikai szövetségeseiket, mint Irak esetében, ahol az al-Ḥašd aš-Ša‘abī’ megannyi csoportját nemcsak katonailag, de politikailag is erősen támogatja Teherán. Ez a fajta együttműködés azonban élesen különbözik attól a fajta katonai megszállástól, amit a szaúdiak 2011 óta művelnek Bahreinben, vagy a bábkormányok eröltetésétől, amit Jemen esetében alkalmaznak. A tagok olykor élesen különböző belpolitikai és gazdasági modelleket követnek, szövetségük mégis él, hiszen az alapötlet, regionális együttműködés nyugati beavatkozás és kiszipojozás nélkül, közös érdek. Más szavakkal, Homeīnī egykori látomása az Iszlám Forradalom exportjáról, ami elbukott, mára egy térségbeli együttműködés lett a részvevők saját érdeki szerint, mégpedig alapvetően a mélyebb ideológiai összenövés nélkül.
Ebben a témában Oroszország szerepe már sokszor volt elgondolkodtató. Egyrészt nagy segítséget nyújtottak Szíriában, sokszor megakadályozták, hogy Iránt gazdaságilag romba döntsék, vagy álltak mellé diplomáciailag, vagyis sokszor és sok módon keresztezték az amerikaiakat a térségben. Kínával együtt megvédték Szíriát az ENSZ BT-ben a közvetlen amerikai megszállástól, majd útjára bocsátottak az Asztana folyamatot, mely a térség államainak bevonásával sokkal működőképesebbnek tűnik, mint előtte a genfi modell. Ezek egyértelműen azt jeleznék, hogy az oroszok a szövetség tagjai. Ugyanakkor szinte semmi szavuk nem volt Jemen kapcsán, ahogy Izrael legutóbbi akcióihoz sem fűztek sokat, s minden jelenlétük ellenére sem tudták Izraelt távol tartani attól, hogy újabb agressziót kövessen el Szíria ellen. Amikor pedig az egy orosz különítmény halálát okozta, még az sem váltott ki különösebben éles reakciót. Fel lehet tenni a kérdést, hogy ha az oroszok valóban a szövetség részesei, akkor hogyan engedhették meg Líbia bukását, Bahrein megszállását, vagy akár, hogy Szíria ennyit szenvedjen egyedül, mire 2015-ben végre Damaszkusz segítségére siettek. Ez igen messze áll az együttműködés azon hangnemétől és természetétől, amit Irán, Szíria, vagy a Ḥizb Allah részéről látunk, amikor Ḥasan Naṣr Allah azt mondta, hogy egy támadás Irán ellen a szövetség minden tagja elleni támadást jelent. Éppen ellenkezőleg, Moszkvának jól működő kapcsolata van Izraellel, kész legmodernebb fegyvereiből eladni Törökországnak, még olyanokat is, amiket még Iránnak sem volt hajlandó szállítani, és gyümölcsöző üzleti kapcsolatai vannak Szaúd-Arábiával. Vagyis egy komoly ellentmodás látszik itt. Ugyanez igaz Kína esetében is, ám kevésbé súlyos, minthogy Peking katonailag nincs jelen a térségben. Legalábbis nyíltan.
Ez ismét csak olyasmi, amiről a térségben sokat beszélnek, bár komoly vitákat szül a politikai közbeszédben. A dilemma valójában a túlzott elvárasokból fakad Moszkva közel-keleti szerepe iránt, hogy az a térség megmentője legyen az amerikaiaktól, főleg azután, ha majd egyszer végre kivonulnak Szíriából. Sok tekintetben ugyanezek az érzések tapadnak Kínához is. Mindez azonban nemcsak túlzás, de a belső és az orosz nézőpont alapos félreértelmezése is táplálja. Oroszországnak egyszerűen nincs meg az ereje egy gazdasági versenyre a térségben az amerikaiakkal. Ugyanakkor van eladni való modern katonai technológiája, némi befektethető tőkéje, és kölcsönözhető diplomáciai befolyása. Így aztán Oroszország partnereket keres a térségben saját érdekei előmozdítására. Ezek sok tekintetben egybe esnek az Ellenállás Tengelyének érdekeivel. De ettől még nem vált annak részévé, függetlenül az azzal ápolt mély együttműködéstől és bizalomtól. Oroszország saját érdekei követi, a legtöbbet igyekszik kihozni a kínálkozó helyzetekből, ám a lehető legkisebb súrlódással. Szíria elsődleges érdek volt, és ma is az, de számos gazdasági és stratégiai kérdésben Damaszkusz nem volt hajlandó sokáig beadni a derekát Moszkvának, míg a helyzet igazán zordra nem fordult. Azóta az oroszok valóban elismerésre méltó segítséget nyújtottak, de sosem a nagyobb távlat, az összetettebb régiós érdekek kárára. Ezért húnyt és húny szemet Moszkva, amikor Törökország sorozatosan megszegi a Szocsiban kötött egyezményt, mert Törökország leválasztása Amerikáról sokkal fontosabb, mint a már amúgy is biztosított szíriai pozíciók. Ezért nem reagál igazán Moszkva Izrael sorozatos agresszióra Damaszkusz ellen, hiszen az hivatalosan az iráni csapatok és a tengely belső folyamatai ellen irányulnak. Így tehát ez nem Oroszország ügye, és Moszkva még némiképp örül is, hogy az iráni versenytársat partvonalra szorítja, vagy leköti valaki.
Ez tehát azt jelenti, hogy az orosz támogatás üres és csupán képmutatás? Ezt állítani épp a másik véglet lenne. Végtére is, mégiscsak szenteltek csapatokat Szíriára és figyelemre méltó segítséget adtak Iraknak és Iránnak is. Oroszország valóban nyújt egy biztonsági hálót a tengelynek, nem engedve azt elbukni, vagy egy amerikai beavatkozástól elpusztulni. De nem is fog háborúba volna a tengellyel Amerika vagy Izrael ellenében. Ez a támogatás, bár látszatnál jóval korlátozottabb és önzőbb, mégis igen értékes. S minthogy a tengely jól operál, ez a fajta orosz támogatás sokkal értékesebbnek is tűnik az amerikainál, mert nincs mögötte olyan nyílt kizsákmányolás, sem pedig hozzákapcsolt ideológiai nyomás. Ezért van az, hogy Rijád, még az amerikaiakkal való jemeni – legalábbis látszólagos – együttműködés csúcsán is igyekszik egy alkut kicsikarni Oroszországgal is.
A felvetést, hogy Oroszország az Ellenállás Tengelyének része lenne, valójában maguk a részvevők is cáfolják, és ellene mond maga az alapötlet is. Hiszen a regiónális szövetség célja pont az, hogy nem külső parnertől függjenek. Az orosz támogatás elfogadása most kényszer, de nem maga a cél. Akármennyire esnek is most Oroszország és Kína gazdasági és stratégiai megfontolásai egybe a tengelyével, ahol ez nem így van, ott komoly széttartás jelentkezik. Ezt az ellenállás nemcsak, hogy elfogadja, hanem sok esetben ez is maga a politikai szükségszerűség számára.
Ahová az út vezet
Sok esetben az együttműködés a BRICS államaival, vagy akár csak Oroszországgal és Kínával, esetleg még Indiával biztatónak tűnik. Mint az iráni-indiai együtműködés a Čābahār-i kikötő esetében. Ugyanakkor számos esetben ez kiábrándító, mint amikor Oroszország képtelen, vagy nem akarja rákényszeríteni Törökországot a Szocsi Egyezmény betartására és visszatartani a Szíria elleni agressziótól.
Jövőbeli gazdasági jelenlétük azonban adott és nagy szükség is lesz rá, akkor elindul az újjáépítés az Arab Tavasz és a gazdasági szankciók rombolása után. Így aztán minden ellenérzés dacára az együttműködés nem törik meg, hanem várhatólag még kiterjedtebb lesz.
Ehéten aztán három nagy győzelem született az Ellenállás számára, s mind a saját erejükből érték el. Egy hét múlt el és Izrael nem akart, vagy nem tudott válaszolni a Ḥizb Allah lépésére Avivimnél. Sőt azóta Irakban sem történt több támadás. 2019 szeptember 13-án a jemeniek tíz drónnal újabb támadást hajtottak végre Szaúd-Arábia ellen, csapást mérve a legnagyobb Aramco olajkészletre, durván 1300 km-re a jemeni határtól. Ez volt eddig a legnagyobb jemeni támadás, s ezúttal keményen odacsaptak a nyugati érdekeltségeknek is. Sok hasonló után, ez a támadás a szaúdi légvédelem teljes csődjét bizonyítja, hogy ellenálljanak egy ilyen típusú harcmodornak. Mindez pedig annak ellenére, hogy most már a világ harmadik legnagyobb katonai költségvetése az övék. Végül pedig Bolton eltávolítása. Az Ellenállás Tengelye ezzel túlélte Boltont, annak minden beosztásában és kísérletében, hiszen annak idején ő állt Izrael 2006-os libanoni háborúja mögött, ő ígérte meg az iráni kormány megdöntését egy nem sokkal korábban terroristának tartott szervezetnek, és ő volt az ötletgazda a legutóbbi feszültség mögött a Perzsa-öbölben.
Mindez egyértelműen utal arra, hogy az Ellenállás Tengelye képes fejlődni és erősödni. Ennek óriási árát fizetik, gondoljunk csak az iraki, szír, vagy sokkal inkább a jemeni emberek elképzelhetetlen szenvedéseire a rájuk kényszerített háborúk miatt. De az ár azok számára sem sokkal kisebb, akik feladták önrendelkezésüket, jövőjük pedig még kevésbé ígéretes.