Minden diplomáciai formaság ellenére a háború megkezdődött Libanon ellen is. Ezzel az izraeli agresszióval a háború, amely nagyjából egy éve kezdődött a térség átformálására új szakaszba lépett. Valószínűleg nem is az utolsóba.
A szeptember 17-én és 18-án történtek után, amikor több ezer vezeték nélküli kommunikációs eszközt robbantottak fel, ami egy napra rá újabb eszközöket, teljesen világos volt, hogy ez a szakasz következik. Majd múlt hétfőn meg is kezdődött. Minden diplomáciai nyilatkozat és kísérlet ellenére, ami arra utal, hogy még van remény megállítani “egy totális háborút”, az már meg is kezdődött. Nincs menekvés egy szélesebb összecsapás elől.
Mind Tel-Aviv, mind a Ḥizb Allah részéről világosan megfogalmazott célok vannak, de mögöttük sokkal nagyobb célok, amik nem engedik meg a visszalépést az elszántság bizonyításától. Ez mind a két félre igaz. Ezek mögött pedig ott van az őket támogatók felek céljai.
Bejrútban és Libanon déli részén az izraeli mészárlások mértéke egyre nő, ahogy az azokra adott válasz is. Máris intenzív vita zajlik arról a nyugati sajtóban, mennyire “valószínűtlen” és “időszerűtlen”, sőt akár “lehetetlen” is egy izraeli szárazföldi akció Libanonban, ami tökéletese mutatja, hogy ez bármelyik nap megtörténhet. Október első két-három napjában bekövetkezik.
Eddig úgy tűnik, hogy Tel-Aviv egyedül meg háborúba Libanon ellen, bár masszív nyugati háttértámogatással. Ezzel a háború ki fog terjedni és hosszú lesz, felvetve a kérdést, hogy Szíria és Irán mekkora segítséget nyújtanak majd Libanonnak, de ugyanígy Oroszország és Kína szerepéről is.
Ami az utóbbi másfél hétben történt Libanonban, az az egész világon mindenkit fel kell ébresszen, mert minden példa nélküli események történtek, a kilátások pedig még rosszabbak.
A csipogók és a rádió adóvevők
A események mostani láncolata szeptember 17-én kedden kezdődött, amikor egyszerre több ezer csipogót (pager) robbantott fel Libanonban az izraeli rezsim. A hivatalos számok nagyjából 50 mártírról és 4000 sebesültről beszélnek, de egyes számok sokkal magasabbra is szöknek, miközben nagyon kevés megerősített információ van az Ellenállási Mozgalom katonái számáról. Az elsöprő többség annak alapján, hogy kik részesültek orvosi ellátásban, polgári személyek voltak, messze többségükben az egészségügyi szektorból. Egy nappal később újabb robbanásokra került sor, ez alkalommal katonai rádió adóvevőket robbantottak fel kisebb hatásfokkal, de sokkal inkább katonai célpontokat érve el.
A fő cél valószínűleg nem is a Ḥizb Allah vezetőinek az elérése volt. Ettől várható is volt, hogy kudarcot vall. A cél az volt, hogy káoszt érjenek el, amivel a belső mozgás és a kórházak jól megfigyelhetők, nyomára lehet találni a legkeresettebb vezetőknek. A helyszíni ügynököket felhasználva pontosan ez is történt. Így jutottak el Ibrāhīm ‘Aqīl, a szervezet talán legtapasztaltabb parancsnoka és helyettese Aḥmad Wahbī nyomára és gyilkolták meg őket.
A merényletek légicsapásokkal végrehajtott sorozata indult meg ezzel, ami aztán a Ḥizb Allah legtöbb hadműveleti parancsnokának halálához vezetett, majd szeptember 20-án az eddigi legsokkolóbb bombázáshoz Bejrút Déli Külvárosában. Ez az izraeli bombázás egy teljes utcatömböt törölt el a föld színéről, ami a Ḥizb Allah főtitkára, Ḥasan Naṣr Allah mártírhalált okozta, 84 tonna bombát dobtak a föld alá épült központra. Ugyanitt halt meg az Iráni Forradalmi Gárda parancsnok-helyettese, ‘Abbās Nīlufarūšān dandártábornok, aki eddig a legmagasabb rangú iráni tiszt, aki Libanonban halt meg. Ezzel a Ḥizb Allaht sokk érte, elveszítve vezetőjét, aki egy élő legenda volt.
A csipogók felrobbantásával indult sorozat nagyon hamar a Ḥizb Allah szinte teljes legfelsőbb vezetése halálát okozta. Ez nagyrészt elfedi, de meg nem magyarázza, hogy hogyan történt ilyen pusztító beszivárgás.
Megválaszolatlan kérdések
Tagadhatatlan dolog, hogy Tel-Aviv példátlan támadást hajtott végre a csipogók felrobbantásával, ez komoly taktikai győzelem volt. Az izraeli oldalról a közösségi médiában erőltetett verzió a sebészi pontosságú csapásról alapvetően nem igaz, eszközök többsége civilek közelében robbant, főként az egészségügyi szektorban. Ugyanakkor az ellenállás több vezető tagját is elérte, kétségeket vetett fel egy esetleges árulásról és aláásta a közbizalmat a mozgalom képességeiben. Azt üzente, hogy minden hiedelem ellenére a Ḥizb Allah csak egy papírtigris.
Bár ez az ítélet hamar eloszlott – legalábbis részben -, ahogy nagyon is érzékeny izraeli célpontokra mézek sorozatos csapásokat új rakétákat fedve fel, nagyon nyomos kérdések várnak tisztázásra.
A csipogók és a katonai kommunikációs eszközöket nem kifinomult technológiai behatolással robbantották fel, hanem robbanó anyagot ágyazva beléjük, hogy aztán azok az Ellenállás kezébe jussanak. De hogyan lehetséges, hogy több ezer ilyen eszközt mind azonos időszakban, pár hónapja egyszerre hoztak be, egy már amúgy is zajló regionális háború közepén? Hogyhogy ezeket az eszközöket mind külföldről vették, még ha Irán is vette azokat? Hogyhogy ezeket az alapvetően fontos eszközöket Irán nem maga gyártja és szolgáltatja, holott Teheránnak bőségesen megvan a technológiai és gyártási képessége erre? Ha az nem is lett volna meg, ami már önmagában komoly kétségeket vet fel az iráni katonai erőről, miért Oroszországból, vagy Kínából szerezték be azokat megbízható csatornák útján? Miért válaszották a máig sem tisztázott feketepiaci utakat a biztonságosabb katonai csatornák helyett?
A másik furcsa tényező, hogy az első merényletek után a legtapasztaltabb vezetőket miért nem vitték teljesen biztos helyre, akár időlegesen Libanonon kívülre?
Az egész kép két lehetséges megoldást kínál. Vagy van egy a legmagasabb szinteken működő áruló, aki ma is aktív, vagy az iráni kontakt csoportba sikerült beférkőzni, azt sikerül megfigyelni és rajtuk keresztül érték el a vezetőket. Ha az első igaz, akkor miért nem volt pontosabb a csipogók felrobbantása és miért volt ennyi civil áldozat? Ha az utóbbi az igaz, hogyan lehetséges ez és hogyan nem akadályozták ezt meg Iránban, vagy Libanonban, akár csak az első nagyobb merényletek után? Röviden, hogyan jutottak ilyen messze a merényletek, mégpedig fokozatosan?
Ezeknek a kérdéseknek a többsége valószínűleg mostanra Bejrútban és Teheránban válaszra talált, de nagyon sok idő telik majd el addig, amíg nyilvánosságra kerülnek. Pedig ezek alapvető kérdések, a közvélemény értetlen és ez gyorsan rombolja az Ellenállás megítélését.
Jön a szárazföldi háború?
A legalapvetőbb logika mellett is nagyon valószínűtlen, hogy Tel-Aviv szárazföldi erőket küldene Libanonba, mégpedig több okból. Nincs győzelmi stratégia, hiszen a Ḥizb Allah még csak katonailag sem megtörhető. Merthogy a Libanoni Ellenállás mélyen gyökerezik a libanoni társadalomban, és nem csak délen. Dél-Libanon akár csak időleges megszállása már a ‘90-es években sem volt tartható, amikor még Tel-Avivnak voltak helyi szövetségesei. Ma ilyen már nincs, sőt minden mészárlással az Ellenállás társadalmi támogatottsága nő. Az is teljesen világos, hogy a Ḥizb Allah teljesen felkészült egy szárazföldi háborúra és az utóbbi egy év során további lépéseket tett, minden lehetőségre fel vannak készülve. Még a tapasztalat is egy szárazföldi akció ellen szól. Amikor utoljára 2006-ban az izraeli hadigépezet ezzel próbálkozott, nagyon gyorsan leragadt Libanonban, azóta pedig az Ellenállás nőtt számban és felszerelésben, miközben az izraeli csapatok Gáza után részben kimerültek.
Ezeket a szempontokat a nyugati média hosszasan meg is rágta, általában izraeli katonai tisztségviselők és szakértők alapján. Ami Washington és Tel-Aviv eddigi viselkedését véve alapul az utóbb bő tíz hónapban azt jelenti, hogy a szárazföldi akció nemcsak biztos, hanem nagyon közel is van. A legelképesztőbb mészárlás Bejrútban szeptember 27-én pénteken, amikor egy teljes utca tömböt, tíz lakóházat tettek a földdel egyenlővé, meggyilkolták a Ḥizb Allah főtitkárát és több vezető tagját, már mind ennek a része, de egyben a libanoni társadalmi támogatottságot is meg akarják törni, hogy az egyszerű emberek mind nagyobb része az Ellenállás ellen forduljon.
Eddig elmenve Tel-Aviv semmi okot nem érez arra, hogy itt megálljon, főként, mert ott áll mögötte Washington korlátlan és kritikátlan támogatása katonailag és diplomáciailag. Netanyahu maga, de egész kormányzata is ki kell nyújtsa a háborút és teljes győzelemmel kell lezárnia azt, hogy e milyen ellenállás ne maradjon a térségben. Ami egyszerűen nem tud megtörténni.
A szárazföldi megszállás hatalmas logisztikai támogatást fog élvezni Washington és London részéről, máris további erőket küldtek a térségbe, főként Ciprusra. A Ḥizb Allah előkészületeit elnézve a háború el fog tartani, az izraeli erők egyre jobban le lesznek kötve Dél-Libanonban, eközben pedig nemcsak a Jemenből és Irakból jövő csapások fokozódnak majd, hanem a Szíria és Irán felől jövő támogatás is. Minthogy pedig nincs izraeli győzelmi stratégia, egy olyan pont, ami után győzelmet hirdethetnének, ez el fog húzódni. Tel-Aviv minimum célként el akarja majd érni a Litani-folyót, hogy egy “biztonsági zónát” hozzon létre és a telepen visszatérhessenek északra, de még egy ilyen megszállással sem lehet majd elérni, hogy a telepesek visszatérhessenek.
A feltételek adottak. A tét a túlélés
Nem sokkal a kölcsönös csapásmérések mostani köre megkezdődött, mind a két fél nyíltan megjelölte a hivatalos célokat. Amik kibékíthetetlenek.
Szeptember 18-án Joav Galland, Netanyahu védelmi minisztere a Ramat Dávidot támaszponton bejelentette a háború új fejezetét, Netanyahu pedig célnak jelölte meg, hogy Észak-Palesztinát biztosítani fogják és a telepesek – akik közül több tízezren már közel egy éve belső menekültek – haza kell térniük biztonságban. Utolsó beszédében a Ḥizb Allah főtitkára, Ḥasan Naṣr Allah már a csipogók felrobbantása és több vezető elvesztése után bejelentette, hogy a telepesek nem érhetnek vissza, nem lesz visszatelepülés, amíg nincs béke Gázában.
Főként a szervezet ért támadás és Ḥasan Naṣr Allah elvesztése után a Ḥizb Allah nem léphet vissza, amíg hasonlóan jelentős csapást nem mért az izraeli hadigépezetre és nem ér el tűzszünetet Gázában. Ennél kevesebb ugyanis morális vereséget jelent, hosszabb távon pedig a szervezet erózióját.
Netanyahu maga nem engedheti meg magának a békét, mert amint véget ér a háború, magyarázatot kell adnia a nagyon költséges és alapvetően sikertelen Gáza elleni háborúra, a megalázó vereségre 2023 október 7-én, és hogy mindez a veszteség és kár miért nem tudta elérni legalább a fogvatartottak hazahozatalát. Vagyis el kell nyújtania a háborút, bele kell rángatni az amerikaiakat közvetlenül, hogy ezt a háborút ők vívják meg számára. Minthogy ezt eddig provokációkkal nem érte el, így most a háború megindítása mellett döntött.
Ám a kérdés ennél is nagyobb az egész izraeli gépezetnek. El kell érnie egy meggyőző képet, hogy a térségben minden lehetséges ellenállás minimumát is megtörték. Másképpen éppen az izraeli lakosság legtevékenyebb része, ami a legtöbb adót fizeti és az egyre költségesebb telepeket védi és működteti reményét veszti és kiköltözik. Akkor a politikai osztály egyre jobban a legszélsőségesebb – és legkevésbé tevékeny – elemekre épít majd, mai még csak több követeléssel követeléssel épp elő és egyre több háborút erőltet ki.
A tét ugyanilyen nagy Washington, Teherán és Damaszkusz számára is. Az amerikai vezetés elit tudja, hogy figyelme és ereje java már rég Oroszország és Kína ellen kellene koncentrálódnia. Minthogy pedig számos ok miatt nem hagyhatja kétséges körülmények közt az izraeli rezsimet, az a terv született, főként Trump alatt erőltették ezt, hogy el kell érni Tel-Aviv integrációját a térségbe. Az megalkuvó arab államoknak kell biztosítania biztonságát és gazdasági túlélését, a fenntartás katonai és anyagi költségeit át kell vennie Amerikától ezeknek az arab országoknak. Annak a lehetősége viszont, hogy a telepesek elvesztenék reményüket és kiköltöznének. Ennek következtében a terv bedőlne és Amerikának még növelnie is kellene hosszú távon jelenlétet és támogatását, hogy Tel-Aviv túléljen. Éppen ezért elsősorban Washington vezeti most ezt a háborút és erőlteti a hábprú folytatását.
Irán ugyanennyire nem engedheti meg a Ḥizb Allah vereségét, hiszen ez a legsikeresebb és legerősebb szövetségese a térségben immár évtizedek óta. Ennek a szövetségesnek az elvesztése a legtöbb, ha nem az összes szövetséges elvesztését jelentené, majd időben Washington gazdasági és társadalmi nyomása belháború szélére sodorná. Szíria ugyanezért szintén kötött pályán halad. Merthogy a Ḥizb Allah veresége azt jelentené, hogy a 2011-ben ellene indított háború az ország darabokra szaggatására újrakezdődnek.
Vagyis Netanyahunak meggyőző “sikert” kell felmutatnia, ami eddig Gázában nagyon messze van. Vagyis még több háborút fog erőltetni. Ha még Libanonban nagyobb sikert tudna is elérni, az ellenállást nem fogja tudni megtörni, vagyis Szíria és Irán felé akar majd tovább lépni. Minden egyes lépéssel azonban egyre közelebb kerül majd egy megalázó vereséghez. Minthogy pedig ez mostmár világos, a másik oldal is mindent meg fog tenni, hogy megállítsa.
Éppen ezért nem jöhet létre kompromisszum már ezen a ponton. Éppen ezért az események fokozatosan, de biztosan egy nagy háború felé sodródnak Libanonban, ezzel pedig egy nagyobb regionális háború felé.