Július 3-án este Tel-Aviv merényletet követett el a Ḥamās politikai vezetője ellen Teheránban, és a Ḥizb Allah egyik vezető parancsnoka, Fu’ād Šukr ellen Bejrút déli külvárosában. Mindez egy másik izraeli mészárlás után következett a megszállt szíriai Golánon, amivel a Ḥizb Allaht vádolták, egy bombázás sorozattal Jemen ellen és egy amerikaiak által végrehajtott bombázás után Irakban. A világos cél egy háború kirobbantása.

            Irán és a Ḥizb Allah máris bosszút ígért és kijelentették, hogy új fejezet kezdődött a háborúban. De mi lesz a válaszuk? Mekkora csapást szenvedtek valójában? Van-e még mód a teljes regionális háború megállítására?

A tét világos volt

            Ahogy a Gáza elleni háború lassan kiszélesedett egy felörlő háborúvá a libanoni határ mentén, majd iraki csoportokra és végül Jemen is csatlakozott, egyre közelebb került egy újabb nagy regionális háború esélye. Az egymás elleni akciók és a folyamatos izraeli provokációk már egyszer a nyílt háború szélére sodorták a térséget az Irán damaszkuszi követsége elleni izraeli légicsapással. Akkor Teherán végül úgy döntött, hogy korlátozott válaszcsapást mér és nem ül fel a provokációnak.

            Világos lett, hogy Tel-Aviv ürügyet akar arra, hogy magát egy agresszió áldozatának tüntesse fel és így rábírja az amerikai kormányt háborúja támogatására. Egy olyan háborúéra, amely nagyon Netanyahu politikai túlélése miatt szükséges. Ennek a csapdájába pedig Teherán nem akart besétálni.

            A provokációk azonban elértek egy olyan szintet, amikor világossá vált, hogy Netanyahu mindenképpen háborúra készül, így üzenetet kellett küldeni.

            Július 17-én a Ḥizb Allah főtitkára, Ḥasan Naṣr Allah beszédet tartott ‘Āšūrā’ napján, mely a síi muszlimok legnagyobb gyásznapja, amikor a síi iszlám egyik legszentebb személyisége, Ḥussayn ibn ‘Alī mártírhalálra emlékeznek. Ez számukra a mártíromság napja. Bár Naṣr Allah gyakran tart beszédeket, általában igen hosszúakat, ezúttal nagyjából fél órára szorítkozott. Ebben viszont minden benne volt. Szavait pedig régen látott tömeggyűlések támasztották alá a nagyobb libanoni városokban. A beszéd kiemelte, hogy háború közeledik, de minden készen áll arra, ha Tel-Aviv inváziót indítana Libanon ellen. Az egyik legfontosabb üzenet a Szíria elleni folyamatos izraeli légicsapásokról szólt, elismerve, hogy Tel-Aviv célja ezzel, hogy megakadályozza, hogy valami eljusson a Ḥizb Allahhoz. Majd hozzátette, hogy “aminek meg kellett érkeznie, már megérkezett”. Vagyis minden előkészület megtörtént, a Ḥizb Allah nem fog meghátrálni, tudja hogyan vágjon vissza és minden forgatókönyvre fel van készülve. Az üzenet pedig nem csak Tel-Avivnak szólt, hanem az egész térségnek, hogy ha a háborút meg akarják állítani, itt az utolsó lehetőség, az Ellenállás Tengelye nem fog megijedni.

            Két nappal később az első jemeni drón érte el Tel-Avivot, pont az amerikai konzulátus szomszédságában. Ez az új jemeni drónt teljesen meglepte az izraeli védelmi rendszereket, ami külön nyomatékot adott, ha esetleg a korábbi üzenet nem volt egyértelmű: ha háború jön, akkor annak nagyon komoly következményei lesznek. Pár napra rá a tekintélyt megőrzendő az izraeliek első közvetlen légicsapásokat mértek Jemenre al-Ḥudayda ellen, de nem értek el érdemi eredményeket.

            Ezzel eljutott a térség egy olyan ponthoz, hogy innentől az események vagy nagyon felgyorsultak, vagy lassan elkezdenek lecsillapodni.

Diplomáciai manőverek. Az utolsó esély, vagy a háború nyitánya

            A rákövetkező héten Netanyahu végre megtarthatta washingtoni látogatását és beszédet mondott a Kongresszusban. Rég várt erre a lehetőségre, hogy elég támogatást nyerje egy Libanon elleni nyílt háború támogatásához, vagy akár azon is túlmenve. Tudta, hogy amerikai támogatás nélkül ez nem elérhető.

            A politikai cinizmus egyik legsokkolóbb példájaként még azt is képes volt állítani, hogy Gázában gyakorlatilag nem estek polgári áldozatok, dacára a kórházak bombázását mutató egyértelmű bizonyítékoknak, valamint, hogy 2024 júniusáig legalább 15 ezer gyermek halt meg az UNRWA szerint. Amint várható volt, álló tapsot kapott, bár most először nem minden ki tapsolt. Biden és Harris alelnök nem voltak jelen a beszéden és a bejelentések szerint csak Harris volt hajlandó zárt ajtók mögött találkozni vele. Trumppal is találkozott, de itt sem kapott semmilyen konkrét támogató ígéretet. Annak ellenére, hogy semmilyen jól bemutatható eredményt sem ért el, a kesőbbiekből nyilvánvaló, hogy az amerikai vezetés bizonyos szintjein igenis támogatásra talált. Politikailag nézve akkor azonban a találkozó kudarcnak tűnt.

            Nagyjából ugyanekkor Kínában is fontos találkozóra került sor. Július 23-án a tíz legnagyobb politikai frakció a kínai külügyminisztérium felügyelete alatt aláírta a Pekingi Kiáltványt, amiben vállalták egy minden palesztin területet irányító egységkormány felállítását. Továbbá, hogy előkészületeket tesznek az általános választások megtartására. Ezzel tehát, legalábbis elviekben egy egységes palesztin vezetés alakult. Az esemény jelentősége nem is ezekben a vállalásokban van, vagy hogy véget vetett a két legnagyobb palesztin csoport közti ellenségeskedésnek. Ezek minden elvi vállalások, amiket a mostani háború végéig szinte lehetetlen életbe léptetni. Csakhogy mindez kínai felügyelet alatt zajlott. Ami azt jelzi, hogy Kína egyre nagyobb mértékben van jelen a Közel-Keleten, a palesztin ügy pedig egy nagyon komoly támogatót kapott.

            Ezen a ponton úgy tűnt tehát, hogy a háború ellenére a palesztin álláspont támogatókat nyer, míg Netanyahu meg legfontosabb szövetségese támogatását sem tudja teljesen biztosítani.

            Szintén fontos, hogy ugyanebben az időszakban, július 25-én Baššār al-Asad szír elnök Moszkvába látogatott és találkozott Putyinnal. Az ilyen közvetlen találkozókra mindig akkor kerül sor, amikor a térségben nagy változások készülnek, így most külön jelentősége volt. Szinte semmit nem hoztak nyilvánosságra a találkozó témáiból, de az általános vélekedés szerint a fő téma a küszöbön álló török-szír rendezés volt, amin Moszkva nagy erőkkel dolgozik. Azonban Putyinnal volt egy figyelemre méltó megjegyzése, mely szerint a közel-keleti térség a fokozódás felé halad, “Szíria pedig nincs messze ettől”.

Az ürügy

            Július 27-én egy rakéta csapódott be egy futball stadionba Mağdal Šams faluban a megszállt szír Golánon, ami 12 gyereket ölt meg. Tel-Aviv sietve azt állította, hogy a Ḥizb Allah szándékos csapást mért, bár semmilyen bizonyítékot nem osztottak meg erről. Ezt az álláspontot aztán meglepő gyorsasággal karolták fel “amerikai szakértők”, a Fehér Ház és egyes nyugati kormányok.

            A falu közel 12 ezres lakosságának többsége az iszlám drúz közösségéhez tartozik, kisebb részük keresztény és mind szír arabok. Az itteni lakosság elsöprő többsége szír állampolgár, akik magukat szíreknek tartják és megtagadnak minden érdemi együttműködést az izraeli hatóságokkal.

            A folyamatos heves összecsapások ellenére a Ḥizb Allah mindig pontosan megválogatta célpontjait és célzott támadásokat hajtott végre, vagy izraeli katonai támaszpontok elleni bombázást. Csakhogy Mağdal Šams közelében nincs érdemi katonai célpont, ami nagyon valószínűtlenné teszi, hogy a Ḥizb Allah ezt a körzetet támadta volna. Soha korábban nem tette. A legvalószínűbb forgatókönyv, hogy akár szándékosan, akár nem, de egy izraeli rakéta csapódott be a faluban, miután pedig világos lett, hogy az áldozatok gyerekek, Netanyahu kiváló ürügyet látott ebben egy háborúhoz.

            Ez nemcsak azért kiváló lehetőség Tel-Avivnak, mert az áldozatok gyerekek, ami mindig komoly érzelmeket korbácsol fel, hanem mert a falu és a környező térség lakossága drúz, egy olyan vallási közösség, mely sokszor önmagát önálló etnikumnak is tartja. Nagyobb számban Szíria déli részén, Libanonban és Palesztinában élnek és híresek katonai képességeikről, valamint, hogy nagyon hűek ahhoz az államhoz, amiben élnek. Az ő érzékenységű két felszítva Tel-Aviv azzal számolt, hogy fellázíthatja a drúzokat és belviszályt kelthet Szíriában és Libanonban. Főként, mert az utóbbi bő egy évben Tel-Aviv aktívan egy drúz felkelésben dolgozott Szíriában, amihez nemzetközi támogatást is akart. Ez a kísérlet alapvetően megbukott, de most egy újabb lehetőség kínálta magát. Tekintettel ezekre a részletekre és arra, hogy a körzetben nincs érdemi katonai célpont, nagy ostobaság lett volna a Ḥizb Allah akár csak kockáztatni, hogy ezeket a falvakat találják el. Nem annyira valószínűtlen azonban Tel-Aviv részéről, hogy Gáza példáját kövesse, hiszen a falunak nincs izraeli lakossága.

            Egy sor izraeli miniszter és maga Netanyahu is elment Mağdal Šamsba, hogy részt vegyen a temetésen, hogy lefényképeztessék magukat az áldozatok családjaival és a nemzetközi közösség számára azt a képet mutassák, hogy az áldozatok izraeliek. A térségben pedig azt a képet akartak sugallni, hogy Tel-Aviv a drúzok mellett áll, ezzel megosztva a térség közösségeit és közelebb húzva a Golán lakosságát, amit eddig nem sikert feltörni.

            A trükk kudarcba fulladt, a helyi lakosok elkergették a minisztereket, Netanyahunak is igen gyorsan el kellett hagynia a falut. Minden nagyobb drúz vezető a Golánon, Szíriában és Libanonban is visszautasította, hogy ilyen módon kijátsszák őket és az izraelieket okolta az eseményekért.

            Az ürügy tehát nagyrészt kudarcot vallott, ahhoz azonban elég jó volt, hogy nemzetközileg felhasználható legyen a következő háború megindítására. Ezzel pedig az újabb provokációk kifogása lett.

Csapás minden fronton

            Július 30-án este, miután egész nap a város légterében köröztek, izraeli vadászgépek bombázták Bejrút déli külvárosát, a Ḥizb Allah hátországát. A robbanás megölt 5 civilt, a Ḥizb Allah egyik fő frontparancsnokát, a szervezetet igazgató tanács egyik tagját és alapítóját, Fu’ād Šukrt, Mīlād Bīdīt, egy iráni tanácsadót.

            Néhány órával később a Ḥamās Politikai Irodájának igazgatóját, Ismā‘īl Haniyyát és egy testőrét ölték meg Teheránban egy az iráni kormány által politikai vendégek számára működtetett épületben. A körülmények itt a legködösebbek. Az első beszámolók még légicsapásról szóltak, később viszont már a nyugati jelentések vagy egy előretelepített bombáról, vagy egy helyszínen végrehajtott bombamerényletről szólnak.

            Mindez néhány órával azután történt, hogy az amerikaiak egy sor bombatámadást hatottak végre Irakban a Népi Mozgósítás ellen, egyben kilőve több radart és légi előrejelző rendszert is. Ami egy ideig úgy tűnt, hogy egy Irán elleni légitámadáshoz kötődhet.

            Szűk fél nap alatt légicsapás és merénylet érte Irakot, az iráni és a libanoni fővárost, megölve ezzel a Ḥamās vezetőjét, a Ḥizb Allah egyik parancsnokát, egy iráni tanácsadót és számos polgári személyt. A nagyjából egy héttel korábbi Jemen elleni bombázások után ezzel az Ellenállás Tengelye minden részét megtámadták.

            Netanyahu úgy mutatta be, hogy lecsaptak ellenségei vezetőire, de sokkal inkább egy olyan provokációt hajtott végre, ami nem maradhat válasz nélkül.

Mennyire mély a csapás?

            Ami a csapások jelentőségét illeti, ahogy augusztus 1-i legutóbbi beszédében Ḥasan Naṣr Allah, a Ḥizb Allah főtitkára is tette, két teljesen külön szinten kell azokat kezelni. Az egyik szint, amit a személyek elvesztése jelent, és egy másik, hogy maguk az akciók mit jelentenek, vagy jelentettek volna akkor is, ha nem lettek volna sikeresek, függetlenül attól, hogy konkrétan kik ellen irányultak.

            Különösen fontos, hogy bár általában Tel-Aviv nem kommentálja az ilyen merényleteit, ez alkalommal Netanyahu még a támadások éjszakáján, július 31-én beszédet tartott, amiben az izraelieket mutatta be az akciók egyedüli tervezőinek és végrehajtóinak. Holott nagyon is valószínű, hogy a műveletek nehezét az amerikaiak hajtották végre, főleg Teheránban. Vagyis a totális háború kitöréséhez kellő utolsó nagy provokáció, ami saját politikai túlélése érdekében Netanyahu fő célja, olyan keretbe kerül, mint egy “jogos” válaszcsapás, az arra adott válasz pedig “agresszió” ami után Tel-Avivnak háborúba “kell” mennie, Washingtonnak pedig “muszály” vele tartania és “megvédenie”. Ez pontosan az a forgatókönyv, amin Netanyahu az utóbbi tíz hónapban dolgozott.

            Ami Haniyya és Fu’ād Šukr személyeit illeti, kétségtelenül az izraeliek legnagyobb skalpjait, vagy akár a Bejúrban meghalt iráni tanácsadót, a veszteség szimbolikus és komoly lelki hatása van, stratégiailag azonban kevéssé jelentős. Fu’ād Šukr a Ḥizb Allah felörlő háborújának a libanoni-palesztin határ mentén egyik fő stratégája volt, a főtitkár egyik személyes tanácsadója és a szervezet összes nagyobb küzdelmének veteránja az utóbbi négy évtizedben. Ám 62 évesen már az a generáció volt, ami átadja a stafétát az újabb vezetőknek. Azoknak, akik aktívabbak a terepen, jártasabbak a modern hadviselésben, de már van kellő taktikai tapasztalatuk. Az utóbbi két évtized tapasztalata világosan mutatja, hogy ezek a szervezetek nagyon is ellenállóak a személyi veszteségekkel szemben és bármely esemény után hamar feltöltik a sorokat. A Ḥizb Allah kifejezetten jó ebben, aminek mára nagyon mély szervezeti háttere van. Az Irak állam és maga a Forradalmi Gárda pedig még inkább kibírja az ilyen veszteségeket. Szíriában a háború során már számos parancsnokot veszítettek és túlélték Qāsem Soleymānī legendás parancsnok elvesztését is, ám ettől még akciók Szíriában, Libanonban és Irakban nem torpantak meg.

            Haniyya elvesztése meg ennél is kevésbé súlyos, irónikus módon még segítheti is az Ellenállás Tengelyét. Jó ideje már Haniyya a szervezet Katarban élő elvi vezetője volt, kevés valós befolyással Gázán belül, vagy akár Palesztinában. Sőt az utóbbi években kifejezett akadályt is jelentett a megbékélésnek több palesztin szervezet, Irán és Szíria között, mivel mélyen kötődött a Szíria elleni háborúhoz, a Ḥamās csoportjait a szír kormány elleni háborúra hívta fel. Miután a szír kormány 2018-rá túljutott a hágorú legnehezebb részén, Damaszkusz többször is jelezte, hogy bár a palesztin ügy támogatása továbbra is központi kérdés, a Ḥamāsszal nem lehetséges jó ideig az együttműködés, kifejezetten a szervezetnek a háborúban játszott szerepe miatt. Haniyya személye döntő szerepet játszott ebben a vitában. Azzal, hogy ő kikerül a képből, helyét jó eséllyel olyanok veszik át, akik kevésbé sötét szerepet töltöttek be a háborúban, megnyílhat az üt a felek közti megegyezésre. Mostanra tehát ő inkább volt tehertétel, semmint egy hasznos szövetséges.

            Ezeken a személyeknek az elvesztése tehát jelent bizonyos csapást, de messze nem azon a szinten, ami bármelyik szervezet megbénítaná, főleg nem az Ellenállás Tengelye egészét.

            Az azonban, ahogy és ahol ezeket a merényleteket végrehajtották már sokkal jelentősebb. Függetlenül a Ḥizb Allah és az izraeliek közti háborútól az utóbbi hónapokban bizonyos vonalakat soha nem léptek át. A Ḥizb Allah nem támadott nagyobb lakott települések, vagy sűrűn lakott vidékeket, egyik nagyobb várost sem, holott világosan látszott, hogy képes rá, míg Tel-Aviv bombázásait a határtérségre összpontosította, szórványosan támadva a Biqā‘-völgyet. Most azonban Bejrút déli külvárosát, a Ḥizb Allah hátországának szívét, gyakorlatilag a fővárosát támadták. Ugyanígy, bár a damaszkuszi iráni követség bombázása is nyílt provokáció volt, minden nemzetközi norma világos megsértése, egy magasrangú politikai személy meggyilkolása, vagy egy titkosszolgálati akció Teheránban már nagyon más dolog. Ez a két provokáció akkor is ugyanazt a reakciót érte volna el, ha nem járnak sikerrel. Netanyahu nyilván erre is számított. Ez volt az igazi üzenet, az igazi provokáció, hogy Tel-Aviv háborút akar.

            A határ ugyanaz, mintha nyílt háborút indított volna Libanon ellen, hiszen mostmár nagyon nehéz lesz megállítani a közelgő vihart. A lépésnek csupán diplomáciailag volt jelentősége, hogy azt mutassa, nem Tel-Aviv kezdte a háborút, hanem a másik fél a Golánon történt eset utáni “jogos” és “szükséges” válaszcsapás után. Ezzel csökkentve a nemzetközi felháborodást, hogy így a média Iránt és a Ḥizb Allaht vádolhassa, ezzel pedig ürügyet adjon Washington beavatkozására. Ez volt a végső provokáció, amire nem lehet nem válaszolni, a reakció pedig okot ad majd Netanyahunak, hogy háborúját kiterjessze Libanonra, vagy akár azon is túlra és magával rángassa az amerikaiakat. Ezzel gyakorlatilag rákényszerítve Washingtont, hogy megvívja ezt a háborút Tel-Avivnak.

A válasz

            Ahhoz semmi kétség, hogy Irán és a Ḥizb Allah, valamint az egész Ellenállás Tengelye részéről lesz válasz. Ḥasan Naṣr Allah ezt nyilvánvalóvá tett, ahogy, Hāmeneī iráni Legfelsőbb Vezető is, aki azt mondta, hogy “a bosszú kötelesség számunkra, mivel Haniyyát iráni földön ölték meg”. A damaszkuszi iráni követség elleni izraeli csapás utáni tapasztalat ezt világosan mutatja, és előre jelzi a várható forgatókönyvet. Irán, amit a libanoni állam is, tiltakozott az ENSZ Biztonsági Tanácsánál és kifejezték jogukat a válaszra a nyilvánvaló agresszióval szemben. A Biztonsági Tanács ezt meg fogja vitatni, Algéria benyújt és támogat majd egy indítványt az izraeli rezsim elítélésére, akár megbüntetésére, ezt talán még el is fogadják, de Washington meg fogja vétózni. Ezzel kimerül minden diplomáciai lehetőség. Ezután Teherán rámutat majd, hogy kísérletet tett a diplomáciára, de a nemzetközi közösséget terheli a felelősség, hogy amiért nem cselekszik, így pedig valamilyen katonai megoldáshoz kell nyúlnia, hangoztatva jogát a válaszra. Nem is lesz nehéz, hiszen Netanyahu maga ismerte el, hogy Tel-Aviv áll a támadások mögött. Ez minden bizonnyal magába foglal majd egy nagyobb műveletet, hasonlóan a néhány hete végrehajtott iráni rakétasorozathoz, ami szinte biztosan elér majd bizonyos támaszpontokat. Az igazi válasz azonban később jön.

            A Ḥizb Allah a maga részéről mindig válaszolt parancsnokai elvesztésére az utóbbi hónapok során, és mindig igen fájdalmasan. Ezúttal sem lesz ez másként. Ḥasan Naṣr Allah augusztus 1-i beszédében nem hagyott kétséget efelől, bár részletekbe nem bocsátkozott. Azt mondta, hogy két napos türelmi időt rendelt el Fu’ād Šukr parancsnok halála után, hogy gyászoljanak és rendezzék a sorokat, de augusztus 2-tól fogva a határ menti műveletek folytatódnak. Ez pedig nem is a válasz része, vagy annak nyitánya lesz. Bár többet nem osztott meg, azt kijelentette, hogy új fejezet kezdődött és az izraeliek “nem is tudják, milyen vonalakat léptek át”. Utalva arra, hogy a válasz az eddigiektől eltérő szintű lesz.

            Figyelembe kell vennünk, hogy a fő kérdés, amit az Ellenállás Tengelye el kell döntsön, hogy a rákövetkező lépés mi lesz. Merthogy két lehetőség van. Washington vagy már meghozta a döntést, hogy támogat egy izraeli háborút a válasz után, mert az lesz az ürügy a háborúra, vagy “szemet huny” egy korlátozott iráni-libanoni válasz fölött egy adott pontig és nem akar majd csatlakozni az izraeli erőkhöz Libanon ellen. Ha az utóbbit tartják valószínűnek, akkor az iráni-libanoni lépés szimbolikus célpontot ér majd, jelentős lesz, de korlátozott annyira, hogy csak diplomáciai vitákat váltson ki és a kedélyek lassan lenyugodjanak. Legalábbis annyira, hogy ne törjön ki háború. Ám ha az első verzió lesz majd a számítások alapja, akkor a válasz mértéke gyakorlatilag lényegtelen, hiszen mindenképpen regionális háborúhoz vezet. Ebben az esetben az válaszcsapást úgy tervezik meg, mint ami máris része a háborúnak és egy lehető leginkább bénító első csapás lesz. Ebben bele tartozhat Haifa kikötőjének lebombázása, tovább bénítva az izraeli gazdaságot, ami Eilat csődje után már csak két kisebb kikötővel számolhat. De kiterjedhet az izraeli erőművek, az olajtartalékok bombázására, vagy az észak felé vezető utak megbénítására, hogy nehezebb legyen a felvonulás Libanon ellen. Szinten lehetséges egy az izraeli haditengerészet elleni csapás, aminek régóta szimbolikus szerepe van a Ḥizb Allah és Tel-Aviv közti háborúkban.

            Nagyon sok lehetséges forgatókönyve van a válasznak és több hullámban fog érkezni, de nem túl hamar.

Hol áll Amerika?

            Nem csak ennek a közvétlen kérdésnek a kapcsán, hanem az elmúlt tíz hónap egészére nézve, illetve, hogy ezután mi következik, a legfontosabb lenne megérteni az amerikai álláspontot. Nem is annyira a mostani kormányét, hiszen az szinte biztosan hamarosan változik, hanem az államét annak politikai és katonai szervezeteivel együtt. Röviden, hogy kész-e Tel-Avivért egy regionális nagy háborút vallani, beavatkozva Libanonban és egy teljes közel-keleti háborút vállalva, vagy csak utánpótlást biztosít az izraeli rezsimnek, de fő szempontjai máshol vannak, így nem akar majd elmerülni egy elhúzódó válságba, amiben nem is látszik a nyerési stratégia.

            Eddig az amerikai álláspont az volt, hogy támogatja Tel-Avivot, hogy “megvédje magát” bármi is legyen, de ezzel egyidőben mindent megtesz, hogy a háború ne terjedjen tovább az egész térségre. Amikor Netanyahu nemrég Washingtonban járt, Trump is azt mondta, hogy ő hamar véget vetne a háborúnak, pont mint Ukrajnában.

            Ez az álláspont, az utóbbi évtized politikája, amivel lassan elfordul a Közel-Kelettől és egyre inkább Oroszországra és Kínára összpontosít, és egy ilyen nagy regionális háború gazdasági kihatásai mind arra utalnak, hogy Washington valóban nem akarja Netanyahut addig kényezteti, hogy az a saját túléléséért az egész térséget háborúba vigye, amiben az amerikai erők és gazdaság viselné ennek a döntő súlyát.

            Az izraeli hadigépezet már Gázában kimerült, de eközben a térség letarolásán kívül nem ért el semmit. A fogvatartottak nem tértek haza, a Ḥamās nem tört meg, továbbra is meríti az izraeli erőforrásokat, az izraeli erők egyre inkább a folyamatos amerikai utánpótlástól függenek, déli kijárata, az eilati kikötő már csődbe ment, és egyre több gyár, még a legfontosabb katonai gyárak is kitelepülnek más országokba, mint egyes dróngyárak Indiába. Merthogy a gazdaságot megbénítja a háború. Beszédes jele annak, hogy az izraeli katonaság és maga a társadalom is mennyire mélyen megosztott, hogy július 30-án zavargások törtek ki a katonák, a rendőrség és a szélsőséges telepesek között, amikor még parlamenti képviselők is csatlakoztak a katonai támaszpontokra való betöréshez.  Ez láthatóan nem egy olyan ország, ami egy még pusztítóbb háborút tudna folytatni Libanonban, méghozzá egyedül.

            Az izraeli hadigépezetnek két része működik még teljesen, a légierő és a különleges egységek. Ezek elegendőek precíziós csapásokhoz és merényletekhez, de nem egy teljeskörű háborúhoz Libanonban, főként ha Irán és Szíria is úgy dönt, hogy beavatkozik. Ez utóbbi lehetőség azért sem valószínűtlen, mert az izraeli média is foglalkozott vele, hogy július folyamán a szír hadsereg kiterjedt gyakorlatokat folytatott Dar‘āban.

            Ez azt jelenti, hogy Tel-Aviv egyszerűen nem tud egyedül bevonulni Libanonba, amit Netanyahu is tud. Valamilyen formában az amerikaiaknak kellene a küzdelem nehezét viselni, mely esetben támadások érik majd a támaszpontjait Szíriában, Irakban, vagy akár máshol is a térségben. Mindez egy olyan helyzetben, amikor nem lenne irányításuk a helyzet fölött és nincs nyerési stratégia. Nincs az a pont, ahol ki lehet hirdetni a “győzelmet” és a háború lezárulna.

            Másrészt viszont rögtön Netanyahu beszéde után telefonon egyeztetve Biden ígéretet tett, hogy további amerikai erőket küld a térségbe és segíti az izraeli védelmi képességeket a várható válaszcsapás ellen. Amit úgy is lehet értelmezni, hogy máris a közelgő háborúra készül elő. A legutóbbi provokációk előtt, a Golánon Mağdal Šams falut ért támadás után a libanoni külügyminisztérium azt közölte, hogy az amerikaiak kapcsolatba léptek a libanoni kormánnyal és azt kérték, hogy bármi történjék is a következő 48 órában, arra a Ḥizb Allah ne válaszoljon.

            Vagyis azzal egyidőben, hogy az utóbbi tíz hónap során végig az amerikai kormány azt az álláspontot tartotta, hogy el akarja kerülni a helyzet fokozódását és a konfliktus nem terjedhet ki az egész térségre, nem tett semmit a gázai háború megállítására, folyamatosan utánpótlással látta ez az izraeli csapatokat, bizonyos akciókhoz még csatlakozott is, katonai akciót kezdett Jemen ellen, hogy megakadályozza a gazdasági blokádot a Vörös-tengeren, hatalmas erőfeszítéseket tett az iráni rakétasorozat elhárítására és folyamatosan bombáz Irakban is. A valós céloktól függetlenül egyre nehezebb kiszámítani mi is Washington álláspontja. Ez nemcsak Teherán, Bejrút és Damaszkusz szempontjából gond, hanem az egyre gyorsabban távolodó szövetségeseknek is, mint például Szaúd-Arábia. A fő gond egy ilyen amerikai politikával, hogy más mond, mint amit cselekszik, hogy a szavaknak és a diplomáciának elvész az értelme. Akkor pedig bármi kirobbanthat egy háborút.

Komolyabb, mint amilyennek látszik

            Az még kiderül, hogy az irániak és az egész Ellenállás Tengelye hogyan válaszol. Ez annak függvénye mivel számolnak, mi következik utána. De az amerikaiakat leszámítva a célok és az álláspontok világosak.

            Netanyahu, mint politikai vezető és az egész izraeli vezetés hatalmas megaláztatást szenvedett 2023. október 7-én. Politikai értelemben Netanyahu halott, egyedül az azóta kihirdetett szükségállapot tartja meg hivatalban, bár a háborús kabinet és a saját kormánya is már szétesett. Az elit csak azért nyugszik bele ebbe az őrületbe, mert a legfontosabb tényező, a legyőzhetetlenség mítosza omlott össze és a térség fölötti dominanciát legalább egy bizonyos szintig helyre kell állítani, hogy ez a projekt folytatódjon. Csakhogy tíz hónap elteltével egyetlen cél sem valósult meg, nincs stratégia a konfliktus lezárására, hiszen Netanyahu céljai tágak és gyakran változnak, a hadsereg kimerült és már csak a növekvő amerikai szállítások tartják fenn, a gazdaság lassan összeomlik és a társadalmi szakadás egyre nagyobb. Netanyahu és egyre szűkülő csapata számára az egyetlen út előre a háború Libanonban, majd azon is túl. Nem azért, hogy elérjen valamit, hanem, hogy túléljen. Ehhez magával kell rántania Washingtont, ami eddig kitért a nyílt részvétel elől.

            Az Ellenállás Tengelye teljességgel felkészült a háborúra, ha az csak Tel-Aviv ellen valósul meg korlátozott amerikai támogatással. Két okból viszont nem célja. Először is, az bármikor okot adhat az amerikaiaknak, vagy akár más országoknak, hogy beavatkozzanak, akkor pedig a végeredmény megjósolhatatlan, a vereség valószínű lesz. Másodszor, mert nincs rá szüksége. A minden fronton zajló felörlő háború lassan, de folyamatosan kimeríti az izraelieket, miközben összehozza a térségben az amerikaiakkal kritikus elemeket és megállítja a normalizálási folyamatot Tel-Avivval. Vagyis pusztán állva a nyomást is politikai sikert ér el.

            Az egyetlen bizonytalan tényező, hogy az amerikaiak meddig hajlandóak engedni Netanyahut és meddig támogatják, ha átlép egy határt. Belemennek-e egy pusztító regionális háborúba, vagy csak megmentik egy libanoni kaland elvesztésétől.

            Kivárás zajlik Teherán, Bejrút és Damaszkusz közt az egyik oldalon, és Tel-Aviv közt a másikon. Az utóbbi próbálja a háborúba rántani az amerikaiakat, míg a másik oldal el akarja ezt kerülni, de erőt mutat.

            A labda az amerikaiknál van és a tragédia elkerüléséért, ha még lehetséges világos jövőképre és politikai irányvonalra van szükség az amerikai kormányzásban Bidennel és Harris alelnökkel az élen.