Hosszú hetek feszült várakozása után a Biden kormányzat végre szóba állt a szaúdi vezetéssel. Ahogy arra előzetesen lehetett számítani Biden nem állt szóba a szaúdi koronaherceggel, hanem közvetlenül az idős Salmān ibn ‘Abd al-‘Azīz királlyal tárgyalt. A király rossz egészsége azóta téma, amióta 2015-ben átvette a hatalmat, így mostmár évek óta fia, a koronaherceg irányítja az országot. Egyben egy sor kiemelt szaúdi tervezetet is. Ezek egy része, mint bizonyos szociális programok, vagy a futurisztikus Nayūm város építése a modernizáló alakját kölcsönzi, míg mások, mint az ellenzékkel való drasztikus leszámolások, kifejezett közel-keleti hangulatot kölcsönöznek neki.
Ez a rég várt kapcsolatfelvétel, azonban csak egy nappal azelőtt következett be, hogy a Biden kormányzat nyilvánosságra hozott egy hírszerzési jelentést a hírhedt Hāšuqğī gyilkosságról. Ebben az amerikaiak nyíltan megnevezik a szaúdi koronaherceget a brutális merénylet fő felelőseként. Ez viszonylag ismert is volt, ahogy Trump érintettsége is az ügy eltussolásában. Csakhogy most ez a lépés egy világos üzenet, hogy Washington átértékeli viszonyát Rijáddal szemben. Hiszen szinte azonnal 70 szaúdi vezetővel szemben vezettek be szankciókat.
A lépés ugyan várható volt, mégis meglepő. Nem azért, mert Muḥammad ibn Salmān koronaherceg Trump egyik kedvenc pártfogoltja volt. Ez most még sietteti is bukását. Sokkal inkább azért, mert eddig az ifjú herceg felbecsülhetetlenül hasznos eszköz volt. Vette a fegyvereket, az amerikai politika igényei szerint hozott döntéseket a térségben és lelkesen egyengette az utat egy Washington által kiemelt tervnek, az Izraellel való szaúdi normalizálásnak. Azért is meglepő ez, mert mostanra Muḥammad ibn Salmān lett a szaúdi államirányítás gyakorlati ura és irányítója, ami ironikusan benne is van az említett 2018-as jelnetében. Ez pont, hogy része az ellene szóló “bizonyítékoknak” azon az alapon, hogy más nem igen rendelhetett volna egy ilyen magas szintű akciót, mint a merénylet. Így tehát az ellen indított “háború” egyben a bizalom megvonását is jelenti az egész államtól. Az elmúlt évek során Muḥammad ibn Salmān mindent megtett, hogy jól feküdjön az amerikaiaknak, amíg csak el nem jön az ő ideje, hogy király legyen. Mindez azonban most nem egy kegyvesztetté váló trónörökös egyéni története.
Amerika valóban törli Muḥammad ibn Salmānt? Mi lenne ennek az eredménye? Ez valóban csak a Washingtonban változó, az emberi jogok felé forduló politika eredménye? Vagy esetleg egy Iránnal szemben nagyszabású átrendezés része, amiben Rijád csak egy feláldozható eszköz?
Vajon ez tényleg a Trump és Muḥammad ibn Salmān közti személy kapcsolatra épült gyönyörű barátság vége? Vagy Biden csapatában nagyobb tervei vannak, messze a Rijád következő királyán túl?
A hírhedt gyilkosság
Minthogy a Rijáddal szemben amerikai politika gyors fordulata látszólag egy gyilkosságra épül, talán nem árt némileg visszaidézni, hogy közel két éve mi is történt Isztambulban, ami ekkor botrányhoz vezetett.
2018 október 2-án Ğamāl Hāšuqğī szaúdi újságíró belépett az isztambuli szaúdi konzulátusra, hogy egyszerű papírmunkát intézzen el, majd ezután eltűnt. Az autóban várakozó török felesége panaszkodott, majd hívta fel a hatóságokat, ezt pedig óriási diplomáciai botrány követte. Napokig ugyanis a szaúdi hatóságok kitartottak amellett, hogy Hāšuqğī elhagyta a létesítményt és nincs információjuk később körülményeiről. Csakhogy Hāšuqğī jól ismert személyiség volt, főként az USA-ban, így tehát eltűnése óriási felhördülést okozott. Ezt pedig csak fokozták a török hatóságok, hiszen akkoriban – nemúgy, mint most – a Rijád és Ankara közti kapcsolatok nagyon feszültek voltak. A dagadó botrány végül rákényszerítette a szaúdi hatóságokat, hogy megengedjék a konzulátus teljes átvizsgálását, majd a vizsgálatba hamarosan bekapcsolódott a szaúdi főügyész is, hogy segítse és felügyelje a a folyamatot.
Az akkori diplomáciai kapcsolatok miatt a török állam és média erősen kitett magáért, hogy a témát a közérdeklődésben melegen tartsa, majdnem minden héten újabb vérfagyasztó részletekkel szolgálva.
Hamarosan kiderült, hogy egy 15 fős szaúdi kivégző osztagot küldtek Isztambulba az eltűnés előtti napon, ami meggyilkolta Hāšuqğī-t, felszeletelte, majd a testet eltüntette. Itt pedig fontos leszögezni, hogy a bűntett minden feltárt részlete csakis sejtés, vagy következtetés, mivel a test még részben került elő soha.
Azév október 20-án, bár még folytak a vizsgálatok, a szaúdi külügy gyakorlatilag beismerte, hogy az újságíró meghalt, így tehát valamiféle vizsgálatnak kell következnie. Innen aztán a történet folyamatosan dagadt tovább. Hamarosan a török média nyilvánosságra hozta a Hāšuqğī utolsó perceit rögzítő hangfelvételt, majd Muḥammad ibn Salmān szaúdi koronaherceg került a vádak keresztüzébe. Akivel Hāšuqğīnak kifejezetten rossz viszonya volt. Ezek a részletek mutatják, hogy a nemzetközi vetületek már az elején messze túlmentek egy közönséges gyilkossági ügynél. Végtére is ugyan hogyan szerezhetett meg bármilyen török hatóság – beleértve a titkosszolgálatokat is – információt a konzulátuson belül történtekről, ha előtte nem halgatták le az épülétet? Az a nagy sebesség, amivel a részleteket aprólékosan összerakták szintén azt a teóriát erősíti, hogy a török vezetés tudta, vagy legalábbis erősen sejtette, hogy mi készül. Csak politikai okokból szabad utat engedtek.
A későbbi nemzetközi botrány, ami 2018 november 18-ra már egy CIA jelentést is magába foglalt – azt, amit most Biden nyilvánossá tett – és arra következtetett, hogy a koronaherceg maga rendelte el a gyilkosságot, a szaúdi hatóságokat lépésre kényszerítette. Egy hosszú titkos tárgyalássorozat végül 2019 december 23-án ítéletet hozott. Öt embert – mind a szaúdi állambiztonság tagjai – halálra ítéltek, 11-en kaptak különböző börtönbüntetéseket, a többi vádlottat pedig felmentették. A felmentettek vontak az igazi “nagy halak”. Az isztambuli szaúdi konzul; Sa‘ūd al-Qaḥṭānī, a koronaherceg befolyásos tanácsadója és fő végrehajtója; illetve Aḥmad ‘Asīrī, a szaúdi hírszerzés akkori helyettes igazgatója, Muḥammad ibn Salmān egy másik bizalmi embere. Ezeket a fő támaszokat ugyan felmentették, de menesztették, a koronaherceg leszámolásai – legalábbis az országon kívül – véget értek, Rijád pedig ezzel lezártnak ítélte az ügyet. Trump elnök aztán titkosította a CIA – és a többi szolgálat – jelentését és ügy tűnt, hogy idővel mindenki megfeledkezik majd az ügyről, még ha sötét foltot is jelent Muḥammad ibn Salmān megítélésében.
Ugyan ez egy vérfagyasztó történet, ki kell azt emelni, hogy az elejétől fogva egy nemzetközi küzdelem volt, amit átszőtt a királyságon belüli hatalmi harc. Amit végül Muḥammad ibn Salmān megnyert, legalábbis egyelőre. A botránynak azonban számos olvasata van. Ott volt a diplomáciai csata Ankara részéről, ami vissza akart vágni Rijádnak a kapcsolatok megszakításáért és a fő szövetséges Katar elleni blokádért. Szerepet játszott a USA-n belüli küzdelem, ami Trumpot a szaúdi koronahercegnek nyújtott feltétlen támogatás útján akarta lejáratni. Egyben fontos tényező volt a királyságon belüli hatalmi küzdelem, ami a koronaherceg öröklését a lejáratásával akarta megakadályozni. Ez ugyan nem járt sikerrel, de mégiscsak kiütötte számos alapvető bizalmi embert a trónörökös csapatából. Látható tehát, hogy az egész történet egész végig nem igazán arról szólt, hogy Muḥammad ibn Salmān bűnös-e vagy sem. Valószínű, hogy az, bár azt sem lehet kizárni, hogy az országon belüli összeesküvés volt a lejáratására. Sokkal inkább arról volt szó azonban, hogy a botrányt hogyan lehet eredményesen kihasználni. Ebben pedig számos félnek megvolt a maga saját önálló érdeke.
Egy tökéletes mártír
Mostanra Ğamāl Hāšuqğī, akit saját hazájában lassan kezdenek is teljesen elfelejteni, szinte szentté vált a nyugati tömegmédiában. Életében befolyásos tv szerkesztő és számos szaúdi felület tulajdonosa volt, a Washington Post rendszeres szerzője és több értelmiségi kerekasztal állandó vendége. A királyság ismert hangja volt Nyugaton. Személyének azonban sokkal sötétebb oldalai is voltak annál, amit most szeretnek idézni.
Ğamāl Hāšuqğī részben török, részben szaúdi felmenőkkel bírt és egy befolyásos, nagyon is kiváltságos család gyermeke volt, ami remek kapcsolatokkal bírt az amerikai elittel. Sok tekintetben inkább volt amerikai, mint szaúdi. Pályafutását a médiában még a ‘80-as években kezdte számos interjút készítve például Usāma ibn Lādinnel, amikor az még “szabadságharcos” volt Afganisztánban. Ezt pedig aligha tehette volna meg akkor a szaúdi állami szervek támogatása nélkül. Befolyásos személynek számított a szaúdi udvarban is. Egyfajta köztes ember volt a szaúdi és az amerikai vezető körök között. Bár manapság “humanistaként” és “emberi jogi harcosként” emlékeznek rá szívesen, az ún. “Arab Tavasz” során végig a folyamat lelkes támogatója volt. Szíria esetében egy kifejezetten véresszájú háborús úszító volt. A szaúdi elit prominens tagja volt azután is, hogy Salmān király trónra került, fia pedig elkezdte átvenni a hatalmat. Csak 2017-ben váltak ellenfelekké, amikor Muḥammad ibn Salmān leszámolásokat indított ellenzékével szemben.
Minthogy maga is érintett volt és maga illetve családja is veszített befolyásából, kritizálni kezdte a fennáló rendszert, amiért kegyvesztett lett, az állami támogatás pedig elapadt a vállalkozásai mögül. Ekkor hagyta el végleg az országot és költözött Nyugatra, majd lett a szaúdi politika kérlelhetetlen kritikusa. Nem az egész országé, hanem kifejezetten Muḥammad ibn Salmāné. Ehhez pedig egy emberi jogi harcos színeiben tűnt fel.
Ma, amikor elfelejtik közel sem tökéletes múltját a szaúdi arab nyelvű csatornáknál az emberi jogok és a mostani szaúdi kormányzat kegyetlenségének a szimbólumává emelik sokan. Ami nem is teljesen alaptalan. Mégis erősen képmutató akkor, amikor ugyanez a nyugati vezető réteg pontosan ismerte a szaúdi elit természetét és mai napig támogatja is azt, amire a Jemen elleni háború csak az egyik tökéletes példa.
A célok
Ebben az összefüggésben könnyű belátni, hogy a Biden kormány mostani lépése egyáltalán nem véletlen, s nem is igazán az emberi jogi megfontolások vezérlik. Végtére is 70 ember ellen vezetnek be most szankciókat, akik szinte mind vezető szaúdi állami szereplők és a koronaherceg támogatói. Eközben Biden és külügyminisztere még szigorúbb elszámoltatasát követelnek. Tudván, hogy Szaúd-Arábia milyen fomtos szövetségese Amerikának, és hogy milyen káros ez az egész folyamat a szaúdi államvezetésnek, főleg egy ennyire érzékeny időszakban, a lépés legalábbis különös.
Előfordulhat az, hogy Washington esetlen nincs teljesen tisztában milyen kárt okoz a szaúdi erőviszonyok kényes egyensúlyában? Nyilván nem. Vagyis mindez teljesen szándékos. Ebből következőleg a cél Muḥammad ibn Salmān eltávolítása és a terep előkészítése valakinek, hogy az hamarosan átvegye a királyságot. Ahogy arra már korábban tettünk is utalást, könnyen lehet, hogy már meg is van ez az ember Sa‘ad al-Ğabrī személyében. Ám még ha nincs is, bőven van ideális jelölt. Ez pedig felveti, hogy miért próbálná Washington eltávolítani Muḥammad ibn Salmānt és valaki mást tenni a helyére. Hiszen nem is igen lehetne számukra kedvezőbb jelölt a hercegnél. Fiatal, ambíciózus, az új generáció ideális képviselője a szaúdi állam felfelsőbb berkeiben, Amerika lelkes szövetségese a térségben és az Izraellel való normalizálási folyamatnak is lelkes támogatója. Mi többet lehetne még várni?
Több lehetséges válasz is adja magát. Először is a tisztogatások és a brutális biztonsági intézkedések ellenére Muḥammad ibn Salmān ellenőrzése az állam felett egyáltalán nem teljes. Nem szívleli őt a szaúdi elit és nem is bízik benne. Sok ellenséget szerzett magának és sok ostoba hibát követett el, amióta hatalomra került. A Jemen elleni háború, ami eredetileg pont kiváló vezetőként kellett volna őt bemutassa nagyon csúnyán visszaütött; a Katar elleni blokád katasztrófális eredményt és gyakorlatilag kapitulálást hozott; illetve minden Irán elleni erőfeszítés dacára végül most Washington szinte biztosan visszalép az atomalkuba. Vagyis nem jó döntéshozó és nincs irányítása alatt az ország. Ugyanakkor a stabilitás érdekében hasznos lehet egy visszafogottabb személyiséggel felváltani.
Összességében meghirdetett céljai ugyan jól hangzanak Nyugaton, de Szaúd-Arábián belül nem nagyon örülnek neki. A régi elitnek ő túl sok, míg a fiataloknak túl ellentmondásos.
A leváltása tehát részben azt is szolgálhatja, hogy egy hatékonyabb “üzemeltetőt” találjanak. Ugyanakkor vannak más célok is, amik már a Biden kormánynak az előzőhöz képest döntően különböző regionális felfogásához kötődnek.
Az térség újrarajzolása
Rá kell mutatnunk, hogy bár a szaúdi vezetés elleni “támadás” Trump kormányzáshoz képest az eddigi legkomolyabb változás, de messze nem az egyetlen. Minden más öbölállammal szemben leállították a fegyverszerződéseket, beleértve a szimbólikus jelentőséggel bíró F-35-ös vadászgépeladást is az Emirátusoknak. Ezzel egyidőben Trump legtöbbet hirdetett közel-keleti programja, ami el kell ismerni, sikeres is volt, az Izrael és bizonyos arab országok közötti normalizálás szintén a fiókba került. Teljesen világos volt korábban, hogy a Fehér Ház a fő működtetője a folyamatnak nyomást gyakorolva országokra, hogy álljanak kötélnek, most azonban erről már szó sem esik. Mindez egyetlen stratégiába, egy egységes felfogásba áll össze a térség kapcsán.
Trump víziója egyszerre épült ideológiai megfontolásra, hiszen csapata jórésze elszánt cionista, és arra a gondolatra, hogy az USA-t úgy lehet megszabadítani ettől a másodlagos színtérrel való lekötöttségtől, hogy Izraelt teljességgel a saját lábára állítják, ami megállja a helyét a térségben szinten semmilyen amerikai támogatást sem igényelve. Ezt szolgálta az összes függőben lévő izraeli területi követelés rendezése Jeruzsálemtől a Golán-fennsíkon állt Ciszjordánia bekebelezéséig. A normalizálással kiépülő erős izraeli-emirátusi(-szaúdi?) szövetség szintén ezt a célt szolgálta. Merthogy több Izraellel együtműködő arab országgal, amikor hídfő létesül Észak-Afrikában és az Öbölben is, Izrael végre a térség szerves alkotó része lenne, nem az a pária, ami eddig volt. Vagyis amerikai segítség nélkül is maga rendezhetné regionális ügyeit.
Az új felfogás döntően eltér ettől és visszatérést jelent a már kipróbált módszerhez, amiben Washington a regionális kapcsolatok fő rendezője. Vagyis egyetlen “szövetséges” állam számára sem megengedhető, hogy az amerikaiak nélkül, önállóan cselekedjen. A normalizálás iránti támogatás leállítása is efelé mutat. Az Öbölben kötött fegyvervásárlások leállítása és ezeknek az országoknak a nyomás alá helyezése szintén lassítja a szövetség formálódását. Ahogy Irán visszaemelése is egyfajta ellensúlyként. S ezen a ponton válik nagyon fontossá Muḥammad ibn Salmān kiiktatása. Merthogy minden arab országgal kötött egyezmény ellenére a Szaúd-Arábiával való normálizálás egy egészen más szintet képvisel. Szárazföldi folyosót nyitna a szövetség két fő pillére, Izrael és az Emirátusok között, egyben vallási és morális támogatást igazolást a szövetségnek, immár kifejezetten formális módon is.
Nagyon fontos, hogy nemrég stratégiai szinten is változásokat jelentettek be. Amint Biden átvette az irányítást, bejelentették, hogy Washington vizsgálja annak lehetőségét, hogy új támaszpontokat építsen ki Szaúd-Arábiában. Ennek állítólagos ok pedig az Iránnal szembeni növekvő feszültség.
Ez azért különös, mert Jemen és az atommegállapodás ügyében is Washington most valójában oldja a feszültséget Iránnal. Az évekig tartó Trump féle “maximális nyomás” után most Biden kompromisszumot ajánl, amit eddig elviekben Teheránban és Szana’ában is jól fogadtak. Arra is érdemes rámutatni, hogy hány bázisról van szó és hol. Ugyan féltucatnyi új támaszpontot is emlegetnek, eddig konkrétan egy haditengerészeti támaszpontról van szó Yanbu‘ – a Vörös-tengerre vezető szaúdi olajvezetékek fő kijárata – mellett, illetve két új légtámaszpontról Tabūk-ban és aṭ-Ṭā’if-ban.
Ezek a helyek nagyon messze esnek Irántól a királyság nyugati, nem pedig keleti oldalán. Ugyanakkor ezek ideális helyek az esetleges kereskedelmi folyosó felügyeletére Izrael és az Öböl között, szintén érzékeny közelségben Mekka és Medina szent városaihoz. Egyben nem is nagyon látszik a racionalitás a szavak mögött, hiszen az Öbölben máris egy tucat működő támaszpont van. Katarban a térség legnagyobb légi, míg Bahreinben tengerészeti támaszpontja áll. Ezekre a világos ellentmondásokra az amerikai sajtó is felfigyelt, ami ezért ezeket az új helyszíneket “visszavonulási támaszpontoknak” nevezi. Holott egy megelőző iráni csapás nemcsak valószínűtlen, hanem egyszerűen Iránnak nincs is meg a kellő ereje ahhoz, hogy egyszerre totális és sikeres csapást mérjen az összes eddigi bázisra.
Ez azt mutatja, hogy Washingtonnak valójában teljesen más tervei vannak. Stabilabb felügyelet az ország fölött – még az eddigiekhez képest is – és a kereskedelmi csomópontok ellenőrzése. Az amerikai felügyelet biztosítása egy lehetséges gazdasági folyosó fölött.
Egy gyönyörű barátság vége?
A Trump és szaúdi pártfogoltja közötti kapcsolat összességében nem volt mentes a festültségtől, de működött. Most a jelek arra utalnak, hogy a Fehér Háznak és a Pentagonnak egészen más elképzelése van Szaúd-Arábia szerepéről a térségben. Ezt az átremdezést pedig fel lehet használni az Iránnal folytatott tárgyalások közben.
Ehhez az új politikához egy új, megfelelőbb vezető kinevezése Rijádba remek kezdet. További segítséget jelent, hogy ezt Trump egy újabbb sötét hagyatékának felszámolásaként lehet eladni. Ez azonban nem jelenti, hogy az USA lemondana Szaúd-Arábiáról, mint fő szövetségesről.
Egyszerűen csak azt jelenti, hogy Muḥammad ibn Salmān-ra már nincs szükség. Az már más kérdés, hogy ő ebbe belenyugszik-e, vagy sem, de elmúlt a varázsa. Ennek a “gyönyörű barátságnak” a vége pedig egy másik “gyönyörű barátság” kezdete is lehet. Csak valaki mással, sokkal lekorlátozottabb keretek között.