2025 június elején Iránt példátlan szintű agresszió érte a tel-avivi rezsim részéről, Washington nyílt támogatásával. A háború első napjai során Teheránt sokként érte a magas rangú katonai vezetők, valamint számos tudós és értelmiségi elleni merényletek sorozata. Pedig számítottak a háborúra, hiszen a Gáza elleni háború lassan már három éve tart, és a libanoni és szíriai események után mindez logikus következő lépésként várható volt. Mindezek ellenére azonban Teherán a háború 12 napja alatt meg tudta fordítani a helyzetet és komoly csapást mért Tel-Avivra, végül kikényszerítve, hogy az amerikaiak beavatkozzanak és kikényszerítsék a mostani kimondatlan tűzszünetet.
Maga az a tény, hogy az iráni vezetés túlélte a rohamot és hatásosan vissza tudott vágni már önmagában hatalmas siker volt, ha figyelembe vesszük, hogy évek munkája volt ezt a támadást így előkészíteni és Tel-Aviv az évek alatt beépített eszközei szinte teljes egészét felhasználta.
Bármilyen magyarázatot is kapjanak végül az eredmények, a háború alapvető eseményei világosak. Az amerikaiakkal folytatott atomtárgyalások alatt, akár Trump tudtával, vagy anélkül, de teljes háború készült. Ugyanakkor a háború valódi célja mindig is kevésbé volt tisztázott. A fő érv az irániak állítólagos atomfegyver programja volt azzal a hangoztatott céllal, hogy azt meggátolják. Ugyankkor az irániak a háború kezdetétől fogva állították, hogy Tel-Aviv valódi célja a “rezsimváltás” volt a szíriai modellt alkalmazva. Ezt pedig a háború első napjaiban az izraeli rezsim nyilatkozatai is alátámasztották, hogy aztán lassan visszakozzanak és egyre inkább az atomprogramja tereljék a figyelmet.
De vajon tényleg a rezsimváltás volt a cél? S mi köze volt ehhez egy tervhez egy pop számnak?
A rezsimváltás alapjai
A háború első napjaitól fogva világos volt, hogy az izraeli támadás két alapvető tényezőn nyugodott. Az első az iráni politikai és katonai vezető réteg döntő részének, ha nem az egészének a megsemmisítése, valamint a káosz okozása az állam és a lakosság tudatának megbénítására. Az első úgy tűnt – és ezt mai napig állítják -, nagyon sikeres volt, mivel közel harminc katonai parancsnokot főként a Forradalmi Gárda vezetéséből, atomtudóst és értelmiségit, de számos politikust is megöltek. A siker azonban messze elmaradt a várttól, ugyanis a későbbi iráni beszámolók mutatták, hogy merényletet kísértek meg Hāmeneī Legfelsőbb Vezető, Pezeškiyān köztársasági elnök, ‘Abbās ‘Arāqčī külügyminiszter, vagy a Legfelsőbb Iráni Nemzetbiztonsági Tanács korábbi titkára, ‘Alī Šamhānī ellen is. Csak ezek a merényletek meghiúsultak. A másik tényező, az országos káosz kiváltása azonban még ennyire sem sikerült. Világosan arra számítottak, hogy az utóbbi években történt tüntetéshullámok újra fellángolnak és az állam elkezd megtörni. Csakhogy már a kezdetektől nemcsak a kormányellenes tüntetések nem törtek ki, hanem a politikai ellenzék az államvezetés mellé állt, a lakosság pedig aktívan segítette a hatóságokat megtalálni a Moszad csoportokat és az országba telepített drón és bombagyárakat.
Csakhogy az vezetést egyszerűen megtörni nem elég a rezsimváltáshoz, ha nem kínálnak szinte azonnal alternatívát, hogy az a hatalmat átvegye, majd fokozatosan egy az agresszor érdekeit szolgáló bábkormányt juttasson érvényre. De pontosan mire is épített Tel-Aviv? Az új kormányzat reklámarca egyértelműen az utolsó uralkodó, Moḥammad Reẓā Pahlavī fia, Reẓā herceg volt, aki immár 64 évesen élete javát az Egyesült Államokban töltötte. Bár a nyugati médiában gyakran érvelt a teljes iráni rezsimváltás mellett, amit szívesen vezetne, ehhez semmilyen tapasztalata és személyes karizmája nincs. Még az a különböző ellenzéki csoportokból 2013-ban Párizsban összetákolt ernyőszervezet, az Iráni Nemzeti Tanács a Szabad Választásokért is végül elhatárolódott tőle és lassan feledésbe merült. Ennek ellenére is be tudná tölteni a kirakat szerepét, ami egy hatalomátvételnek legalább minimális legitimitást adna, gyenge személyisége pedig kiválóan szolgálna a váltás szponzorainak az érdekeit. Mivel pedig az iráni társadalomban – és meg sokkal inkább a nyugati diaszpórában – van vágyódás a monarchia iránt, hasznos eszköz lehetne. Ezt az izraeli vezetés az utóbbi években világosan fel is használta, mivel Reẓā Pahlavī egyre gyakrabban tűnt fel Tel-Avivban izraeli vezetők oldalán.
Csakhogy a gyenge személyisége és a szervezi képességek teljes hiánya csak arra teszi alkalmassá, hogy a legitimitás vékony a mázát adja, arra nem, hogy a változás igazi alakítója legyen, vagy egy átütő új erő igazi vezetője. Ezt a szerepet egy disszidens csoportnak szánták, amely mára egy igazi szektává alakult. Ez a csoport a Nyugaton nem kifejezetten ismert Sāzmān–e Muğāhidīn-e Halq-e Irān, vagy Irán Népi Mudzsáhidinjei Szervezete (MKO). A szervezet még a monarchia idejében született radikális mozgalomként harcolva a sah és az országon kezében tartó amerikai befolyás ellen. Az alapítók halála után egy Mas‘ūd Rağavī nevű fiatal aktivista lett az MKO legfontosabb vezetője, aki az Iszlám Forradalom alatt – amiben az MKO aktív résztvevő volt – át is vette a szervezet irányítását. Rağavī még a köztársasági elnöki posztert is indult, ám Homeīnī ajatollah kizárta. Ezek után Rağavī az új rendszer ellen fordult és véres politikai merényletsorozatot indított. 1981-ben Rağavī elhagyta Iránt és Franciaországba ment, hogy aztán 1986-ban már Szaddám zsoldjában több ezer hívével Irakban tűnjön fel. Az MKO-t az Irán elleni háború idején az iraki hadsereg szerelte fel és képezte ki, majd használta fel a saját országuk ellen. Az MKO azonban a háború után is az iraki belbiztonsági szervek hasznos eszköze maradt és a java egészen a 2003-as amerikai invázióig ott is maradt. Érdekes módon azonban még azután is, hogy az amerikaiak átvették a hatalmat, az MKO a Camp Liberty-ben (Szabadság Támaszpont) Irakban maradt bántatlanul.
2003 körül aztán Mas‘ūd Rağavī eltűnt, nagy valószínűséggel megölték, bár az MKO állítása szerint mai napig él és bujkál. Szerepét a mozgalom élén felesége, Maryam Rağavī vette át. Az MKO végül 2016-ban elhagyta Irakot rövid időre Franciaországba, majd 2018-tól Albániába települve át, felállítva az Asraf Támaszpontot. Gyakorlatilag egy amerikai támogatás mellett műkőd enkláve lett Albániában. Manapság az MKO éves politikai csúcstalálkozókat tart vezető nyugati politikusok hívva vendégül, ahol Rağavī az iráni szabadságról és demokráciáról szónokol, bár megtartva a mozgalom eredeti szocialista-kommunista szimbolikáját, a tagság pedig kifejezetten mélyen vallásos konzervatívnak tűnik fel. A valóság sokkal inkább hasonlít egy szektára, aminek sokezer, főként iráni követője van. Az utóbbi két évtized során az MKO támogatást nyújtott az amerikai és az izraeli hírszerzésnek, hogy beépüljenek Iránba és az állítások szerint számos merényletben voltak érintettek. Az MKO több ezer elkötelezett harcossal számol, bár a tagság teljes becsült számai nem haladják meg a 10 ezer főt. A gond velük éppen az, hogy bár állítólagosan b agyon jó kapcsolataik vannak a nyugati diaszpórával és a nyugati politikusokkal, Iránban szinte egyöntetű megvetés övezi őket, ahol terrorista csoportnak tartják, és egyáltalán nem csak a kormányt támogató társadalmi körökben. Arra hasznosak, hogy informátorokat és némi erőt nyújtsanak, de arra nem jók, hogy valódi nemzeti támogatást kovácsoljanak össze.
Egy lehetséges rezsimváltás másik összetevője lehet az ún. bahái vallás, legalábbis az iráni állami források szerint. Ennek a vallási mozgalomnak az eredete Iránra nyúlik vissza még a XIX. század közepére, amikor egy vallási vezető, egy önjelölt messiás, aki magát a “Bāb”-nak, vagyis “Kapunak” nevezte, a síi iszlám egy új leágazását – mára új vallását – hozta létre. Őt végül az akkori iráni állam kivégeztette, de a vezetést egyik tanítványára hagyta. Az új vezető testvére, aki valójában a “Bāb”-bal sosem találkozott, magának követelte a mozgalom vezetését és felvette a Bahā’ Allah nevet. Ő is messiásnak kiáltotta ki magát, akit aztán bebörtönöztek, majd száműztek az Oszmán Birodalomba, hogy aztán élete további részét az oszmán fennhatóság alatt álló Palesztinában töltse házi őrizetben. Ellentmondó állítások vannak ennek az erősen szinkretista és ezoterikus vallási mozgalomnak a valódi méretéről, de a leginkább elfogadott becslések szerint világszerte valahol 5 és 8 millió közti tagjuk van. A legnagyobb közösség Indiában él, de állítólagosan számuk gyorsan nő Nyugaton, főként az USA-ban és vannak támogatóik Iránon belül is. Köszönhetően a nyilvánosságot kerülő kollektív vezetésnek és titkolózó természetüknek mostanra a legtöbb közel-keleti országban betiltották őket, főként Iránban, ahol üldözik őket, és az általános felfogás szerint olyan hitehagyók, akik be akarnak szivárogni az államvezetésbe. Valószínűleg az sem tesz jót a megítélésüknek, hogy szent helyeik és az központi igazgatási szerveik mind Hajfában vannak, ahol az egyébként más vallások iránt nem túl nyitott izraeli hatóságok meglepő szimpátiát mutatnak irántuk. Az iráni állam – annak minden múltbéli és jelenlegi formája ellen – hosszas ellenségességgel bírnak, ami még csak fokozta az iráni fellépést ellenük. Számos politikai és polgárjogi mozgalom mögött állítólagosan baháik állnak, ahogy a legutóbbi 12 napos háború kapcsán is Amīr Mūsāvī volt iráni diplomata és elemző is arról beszélt, hogy részei voltak egy az állam megdöntését célzó katonai puccsnak. Ami egyáltalán nem elképzelhetetlen, hiszen kiváló kapcsolatot ápolnak a Nyugaton élő iráni diaszpórával.
Az összes ilyen mozgalom nagyban épít az nyugati iráni diaszpórában élő monarchista érzelmekre és az Iránon belül is növekvő hasonló felfogására a fiatalok körében. Főleg a tanultabb rétegek közt. Elméletben az össze ilyen kevésbé szigorú vallásosságot akaró vágy együtt az etnikai kisebbségek mozgalmaival el tudnék érni az Iszlám Köztársaság összeomlását. Ezek közt a teljesen eltérő csoportok között olyan kicsi az összhang, teljesen különböző céljaik miatt, hogy egy szimbolikus vezető – akármilyen jelentéktelen is legyen – döntően fontos. Pontosan ez Tel-Aviv célja nemcsak az iráni vezetés megtörésére, hanem az állam feldarabolására is. Mint Szíriában.
A jelképek használata
Ahogy jeleztük, ezek az eltérő ideológiai csoportok, akikre Tel-Aviv és Washington építenek a rezsimváltás érdekében mélyen elütnek egymástól. De mind a monarchista érzületből táplálkoznak és ennek megfelelően nagyon hasonló képeket, szimbólumokat használnak. Az egyik ilyen Perzsia ősi mitikus jelképe, a pallost tartó oroszlán hátán a nappal. Ez volt 1979-ig a monarchia zászlajának a címere, akkor azt az arab “Allah”, azaz “Isten” stilizált alakjára nem cserélték.
Az MKO kommunista gyökerei ellenére minden politikai rendezvényen használja a monarchia zászlaját. Aminek a világos célja, hogy a nemzeti érzésre építésének Iránban, valamint a monarchista nosztalgiára, holott az MKO sosem beszél monarchiáról.
Pontosan ez a szimbolika volt nagyon látványos a legutóbbi háború alatt, amikor Netanyahu a támadását Felkelő Oroszlán Hadműveletnek nevezte. Vagyis, hogy a mitikus oroszlán tér vissza. Ami üzenet a monarchistáknak, de az MKO tagjainak is, a nyugati diaszpórába is és az Iránon belüli – egyébként vallásellenes – nacionalista erőknek is.
De szól ez a nemzeti érzülethez is. Netanyahu több beszédében is nagyon kicsavart vallási utalással Nagy Kürosz király, a Óperzsa Birodalom első nagy királyának példáját hogy elő, aki a Bibliában is pozitív szereplőként tűnik fel. Ő vetett véget a zsidók babiloni fogságának és engedte meg a zsidóknak templomuk újjáépítését. Így Netanyahu arra utalt, hogy miképp egykor Kürosz megmentette a zsidókat, úgy menti most meg a zsidó állam az irániakat is.
Ezek a szimbólumok a nyugati politikai vitákban keveset jelentenek, de az iráni lakosság elleni manipulációkban nagyon fontosak, hogy minden a mostani vezetés elleni lépést és mozgalmat csábító színben tűntessenek fel. Vagy legalábbis a rezsimváltás tematikáját áttereljék egy nemzeti-nacionalista vitára átlépve azon, hogy kik is ezeknek a mozgalmaknak a valódi támogató és mik is az igazi célok.
Azīzam, egy “ártatlan” pop szám igazi szerepe
Hogy milyen messzire nyúlhatnak a szellemi ráhatások és milyen kifinomult tud lenni a manipuláció, azt egy pop szám példája is kiválóan mutatja.
2025 elején hatalmas reklámkampány indult az ismert és nagyon népszerű angol énekes, Ed Sheeran új albumának népszerűsítésére, amely a Play nevet kapta. Az album fő dala, ezzel is debütált az album első szólója – és eddig ez messze az album legnépszerűbb dala – az Azizam nevet viseli, ami perzsául azt jelenti, “kedvesem”, vagy “drágám”. Nagyjából két hónappal a dal hivatalos megjelentetése előtt már erősen népszerűsítették azt minden felületen, majd április 4-én kiadták. A további dalok májusban, illetve júniusban jöttek ki, a teljes album pedig szeptemberre várható.
Még mielőtt a szólóalbum kijött volna, azt erősen reklámozták már a nyugati iráni diaszpórának, márciusban pedig – vagyis még a dal megjelenése előtt – Ed Sheeran interjút is adott erről Jimmy Fallonnak a Tonight Show-ban, ahol folyamatosan “perzsa” – nem pedig iráni – dalként utalt rá. Az interjú után még közösen elő is adták azt a new yorki metróban egy állomáson. Érdekes módon egy másik interjúban a dal kapcsán Ed Sheeran maga a következőket mondta:
“Bár ez teljesen eltér mindattól, amit valaha is csináltam előtte, az ‘Azizam’ ismerősnek tűnik nekem…Egy buli hangulatot akartam csinálni a számmal és Ilya Salmanzadej, akivel a számon dolgoztam, segített ezt életre kelteni… Mintha egy új és egzotikus világra nyíló kapu lett volna”.
Vagyis saját bevallása szerint is ez “teljesen más volt, mint amit valaha is csináltam előtte”, és Ilya Salmanzade iráni producer volt az, aki döntően létrehozta a számot. Salmanzade Iránban született, de még gyerekként Dániába, majd onnan Svédországba költözött, később pedig nagyon sikeres zeneírói, producer és énekesi karriert futott be. Olyan nevekkel dolgozott közösen, mint Ariana Grande, vagy Jennifer Lopez. Neki is az Azizam az első perzsa nyelvű száma, amire azt az Ed Sheeran-t találta meg, akivel soha nem dolgozott előtte közösen. Bár a szám és annak szövege megnyerő, de semmi különlegeset nem tartalmaz, a 2025 április közepén kijött videoklip már tele volt üzenetekkel.
(Forrás: YouTube, Ed Sheeran hivatalos oldala)
A klip elején Sheeran látható Salmanzadehval egy stúdióban, ahogy ötletet próbál kitalálni egy dalhoz, majd megcsúszik és egy álomszerű látomásba zuhan. Ebben a látomásban egy perzsa hangulatú buli közepébe csöppen, tele iráni ételekkel, tánccal és számos iráni származású híresség fel fut össze. A dal azzal ér véget, hogy visszanyeri az eszméletét és a híres iráni énekesnő, Googoosh szól rá, hogy igyekezzen megírni a dalt.
A dal a maga fülbemászó zenéjével és szokványos szerelmi szövegével gyakorlatilag semmiben sem utal a klip tartalmára, az viszont tele van utalásokkal. Először is ott van az iráni ételekkel és zenével teli buli erősen politikainak érezhető üzenete. Fontos tudni, hogy bár hivatalosan
Iránban a bulizás, a nyugati típusú popzene és a nyilvános tánc tiltott, az irániak imádják ezeket. Minden tiltás ellenére az ilyen házibulik egyáltalán nem ritkák, főként a nagyvárosokban. Annyira, hogy a 2006-os “Esküvői vacsora” című, Iránban készült és nyíltan bemutatott film pont az ilyen bulikból csinál viccet és abból, ahogy a hatóságok nevetséges módon próbálják ezeket felszámolni. A klip tehát itt olyasmit piszkál meg, amit az irániak imádnak csinálni, bár hivatalosan ma tilosnak számít. Üzenve, hogy ez akar változhatna is. A videó során az első iráni híresség, akivel Sheeran találkozik a brit születésű humorista, Omid Djalili, aki Hollywoodban is ért el sikereket, általában nevetségesen ostoba arab szerepeket játszva.
Djalili ugyan a nyugati közönség számára valamennyire ismerős, Iránban alig ismert alak, kevésbé ismert azonban bahá’í szülők gyermeke maga is a mozgalom aktív tagja. Egyben gyakran vesz részt Nagy-Britanniában Irán-ellenes tüntetéseken.
A klipben Djalili egyfajta mágikus bábost alakít, aki mozgatja Sheerant, aki akár nagyon közvetlen utalásnak is felfogható valós eseményekre. Később a videó során Sheeran egy buli közepébe zuhan, ahol az egyik bulizó az Iránban született, de örmény énekes Andranik Madadian, művésznevén Andy. Madadian a ‘79-es forradalom után emigrált Kaliforniába és egész sikeres karriert futott be perzsa nyelvű dalaival. Kifejezetten a Los Angeles körül nagy többen élő iráni diaszpórában lett népszerű. Bár általában nem politizál, közismerten nincs viszonyban a jelenlegi iráni állammal. Érdekes, hogy a klipben gyakorlatilag semmi szerepe sincsen és csak a vokálban énekel, de a megjelenése nyilván imponál az Amerikában élő irániaknak.
A videó végén Sheeran a látomásból a stúdióba tér vissza, ahol Googoosh – eredeti nevén Faeghe Atashin – ébreszti fel, aki az iráni popzene élő legendája. A monarchia idején volt igazán népszerű és a ‘70-es években volt pályája csúcsán. A forradalom kitörésekor Amerikában volt, azon ritka zenészek közt volt, akik hazatértek. Csakhogy a dalait mind betiltották, mert túlságosan a monarchiához kötődtek és túlságosan erősítették a nosztalgiát, ebből a hallgatásból pedig nem tudott kitörni. Legalábbis 2000-ig, amikor 21 év után Kanadába költözött és koncertsorozataival sikeresen vissza tudott térni. Ismét igazi popdíva lett. Egyben az Iszlám Köztársaság éles kritikusa is Kanadába költözése után, ahol ő is számos tüntetésen vett részt és sokszor hív fel Iránon belüli tüntetésekre.
Későbbi élete politikai aktivizmusa ellenére mégis popdíva maradt, igazi szeretett legenda Iránon belül és a diaszpórában is, a forradalom előtti számai pedig ma is igazi klasszikusoknak számítanak.
Érdekes, hogy a klipben nagyon kevés szerepe van, nem énekel, fel sem tűnik az utolsó jelenetig, amikor felébreszti Sheerant és sürgeti, hogy dolgozzon. A hivatalos verzió felirata szerint azt mondja: “Gyerünk, írjunk egy nyerő dalt. Siess! Ez azonban nem igaz, perzsául azt mondja: “Azizam [drágám], mondjuk [, hogy] írd a dalod! Siess!” Irániak sosem olvasnák el a feliratot, míg a nyugatiak nem tudnak mit is mond Googoosh perzsául, de az apró félrefordítás nyilván nem véletlen, mert amit valójában mond az úgy is érthető, hogy “Mondjuk azt nekik, hogy írd a saját dalod! Siess!” Üzenve, hogy az embereknek kellene a saját dalukat, vagyis a saját sorsukat írniuk és nekik kellene sietniük.
A videó annyira tele van üzenetekkel, az Iszlám Köztársasággal nyíltan kritikus iráni hírességekkel, hogy nehéz eltéveszteni az üzenetet. A Teherán elleni összes klisék és sztereotípiát felsorakoztatja. Mindehhez felhasználva egy jól ismert nyugati énekes nevét, hírnevét és valószínűleg tudatlan jószándékát. Időben figyelemreméltóan közel az évek óta tervezett nagy izraeli támadáshoz.
A dal jó eséllyel az Iszlám Köztársaság megdöntésének, vagy legalább az új tüntetéshullámnak az indulója lett volna, de ez végül nem jött el. Így a dal körüli felhajtás is hamar alábbhagyott. Ám a dal körüli furcsaságok itt nem értek véget. Mert bár állítólag a dalt a perzsa kultúra ihlette, csak angol nyelvű szövege készült. Ám még mielőtt a szám hivatalosan megjelent, máris kapott egy perzsa nyelvű verziót. A Kaliforniában élő nem túl ismert amerikai énekes, Ashley Zarah, aki saját állítása szerint iráni zsidó származású, csinált egy saját feldolgozást, amit érdekes módon Ed Sheeran és társai eddig nem támadtak szerzői jogok miatt.
Ez a klip is tele van üzentekkel. A szöveg sokkal kétértelműbb az eredetinél, mivel Zarah perzsa nyelvű verziója érthető a szerető iránt vágyódásként is, vagy mint valaminek a várásaként. Talán egy “forradalomról”.
A klipben Zarah egy lila pólót visel egy oroszlánnal, ami érthető Irán mitikus oroszlánjaként, de mint “Júdea oroszlánja” is. Illetve egy nyakláncot visel két függővel, amiből az egyik a neve, “Ashley” perzsául írva, míg a másik egy Dávid csillag. Ami több mint érdekes szimbolika, ha a számot csakis a perzsa nyelvű közönségnek szánta. Itt pedig érdemes visszautalni a 12 napos háború elején, de azóta is Netanyahu által használt szimbolikára. Aligha véletlen az egybeesés. Mint ahogy a hirtelen hallgatás is június óta.
Ez csak egy pop dal arra kísérletként, hogy a perzsa kultúrát közelebb hozzák a nyugati közönséghez, de arra is, hogy támogatást kovácsoljanak a “rezsimváltáshoz” Nyugaton.
Ugyanígy beszélni lehetne a filmek hosszú soráról, amik mind részei ennek a szellemi hadviselésnek. Mint a Teherán című indiai film, ami ugyan 2023-ban készült, de csak 2025 augusztusában jelent meg hivatalosan. A film az Indiában az izraeli követségi személyzet elleni 2012-es robbantásokról szól, ami bár sosem nyert bizonyítást, állítólag Irán állt mögötte. A film főszereplője egy iráni zoroasztriánus vallású anyától született színész, akinek máig vannak rokonai Iránban. Fontos megjegyezni, hogy India a tel-avivi rezsim közeli szövetségese, aminek gazdasági és logisztikai támogatást nyújt. Sőt olcsó munkaerőt is, mivel a Gáza elleni háború óta kiesett az olcsó palesztin munkaerő, amit India 10 ezer munkással pótolt ki. Vagyis nagyon is ésszerű érdek van abban, ahogy Indiában felkorbácsolják az Irán elleni érzelmeket, holott a két ország közti hivatalos diplomáciai kapcsolat kifejezetten jó.
Nem, nincs meg vége
Ezek persze csak egyszerű példák. De jól mutatják, hogy a zenében és a filmekben milyen messzire megy a lelki hadviselés. Hogy mennyi erőfeszítést tesznek az iráni állam megbuktatására. A háború sosem az atomkérdésről szólt, hanem sokkal inkább a rendszerváltásról. Merthogy Tel-Aviv a szólamok és a felhalmozott haditechnika ellenére pontosan tudja, hogy az egyetlen módja, hogy megtörje Iránt és mindazt, amit képvisel a térségben az, ha belülről omlik össze. Ezt háborúval nem lehet elérni.
Látva pedig, hogy Netanyahu megint hangnemet váltott és most Irán vízhiánya miatti válságot akarja megoldani, világos, hogy a háború még nem ért véget. Ez a háború, amint arra az iráni vezetés folyamatosan utal is, nem ért véget júniusban. Csak szünetet kapott, amíg mindkét felkészül a következő fordulóra.