Kétségtelen, hogy ami a héten Bejrútban történt, az nemcsak a mi osztatlan figyelmünket érdemli ki, de vissza is helyezte a Közel-Keletet a világhírekbe. Mégpedig olyan szinten, amit a Szíria elleni háború, vagy az “Arab Tavasz” óta nem lehetett látni.
Ami történt, főként minthogy jó minőségű felvételek vannak róla, valóban annyira sokkoló, hogy már a hihetőség határát súrolja. A baleset mögötti részletek pedig, amik nagyon gyorsan érkeztek az eset után, a gondatlanság, nepotizmus és felelőtlenség elképesztő történetét vázolják fel. Főként a gondatlanság és a korrupció, ami lehetővé tette mindezt vezetett sok embert arra, hogy azt mondják, ez a Közel-kelet és az arab államok valódi ismérve és pontosan ezért kell őket szoros felügyelet alatt tartani. Mert ha egy ilyen tragédia megtörténhetett az egyik legfejlettebb arab államban, akkor ugyan mit is lehetne várni a legrosszabbaktól? Ezek a vélemények nyilván teljesen semmibe veszik, hogy a nyugati kormányok semmivel sem kevésbé felelőtlenek és a “fejlett világ” is tele van a gondatlanság vérfagyasztó történeteivel, de valóban a katasztrófa egyszerre felfedte Libanon minden krónikus problémáját. Mindez pedig egy olyan országban történt, ahol tavaly teljes politikai patthelyzet állt be, hatalmas tömegtüntetések – máig nagyon gyanús körülmények között – megbuktatták a kormányt, az állam csődöt jelentett és olyan megszorító lépések következtek – mégcsak nem is a válságkezelés részeként -, amik rosszabbak mint pár éve Görögországban, aztán mindezek tetejébe beütött a koronajárvány. Miközben a kormány ezekkel az amúgy is elképesztő körülményekkel küzdött, még csak nőtt rajta a nyomás. Egyrészt a Szíriára nehezedő egyre nagyobb szankciók miatt, másrészt a török-szaúdi versengés miatt az itteni befolyásért.
A robbanás óta a reakciók nagyon élesek. ‘Awn elnök gyors vizsgálatot és igazságot ígért, a Ḥizb Allah azt javasolta, hogy a hadsereg folytassa le a viszgálatot, merthogy ez az egyetlen intézmény, ami még bírja a lakosság bizalmát, míg egyesek külföldi beavatkozást vetettek fel. Mindez azonban nem igen számít már az utca népének, ami érthető módon egyre dühösebb, így a feszültség szombat este már arra kényszerítette Ḥassān Diyāb kormányfőt, hogy előrehozott választásokat kérjen. Ezzel a kormány, ami szilárdan kitartott kilenc hónapig és mindet megtett, hogy Libanont a felszínen tartsa elkerülendő a teljes gazdasági és társadalmi összeomlást halott. Vagyis a robbbanás hatására egész Libanon bedőlhet.
Ez azonban nem egy felelőtlen baleset, vagy az elképesztő korrupció esete. Csakis a libanoni rendszer belső viszonyait megértve, mely valóban a végéhez ért és a lakosság többé nem képes elfogadni, látható be, hogy a katasztrófa csak idő kérdése volt. Amint ez megtörtént, mintha semmi nem változott volna az egy nappal korábbihoz képest, a politikai marakodás folytatódott tovább. Egyesek azonnal a Ḥizb Allaht és Iránt látták az eset mögött, egyesek Izraelt, az amerikaiakat, vagy másokat, a vádak pedig szakadatlanul záporoznak, miközben már vannak, akik a nemzeti függetlenséget is készek feladni.
Ami Libanonban történt az nem egy robbanásról és több mint 158 ember haláláról szól. Hanem a legendás libanoni felekezeti demokráciáról, ami nagyon is valószínűvé tette egy ilyen méretű katasztrófa felkövetkeztét.
Mi is történt?
Mielőtt még a részletekbe belemennének, muszály rámutatni, hogy egyelőre nagyon kevés dolog biztos. Valóban a cikkek és elemzések dömpingjét láthatjuk az esetről, amik mind a “valódi” válaszokat kínálják, ezek java azonban az örök libanoni belső viták szűrőjén keresztül született, valamit az adott csoportok mögött álló külső hatalmak ellentétei mentén. Így tehát először leszögeznénk, ami biztos és bizonyított, s csak ezután foglalkozunk a legsűrűbben használt magyarázatokkal. Nem feledve persze az ezek mögött megbújó érdekeket.
Amit tudunk, hogy kedden, 2020 augusztus 4. délután, helyi idő szerint 5 óra körül a bejrúti kikötő egyik fő raktára hevesen égni kezdett, mely állítólagosan pirotechnikai eszközöket tárolt. A tűzoltókat ki is rendelték a helyszínre és az oltás első lépései meg is indultak a katasztrófa megelőzésére. A tűz aztán vagy átterjedt a szomszédos épületre, vagy felrobbant, mely a szomszédos raktárban komoly károkat okozott. Ez az “első robbanás”, amit sok szemtanú említett és ami sok bejrúti lakos figyelmét is megragadta. Addigra már a raktár hevesen lángolt, míg a szomszédos raktár is kezdett égni. Egyes videókon villanások, kisebb robbanások sorozata látszik a gomolygó füst közepén, ami igazolja, hogy pirotechnikai eszközök kaptak lángra.
Az első robbanás után pillanatokkal aztán következett a második. 2750 tonna ammónium-nitrát robbant fel a szomszédos raktárban, vagy ugyanabban, amiben a tűz keletkezett, ez pedig letarolta Bejrútot. A szombat esti statisztika legalább 158 halottat és 6000 sebesültet említ, valamint, hogy Bejrút otthonaianak harmada részben, vagy teljesen lakhatatlan lett. Az eset óta legalább 15 embert tartóztattak le, de világos, hogy ezek csak a kis halak, akik senkit nem érdekelnek. Merthogy a valódi okok jóval magasabbra nyúlnak.
A robbanás olyan erejű volt, hogy a ciprusi hatóságok először földrengést gyanítottak, ahogy maguk a libanoniak is, a gomolygó füstöt pedig még a 85 kilóméterre lévő Damaszkusz külvárosaiban is látni lehetett. A robbanás működésképtelenné tette a bejrúti kikötőt egy időre, letarolta az éjszakai életéről híres belvárost, elpusztította a központi gabonaraktárat, a felvételeken a tűz mellett látható nagy épületet, amivel Libanonnak csak egy hónapra elég gabonája maradt, az otthonokban pedig felfoghatatlan károkat okozott. Ezzel Libanon Tripoli és Szidón kikötőire kell hagyatkozzon, amikből egyik sem kész kiváltani Bejrútot, illetve a külföldi segélyre, ami már így gyakorlati – de eddig be nem vallott – valóság volt. Ezzel Libanon szinte összeomlott.
Az események láncolata nagyon is fontos, mert viszonylag nagy számban készült amatőr, de jó minőségi videó a robbanásról, ami számos összeesküvés elméletet szült, hogy esetleg megrendezett katasztrófa történt. Meglehet, hogy így történt, de az eredetileg lángra kapott pirotechnikai eszközök már jó ideje nagy füsttel égtek a robbanás előtt, így tehát teljesen logikus, hogy sok videó készült. Szintén számos felvételen láthatóak drónok, becsapódó rakétát, vadászgépek, vagy más tárgyak, amik kiváltották a második – vagyis a pusztító – robbanást, de eddig ezek mind kacsának bizonyultak. Ez már csak azért is van így, mert a videók jól mutatják, hogy a végzetes robbanást az első, kisebb okozta, azt pedig a tűz. Mármost, hogy mi okozta a raktártüzet, az már valóban egy érzékeny kérdés és itt valóban nem zárható ki a külső beavatkozás. Ám a robbanást nem ellenséges rakéta okozta.
Annak, hogy valójában mi történt megannyi olvasata és magyarázata van és valóban fontos téma is, de először bizonyos részleteket érdemes tisztázni. Mert még ha egy adott ellenséges fél is a felelős végső soron az esetért, az tagadhatatlan tény, hogy 2750 tonna erősen robbanékony ammónium-nitrát okozta a tragédiát, amit a libanoni hatóságok tároltak. A rakomány évek óta ott állt a hatóságok teljes tudtával, amelyek még figyelmeztették is a kormányt a küszöbön álló tragédiára. Egyben szintén a libanoni hatóságok tároltak ennek közelében több tonnányi pirotechnikai eszközt. Az “ellenség” talán felelős, de a felelőség igazi súlya a libanoni államot nyomja, mely ezeket a feltételeket megengedte. Ez a megkerülhetetlen valóság. Ez az, amit sokan azzal akarnak megkerülni, hogy a felelőséget kizárólag bizonyos csoportokra, pártokra hárítják, miközben az utca pont ezt a realitást üzeni nagyon dühödten a kormánynak. Ezzel pedig irónikus módon olyan nemzeti egységet teremtve, amit Libanon a függetlenség óta ritkán látott, holott most a válság mélyén nagyon is szükség van rá.
Ám mielőtt rátérnénk a külföldi vontakozásokra, minthogy számos fél nagyon agresszíven próbálta az esetet a maga javára kihasználni és pont ezek mozgatják a sok politikai indíttatású elemzést, meg kell néznünk, hogy hogyan ketyeghetett ez a bomba évek óta. Merthogy a részletek szintén cáfolnak bizonyos legendákat, egyben magyaráznak másokat, még ha nem is igazolják őket.
A leglogikusabb kérdés, hogy hogyan történhetett meg 2750 tonna robbanószer tárolása gyakorlatilag Bejrút szívében. Sokkoló, de ez egy régi és jól részletezett történet, az MV Rhosus teherhajóé, ami az ammónium-nitrátot szállította. Az eredetileg japán építésű hajó számos tulajt látott, míg végül moldovai felségjelzést kapott és egy bizonyos Cipruson élő orosz személy, Igor Grechushkin cége megvette. A híresztelésekkel ellentétben neki nincs ciprusi állampolgársága. 2013 szeptemberében a hajó a georgiai Batumiban vette fel a 2750 tonna ammóniumot, hogy azt Mozambikba szállítsa. A források ellentmondanak arról, hogy pontosan miért, de az MV Rhosus 2013 november második felében kikötött Bejrútban, majd a hatóságok a hajót alkalmatlannak találták további utazásra. A legénységet letartóztatták, bár a felét hamarosan elengedték. A tulajdonos vállalat szinte azonnal csődöt jelentett, majd rövid idő elteltével a hitelezők hosszas jogi hadjáratot indítottak a hajóért és az árúért. Valamikor 2014 folyamán a rakományt a legközelebbi raktárba szállították, félve, hogy a hajó esetleg elsüllyed, ami idónikus módon 2018-ban meg is történt. Vagyis ez egy hosszú és évek óta világos ügy. Több dologra azonban rá kell mutatni. Először is a szállítmányra. Az ammónium-nitrát egy viszonylag stabil só, amit főként műtrágyákhoz és robbanószerekhez alkalmaznak. A libanoni hatóságok azon állítása, hogy az árú önmagában nem veszélyes igaz is, merthogy bár az ammónium-nitrátot használják robbbanószerekhez, sosem egymagában. Egyedül ennek az anyagnak hatalmas hőre van szüksége, hogy berobbanjon, amit ebben az esetben a kigyulladt tűzijátékok okoztak. Érdekes dolog, hogy míg az ammónium-nitrát története jól dokumentált és követhető, a pirotechnikai eszközökről szinte nem esik szó. Holott az igazi probléma itt van, illetve a két árú gondatlan tárolásában ennyire közel egymáshoz.
A másik fontos mozzanat, hogy sok sejtelmesség veszi körbe az árút, annak érkezését Libanonba és az orosz tulaj Grechushkint. Először is még a robbanás után is Grechushkint a ciprusi hatóságok csak kikérdezték libanoni kérésre, de soha semmilyen vádat nem emeltek ellene. Minden hozzáférhető adat szerint a hajó valóban Mozambikba tartott, de arról már számos legenda van, hogy hogyan jutott végül a bejrúti kikötőbe. Egyesek azt állítják, hogy a szállítmány a Ḥizb Allah felé tartott, hogy a Izrael ellen fegyvereket készítsen. Mások azt állították, hogy a szállítmány Ašraf Rīfī, a libanoni belbiztonság akkor vezetője felügyelete alatt volt, aki közel áll Sa‘ad al-Ḥarīrīhez és támogatta a Szíriában küzdő terrorista csoportokat. E verzió szerint a robbanóanyagot a Szíriában aktív terroristáknak akarták átcsempészni, hogy azok robbantásokat hajtsanak vele végre, csak az árú sosem ért célba. Vannak más elméletek is, de ez a kettő a két legelterjedtebb.
E kettőre összepontosítva, a Ḥizb Allah Izraellel szemben már rég precíziós rakétákban gondolkozik, amikkel saját bevallásuk szerint rendelkeznek is. Így tehát nem igen lett volna szükségük ammónium-nitrátra ekkora tételben. Egyébként is 2014-ben a Ḥizb Allah Szíriában volt erősen leterhelve a szír hadsereget segítve a gerillaharcban szerzett tapasztalataival. Nem is látni nyomát, hogy a szíriai harcok során a libanoni ellenállás ilyen bombákat alkalmazott volna. Másik oldalon a terroristáknak szánt szállítmány igen kézenfekvőnek látszik, merthogy máig előszeretettel használnak ilyen bombákat és követnek el velük mészárlásokat. Ám ha a libanoni belbiztonság vezetője volt érintett a csempészetben, mégpedig ekkora politikai hátszéllel, akkor hogyan hagyták magára az árút évekre? Rá kell mutatni, hogy számos nagyon fontos részlet és félmegoldás van az ügyben, de eleddig nincs minden választ kielégítő és teljes képet adó magyarázat.
Bárhogyan is érkezett az ammónium-nitrát Bejrútba és került a kikötői raktárba, szinte hihetetlen, hogy ezzel hat év telt el. A hatóságok azzal állították le a hajót, hogy az el fog süllyedni, ami a bejrúti kikötőben meg is történt, majd figyelmeztettek, hogy az árú végül esetleg felrobban, ami szintén megtörtént. Közben pedig senki nem tett semmit. Ez messze több egyszerű hanyagságnál. Ez a hírhedt libanoni felekezeti korrupciónak köszönhető, ami mostanra rákos daganatként bénítja meg az államot. Ezt pedig át kell látni ahhoz, hogy meg lehessen érteni végül mi okozta a tragédiát, s hogy a libanoni emberek miért nem tudják ezt egyszerű balesetként venni, sokkal inkább az állam teljes csődjeként.
A demokrácia kiváló példája
Bár szinte minden nyugati értékelés azt állítja, hogy Izrael a Közel-Kelet egyetlen demokráciája, Libanon és pár olyan példa, mint Kuvait, nagyon is jó mintái a nyugati értelemben vett demokratikus normáknak. Valójában annyira jó példái, hogy a demokrácia legpusztítóbb fogyatékosságait is tökéletesen sikerült lemásolni, és még tovább is fejleszteni. Libanon a demokratikus modell kiváló példája egy nagyon is összetett és polarizált társadalomban, melyben minden társadalmi csoport érdekei és jogai biztosítva vannak. S éppen ez most a probléma.
Amikor az I. Világháború után Franciaország elfoglalta Libanont és Szíriát saját mandátum területeiként – a fogalom még fontos lesz -, Libanon kifejezett elsőséget élvezett. Ezt ma már a francia politikusok egy része szégyenérzet nélkül úgy hívja, hogy Libanon volt az “elkényeztetett gyermek”. Évszázadokon át – mind a mai napig – a Franciaország volt a libanoni maronita keresztény egyház védelmezője, ezzel pedig valószínűleg a legnagyobb, de biztosan a legbefolyásosabb levantei keresztény felekezet támasza a korban. Franciaország addigra már rég ellenőrzése alá akarta venni a világnak ezt a szegletét, amit 1920-ban el is ért, ám a franciák által létrehozott és ma is ismert ún. “Nagy Libanon” messze túlnyúlt a keresztény közösségen. Az egyik ok az állam életképesebbé tétele volt gazdaságilag, de egyben, hogy a megosztott Libanon tartósan befolyás alatt maradjon. Ennek az lett az eredménye, hogy a szunnik még az állam létét is ellenezték és egyesülni akartak Libanonnal, a drúzok saját államot akartak maguknak szíriai és palesztinai testvéreikkel, miközben a maroniták több területtől is meg akartak szabadulni és szakadatlan marakodás zajlott a kisebb egyházakkal a hatalomért. Ezt megoldandó egy egyeség jött létre, mely visszaköszönt az 1926-os alkotmányban, majd az 1943-as Nemzeti Paktumban öltött testet. Eszerint Libanon egy keresztény irányítású ország lett, amiben a keresztények elfogadják az arab orientációt és nem keresnek nyugati felügyeletet, míg a muszlimok elfogadják az ország létét és nem erőltetik az egyesülést Szíriával. Az új rendszer elnöki lett, a hatalommegosztást pedig az jelentette, hogy az elnök kötelezően maronita kell legyen, a miniszterelnök szunni muszlim, a házelnök pedig síi. Ezen túlmenően pedig minden közfeladatot és állami posztot 6:5 arányban osztottak fel a keresztények javára. Idővel azonban a felekezeti arányok és a realitások változtak.
A polgárháború végén aztán az aṭ-Ṭā’if-ban megkötött egyezményben a különböző csoportok fenntartották ezt a rendszert, de az arányt a muszlimok és a keresztények közt 5:5-re módosították, az állam miniszterelnök vezette parlamentáris rendszer lett, amiben az elnököt többé nem közvetlenül választották, és az összes vallási közösség vétójogot kapott a főbb döntésekben. A háború, a csak 2000-ben befejeződő izraeli megszállás, majd a befektetési hullám és az újjáépítés miatti gazdasági fellendülés elfedte, hogy ez a megállapodás végleg megpecsételte az amúgy is béna állam sorsát.
A libanoni politikai rendszerben minden párt felekezeti alapú, ami nem szükségszerű, hogy így legyen, de ez a hagyományból fakadó helyzet. A világnézeti különbségek persze léteznek, de az ilyen párt-ideológiai hűség sosem tud a felekezeti főlé emelkedni. Ebből fakadóan egyik párt sem tud többséget szerezni és minden kormány szükségképpen koalíciós. Ám minthogy a többi felekezet pártjai is komoly befolyással bírnak, az ő támogatásuk is kell a nagyobb ügyekhez. Mint például az elnök megválasztásához, amiben 2014 és 2016 között két évig nem sikerült megegyezni. A megoldás vagy a többi nagy párt beemelése a kormányba, vagy a hivatali posztokkal való lekenyerezésük. Ebben a rendszerben minden felekezet, illetve kifejezetten az élükön álló végtelenül gazdag politikai osztály ellenőrzése alá vett bizonyos intézményeket, mintha csak saját “hűbérbirtokai” lennének. Az egyetlen viszonylagos kivétel a hadsereg, ami még mindig elég heterogén és élvezi a lakosság bizalmát. Az állami intézmények azonban immár elsősorban nem a lakosságot szolgálják, hanem a felekezetek, vagy az azok élén álló nagycsaládok hatalmi bástyái lettek. Ám minthogy mindenki érintett ebben, senki nem nagyon panaszkodott. Amíg nem jöttek az első hajmeresztő esetek. Ugyanakkor a rendszer eleve magában hordozza, hogy nem lehet javítani. Ha egy adott intézményben a korrupció és a működésképtelenség el is burjánzik, nem igen lehet vizsgálatot indítani ellene. Merthogy a vizsgáló szerv vagy ugyanahhoz a felekezethez tartozik, mely esetben az eredmény borítékolható, vagy egy szövetséges csoporthoz, amikor az eredmény azonos, vagy egy rivális közösséghez, mely esetben a viszgálat azonnal politikai élt nyer. Mindezek tetejébe minden felekezetnek van legalább egy, de néha több külső támogatója is, ami szintén kész beavatkozni. Tehát ha a kormány még csodával határos módon le is akarna csapni egy korrupt csoportra, és le tudná küzdeni az adott felekezet(ek) ellenállását, a mögöttük álló külföldi fél ezt megakasztaná.
Az eredmény kettős. Először is minden állami hivatal alavetően önző és elszámoltathatatlan. Ennél fogva korrupt és rosszul működik. Másodszor minden politikai küzdelem azonnal regionális vetületét kap, és fordítva. Így tehát a változásnak nemcsak alúlról kell jönnie szinte teljes egyetértésben, de még régionális jóváhagyással is. Ami nyilván illúzió. Ez a rendszer már régóta sodródott és gyakorlatilag külön államok születtek az államon belül, mígnem tavaly eljött az összeomlás. Amit, amint ezzel akkor foglalkoztunk, elsősorban külföldről fűtöttek, de legalább annyira bele volt kódolva a rendszerbe, mint a héten a kikötő robbanása.
Egy ennyire felosztott állam előnye persze lehetne az, hogy minden hivatalnak megvan a “gazdája”, akit egy ilyen tragédia után személyesen elő lehetne venni. Ám minthogy a korrupció amúgy mindenhol ott van, nagyon könnyű hárítani a felelősséget és a dühöt a többi csoport felé terelni, mondván: “Igen, de a többiek még nálam is rosszabbak!” Ezért nem hozott még soha egyetlen vizsgálat sem eredményt. Ezért nem meglepő azt látni, hogy pont az a Sa‘ad al-Ḥarīrī, aki három éve miniszterelnök volt tavaly, amikor a gazdasági csőd beállt és akinek a “birtoka” a bejrúti kikötő, az elsők között tett PR látogatást a helyszínen. Persze gondosan távol a lakosságtól.
A keselyűk
Nem meglepő, hogy a tragédia után a már amúgy is a Libanon feletti befolyásért marakodó külföldi erők szinte azonnal megjelentek, hogy magukat a nép megmentőiként mutathassák be.
A korrektség kedvéért ki kell emelni, hogy az arab államok rég nem látott szolidaritást mutattak, ahogy a világ számos országa is. Szinte minden arab állam azonnal tábori kórházakat és segélyt küldött, illetve saját területére szállította a sebesültek egy részét.
Miközben ez dícséretes, nem múlja felül az első pillanattól jelentkező leplezetlen politikai haszonszerzést. Az al-Ḥarīrī mögötti legkomolyabb támogatók régóta Szaúd-Arábia és Franciaország voltak. Miután 2017-ben Rijád gyakorlatilag elrabolta al-Ḥarīrīt érthető módon ez a szál meggyengült, de hamarosan a francia támogatás is. A politika azonban nem szereti a vákuumot, így aztán a törökök lettek az új szponzorok és elkezdték átvenni Rijád és Párizs addigi védenceit. Miután Líbiában Párizs összecsapott Ankarával és csúfosat bukott is, július 24-én Jean-Yves Le Drian francia külügyminiszter Bejrutba érkezett. A kötelező reformokról beszélt, melyek a külföldi támogatás kellő alapjai és találkozott a főbb állami vezetőkkel, ám a látogatás bukás maradt. Merthogy az igazi cél egy találkozó lett volna Ḥasan Naṣr Allah-val, hogy a támogatását megnyerje a törökök ellen, de a Ḥizb Allah még a találkozót is elutasította. Most, egy nappal a katasztrófa után Macron személyesen és nagyon teátrálisan megjelent Bejrútban, mint a nép megmentője, s próbálta magát úgy mutatni, hogy ő majd megmenti az embereket. Feltéve, ha a tanácsait megfogadják és az általa javasolt reformokat végrehajtják.
A tetszelgés csúcsa a Bejrút megsegítésére tartott nemzetközi konferencia volt vasárnap, ami után Macron vidáman jelentette, hogy a segítség már úton van. Mintha maga hozná.
Ám ezeknek az üzeneteknek a többsége nem kifejezetten a libanoni embereknek szól, hanem sokkal inkább a politikai védenceknek és Ankarának. Macron alig érkezett meg, amikor a hírhedt AVAAZ közösségi hálózat máris petíciót indított, hogy Libanon legyen ismét 10 évig francia mandátum.
Akármilyen sokkoló is ez, Macron valóban mindent elkövetett, hogy magát az egyedüli olyan embernek mutassa, aki egyesítheti Libanont, ami összeomlana nélküle a marakodásban. Ő volt az, aki először vetette fel hivatalosan is, hogy “Libanonnak új Nemzeti Paktum kell”. Ami valóban jó ötlet, ám elegánsan átsiklik a tény fölött, hogy az előzőt épp Franciaország vezette be, amikor legutóbb megszállta Libanont.
A válasz sem várhatott sokat és augusztus 8-án Fuat Oktay alelnök és Mevlüt Çavuşoğlu külügyminiszter vezetésével török delegáció érkezett Beirtuba. Amit nagy fanfárral fogadtak. Az üzenet szinte teljesen azonos volt, megígérve, hogy majd Törökország megoldja Libanon problémáit, finoman feledve, hogy Libanon a török megszállásról sem őriz jó emlékeket és a török gazdaság szintén az összeomlás szélén táncol.
Szomorúan világos, hogy a sokk még el sem ült és a tragédiát máris a Libanonért folytatott versengés szolgálatába vetették. Ebben pedig a lakosság érdeke már megint az, amiről a legtöbb szó esik, de a legkevésbé sem figyelembe vett szempont. Egyben e számítások, melyek immár világosan fenyegetik az állami szuverenitást, testet öltenek a belpolitikában is.
Versengő tétek
Bár a külföldi érdekek lesznek valószínűleg ismét a döntő tényezők az ország jövőjéért folytatott küzdelemben, a főbb politikai csoportok reakciói fontosak, hiszen közvetlenül ők állnak szemben az emberekkel. Márpedig most, teljesen érthetően, az emberek nagyon is készek történelmet írni. Könnyű kihasználni őket.
Sa‘ad al-Ḥarīrī és szövetségesei a legkönnyebben érthetőek. Az ő befolyásuk szinte teljesen eltűnt az utóbbi kilenc hónapban, holott azt remélték, hogy nélküle egyetlen kormány sem életképes. Mármost tekintve érintettségét a kikötőben előreszalad és Macronnal úgy mutatja be magát, mint aki személyes kapcsolataival még megoldást hozhat Libanonnak. Akár felelős a katasztrófáért, akár nem, kénytelen előre menekülni és magát a következő lehetséges “helytartóként” felajánlani. Ezért javasol nemzetközi vizsgálatot, tudván, hogy az minden eredmény nélkül örökké fog tartani, illetve diszkréten támogatja a nemzetközi felügyelet ötletét.
‘Awn elnök egy egészen másik csatát folytat. Ő próbálja a folyamatot ellenőrzés alatt tartani, ami mostmár egy nagyon kényes egyensúlyozás. Nyíltan nem utasíthatja el a külföldi beavatkozást, holott világosan látja a kockázatokat, de nem is akarja megadni magát Macronnak, vagy másnak, tudván, hogy hamar félreállítanák. Ezért vetette fel, hogy a katasztrófa esetleg külföldi erő támadása miatt történt, ezért javasolt gyors vizsgálatot, de egyben elutasította a nemzetközi kivizsgálást, mondván, hogy az csak az időt húzná. Ami igaz is, ám az igazi félelme az államgépezet külföldi kézbe adása.
Végül pedig ott van a Ḥizb Allah. Az elejétől fogva szinte minden szaúdi és nyugati forrás a Ḥizb Allah felé mutatott, hogy annak fegyverszállítása okozta a tragédiát. Erre semmilyen bizonyíték sincs. Épp ellenkezőleg. Ezt a kérdést a Ḥizb Allah főtitkára már többi mint éve is érintette, tagadva minden ilyen vádat. Ezt legutóbb, agusztus 7-én tartott beszédében is megismételte, mondván “meglehet, jobban tudjuk mi van Haifa kikötőjében, mint a bejrúti kikötőben”.
Ám a tagadáson túl milyen utat választott a párt a düh kezelésére? Tudván, hogy az előző kormányt részben épp a Ḥizb Allah megtörésére döntötték be és a mostanira is komoly nyomás nehezedik, hogy vágjon el minden kapcsolatot a párttal Ḥasan Naṣr Allah javaslata az volt, hogy a libanoni hadsereg kezébe adják a vizsgálatot, minthogy egyedül ez az állami szerv bírja még a lakosság bizalmát. Közvetve ezzel a Ḥizb Allah azt is üzente, hogy elutasít minden külföldi vizsgálatot, ami burkolt megszállást jelentene. A nyugati gazdasági megszállást már korábban elutasította a párt, s helyette a Kelet felé fordulást javasolta. Ez alatt Irán és Kína értendő.
Világos, hogy az ellentmondó regionális és belső számítások között a bekövetkezett tragédia, akár szándékos volt, akár véletlen, ismét csak egy fejezet lesz a harcban. Valószínűtlen, hogy valódi vízválasztó legyen.
Annyira egyedi ez?
Ami a bejrúti kikötőben történt, az valóban sokkoló. Ám a Nyugatnak, vagy a nemzetközi közvéleménynek nincs sok joga gúnyt űzni Libanonból mindezért. Nemcsak azért, mert felelős a rendszer kialakításáért, ami a katasztrófát lehetővé tette, hanem mert tele a világ a felelőtlenség elképesztő eseteivel, amik szintén rengeteg ember életét veszélyeztették.
A hírhedt csernobili katasztrófa a Szovjetúnióból közismert, ami közvetlenül 49 ember életét követelte, az évek haladtával pedig közvetve valószínűleg sokkal többet. Máig ez a legnagyobb nukleáris kasztrófa a világon, ám az már kevésbé közismert, hogy a balesetet nem meghibásodás, hanem egy sor emberi hiba okozta. Egy biztonsági gyakorlat épp egy esetleges vészhelyzeti hiányosságot akart megoldani, a tesztet pedig elképesztő biztonsági hibák és részben gyakorlatlan személyzet hajtotta végre. Mindezt pedig még csak rontották a szovjet kormány hazugságai és szánalmas kísérletei az ügy eltussolására.
Míg ez egy ismert ügy pár homályos részlettel, egészen 2013-ig a legsokkolóbb amerikai baleset, az 1961-es Goldsboro szerencsétlenség döntően zárolt téma volt. 1961-ben egy amerikai B-52-es bombázó két atombombával épp gyakorlatozott, majd légi utantöltést kért, de meghibásodás miatt landolni kényszerült és lezuhant. Mindkét bomba elszabadult és az egyik kis híjján fel is robbant.
Nyilván az a kormány, ami éveken át több ezer tonnányi robbanószert tart a főváros közepén felügyelet nélkül nem érdemel sok jót. Ám egy olyan kormány, ami gyakorlatokat játszik egy atomreaktoron váltogatott és tapasztalatlan személyzettel, vagy az, amelyik atomfegyverekkel felszerelt bombázókat reptet az ország fölött jobbat érdemel? Nyilván nem. Ezek a példák is részben mutatják, hogy az amerikai emberek elhitték a hivatalos történetet, sőt még döntően a szovjetek is, akik készek voltak nagyon komoly áldozatokat is hozni, miközben a libanoni kormányban az embereknek nincs semmi hite. E szerencsétlen körülményei sajnos egyáltalán nem olyan egyediek, ám a fogadtatás, a helyzet amiben esett nagyon is az.
“Akasszátok fel őket!”
Agusztus 8-án az előző napi eseményeket követően a feldühödött tüntetők megostromolták a közintézményeket és a külügyminisztériumot el is foglalták. Az ilyen szintű düh teljesen érthető is, főként a már korábbi tüntetések után. Ebben a helyzetben az emberek komoly részének nincs is nagyon mit tennie a letarolt utcákon, de egyben nincs félnivalójuk sem. Ám nagy általánosságban a biztonsági szervek még így is képesek ellenőrizni a helyzetet és idővel várható, hogy a helyzet normalizálódik.
Nem az erőszak a leginkább vészjósló, ami több tucat sebesült mellett máris a belbiztonsági erők egy tagjának életet követelte. A legrosszabb, hogy az esti tüntetések fő jelszava az volt: “Akasszátok fel őket!”
Mindez lehetne a fájdalom és a düh jele is, de egy olyan polgárháborús múlttal bíró országban, mint Libanon, ez több mint fenyegető. Főként mert a legtöbbet köröztetett híradások szerint a “felakasztott” bábúk szinte kizárólag a Ḥizb Allah és szövetségesei vezetőit mintázta, holott még mindig nekik van a legnagyobb hitelük. Bár a tüntetők képei bizonyítják, hogy Sa‘ad al-Ḥarīrī bábukat is akasztottak, de a tény, hogy ezeket nem közlik, és hogy az amerikai követség most fűti a tüntetéseket mind azt mutatja, hogy a dühöt máris politikai érdekek mentén becsatornázták.
Nem meglepő, hogy sokan ebben összeesküvést látnak és fognak látni. A politikai közbeszéd láthatóan semmit nem javult és csak fűti az agressziót. Függetlenül attól, hogy mi is történt, ha ez nem áll meg és ebben a helyzetben egyre több elmélet lát majd napvilágot, akkor az egész állam megszűnik majd létezni. Akkor ismét polgárháború következik, amire a regionális igény világosan meg is van.
Mindennek fényében mi legmélyebb részvétünket fejezzük ki! Imádkoztunk Libanonért!