Egy hét telt el, amióta október 7. szombaton a Ḥamās és más palesztin szervezetek Gázában meglepetésszerű támadást indítottak Ṭūfān al-Aqṣā, az al-Aqsa (Mecset) Özönvize néven. A támadás nemcsak az izraeli hadigépezet által csillagászati mértékű összegekből épített szigetelő kerítésláncot törte át több ponton, hanem az gázai övezet körül végig katonai támaszpontokat rohant le és telepeket tört be. Nagyjából négy-öt napba telt az izraeli erőknek, hogy visszavegyék az ellenőrzést ezek fölött a telepek fölött, de egy hét után sem tudta biztosítani a területet. Mégpedig annyira nem, hogy ezúttal az izraeli oldalon kezdett telepeket kiüríteni.
A támadás olyan koordinációt és precizitást mutatott, ami valóban gátakat áttörő özönvízként törte meg az izraeli erők morálját és a köréjük az utóbbi őt évtizedben épített legendákat.
Ennél is meglepőbb, hogy miközben Tel-Aviv etnikai tisztogatással válaszol Gáza ellen, továbbra sem tudja a helyzetet teljes irányítása alá venni és biztosítani a Gáza körüli és a ciszjordániai telepeket és nem tudja megakadályozni a Gázából kilőtt rakéta sorozatokat. Bár az izraeli vezetés képes volt mozgósítani az USA és egyes vele szövetséges államok teljes támogatását, az idő nem neki dolgozik, mert egyre nő az esélye egy szélesebb összecsapásnak. Egy olyan összecsapásnak, amit ezen a ponton az izraeli gépezet egyszerűen nem engedhet meg.
Számos oka van annak, hogy ez a támadás miért történt, de az igazi kérdés az, hogy mit ért el, ha egyáltalán elért bármit is. Mi okozza ezt a hatalmas hisztériát az izraeli elitben, és miben teljesen más, mint az összes korábbi háború a Ḥamās ellen? Valamit, hová tart a konfliktus?
Hogyan kezdődött?
Igen hosszú lenne részletesen összefoglalni az elmúlt hét minden eseményét, de mostanra igen részletes összeállítás ok is születtek róla. Így inkább csak pár lényeges pontra összpontosítunk.
A Ciszjordániában hónapok óta egyre fokozódó erőszakot követően október 7-én a Ḥamās és több más fegyveres palesztin szervezet harcoló egységei meglepetésszerű támadást mértek a Gázát körülvevő katonai elválasztó övezetre. Sikeresen áttörték az övezetet, több katonai pontot lerohantak és izraeli katonákat ejtettek fogságba. Számos magasrangú katonatisztet fogtak el élve és vittek Gázába, illetve sokan közülük elestek. Jonathan Steinberg, a Gáza körüli övezet ellenőrzését felügyelő híres elit Nahal Hadtest parancsnoka az elsők között halt meg.
Videó az elfogott izraeli katonákról
Videó egy ártalmatlanított izraeli Merkava tankról és az elve elfogott személyzetéről, valamint a lerohant izraeli katonai pozíciókról
Minimum 22 Gáza körüli telepet rohantak le és az itteni harcok négy-őt napig tartottak. A palesztin fél többször is képes volt felváltani harcoló egységeit, hogy aztán fokozatosan kiszorítsák őket, de nem sikerült megsemmisíteni ezeket. Számos helyen teljes izraeli telepeket vettek ellenőrzés alá, ami teljes sokkot okozott. Ez szülte a legtöbb olyan hamis állítást, mint amilyen az i24 riportere is hangoztatott a palesztin fegyveresek által lefejezett csecsemőkről, amik nemcsak hamisnak bizonyultak, hanem egyes videók pont az ellenkezőjét mutatják.
A támadást rakéták masszív hulláma egészítette ki, már az első napon nagyjából 5000. Ez túlterhelte a Vaskupola légvédelmi rendszert, miközben a beszivárgó palesztin egységek több helyen ezeknek a rendszereknek az utánpótlását is el tudtak vágni.
Több dolog azonban nagyon is szembetűnő és ebben az értelemben a palesztin fél nemcsak hatalmas meglepetést okozott, hanem sok tekintetben győzött is. Az utolsó pillanatig el tudta rejteni szándékait és az izraeli felderítésnek nem volt információja arról, mi közeleg. A másik ilyen a palesztin tervezés volt, ami most nagyon pontos volt és az izraeli hadsereget legérzékenyebb pontjain tudta megsebezni. Ez olyan mértékű precizitást mutat, amiről nagyon nehezen hihető, hogy ne kaptak volna külső segítséget. Harmadrészt a palesztin kommandók megtanulták milyen lehetőségek vannak a médiában. Minden akciójukat felvették és szinte azonnal közzé is tették a közösségi médiában, ami nemcsak pánikot okozott az izraeli félben, hanem így később cáfolni is lehetett azokat a vádakat, hogy a fő cél a polgári lakosság lemészárlása volt. Végül pedig, a Ḥamās nagyban változtatott királyi taktikáján, amikor a civilek elleni kis akciókkal próbáltak terrort okozni. A cél most világosan az izraeli katonai gépezet volt, es hogy minél több foglyot ejtsenek, miközben a polgári lakosság – bár tagadhatatlanul közülük is sokakat ejtettek fogságba, vagy öltek meg – másodlagos célt jelentettek. A cél itt is sokkal inkább az élve elfogás volt.
A dolog jelentősége, hogy később sokkal könnyebb politikai támogatást nyerni, ha a történteket a nyugati közvéleménynek nem terrorista mészárlásnak, hanem katonai összecsapásnak lehet bemutatni. Ez pedig egy nagyon nehezen megtanult lecke.
A palesztinok magukat mentették meg
A jelenlegi helyzetet tekintve, az izraeli hadigépezet abszolút légi fölénye birtokában válogatás nélkül bombázva Gázát áll bosszút, hogy lehet tegyen saját társadalma nyomásának a legnagyobb brutalitást és a Ḥamās katonai képességei felszámolását követelve, a háború pedig teljesen egyoldalúnak tűnik. Legalábbis a nyugati híradásokban. Ebben a reakcióban nincs is semmi meglepő, mivel minden korábbi Gáza elleni izraeli háború ugyanezt a képletet mutatta. A palesztin fél nyilván számolt is ezzel. Akkor tehát, megérte? Az első támadások és korlátozott sikerek, az első napok meglepő kitartása valóban megérte várható Gáza teljes elpusztítását? A felfoghatatlan emberi veszteségek és mostanra teljesen egyoldalúnak tűnő összecsapás dacára a palesztin fel valójában olyan nagy győzelmet ért el, amit nem lehet túlbecsülni.
Az eddig példátlanul magas veszteségeken túl, amik ismét kiélezték az izraeli oldal mély belső megosztottságát, ez a siker a fő oka az izraeli kormányzó elit hisztérikus reakciójának. Ennek az özönvíznek a hatásai, amik csak hónapok múlva, messze a háború vége után látszanak majd.
Az emberi veszteségeket felmérve több, mint esztelennek tűnik több mint két millió ember életének a kockára tétele Gázában egy olyan háború megindításával, amit hagyományos értelemben megnyerni nem lehet, és amiben ezeknek az embereknek az életét nem lehet megvédeni. Főként 2006 után, amikor a Ḥamās átvette a térség fölötti ellenőrzést, több háború is zajlott nagyjából hasonló pusztító eredménnyel. Az izraeli hadsereg addig bombázta Gázát, amíg egy számára igazolható tűzszünetet el nem fogadtak. Figyelembe kell azonban venni, hogy ez a több, mint két millió ember amúgy is elképesztő körülmények és felfoghatatlan blokád közepette él 2007 óta. Akár harcol, akár nem, az életkörülményeik nagyon kevés kilátást ígérnek. Az elkeseredettség pedig agressziót szül, ha az emberek úgy érzik, hogy már amúgy sem nagyon veszíthetnek ennél többet. Ez az egyik fő oka annak, hogy most Gázában a lakosság, bár minden eddiginél nagyobb szenvedésben él, nem törik meg, hanem még inkább az ellenállás felé fordul. Ugyanakkor azt sem szabad eltagadni, hogy teljesen lelketlen politikai számításból a Ḥamās pontosan erre játszik. Helyben biztosítja támogatását, miközben a térségben támogatottságot szerez magának és ebben a képletben az emberi veszteségek nagyon keveset számítanak. Ha ugyanis a térség országai meg akarják menteni a gázai lakosságot, akkor a Ḥamāsszal kell tárgyalniuk.
Ám miközben a humanitárius oldala a kérdésnek katasztrofális, politikailag a támadás hatalmas siker volt. Az egyik, ha nem a legnagyobb fenyegetést a palesztin politikai struktúrára és a jövőbeli palesztin államra nem a blokád, vagy a katonai agresszió jelenti, hanem az ügyük iránti arab-muszlim támogatás elapadása. Ebben a vetületben a legnagyobb veszélyt az Ábrahám Megállapodásokban testet öltött ún. normalizálási folyamat jelentette “Izrael” és egyes arab államok közt amerikai felügyelet alatt és nyomás hatására. Bár amióta Trump elvesztette székét ez a folyamat, nem kis részben az utóbbi három évben őt izraeli kormányt felemésztő mély belső válság miatt a folyamat szinte megállt.
Csakhogy az utóbbi pár hónapban számos olyan híresztelés terjedt, hogy újabb arab államok csatlakozhatnak a folyamathoz és egy második kör indul. Merthogy a jövő évi választásokra készülődve a Biden kormányzatnak látványos külpolitikai sikerre van szüksége, illetve 2022 decemberében Netanyahu ismét kormányra került, ami bizonyos stabilitást adott. Augusztusban derült ki, hogy az ad-Dabība vezette líbiai egységkormány Rómában titkos tárgyalásokat folytatott az izraeli kormányzattal. Ez akkorra felháborodást váltott ki, hogy ad-Dabība kénytelen volt leváltani a tárgyalásokat vezető külügyminiszterét és gyorsan visszakozott. Tagadta, hogy bármi esélye lenne a normalizálásnak. Szintén augusztusban az izraeli média azt híresztelte, hogy Tunézia is meggyőzhető lenne Sa‘īd elnök szilárd álláspontja ellenére miden ilyen megállapodással szemben. Mégis az utóbbi két hónapban legtöbbet emlegetett lehetséges jelölt Szaúd-Arábia volt. A nyugati és az izraeli média szerint máris előrehaladott tárgyalások zajlanak a két fél között és csak az ár túl magas, amit ennek Rijád szab. Ugyankkor azt is hangoztatták, hogy ez akár még változhat és a következő elnökválasztás előtt Biden meg megünnepelheti a saját Ábrahám Megállapodásait. Ez pedig hatalmas eredmény lehetne úgy Biden, mint Netanyahu számára. Ezekhez járul, hogy hasonló híresztelések terjedtek a szaúdi támogatta jemeni, az ománi, sőt esetleg meg a libanoni kormányról is.
Netanyahu ezen is túlment. Az ENSZ Közgyűlés előtti beszédében szeptember 22-én nemcsak teljes bizonyossággal beszélt egy hamarosan testet öltő megállapodásról Szaúd-Arábiával tovább államokat is sejtetve, de egy új gazdasági-kereskedelmi folyosóról is beszélt Indiától Európáig, ami Szaúd-Arábián, Jordánián és az ő kormányzatán haladna keresztül. A terv több mint furcsa alternatívát mutat a kínai Egy Út Egy Övezet kezdeményezéssel szemben, aminek Tel-Aviv nem részére, de a szinte az összes szomszédos ország az. Mindehhez pedig egy olyan térképet mutatott illusztrációnak, ami egész Palesztinát és a Szíriától megszállt Golán-fennsíkot mutatta “Izrael” részeként nemcsak mai, hanem az 1948-as állapot szerint is.
Most azonban mindez nemhogy teljesen megállt, hanem a visszájára fordult. Október 10-én Muḥammad ibn Salmān szaúdi koronaherceg és Ra’īsī iráni elnök közvetlenül tárgyalta meg a palesztin helyzetet, és hogy hogy a lehetne egyesíteni az erőfeszítéseket a palesztinok megsegítésére, a beszélgetés pedig közel egy óráig tartott. Ez nem jelenti, hogy egyet is értettek, de azt mutatja, hogy Rijád a közeljövőben biztosan nem fogja normalizálni kapcsolatai Tel-Avivval, főként, hogy viszonya Iránnal és szövetségeseivel gyorsan javul. Az arab világban kitört hatalmas tüntetések még olyan váratlan helyeken is, mint Maszkat, vagy Rabat, vagy az hogy október 10-én egy egyiptomi rendőr Alexandriában lelőtt két izraeli turistát világosan mutatják, hogy az amúgy a Tel-Avivval való együttműködésre hajló országokban is hatalmas a düh és a közvélemény fennhangon támogatja Palesztinát. Nemhogy új államok nem csatlakoznak Ábrahám Megállapodások klubjához, hanem meg a Tel-Avvival kapcsolatokat fenntartó államoknak is nehéz lesz ezeket fenntartani. Az is igazán beszédes, hogy az egyik normalizáló állam, Szudán, bár épp egy hónapok óta tartó belháborúban él, épp most, a háború közepén állította helyre diplomáciai kapcsolatait Iránnal.
Az elnyert szimpátián túl azonban a palesztin támadás a normalizálási folyamatot három további szinten is teljesen aláásta. Az első, hogy ezek a megállapodások eddig mindig elvileg a palesztin fél érdekében történtek, mert így bizonyos engedmények biztosíthatóak és a palesztin lakosság így ezért összességében nem is emel komoly kifogást ellenük. A második, hogy ezek a megállapodások hasznosak, mert ez a katonailag erős, technikailag és hírszerzésben fejlett “izraeli állam” támogatást nyújthat biztonsági erőiknek, amikor tőlem modern fegyvereket és technológiát vásárolnak. A harmadik, hogy az ellenségességnek amúgy sincsen semmi értelme, hiszen az izraeli hadsereg mindig felül fog kerekedni, nem lehet megtörni, így bármilyen eredményt csakis a tárgyalóasztalnál lehet elérni. Egy hete azonban még az izraeli források szerint sem több, mint ezer palesztin harcos áttörte az elválasztó övezetet és elárasztotta a Gázát körülvevő telepeket. Vagyis a palesztinok továbbra is ellenállni akarnak és készek magas árat fizetni ezért. Vagyis a hírhedt izraeli hadi gépezetre komoly csapás mérhető és az ellenállás nem kilátástalan. Vagyis az izraeli technológia, mint a kiber képességek és a híres Vaskupola rendszer messze nem legyőzhetetlenek. Nem feltétlenül hasznos előnyben részesíteni ezeket az eszközöket a nyugati, orosz, vagy kínai alternatívákkal szemben.
Ez az utolsó szempont különösen is fontos, mert ezeknek a technológiai képességeknek az eladása egyrészt óraisi profitot, másrészt a térség biztonsági rendszerekhez kiváló hozzáférést jelentett volna. Ez a program most óriási csapást szenvedett.
A demográfiai verseny
Van egy további szempont is, amiben az al-Aqsa Özönvize óriási változást fog jelenteni a későbbi eseményekben, ez pedig a demográfiai vetület. A legutóbbi 2016-os statisztikák szerint az izraeli nem-arab lakosság növekedése 1,8%, míg az 1948-as határok közötti és ciszjordániai palesztin lakosságé 2,2% és az izraeli csökken gyorsabban. Az két számot leginkább kiegyenlítő tényező azonban a zsidó telepesek bevándorlása a világ minden részéből, ami már eleve benne van az 1,8%-os rátában.
Csakhogy az arab oldalon nincs számottevő bevándorlás. Az izraeli társadalom, nagyjából 9,7 millió fő jelen összetételének csak 73%-a zsidó, közel 7,15 millió ember. A többi, durván 2 millió fő szinte mind palesztin. Ciszjordánia lakossága 3 millió fő körül van, aminek 71,7%-a palesztin – durván 2 millió fő -, 28%-a pedig zsidó telepes, nagyjából 850 ezer ember. Gáza lakossága megközelítőleg 2 millió ember, amiből szinten mindenki palesztin. Összességében Palesztina és az izraeli irányítás alatt álló terület összlakossága valahol 15 millió fő körül van, amiből 8 millió zsidó, míg 7 millió palesztin. Egy összességében nagyobb növekedési rátával mindez azt jelenti, hogy az arány lassan, de folyamatosan a palesztinok javára változik és azt ezt nagyjából egyensúlyban tartó tényező a folyamatos bevándorlás volt. Ez főként a telepek felé irányult, ami mögött hatalmas állami támogatások voltak. Csakhogy ahhoz, hogy mindez fenntartható legyen, kell az a szilárd meggyőződés, hogy a terület alapvetően biztonságos, van itteni életnek van kilátása.
Az Özönvíz azonban ezt a hitet megtörte, főként azután, hogy október 10-én Tel-Aviv elhatározta legalább 15 Gáza körüli telep kiürítését, mert nem lehet megakadályozni a betöréseket és az ide becsapódó rakétákat. A gondot meg csak tetézi, hogy Netanyahu legújabb koalíciós kormánya döntően a telepesek támogatására épített, miközben a társadalom legaktívabb középosztálya nagyban elégedetlen vele. Azzal, hogy a támadás megmutatta, hogy nincsenek biztonságos övezetek, a telepes politika komoly visszacsapások nélkül nem fenntartható és egy nagyobb regionális háborúnak is megvan a veszélye a bevándorlás még csak tovább fog lassulni, miközben felgyorsul a középosztály kivándorlása. Leegyszerűsítve a “demográfiai verseny” vesztésre áll, komoly kétségeket vetve fel, hogy hosszú távon ez az entitás mennyire fenntartható.
Pontosan ezért volt alapvető a normalizálás, hogy ez a struktúra még azelőtt beágyazódjon a térségbe, mielőtt a demográfiai “bomba” robbanna, mert így nagyobb lehetőségek nyílnak a palesztinoknak az egyre nagyobb fokú elvándorlásra. A horrorisztikus veszteségek és az ember életükkel való hazárdjáték ellenére mind a két oldal nagyon kegyetlen hosszútávú kifárasztásra játszik. Amit eddig az izraeli fél nem volt képes megnyerni. Ezzel a mostani pofonnal a számok még inkább ellene fordulnak majd. Ez magyarázza Netanyahu hiszterikus döntését, hogy Gáza egész lakosságát el kell űzni bármely arab országba, ami szinte biztosan nem úgy megy majd végbe, ahogy most állítja.
A lehetséges forgatókönyvek
Jelen pillanatban, amikor az izraeli hadi gépezet kezdi visszanyerni integritását és szőnyeg bombázza Gázát egyre több jelentés szárazföldi inváziót latolgat. Ez egyértelműen az, amit az izraeli társadalom akar és Netanyahu kész is megadni neki. Csakhogy ezt könnyebb mondani, mint megtenni.
Az utolsó hasonló összecsapás 2021-ben volt, amit a Ḥamās Sayf al-Quds, vagyis Jeruzsálem Kardja néven hatalmas rakétatámadással indított és a mostanihoz nagyon hasonlóan folytatódott, csak sokkal kisebb intenzitással. Nem volt közvetlen palesztin szárazföldi támadás, “csak” rakéta bombázás és az összecsapás 15 napig tartott. A végén a palesztin oldalon 365 halott volt, az izraelin pedig 17. Az izraeli veszteségben egyetlen katona volt. Akkor is voltak tervek egy szárazföldi támadásra, de ezeket végül feladták, mert tudtak, hogy a Ḥamās be akarja csalni az izraeli erőket egy olyan területre, ami tele van csapdákkal és jól megerősített állásokkal, ahol nagyon komoly veszteségeket okozhat ellenfelének. Pont ezt nem akarta az izraeli vezetés megadni neki.
A mostani veszteségek nagyobbak, mint bármelyik izraeli háború az utóbbi négy évtizedben. Legalább 1300 izraeli halt meg, aminek egy komoly része – a legújabb izraeli állítások szerint 279 – katona, akiket az első pár napban öltek meg. A számok pedig egyre nőnek. A palesztin veszteségek már meghaladták ezt és Gáza válogatás nélküli bombázásával és a ciszjordániai szórványos összecsapásokkal meg csak tovább fognak nőni. Ezeknek a számoknak a tükrében azonban az izraeli társalom és politikai elit teljes sokakban van, a bizalom megingott a katonai vezetésben. Így bemenni Gázába, amikor már 2021-ben is ostobaságnak tartották besétálni a csapdába, az izraeli veszteségek nagyra fognak nőni. Ez pedig tovább gyengíti majd a bizalmat a hadseregben.
A nagy különbség, hogy 2021-ben a Ḥamās kezében nem voltak új foglyok, nem volt tehát igazi nyomás az izraeli hadseregben az invázióra. Most azonban a Ḥamās kezében legalább 150 fogoly, izraeli állítások szerint 126 katona van Gázában, köztük több magasrangú tiszt is. Gáza teljes lebombázása az ő életüket is veszélyezteti, de sorsukra sem lehet hagyni őket. Meg nagyobb gond, hogy nincsen nyerhető végcél. Az izraeli hadi gépezet talán bevonul Gázába és talán ellenőrzése alá is vonja majd a területet a hatalmas veszteségeket és a foglyok elvesztését is vállalva, de nem maradhat ott. A gázai övezet teljes katonai ellenőrzése ugyanis olyan óriási erőket erőforrásokat kötne le, ami pár hónapig sem tartható.
Vagyis Netanyahu két tűz közé került. Vagy megkockáztatja a szárazföldi inváziót és a meg nagyobb vesztségeket, az egyre növő nemzetközi felháborodást és esetleg minden fogoly elvesztését, vagy igen hamar közvetítést keres minden fogoly – vagy legalább a civilek és a sorkatonák – elengedéséért. Ez utóbbi viszont óriási belső felháborodást fog kelteni egy megalázó tűzszünettel és az igazi bosszú elmaradásával.
Jöhet-e regionális háború?
A legnagyobb elismerése annak, hogy az izraeli hadigépezet bénító csapást szenvedett az az, hogy pusztán két nappal az al-Aqsa Özönvize megindulása után Netanyahu felhívta Bident és segítséget kért. Ami azonnal érkezett is, Washington a palesztin partokhoz rendelt egy amerikai flottát, köztük a legmodernebb anyahajót is. A fő cél az volt, hogy így minden térségbeli félre hassanak, hogy ne merjenek beavatkozni a háborúba a palesztinok oldalán. Vagyis évtizedekig tartó katonai segélyezés után is az USA-nak kell megvédeni izraeli szövetségeseit a palesztinok ellen viselt háborúban. A segítséget kiegészítendő október 12-én Blinken amerikai külügyminiszter is Tel-Avivba érkezett.
A hatás azonban nagyon korlátozott, inkább csak az izraeli morált javította, hogy legrosszabb esetben is az amerikaiak kisegítik őket. Csakhogy amint útnak indult az amerikai flotta számos fegyveres szervezet Iraktól Libanonig nyilatkozatban foglalt állást, hogy ha Amerika közvetlenül is beavatkozik, akkor ellencsapásokra kerül majd sor az térségben az amerikai állások ellen. Libanonban a Ḥizb Allah máris segítséget nyújtott a palesztinoknak, amikor lehetővé tette, hogy palesztin csoportok északról beszivárogjanak, illetve korlátozott összecsapások is voltak és a Ḥizb Allah izraeli állásokra mert csapást.
Az is nagyon beszédes, hogy azon a napon, amikor Blinken Tel-Avivba érkezett, ‘Abdollahiyān iráni külügyminiszter Bejrútba ment, alig burkoltan fenyegetve azzal, hogy a helyzet további fokozódik, ha az izraeli oldal nem állítja le a hadműveleteit.
Megvan annak az esélye, hogy bármelyik pillanatban a Ḥizb Allah is bekapcsolódik a háborúba, ha pedig az amerikaiak is belépnek, akkor a háború kiterjed az amerikaiak iraki és szíriai pozíciói ellen is. Az izraeli hadsereg, de még inkább a társadalom nem áll készen egy újabb, még szélesebb küzdelemre. Nem így az amerikai, ami ezt el tudja viselni, de a konfliktus mérete nem megjósolható. Ennyire közel az elnökválasztáshoz pedig Biden nem szívesen kockáztatna meg egy egész régióra kiterjedő háborút.
A térség szereplői, főként Egyiptom és az öbölállamok sem érdekeltek egy általános káoszban, így minden várakozás szerint csillapítani akarják majd a helyzetet. Az azonban már most feltűnő, hogy Washington minden arab szövetségese elutasította, hogy elítélje a palesztin támadást. Figyelemre méltó, hogy Kína és Oroszország is változtatott korábbi álláspontján és egész világosan a palesztinok oldalára állt. Vagyis tovább élezték a helyzetet, ami tovább bátorítja az izraeliekkel szembeni oldalt és az amerikaiakat kockázatos választások elé állítja.
Ezekben a legfontosabb kérdés, hogy az izraeli vezetés megkockáztatja-e Gáza szárazföldi inváziójától, vagy sem. Ha igen, akkor az ideális pillanat lesz minden regionális szereplőnek, úgy politikailag, mint katonailag, hogy beavatkozzon és újabb csapást merjen Tel-Avivra. Ellentétben azzal, ami az arab médiába közszájon forog, nem az izraeli állások teljes lerohanására, hanem, hogy további sokkot okozzanak az izraeli hadi gépezetnek és társadalomnak. Ha azonban Netanyahu úgy dönt, hogy nem nem vonul be Gázába, az éppen annyira azt a képet erősíti majd, hogy Tel-Aviv sebezhető. Ami további konfliktusokat vetít elő.