2024 december 7-én a Baššār al-Asad elnök vezette szír kormány véget ért. Ezzel egyben az az állam, amit a Ba‘at Párt és Mozgalom 1961 óta épített; az állam, amit 1970 óta Ḥāfiẓ al-Asad elnök nagyban átalakított és a térség egyik meghatározó erejévé tett; fia, Baššār al-Asad 2000 óta tartó kormányzása, de egyben a 2011 óta véget nem érő politikai, katonai és gazdasági válság is mind egyszerre véget ért. Amit egyből követte a tel-avivi rezsim rohama, ami az állam minden katonai erejét elpusztította. Ezzel a Közel-Kelet három meghatározó hatalmi tömbjének egyike, teokratikus Irán és a szekuláris Szíria szövetségére épülő Ellenállás Tengelye is véget ért. Nem egy, hanem egyszerre több korszak ért véget az események november 27. és december 7. közti drámai láncolatában. Szíria, mint állam és egységes társadalom a szétesés szélére került. Mindez már eddig is, és az előre látható közeli jövőben számos értékelést fog vonzani, rámutatva a belső önellentmondásokra, gondokra, az eddig létező szír állam fenntarthatatlanságára.
Mindabból, amit ma mondanak, és amit mondani fognak talán nagyon is igaz. 2011 óta, amióta az ellene indított háború az ún. “Arab Tavasz” címszó alatt elkezdődött, az szír állam egy egyre mélyülő válságban volt, ami csak fokozódott a 2018 utáni viszonylagos katonai győzelem után, amikor egy még sokkal pusztított gazdasági háború indult ellene. Amire nem volt érdemi válasza, így bukását teljes joggal lehet elkerülhetetlennek ítélni.
Csakhogy a harc köde, főként a nyugati média és a közösségi média elsöprő befolyásolási hullámai szinte teljesen elfedik a november 27. és a december 7. közti eseményeket. Ma úgy mutatják be, mintha a szír hadsereg gyengén szerepelt volna, majd fokozatosan megtört, gyakorlatilag felolvadt volna nem is annyira a lehengerlő lázadó rohamtól, hanem sokkal inkább az állam iránit támogatás hiánya miatt. Valóban régi alaptétel, hogy egy rendszer nem az ellene támadók erejétől bukik meg, hanem mert már nincs, aki meg akarná védeni.
Szíria esetében azonban, ebben a felfogásban ez nagyon messze áll a valóságtól. Szíria belsőleg meggyengült, de végső soron az egyik legkidolgozottabb regionális és belső összeesküvés áldozata lett.
A háború köde
Nagyon fontos a november 27. és december 7. között hirtelen kibontakozó események láncolatát tisztán látni ahhoz, hogy meg lehessen érteni, mi is történt. Ahhoz, hogy bizonyos kérdéseket meg lehessen válaszolni. Hogyan eshetett el egy olyan 2-3 millió fős város, mint Aleppó két nap alatt, holott azt 2012 és 2016 között a kormány sosem veszítette el teljesen? Mi történt a városban előtte lévő 50-60 ezer fős szír katonai alakulattal és miért nem próbálta meg tartani a város negyedeit? Miért vonult a hadsereg folyamatosan vissza, és miért nem próbált meg soha érdemi ellenállást kifejteni? Hogyan vallhatott kudarcot egy 180-200 ezer fős jól felszerelt hadsereg légierővel, rakétákkal, tüzérséggel, tankokkal és orosz támogatással egy 10-40 ezer fős fegyveres csoporttal szemben? Miért vonult a szír hadsereg vissza először Ḥamā, majd Homsz városából több mint gyanús körülmények között, vagy Dayr az-Zūr, Dar‘ā és Suwaydā’ városaiból harc nélkül? Miért volt Damaszkusz orosz és iráni szövetségeseinek válasza lassú és hatástalan? Hogyan függött össze a fegyveresek minden akciója a Szíria körüli egyszerre nagyon intenzív és két külön szálon futó diplomáciai erőfeszítésekkel és hogyan függtek tőle? Melyekből az egyiken Irak és Irán próbálta megakadályozni a külső beavatkozást, míg a másikon az Asztana folyamat zajlott, amihez a végén egyszerre csatlakozott Katar, Egyiptom, Jordánia, Szaúd-Arábia és még az Emirátusok is?
Nagyon fontos azt megérteni, hogy nemcsak a nyugati közvélemény kapott zavaros és ellentmondó beszámolókat az eseményekről, hanem az arab, és kifejezetten a szír közvélemény is. Miután november 29-én Aleppó elesett, egy példátlan média hadjárat indult három külön fronton. Egy a nyugati médiában, ami azt a képet sugározta, hogy a “felkelők” előretörése gyors, de szervezett és végül is minden rendben van, jól bánnak a helyi polgári lakossággal. Ez a bemutatás “mosdatta tisztára” a “felkelőket”, kényelmesen megfeledkezve arról a tényről, hogy ennek a mozgalomnak a fő eleme az az ún. Hay‘at Taḥrīr aš-Šām, ami csak egy átnevezéssel alakult át az an-Nuṣra Frontból, az Iszlám Állam terrorszervezet egyik részéből. Ugyankkor ez a vonal a konkrét katonai fejleményeket szinte teljesen kerülte. A másik vonal a közösségi média platformokon zajlott, folyamatosan bombázva a lakosságot, hogy a hamarosan bekövetkező, vagy már meg is történt eseményekkel, nyilvánvaló hazugságokat közvetítve, mint például, hogy az elnök nincs is az országban. Összességében ez a vonal ültette el az emberekben azt a képet, hogy a “felkelők” elkerülhetetlenül győzni fognak, mindenhol ott vannak, semmi nem állítja és nem is állíthatja meg őket. Azonban a máig leginkább megmagyarázhatatlan az állami média viselkedése volt, az államhoz és a hadsereghez közel álló források, amelyek legalább ekkora nyomást gyakorolva a lakosságra azt közvetítették, hogy “mindez csak dezinformációs háború”, semmi nem igaz, a fegyveresen nem foglalták el a híresztelt állásokat, a városokban minden nyugodt és rendben van. Ez az oldal minden egyes fordulatnál azt közvetítette, hogy a hadsereg állásai kitartanak, minden rendben, hogy aztán nem sokkal később a hadsereg visszavonuljon. Így tehát a “felkelők” korábbi állításai “csodás módon” egyszerre rendre beigazolódtak. Főként pedig Ḥamā eleste után azt közvetítették, hogy mindez egy hírszerzési beavatkozás miatt történt, ami miatt teljes hírzárlatra, a részleteket teljes titokban tartására van szükség, mivel a kommunikációs csatornákat hekker-támadások érték.
Mindez a közvéleményben teljes káoszt okozott, félelmet keltett, de egyben altatta az éberségét is, ha valaki fegyvert akarna ragadni, hiszen hasonló média háborút 2011-ben egyszer már átéltek Szíriában. Pontosan ezért nem kérdőjelezték meg soha – vagy legalábbis nem tudunk ilyenről – a visszavonulási parancsokat, és ezért volt ennyire zökkenőmentes a végső fegyverletételi parancs. Mert maga a hadsereg is, egészen a középső tiszti állományig teljes zavarban volt. Az egymásnak és a józan észnek teljesen ellentmondó beszámolók szellemileg teljesen kimerítették a hadsereget, ami végül el is hitte, hogy minden elveszett.
Ez a média ,elsődlegesen közösségi média háború ma is tart, gátol minden tisztán látást az eseményekkel kapcsolatban. Ma szinte egy szót sem esik az izraeli agresszióról és a szír hadsereg képességeinek és támaszpontjainak teljes elpusztításáról, hanem az emberek figyelmet olyan ködös beszámolókkal kötik le, mint a Ṣaydānyā-i börtön foglyainak kiszabadítása, a kifosztott elnöki palotáról készült képsorok, vagy ledöntött szobrokat mutató jelenetek.
Ez a november 27. és december 7. közti háborús köd olyan intenzív volt, hogy a mi saját műhelyünket is számos megbízható – vagy tisztán annak vélt – és helyszíni forrás ellenére áldozatul esett ugyanennek a rohamnak. Szíria ezt a háborút sokkal inkább a fejekben és a médiában veszítette el, semmint a harctéren.
Azt azonban ki kell emelni, hogy mindez világosan meg volt tervezve. Elképzelhetetlen ugyanis, hogy a közösségi média “influenszereinek” főként Németországban és Törökországban élő százai pontosan ugyanazokat az állításokat közvetítették volna egyidőben, tökéletes harmóniában, ha nem lett volna mögötte tervezés, egy jól kidolgozott terv.
Az események láncolata
November 27. korai óráiban az évekig Idlibbe bezárt terrorista csoportok hirtelen török támogatással támadást indítottak Aleppó irányába és elérték annak külvárosait.
A szír és az orosz légierő csapásai ellenére a “lázadó” konvojok ellen a támadás november 28-án is folytatódott. Azon a napon Kiyūmart Pūr-Hāšemī-t, a legmagasabb rangú iráni katonai tanácsadót, gyakorlatilag az egyetlent, aki még Szíriában maradt a “felkelők” megölték az Aleppó elleni támadás során és elárasztották a várost. A város hirtelen eleste megmagyarázhatatlan volt, bár a második napig főként az a tájékoztatás érkezett, hogy a város egy része még ellenáll. Feltűnő módon a hadsereget aznap délután teljesen kivonták, állítólagosan azért, hogy ne rombolják le ismét a várost, illetve a hadsereg alakulatai ne kerüljenek csapdába a városon belül. A hadsereg a városon kívül csoportosult újra. Érdekes, hogy helyi források ugyanakkor azt közölték, hogy a fegyveresek nem lerohanták a várost, hanem egyszerre mindenhol megjelentek, sok helyen a hadsereg alakulatainak hivatalos egyenruháját viselve és egyszerűen csak átvették az állásokat. Estére pedig állásaikat a beérkező zsoldos utánpótlás, illetve ukrán katonai erők erősítették meg.
November 29-én a szír hadsereg megpróbálta megerősíteni állásait az aleppói reptér körül és as-Safīra külvárosban, főként a katonai főiskola körül, ahol a katonai egységek már második napja voltak körülzárva. Ezen a napon pedig a szír állam diplomáciai akcióba kezdett, hogy támogatást nyerjen és megpróbálja megállítani a külföldi támogatást a fegyveresek felé.
November 30-án a szír hadsereg átadta állásait a kurd alakulatoknak, hogy azok védjék őket, ezzel pedig erőt szabadítsanak fel egy ellentámadáshoz, ám aztán mégis visszavonták őket, állítólagosan, hogy megvédjék a várost a pusztítástól és a polgári lakosság életét. Bár a frontvonal ekkor minden jelzés szerint még Aleppó körül volt, a “felkelők” olyan híreket terjesztettek, hogy a hadsereg máris visszavonult Ḥamā városából. Ami azon az estén még biztosan nem volt igaz, a város és a tartomány északi része még biztosan a kormány kezén volt.
December 1-én az as-Safīra külvárosban a katonai főiskolában rekedt katonákat egy homályos török-orosz megállapodás során evakuálták az ostromgyűrűből. Majd a kurdok egyszerűen feladták állásaikat Aleppó városban és a tartományban. Ami még különösebb, hogy ez alkalommal Aleppó városából és a tartomány egészéből a teljes kurd lakosságot is kimenekítették az Eufrátesz keleti partjára, holott ekkor meg reális esélynek tűnt, hogy a szír hadsereg egy ellentámadással felmenti a várost. A Qasad vetetője, Maẓlūm ‘Abdī szerint erre úgy került sor, hogy megegyezés jött létre Washington és a Hay‘at Taḥrīr aš-Šām, vagyis egy akkor még az amerikaiak szerint is terrorista csoport között, amire a nemzetközi koalíció keretén felhatalmazása volt, hogy harcoljon ellen.
December 2-án a szír hadsereg megerősítette állásait Ḥamā északi részén és ellentámadást is kezdett, miközben állítólagosan minden terrorista konvojt folyamatosan bombázott a légierő. Több támadást visszavertek as-Saqaylbiyya és Maḥarda települések körül Ḥamātól északnyugatra. A következő két napban pedig a harcok súlypontja Qamḥāna településnél volt, Ḥamātól pontosan északra.
December 5-ig a szír hadsereg utánpótlásai folyamatosan áramlottak a városba és minden stabilnak tűnt. December 4-én éjjel a frontokat megerősítették, minden terrorista állást erős bombázás ért, akkora már az orosz hadihajókról is fejlett rakétákkal lőtték őket. Mi több, egy állítólagos ejtőernyős támadás is volt Hān Šayhūn városa ellen, ami elvágta a terroristák minden utánpótlását. Mégis, december 5-én éjjel a szír hadsereg kivonult a városból és köré rendezte át erőit. Ismét azt állították, hogy meg akarják óvni a város polgári lakosságát. Ésszerűtlen volt a helyzet, amit félhivatalosan azzal magyaráztak, hogy beszivárgások történtek és a hadsereg el akarta kerülni a zűrzavart. Belsős források azon az éjjelen az esetet azzal magyarázták, hogy informatikai támadás érte a hadsereg kommunikációs vonalait és hamisan arra utasítottak egységeket, hogy vonuljanak ki, majd mire ez kiderült, már túl késő volt. Figyelemre méltó azonban, hogy a “felkelők” meg sem próbálták biztosítani állásaikat a városban, hanem azonnal tovább nyomultak, előretörtek Homsz felé. Itt pedig zsákba futottak a két város közti autópálya mentén. Ezen a területen fekszik ar-Rastan és Talbīsa, két olyan település, ahol amik a háború alatt a felkelések melegágyai voltak és harcok megbékélési megállapodásokkal értek véget, a helyi fegyveresek egyszerűen csak kibékültek az állammal. Vagyis a fegyvereiket megtartották és az utóbbi években gyakorlatilag az állam irányításának kívül léteztek.
Most ismét fegyverbe álltak. A szír hadsereg ugyanakkor újraszerveződött Homsz körül, biztosan tartva az állásokat. Úgy tűnt tehát, hogy a küzdelem itt ér majd véget. Nemcsak azért, mert a szír hadsereg jól felkészült és megerősítette állásait a város körül, hanem mert Homsz más helyzetet jelentett. Ellentétben Ḥamāval, ahol a lakosság hűsége kétséges volt, Homsz nagy részeit ‘alawī muszlimok és keresztények lakják, de még a szunni negyedekben is az állam komoly támogatást élvezett. Belső források arról számoltak be, hogy a helyi lakosság komoly része jelentkezett a helyi milíciája, hogy készek fegyvert fogni a negyedek megvédése érdekében, ha netán a fegyveresek betörnének. Csakhogy soha nem mozgósították őket.
December 6-án, egészen december 7 estig a szír hadsereg állásai stabilan kitartottak, a “felkelők” csapdába kerültek a zsákban, amit a légierő, az orosz rakéták és ami a legfontosabb, a tüzérség folyamatosan bombázott. Nem maradt lehetőségük előretörni, vissza nem vonulhattak Ḥamā felé, hiszen a szír hadsereg még mindig a város körül volt és a területet sem tudták tartani a folyamatos bombázás miatt. Állítólagosan a szír hadsereg Ḥamā körül azért sem támadott, mert be akarta engedni a fegyvereseket a katlanba, hogy ott megsemmisítse őket, a fő feladat a vonalak tartása volt. Az azonban már több furcsa, hogy még csak kísérlet sem történt Ḥamā felmentésére.
Szintén azon a napon két másik dolog is történt. Az első, hogy jelentések érkeztek, melyek szerint a szír hadsereg egy előre egyeztetett terv szerint kivonult Dayr az-Zūrból és minden állásából a fővárostól keletre, hogy erőit Homsz felé összpontosítsa és mindent a kurd Qasad erőknek adott át. Bár az állásokat valóban átadták, ezeket a híreket is cáfolta az állami média, ami hatalmas zavart okozott. A másik fejlemény a felkelő csoportok újraéledése volt Dar‘ā és Suwaydā’ körül, ahonnan a következő napon a szír hadsereg harc nélkül vonult vissza, dacára annak, hogy itt tíz ezer embere volt és légi támogatást is élvezett. Állítólagosan ennek oka az volt, hogy tartottak egy izraeli támadástól, ami a felkelőket segítené, ami érthető is volt, hiszen a korábbi napok során az izraeli légierő több csapást is mért a szír hadsereg állásaira.
A szír államnak azonban reményt adott, hogy december 6-án egy háromoldalú egyezmény jött létre Bagdadban Szíria, Irak és Irán között, amiben vállalták, hogy nem engedik meg a terroristák hatalomátvételét Damaszkuszban. Ez azt jelentette, hogy a szír hadseregnek csak pár napot kell kihúzni a legrosszabb esetben is, mivel hamarosan iraki és iráni erőket küldhetnek. De ez már túl késő volt.
December 7-én késő estig a helyzet változatlan volt, folyamatosan az a jelzés érkezett, hogy a fegyveresek meg akarják adni magukat, hiszen a helyzetük tarthatatlan. Késő estig a szír hadsereg állásai szilárdan kitartottak, egy esti bejelentés pedig igazolta, hogy a hadsereg még mindig Ḥamā körül áll. A “felkelők” keresték az útját, hogy visszavonuljanak Idlibbe és minden fel akartak adni. Valóban, minden oldalról körülvéve és biztosított állások, védelmi pozíciók nélkül nem lehetett Volán semmi esélyük egy hivatásos és képzett hadsereg ellen.
Azon a napon egy kiterjedt diplomáciai akció indult meg Dohában, ami összehozta Irán, Oroszország, Törökország és Katar, de érdekes módon az Emirátusok, Egyiptom, Jordánia és Szaúd-Arábia képviselőit is, furcsa módon azonban szír delegáció nem volt jelen. Itt először jelentette ki teljes biztonsággal Lavrov orosz külügyminiszter, hogy a kiegyezés Damaszkusz és Ankara között meg fog történni, ugyanakkor Oroszország tovább fog harcolni a terrorizmus ellen, bármilyen nevet visel is az. Majd hirtelen éjfél körül megszületett a közös nyilatkozat, ami elrendelte a fegyveres harcok azonnali megállítását és egy azonnali politikai folyamatot Szíria területi integritása és szuverenitása védelmére.
Kevesebb, mint fel óra múlva a szír hadsereg egy egysége visszavonult és utat nyitott a fegyvereseknek Homszba. Ez ugyanaz az alakulat volt, amelyik Ḥamāban is a legfontosabb pontot védte, majd egyszerűen kivonult, ami a város feladását eredményezte. Egy elfogott felvétel szerint a fegyveresek egymás közt is azt tárgyalták, hogy nem értik a helyzetet. Teljes vereséget szenvedtek és el akartak menekülni, majd a hadsereg “utat nyitott nekik”. A fegyveresek hirtelen ellepték Homsz utcáit, főként az ‘alawi és keresztény részeket és hangosbemondókról azt mondták, hogy a háború véget ért, senkit nem akarnak bántani, senkit nem is fognak bántani és senki ne fogjon fegyvert, hogy ne legyen vérengzés. Szinte azonnal a hadsereg parancsot kapott a fegyverletételre az egész országban, illetve, hogy “menjen haza”. Pontosan ez is történt. Központi parancsra, amit később Baššār al-Asad elnöknek tulajdonítottak, bár ez sosem nyert igazolást, minden katonának le kellett tennie a fegyvert és átadták katonai igazolványaikat a fegyvereseknek és hazamentek. Csodával határos módon pedig a fegyveresek, akik eddig 5-7000 embert veszítettek, nem akartak bosszút állni. Mindenki hazasétálhatott.
Azóta ugyan vannak szórványos fosztogatások és gyilkolások, ám nagyrészt a fegyveresek ételt osztanak, jobb szociális ellátást ígérnek és biztosítják, hogy ne érje atrocitás a kisebbségeket, ami pedig a legnagyobb félelem volt, ha átveszik a hatalmat.
A kormány bukása és a hatalomátvétel után azonnal a tel-avivi rezsim az egész Golánt megszállta, hadserege egészen Damaszkusz elővárosáig nyomult, ahol maradni is akar, pár nap alatt pedig nagyjából 400 légicsapással a szír hadsereg minden támaszpontját, minden repterét, a teljes flottáját és légi erejét megsemmisítette. Szíriát lefegyverezték, a fegyveresek pedig nemhogy nem álltak ellent, sok helyen egyeztetve segítik is a támadásokat.
Összefoglalva tehát, a szír hadsereg nem esett szét és nem szenvedett vereséget. Győzött! Ḥamā és Homsz között teljesen elpusztította a korábban Idlibbe szorult terrorista szervezeteket, ami addig minden fél legnagyobb aggodalma volt. Ezt követően pedig parancsot kapott, hogy menjen haza. Az országot szisztematikusan adták át a Ğūlānī vezette zsoldos erőnek és azoknak a csoportoknak, amelyeket már előre elhelyeztek a városokban, majd az izraeli agresszió tökéletesen lefegyverezte az országot.
Itt fogjuk folytatni jövő héten