Múlt héten az Emirátusoknak néztünk utána és annak, hogy a Hayā hercegnő elmenekülése által keltett botrány talán elsőre szaftos családi botránynak tűnik, de kevéssé ismert dolgok állnak a háttérben. Valójában igen sok. Hiszen most úgy tűnik, az Emirátusok mozgatja az arabközi szálakat. Mindaz, amibe az állam és kifejezetten egy ember, Muḥammad ibn Zāyid belefogott egy bonyolult képletet ad ki. Sok dolog mögött, amit ma a Közel-Keleten látunk, Abū Zabī tűnik a bábjátékosnak, legyen az a szaúdi koronaherceg mögötti támogatás, a még mindig képlékeny szudáni és algériai helyzet manipulálása, vagy a Katar elleni blokád. Más ügyekben, mint az “évszázad alkuja”, úgy tűnik az Emirátusok még ennél is többet nyer és sikeresen terjeszti ki befolyását. Más kérdésekben viszont mintha Abū Zabī most irányt váltana az utóbbi pár hónapban, kezdve damaszkuszi követsége újranyitásától 2018 decemberében az Irán ellen felszított feszültségen át, amiből egyszerre visszakozott, egészen a Jemenből való fokozatos kivonulásig. Míg ezek közül sok mindent az Emirátusokon belűl történt események motiváltak, más lépéseket olyan tényezők okoztak, amelyek a régióban zajló nagyobb játszmáihoz kötődnek.
Mindez gyakorlatilag egy emberhez nyúlik vissza, Muḥammad ibn Zāyidhoz, és ahhoz, hogyan lett az ország de facto egyszemélyi vezetője. A helyzet valójában annyira összetett, hogy úgy döntöttünk minden vetületet nem fedünk le egy részletben, már csak azért sem, mert várni szerettünk volna, hogy a fejlemények talán többet világítanak meg. Itt vesszük fel tehát a szálat ezen a héten, hogy megpróbáljuk valamelyest kitenni az Emirátusoknak nevezett nagy kirakóst.
Ahol Jemen jól jött
A kivonulás miatt talán most úgy tűnik, hogy végül a jemeni kaland egy bukás, de nem Muḥammad ibn Zāyid számára. Még 2015 szeptember 18-án történt, hogy Rāšid ibn Muḥammad Āl Maktūm, a dubaji uralkodó legidősebb fia meghalt, hivatalosan szívinfarktusban Dubajban. Bár “jól értesült” nyugati források akkor úgy állították be a herceg halálát, hogy már rég kegyvesztett volt és annak sok köze volt kábítószer szenvedélyéhez és kicsapongó életstílusához. Ezek a mozzanatok hamarosan nagyon is fontosak lesznek. Igen hamar azonban kiderült, hogy Rāšid herceg halála előtt pár nappal valójában Jemenben, Ma’rib-ban volt és különleges műveletekben vett részt. Ugyanebben az időben a dubaji uralkodó egy másik fia, Manṣūr is boldogan számolt be az ugyanezen a területen végzett műveletekről. Jemeni források azt állították, hogy valójában a jemeni csapatok híreket szereztek a hercegi kommandó helyzetéről és többségüket megölték egy rajtaütésszerű rakétasorozattal. Ez elég szenzációsnak tűnik, – bár nyoma sincs még azokban a lapokban sem, amelyek mindenféle aggály nélkül, drogosként állították be az elhunyt herceget -, ám nem ő volt az egyetlen pórul járt herceg.
December 3-án aš-Šāriqa uralkodója, Sulṭān al-Qāsimī látogatta meg Ra’s al-Hayma uralkodóját és annak fiát, Aḥmad ibn Sa‘ūd al-Qāsimī-t, aki Jemenben harcolva akció közben elvesztette mindkét lábát. A fiatal herceget még szeptemberben érte támadás pont Ma’rib-ban, és a beszámolóban arra is van utalás, hogy más magas rangú személyek is életüket vesztették aznap. Beszámolók szerint ez a szám eléri a 45 emirátusi katonát. Tekintve, hogy számos videó és fénykép tanulsága szerint ezek a királyi csemeték mindig együtt mozogtak, joggal feltételezhető, hogy akkoriban további hercegek is eleshettek. Ami elég jelentős, hiszen akkor még csak fél éve folyt a Jemen elleni háború, így ez egy elég súlyos csapás lehetett. Mindez azonban, ami először csak egy könnyed műveletnek és kiváló terepgyakorlatnak tűnt a hercegek számára, a térség törzsi felfogása miatt egybekovácsolta a bosszúra szomjas emíreket. Bár az elején csak nehezen adták hozzájárulásukat, ezek után már kevés ellenállást mutattak. Ugyanez a düh szintén jól jött 2017-ben, amikor Abū Zabīnak szabad keze volt a Katar elleni hidegháború elindításához.
Akkoriban az a pletyka járta, hogy Katar szivárogtathatott bizalmas információkat a jemenieknek, így állva bosszút az emirátusiakon, utóbbiak belügyeikbe való durva beleavatkozásért és a Dohában 2013-ban kikényszerített vezetőcseréért. De mi van, ha más tényezők is szerepet játszottak? Érdekes módon, míg az uralkodók gyászolták halott és sebesült fiaikat és igyekeztek egymást támogatni, Muḥammad ibn Zāyid egyik ilyen eseményen sem vett részt. Pont ő, aki mindezért felelős. Ehelyett novemberben, vagyis csak két hónappal Ma’rib után egy nagy jemeni delegációt fogadott ugyanabból a térségből, ahol utalások voltak emirátusi veszteségekről Jemenben. Az egész fogadásának pedig inkább volt egy olyan látszata, mintha szövetségesek gratulálnának egymásnak, ami ebben az összefüggésben igen furcsa. Lehet, hogy most Abū Zabī kivonul Jemenből, de négy évnyi háború után jóval egységesebb Muḥammad ibn Zāyid vezetése alatt, akár félelemből, akár bosszú miatt, aki le tudta gyűrni a belső ellenállás javát. Talán Dubaj az egyetlen, aki még dacol, amit egyre jobban idegesített a háború és arra ösztökéli Abū Zabīt, hogy az Emirátusok vonuljon most már ki és ne vágjon újabb háborús kalandba. Ebben a kérdésben pedig Jemen és Irán ügye erősen kötődik egymáshoz.
Szintén érdekes, hogy a hivatalos és félhivatalos részletek Rāšid herceg haláláról feltűnő hasonlóságot mutatnak Hālid ibn Sulṭān herceg halálával, aki aš-Šāriqa uralkodójának második fia és örököse volt, és aki 39 évesen állítólag nemrég Londonban halt meg. Jól értesült források, mint amilyen a Daily Mail, máris előálltak a szenzációs történettel, miszerint a herceg már rég kegyvesztett volt, halálát pedig kicsapongó életmódja és kábítószer túladagolás okozta. Ismét csak az az állítás, hogy a herceg már rég kegyvesztett volt, de valahogy ő is megőrizte koronahercegi minőségét egészen haláláig. Hālid hercegnek valaha volt egy bátyja, Muḥammad, aki 1999-ben 25 évesen szintén Londonban vesztette életét. Így mostanra aš-Šāriqa 80 éves uralkodójának nincs fiú örököse, állama pedig így erősen meggyengült. Érdekes módon pont akkor, amikor Hayā hercegnő kapcsán Dubajt is hasonló családi gond érte.
Miért most a kivonulás?
Ebben az összefüggésben látható, hogy Muḥammad ibn Zāyidnak és testvérének ‘Abd Allahnak a lépései Dubaj szemszögéből minden voltak, csak nem üdvözlendőek. Azt még megtippelni is nehéz, hogy Rāšid herceg halálát Jemenben a katariak, vagy Muḥammad ibn Zāyid manipulációi okozták, de bárhogy is, a Maktūm család legalább egy fiút elvesztett. Az egész háborúnak borzalmas hatása volt az ország megítélésére, amit még tíz évvel korábban példaállamnak tartottak a Közel-Keleten, de mostanra egyre többen kritizálnak. Alig tíz évvel korábban a dubaji rendőrséget az a hírhedt Ḍāḥī Halfān Tamīm vezette, aki szigorúan ellenzett minden izraeli jelenlétet Dubajban és akit a Muszlim Testvériség esküdt ellenségeként tartottak számon. Mostanra az Emirátusok az “évszázad alkujának” egyik fő kovácsolója, amit rendszeresen látogatnak vezető izraeli politikusok, együttműködik a Dā‘iš-sal Jemenben és a hírhedt rendőrfőnököt is leváltották már. A rossz hírnévnek pedig káros hatása van a befektetésekre és a kereskedelemre, amint pedig láttuk Dubaj vesztésre áll a Katarral folytatott gazdasági versenyben. Az utolsó cseppet a tengerben azonban a jemeniek által nemrég végrehajtott dróntámadások jelentették.
Az első, a 2018 júliusában a dubaji reptér ellen végrehajtott támadás minden bizonnyal meglepetést okozott, de láthattuk, hogy a jemeniek nemrég nagyban fejlesztették képességeiket és immár folyamatosan támadják a szaúdi célpontokat messze a királyság mélyén. Ez teljességgel megengedhetetlen most már Dubajnak, hiszen ha egy drón csapást mérne egy kereskedelmi járatra a dubaji reptéren, akkor az kivégezné a turizmust és a kereskedelmet. Mindezeket egybevetve világos, hogy Muḥammad ibn Rāšid miért gyakorolt nagy nyomást Abū Zabīra, hogy fejezze be a háborút. Elnézve pedig az Ibn Zāyid testvérek ravaszságát, az is elég logikusnak tűnik, hogy minden kapcsolattól eltiltotta volna családját velük.
Mindez azonban nem túl aggaszó Muḥammad ibn Zāyidnak, hiszen ha rátermett vezetőnek akar látszani, akkor most ő lehet az, aki biztonságot nyújt. Ugyanakkor az évszázad alkuja is nagyon leköti. Így, miután minden belső eredményt elért, megengedheti magának, hogy kivonuljanak Jemenből és a problémát elegánsan a szaúdiakra hagyja.
Ám a dróntámadások, akár tisztán jemeni lépések voltak, akár, amint az sejthető Irán állt a hátterében, megmutatta, hogy Irán bizony könnyen vissza tud ütni az Öbölnek, ami ellen semmit nem lehet tenni. Dróntámadáson is túl, június végén az irániak lelőttek egy modern modern amerikai drónt, ami bizonyította, hogy jelentős erővel bírnak, és bizony lehet még pár rejtett meglepetésük az amerikaiak számára. Ami az öbölállamok számára minden katonai forgatókönyvet még kockázatosabbá tesz. Szintén van két diplomáciai fejlemény, amit át kell gondolni.
Az egyik az iráni álláspont, ami minden feszültség ellenére folyamatosan azt kommunikálja, hogy nem lesz háború. Mármost ez vagy azt jelenti, hogy tudnak valamit, amit az öböl még csak eztán lát meg, vagy azt, hogy pontosan tisztában vannak azzal, hogy az utolsó pillanatban – a háborút elkerülendő – majd megalkudnak. Bárhogy is, az üzenet ugyanaz Nem lesz háború! Ami azt jelenti, hogy az Emirátusok számára semmi értelme tovább növelni a feszültséget.
A másik diplomáciai fejlemény, hogy immár a Bahreini Csúcs után vagyunk. Bár még mindig kevés hírünk van, és idővel majd értékeljük őket, de amennyire látszik a találkozó csődöt mondott. Nem tudta tető alá hozni az új közel-keleti rendet, minthogy az érintett országok java vagy nem vett részt a tárgyalásokon, vagy kereken ellenezte a célkitűzéseket. De ahogy ezen most túl vagyunk és Washingtonban a cionista lobbi épp újragondolja a stratégiáját, eljött Abū Zabī számára a kedvező pillanat az újrarendezésre. Meg tudták mutatni Washingtonnak, hogy készek együttműködni, de most, hogy a háború kezd kikerülni a képből, az Emirátusoknak kifizetődőbbnek tűnik csökkenteni a feszültséget.
A dróntámadásoknak minden bizonnyal megvolt a hatásuk az Ibn Zāyid testvérekre és valószínűleg felismerték, hogy Irán hathatósan vissza tud ütni egy háborúban, de épp annyira csúnya meglepetésekkel tud szolgálni, ha a hidegháború tovább folytatódik. Pletykák keringenek arról, hogy Fuğayra után Abū Zabī magasrangú biztonsági delegációt küldött Teheránba az ügyet megvitatandó, és annak érdekében, hogy csökkentsék a feszültséget. A libanoni al-Mayadeen csatornának 2019. július 11-én adott interjújában az iráni külügyminiszter, Muḥammad Ğavād Ẓarīf utalt is erre. Nem tagadta a hírt, hanem azt mondta, hogy ha ezek titkos találkozók voltak, akkor azok titkosak.
Röviden, Muḥammad ibn Zāyid kihozta a legtöbbet a Jemen elleni háborúból, háttérbe szorítva a többi emírt és a maga számára megszilárdítva az egyszemélyi irányítást. Megteremtve a kedvező klímát a Bahreini Csúcshoz és az Irán elleni háborúhoz bizonyította képességeit az USA-nak, illetve, hogy azt, hogy egy rátermett és hasznos partnere lehet Washingtonnak. Ám minthogy ezek nem hozták meg a várt eredményt és Irán ügyesen kijátszotta Abū Zabīt, immár eljött a kedvező pillanat az Iránnal való tárgyalásra. Befejezi a drága és immár semmilyen további nyereséget nem hozó háborút Jemenben, oldja a feszültséget és cserébe talán egy alkut is kicsikar Irántól.
A nagyobb sakktábla
Mindabból, amit Muḥammad ibn Zāyid a saját országával tett, és hogy hogyan lett az egyszemélyi vezető, ami még egy évtizede is elképzelhetetlen volt, sok minden megérthető és megmagyarázható a saját ambíciójával és ravaszságával. Épp így a Nyugat látszólag soha el nem múló támogatása, ami könnyedén becsukja a szemét minden trükkjére és alig említi őt, mivel a Nyugat, és kifejezetten a Trump kormány most nagyon is igényli a rátermett szövetségeseket a térségben. Kétségtelenül egyszerűbb így dolgozni az Emirátusokkal, ami eddig mindig egy bonyolult kirakós volt.
Sokkal nehezebb volt úgy bánni velük, hogy minden döntés végül az emírek közti megegyezésen alapult, akik általában inkább támogatták a korábbi semleges álláspontot. Ám amióta az Ibn Zāyid testvérek állnak a kormánynál nemcsak egyszerűbb megegyezésre jutni az Emirátusokkal, de azt egyszerűbb is betartatni, hiszen Muḥammad ibn Zāyid mindent megtesz, hogy bizonyítson. Még az Irán elleni gyűlölet is magyarázható alapvető szunni-síi ellentétként, bár mint láthattuk ez a képlet ennél jóval bonyolultabb. De vajon miért ennyire fontos Muḥammad ibn Zāyidnak, hogy tető alá hozza az “évszázad alkuját” és remek kapcsolatokat építsen ki Izraellel? Gazdaságilag az Emirátusoknak minden adott, amit csak akarhat – legalábbis jelenleg -, ami pedig a biztonságot illeti, rendelkezésére áll mindaz a fegyver és technológia, amit csak a Nyugat elő tud állítani. Ha pedig ez nem lenne elég, amerikai támaszpontok vannak a területén, így aztán a minden előzmény nélküli iráni támadás biztosan kizárt. A kérdés jobb megértéséért látnunk kell a nagyobb képet.
Tehát hogyan is lett Tel-Avivból Tel Ḥabīb[1]? Tekerjük csak vissza az idő kerekét 1967-ig! Akkor nem volt arab állam, aminek hivatalos, vagy akár komolyabb nem hivatalos kapcsolata lett volna Izraellel. Míg némely arab állam húzódozott konfrontálódni vele, a többség szemben állt Tel-Avivval, még az öbölben is. Ez jól meg is mutatkozott az olajválságban. Egyiptom békekötése és aztán Oslo után a helyzet gyökeresen kezdett megváltozni és sok arab ország kezdett nem hivatalos kapcsolatot építeni a zsidó állammal, míg további kettő, Jordánia és Mauritánia még hivatalosan is elismerte. A 2000-es évek elejére már csak egy maréknyi ország maradt, ami még ellenállt. 2011 előtt már csak Algéria, Líbia, Szudán, Libanon, Szíria, Irak, Jemen és talán valamennyire Kuvait ellenezte a zsidó állam elismerését és a vele való bármiféle megegyezést a palesztin kérdés teljes megoldása és az elfoglalt arab területek visszaadása nélkül. Ha mindezt összehasonlítjuk mindazzal, ami az “Arab Tavasz” után maradt, akkor azt látjuk, hogy Líbia és Jemen szétesett, Irak is ennek határán táncolt csak kicsivel elkerülve az összeomlást, míg Szíria erősen meggyengült. Most a Trump kormány könnyedén elajándékozta a Ğulānt, ami minden nemzetközi határozat szerint szír terület, ám az arab államok java alig tett bármit is pár enyhe elítélő nyilatkozaton túl. Most pedig Algéria és Szudán is le van kötve belsőleg.
Mindebből az világlik ki, hogy a 19 arab országból csak Mauritánia – miután visszatáncolt a korábbi elismerésből -, Libanon és Kuvait azok, akik ellenzik a megállapodást és belső integritással bírnak. Egyikük sem bír olyan katonai vagy gazdasági erővel, ami meg tudná akasztani az általános összeborulást Izraellel. Arab szempontból még ennél is zordabb a kép, tudván, hogy ezek az országok is, talán Libanon némiképp kivétel, mind stabilan nyugati érdekszférában vannak.
Vagyis látszik, hogy a széljárás nagyon is fordult az utóbbi két-három évtizedben. Ebben a megvilágításban érthető, hogy az öböl, amit már rég nem érdekel a palesztin kérdés, biztosítékokat akar a további amerikai támogatásról. Részben Irán, de sokkal inkább saját társadalmaik ellenében. Az ő céljaikat mindenféle olyan kísérlet megállítása képezi, ami a jelenlegi hatalmi elitet ásná alá, illetve jövedelmező kereskedelmi kapcsolatokat szeretnének, amik biztosítanák az eszközöket a további magas életszínvonalhoz. Más szavakkal, látva, hogy az arab szolidaritás amúgy is haldoklik, jobb e változás győztes oldalára állni. Ha az amerikaiak valóban képesek újraszabni a Közel-Keletet és Izraelt megtenni befolyásuk fő fellegvárává, akkor jobb részévé válni egy ilyen megállapodásnak és hasznot húzni a változásból. A vezetők új generációja számára pedig, úgy Szaúd-Arábiában, mint az Emirátusokban mindez saját hatalmuk megerősítését is jelenti.
Tekintve, hogy minden amerikai számításban Izraelnek kiemelt szerepe van a megálmodott új helyzetben, ezek a vezetők, pont, mint Egyiptom, elfogadták ezt az új valóságot és készek részt vállalni a kialakításában. Ezért nyúlnak most ki Izrael felé és tesznek meg mindent, hogy egy alkut hozzanak tető alá. Egyrészt igyekeznek most egy működő kapcsolatot kiépíteni Tel-Avivval. Másrészt készek minden, az amerikai-izraeli tandem számára zavaró tényezőt eltakarítani az útból. Ez máris gyümölcsözőnek bizonyult az új elitnek. A szaúdi koronaherceg minden botránya ellenére megszilárdította befolyását, mégpedig a 70-es évek óta minden korábbi szaúdi vezetésnél jobban. Amint láttuk ugyanez történt az Emirátusokban a jemeni háború hatására. A bizonytalanság Algériában és Szudánban szinten nekik kedvez, hiszen így most ezek az országok sem képesek komoly ellenállást kifejteni az “évszázad alkujával” szemben. Egyiptomra is komoly befolyással bírnak az Emirátusok, így joggal feltételezhető, hogy as-Sīsī bele fog menni az alkuba, ha kell. Ám amint láttuk Jordánia nagyon makacskodott belemenni egy ilyen megegyezésbe, lévén, hogy annak pusztító hatásai lehetnek rá nézve. Ezért is tűnik ennyire logikusnak, hogy a szaúdi-emirátusi duó kedvezőnek érezte az alkalmat arra, hogy megsegítsen egy puccsot Jordániában, hogy új, kezesebb kormány jöjjön létre Ammanba. Ez ugyan elbukott, de annyira azért megijeszthette a jordán királyt, hogy az elmenjen Abū Zabība és egyezkedjen. Ennek pedig pont ugyanaz az eredménye. Itt passzol a képbe Hayā hercegnő története, aki a kívánt puccs kiváló eszköze lehetett, majd annak bedőlése után cserealapot képezhet. Ez múlt héten még csak egy elmélet volt, de ahogy egyre több információ jelenik meg, úgy tűnik egyre valószínűbbnek. 2019. július 11-én a tekintélyes libanoni al-Akhbar hozta le, hivatkozva egy meg nem nevezett szaúdi hercegre, hogy Muḥammad ibn Zāyid és Muḥammad ibn Salmān segítették Hayā hercegnőt megszökni ‘Abd Allah király Abū Zabīban tett látogatása után.
Ez a dubaji uralkodó becsületén komoly foltot ejtett, mely egy ellene irányuló kettős stratégia része. Ennek egyik fele a megalázása volt, és hogy kompromisszumokat kössön a gyermekei visszaszerzéséhez nyújtott segítségért, míg a másik része a Jemenből való kivonulás és így Dubaj megnyugtatása.
Az Emirátusok és Izrael
Bár mindezek után széljegyzetnek tűnhet, de mégis fontos a további értékelések szempontjából megnéznünk újabban milyen messzire is jutottak az izraeli-emirátusi kapcsolatok. Azt már láttuk, hogy Izrael komoly csatornákat épített ki Szaúd-Arábiában és soha addig nem látott elfogadásra tett szert a Banreini Csúcson. Ám Abū Zabī még messzebb ment. Az első jelentős lépést Miri Regev tette meg, a kultúráért és sportért felelős izraeli miniszter asszony – korábbi dandártábornok és az Izraeli Hadsereg szóvivője -, aki 2018 októberében nemcsak meglátogatta Abū Zabīt, de emirátusi kormányzati tisztviselők körbe is vezették a Šayh Zāyid mecsetben. Már ő ezen a pontot tett utalásokat arra, hogy mindez egy nagyobb folyamat része, melynek célja egy béke megállapodás a két ország között. 2019. július 1-én Izrael Katz izraeli külügyminiszter és a biztonsági kabinet tagja szintén látogatást tett Abū Zabīban. Szavai és arab források szerint a látogatásra szaúdi támogatással került sor, és celja egy közös biztonsági és stratégai együttműködés megvitatása volt.
Vagyis a régóta rebesgetett öböl-izraeli partnerség nagyon is mozgásban van. Ennek egyik feladata, hogy Irán ellen izraeli támogatást biztosítson, illetve másrészt nagyobb mozgásteret adjon Izraelnek palesztin és iráni ügyekben. De épp ennyire cél az is, hogy biztosítsa, hogy az öböl az új közel-keleti valóság tartóoszlopa legyen.
Az Emirátusok épp irányt vált?
Miután most kivonul Jemenből, magára hagyva ott Szaúdit az egyre nyilvánvalóbb kudarcban és álláspontot váltott Iránnal kapcsolatban sok Irán-párti arab forrás azt pedzegeti, hogy talán épp most vagyunk tanúi egy megváltozó Emirátusoknak. Egy olyannak, ami talán most mást irányt vesz és számos kérdésben felhagy harcias viselkedésével úgy Jemenben, mint Szíriában, vagy akár Katar ellenében. De vajon ez egy valószínű feltételezés?
A mi értékelésünk szerint ettől még igen messze állunk. Amit látunk, az sokkal inkább az, hogy Muḥammad ibn Zāyid felismerte mennyire előreszaladt. Az eddigi politikából minden kinyerhető hasznot megszerzett. Ám most, hogy ennek az ára egyre nő és Dubaj egyre többet akadékoskodik, míg Irán szintén világos és kijózanító üzenetet tudott küldeni, itt az ideje egy kicsit megállni és újraértékelni. Az Irán elleni háború kezd lekerülni a napirendről, ahogy most az évszázad alkuja is, így most egyelőre nincs kifutása ugyanazt a politikát folytatni. Sokkal inkább van itt az ideje az eddig elért pozíciók stabilizálásának és a következő lépés kigondolásának, amíg a főbb szereplők is kiötlik, hogy mi legyen a következő lépés.
Egyszerűen szólva mostanra az Emirátusok már nem képes váltani. Még mindig keveset tudunk arról, hogy az Izraelhez fűződő szálak mennyire mélyültek el, de joggal feltételezhető, hogy ez innen már nem fordul a visszájára. A rivalizálás Katarral és a vele folytatott gazdasági verseny nem ért véget, ahogy az ellene hozott blokád sem hozott semmi hasznot. Épp ellenkezőleg, legutóbbi washingtoni útján július 9-én Tamīm ibn Ḥamad katari emír alkut tudott kötni Trumppal, aki cserébe megígérte, hogy segít feloldani a feszültséget. Elvileg ugyan ez a szaúdiakról szól, de bizton bele lehet érteni az emirátusiakat is. Mostanra Abū Zabī annyira hozzánőtt Washingtonhoz, hogy várhatólag tovább versenyez majd kegyeiért és semmilyen körülmények között sem tud eltávolodni tőle. Főként, hogy nincs is semmilyen alternatíva számára.
Mindazonáltal Muḥammad ibn Zāyiddal a kormányrúdnál az EAE egy igen ravasz vezetőre tett szert, aki olyan szinten stabilizálta a maga kezében az osztatlan hatalmat, ami még egy évtizede is elképzelhetetlen volt. A további úton pedig még bizonyára szolgál pár meglepetéssel és néhány hirtelen fordulóval.
[1] Arab szóvicc. Tel-Aviv, arabul Tel-Abīb, eredetileg akkádul azt jelenti, hogy a “tavasz dombja”. A “tell” szó mind a a mai napig dombot jelent arabul is és héberül is, míg a Ḥabīb arabul nagyjából azt jelenti “szeretni való, szeretett”. Így lesz a viccben az izraeli főváros “szeretett domb”.