Algéria elnökválasztás elébe néz idén. Ebben semmi új nincs, már április 18-ra kitűzték, de végül elhalasztották december 12-re. Az ok nem a közmondásos közel-keleti pontatlanság, hanem meglepő módon az a tény, hogy az addig megingathatatlan elnök, ‘Abd al-‘Azīz Bū Taflīqa, az államalapító generáció utolsó relikviája, úgy döntött ötödszörre is elindul az elnöki címért. Nos, valószínűleg inkább az udvartartása, minthogy 2013-as agyvérzése óta az elnök gyakorlatilag mozgásképtelen volt. Ez már áprilisban is ellentmondásos ügy volt és foglalkoztunk is vele, de az agg elnök utolsó kísérlete elleni tüntetések mélyreható változásokat hoztak azóta Algériának. Legalábbis így tűnne. Az azóta kitört megmozdulások , amik ehéten már a 40. pénteki tüntetéshez érkeztek, annyi addigi érinthetetlent távolítottak el, hogy Bū Taflīqa lemondása és távozása volt a legkisebb változás. A közel 40 jelöltből, akik áprilisban el akartak indulni mára csak kettő maradt versenyben, de talán ők a legkisebb tényezők.
A valásztások fő kérdése világos a jelöltek személyéből, hogy vajon Algéria tényleg átmegy egy új folyamaton és átalakuláson Bū Madyān államából valami másba, vagy a régi garnitúra ismét csak kijátsza a nemzet várakozásait és megszilárdítja helyzetét. Ebben a tekintetben a jelöltek adnak némi támpontot, de sokkal beszédesebb és kézzelfoghatóbb az a folyamat, ami Bū Taflīqa bukásával kezdődött és valószínűleg az elnökválasztással ér véget.
Rég nem voltak ilyen szintű változások Algériában és valóban hoztak és némi friss levegőt az országba. De, hogy ez vajon csak egy kis közjáték, vagy valóban valami új kezdete, az még elválik. E részletek körüljárása és némi esélylatolgatás a választásra képezi eheti témánkat.
Ötödszörre már nem
‘Abd al-‘Azīz Bū Taflīqa valószínűleg úgy vonul be a történelembe, mint a modern algériai politika egyik legellentmondásosabb szereplője. Amint erről már volt némi szó, a Franciaország elleni függetlenségi háború egy kisebb hőse volt, majd pedig a legendás elnök, Bū Madyān (1965-78) egyik kedvenc felkaroltja. Ő volt az egyik valószínű jelölt, hogy kövesse őt, de végül a különböző erők közti megegyezést képező jelölt, Bin Ğadīd (1978-91) felemelkedésével gyakorlatilag visszavonult és távolmaradt a közélettől a ‘90-es évek véres évtizede alatt. Ez tette lehetővé, hogy 1999-ben megmentőként térjen vissza, aki véget tud veti a belharcoknak. Első két mandátuma döntően sikeres volt, talpra állította Algériát, s ebben az időben alkalmazta a legtöbb szakembert a kormányban, miközben élvezte a katonai-belbiztonsági apparátus támogatását. Harmadik ciklusa volt az az idő, amikor a napi irányítás már kezdett kicsúszni a kezéből és a régi gárda kezdett lassan újra visszatérni. 2013-as agyvérzése aztán már a napi ügyeket öccse, Sa‘īd, a vezérkari főnök Aḥmad Qā’id Ṣāliḥ, ennek a korszaknak utolsó még hatalmon lévő tagja, és egy sor befolyásos miniszterelnök kezébe helyezte. Ez az utóbbi csoport az, mely fokozatosan megszállva az államot átvette a közigazgatás és a korábbi állampárt (FLN) irányítását, új liberális gazdaságba kezdett, s lett az idén kitört tüntetések fő célpontja.
Bū Taflīqa hanyatlásának valószínű utolsó állomása nem az agyvérzése volt, hanem 2014-ben kezdődött, amikor harmadik ciklusa végén még mindig vészterhes idők jártak a Közel-Keleten. S hát valóban, Algéria el tudta kerülni Tunézia, Líbia és Egyiptom sorsát, s az ún. Arab Tavasz egész pusztító viharát, ami után egész Észak-Afrikában egyedül Algériát nem érte megrázkódtatás. Ami részben köszönhető az elnök személyének, de valószínűleg sokkal inkább a ‘90-es évek negatív tapasztalatainak, amik vérfagyasztóan hasonlítanak a szíriai, líbiai és jemeni eseményekre. Az emberek és az Algériában híresen erős belbiztonsági apparátus mindent megtett ez ellen, hiszen épp csak talpraálltak a romokból. De valószínűleg ugyanezek a megfontolások, illetve a katonai-belbiztonsági apparátus és a pártelit közti maró rivalizás egyik oldalról, majd ugyanez a versengés a legbefolyásosabb tábornokok közt volt az, ami meggátolta az érinthetetleneket egy új bábelnök kiválasztásában. Ez vezetett Bū Taflīqa negyedik és végső megválasztásához 2014-ben, ami már akkor is igen botrányosra sikerült, tekintve, hogy alig bírta a szavazát leadni, s ezzel nevetségessé tette Algériát. A negyedik volt a legsikertelenebb ciklus, világosan megmutatva, hogy az államérdek már háttérbe szorult. Az üzleti-pártelit megkezdte versenyfutását a Bū Taflīqa utáni időszakra, miközben nagy tisztogatások és átszervezések indultak a katonai-belbiztonsági rendszerben, már akkor a korrupció elleni harc jelszavával. A legtöbb katonai körzet és a félkatonai csendőrség parancsnokait leváltották és a folyamat legnagyobb trófeája Muḥammad Madyān tábornok kirúgása és a Hírszezési és Biztonsági Hivatal (DRS, a korábbi katonai hírszerzés, és a fő hírszerző hivatal, mely minden titkos akciót felügyelt) teljes átszervezése volt.
Csak sejthető, de eleddig lehetetlen bebizonyítani, hogy ugyanez a folyamat és a felkészülés a Bū Taflīqa utáni korszakra volt az, ami lehetetlenné tette a gépezet számára, hogy új jelöltet válasszanak és megfiatalítsák a rendszert. Ez vezetett oda, hogy Bū Taflīqa bejelentette, ötödször is elindul. Addigra már az agg elnök elveszítette minden korábbi dicsőségét és egyre inkább a korrupt és működésképtelen elit szimbóluma lett. Főként azért, mert alig akadt valaki, aki elhitte volna, hogy ezt a döntést maga Bū Taflīqa hozta volna meg, hanem azt sokkal inkább a gyűlölt udvartartása számlájára írták.
Ahogy a tüntetések február 16-án, vagyis csak tíz nappal az elnök újraindulásának bejelentése és csak csak pár nappal a katonai és a pártelit bejelentett támogatása után elkezdtek hatalmasra duzzadni, a gépezet egyre makacsabb lett, érezve, hogy ez még teljes összeomláshoz is vezethet. A hivatalnoki gárda pedig ezzel két tűz közé szorult. Így aztán óvatos manőverezés kezdődött. A Választási Tanács elnöke, ‘Abd al-Wahhāb Darbāl bejelentette, hogy a minden jelöltnek személyesen magának kell benyújtania a papírjait. Ez világosan Bū Taflīqa ellen irányult. Ez azonban nem tudta megállítani a Bū Taflīqa karavánt, hiszen március 3-án a legnagyobb titokban elcibálták az elnököt a Választási Tanácsba leadni a papírokat. Ami csak még nagyobb tüntetésekhez vezetett és a legesélyesebb ellenjelöltek is összeültek tiltakozni az egész folyamat ellen. Márpedig a gépezet legnagyobb félelmére a tüntetések elképesztőek voltak, merthogy teljesen békésen zajlottak és félreérthetet volt az üzenetük: Ötödszörre már nem!
Így téhát a szokásos ütőkártya, a külföldi bevatakozás az erőszak szítására és a nemzeti egység megbontására nem volt kijátszható, más szavakkal nem lehetett használni az 1991-es formulát. Beállt a patthelyzet. Ám a gépezet most már nem hátráhatott meg, hiszen a tüntetések mostmár világosan nem az ötödik ciklusról szóltak. Az utca már átlépett ezen. A szólamok egyre inkább a rendszer üzemeltetőit célozták, Sa‘īd Bū Taflīqát és az elnök kedvenc miniszterelnökeit, ‘Abd al-Mālik Sallāl-t (2012-14/2014-17), és Aḥmad Ūyaḥyā-t (1995-98/2003-06/2008-12/2017-2019). Előbbi államigazgatási és népjóléti elkötelezettségéről igen beszédes, hogy 2014-ben csak azért mondott le a miniszterelnökségről, hogy az elnök azévi kampányát vezesse, hogy aztán a győzelem után újra visszaüljön ugyanabba a bársonyszékbe. Az utóbbit tekintve, annak a karrierje még a ‘90-es években kezdődött mint Zirwāl tábornok, az akkor uralkodó katonai junta fejének ügyintézője. Őt tartják a tábornokok kedvencének, aki idővel Algéria egyik legnagyobb vállalkozója lett a Bū Taflīqa érában. Olyannyira befolyásos és mélyen kötődik a gépezethez, hogy 1997-ben saját pártot indíthatott, a Nemzeti Demokratikus Tömörülést (al-Tağammu‘ al-Waṭanī ad-Dīmūqrāṭī), ami rövid ideig állampártként is működött a junta alatt, majd 2004-ben ez a párt indította Bū Taflīqát. A jelenlegi értékelések szempontjából fontos megjegyezni, hogy Bū Taflīqa utolsó, legellentmondásosabb ciklusa alatt kizárólag ez a két ember volt a miniszterelnöki székben, leszámítva azt a szűk három hónapot, amikor egy bizonyos ‘Abd al-Mağīd Tabbūn volt kinevezve.
Az események kezdtek elszabadulni és nyilvánvaló volt, hogy a helyzet tarthatatlan. Március 26-án már Aḥmad Qā’id Ṣāliḥ szólította fel a hatóságokat, hogy az elnököt nyilvánítsák alkalmatlannak és távolítsák el. Példátlan, de nagyon jellemző húzás, hogy egy nappal később Ūyaḥyā is ezt kérte, s innentől a kormány kezdett széthullani. Utolsó kisérletként az elnök még bejelentette március 31-én egy új kormány kinevezését és a választások elhalasztását, de ez ekkor már senkit nem érintett meg. A jég végül április 2-án tört meg, amikor Bū Taflīqa beadta azonnal hatályú lemondását. Az alkotmány alapján utóda ‘Abd al-Qādir ibn Ṣāliḥ lett, az algír parlament felsőházának elnöke lett, aki Bū Taflīqa elkötelezett támogatója és Ūyaḥyā pártjának egy viszonylag jelentéktelenebb tagja. Ő tűnt egyelőre a kielégítő kompromisszumnak, amíg elrendeznik az ügyeket és a választásokat meg lehet tartani. Nyilvánvalóan nem ibn Ṣāliḥ az az ember, aki sokáig hatalmon maradhat. 90 napos ideiglenes kinevezése végül sokkal hosszabbra húzódott, hiszen máig ő az ügyvezető elnök, de minthogy most nincs a jelöltek közt, sokáig már biztosan nem marad.
Született egy döntés, az utolsó őrült hazárdjátékba végül a garnitúra nem kezdett bele, de a sokáig annyira rettegett leolvadás itt már nem állt meg. Vagy legalábbis így tűnik.
A fejek meg csak hullottak
A tüntetések nem értek véget Bū Taflīqa lemondásával, aki azóta teljesen eltűnt a közéletből. Nyilvánvaló volt, hogy ez immár kevés az átalakulás levezénylésére és az emberek nagyobb trófeákat akarnak.
A garnitúra, főként Aḥmad Qā’id Ṣāliḥ, aki addigra nyilvánvalóan a bábok mozgatója lett, meg tudta őrizni helyét, de áldozatokat kellett adni. A nemzeti düh elterelésére pedig egy látványos korrupció ellenes tüntetéssorozat kezdődött. Ez a hangulat az uralkodó máig a közbeszédben és a médiában. Ezt a folyamatot pedig olyan korábbi látszatellenzéki csatornák vezetik, mint az an-Nahār, ami eléggé megkérdőjelezi ennek a hadjáratnak az őszinteségét. Április 22-én az öt legnagyobb vállalkozót, az addigi hatalmi elit legbefolyásosabb támogatóit és haszonélvezőit tartóztattak le különböző vádak alapján. Ezek közt ott volt Yas‘ad Rabrāb, a Cevital tulajdonosa, ami Algéria talán legnagyobb magán vállalatcsoportja. A vezérkari főnök a feszültség csökkentése érdekében nemzeti párpeszédre hívott mindenkit, de egyben elkezdte darabjaira szedni az addigi elitet, vagy legalábbis a Bū Taflīqa család belső körét.
Május 4-én a hatóságok letartóztatták Sa‘īd Bū Ṭaflīqa-t, Muḥammad Madyān-t, a katonai hírszerzés korábbi fejét, valamint annak jobbkezét, ‘Utmān Ṭarṭāq-ot. Mindezt pedig megalázó módon lefilmezték és közre is adták a tv-ben. Bár a korábbi elnök öccse nem komoly tétel, inkább a nemzeti akarat némi kielégítése, az utóbbi két nyugdíjas tábornok letartóztatása egészen elképesztő. Ők, főként Madyān, voltak a legrettegettebb figurái annak a katonai-belbiztonsági apparátusnak, ami a ‘90-es években a terrorellenes háborút vitte. Ők fogták kezükbe az algériai titkosszolgálatok minden fonalát, amitől még ma is joggal tartanak a térségben. Ilyen személyek letartóztatása és megalázása nemcsak minden normálisan működő államban lenne közel lehetetlen, hanem főként egy ennyire erősen ellenőrzöttben. Az idő majd megválaszolja mi állt valójában e meglepő lépés mögött, de ahogy egyre több dolog derült ki a múlt ügyeiről valószínűleg látszik, hogy a két visszavonult, ám még mindig befolyásos tábornok belső harcba kezdett a jövő eldöntésére. Más szavakakkal a nagy cápák közötti régen várt harc elkezdődött. Ebben a tekintetben kiemelendő, hogy augusztus 6-án a nyugdíjas Hālid Nizzār tábornokot is letartóztatták a fiával együtt, akit mostanra az algír sajtó egy része Bū Taflīqa 1999-es királycsinálójának nevez meg. Akkoriban ő volt Zirwāl fő ellenlábasa, aki érdekes módon nemhogy túlélte eddig a tisztogatásokat, de ismét feltűnt, mint az átalakulás és az új választások nagy támogatója. Ami utalhat arra, hogy az ő köre van ismét emelkedőben. Bárhogy is legyen, a hírszerzés korábbi fejeinek letartóztatása nem tűnik színjátéknak, szeptemberben a vádlottakat már katonai bíróság elé is állították és a tárgyalások már meg is kezdődtek. Ami jó eséllyel még el fog tartani egy ideig, hogy a közvéleményt a múlt ügyeivel kössék le, semmint a választásokkal.
A tisztogatások azonban nem szorítkoztak a belbiztonsági apparátusra, hanem politikai cápákat is hamar rács mögé dugtak. Júniusban először Aḥmad Ūyaḥyā-t, majd ‘Abd al-Mālik Sallāl–t is börtönbe zárták. A vádak természetesen szerteágazóak a korrupciótól a sikkasztásig. Ám mutatja a változó időket ebben a valaha mereven szocialista országban, hogy a vádak már ezen is túlmenve Sallāl-t borspekulánsnak és a vallás ellenségének nevezik meg.
December 12-ét várva
Érdemes megfigyelni, hogy a színfalak mögött meghúzódó elit a most letartóztátottak ellen kieresztette a nemzeti felháborodást és próbálta felmutatni, hogy valami valóban megváltozott. Máskülönben nehezen lenne megmagyarázható, hogy nemcsak leadják ezeket a letartóztátásokat az állami csatornákon, de még a tüntetőket is közel engedik ezekhez az eddig érinthetetlenekhez, hogy nyilvánosan gúnyoljhassák és megalázhassák őket. Széles körben hirdetett felfogás, hogy a megtisztulási folyamat máris sokat elért és egy új, demokratikus korszak még csak most fog kezdődni, amit az elnökválasztás indít majd útjára. A jelöltek személye azonban vet némi árnyat erre.
Összesen 23-an jelentkeztek az elnökválasztásra, amiből a Választási Tanács csak 5-öt hagyott jóvá. Érdekes módon az elutasíottak közül csak 9-en fáradtak egyáltalán azzal, hogy óvást nyújtsanak be, ezeket pedig mind szépen vissza is utasíották. Ezek a nevek pedig sokat elárulnak arról, hogy mennyire új is az a korszak, ami most készül elkezdődni.
A legjelentősebb személyiség, a széles körben a legesélyesebbnek tartott jelölt ‘Abd al-Mağid Tabbūn. Az a személy, aki három hónapig Bū Taflīqa miniszterelnöke volt annak utolsó ciklusa alatt, pont Sallāl és Ūyaḥyā között. Tabbūn, akinek a neve a különböző arab nyelvjárásokban számos mókás dologot jelent, már 73 éves, számos miniszteri posztot töltött be Bū Taflīqa első ciklusában, majd aztán úgy volt, hogy 2017-ban egy hatékonyabb kormányzási struktúra élére áll, de három hónap után leváltották. Ami most erősen a javára válik. Amint azt a kampánynyitó rendezvényén bejelentette, önmagát független jelöltnek tekinti, bár egész életében az FLN meggyőződéses, mégha nem is oszlopos tagja volt. Annyi legalábbis elmondható róla, hogy nagyon közel áll a régi pártelithez, s úgy tekintenek rá, mint egy kedves öregember, aki talán ki tudja tölteni az űrt, amíg az új nemzeti vezetőt megtalálják.
A második legerősebb jelölt, aki már áprilisra is jelöltette magát, az ‘Alī bnu Filīs (Benflis). Már 75 éves, s még több tapasztalta van, hiszen Bū Taflīqa miniszterelnöke volt 2000 májusa és 2003 augusztusa között. Sokan hozzá kötik azt a megbékélési folyamatot, ami helyre tudta állítani a stabilitást az országban a polgárháború után.
Ahogy a kezdetben nagyon is sikeres gazdasági programokat is. A függetlenségi háború utáni első politikai nemzedékéhez tartozik, aki gyorsan emelkedett a párt rangletráján a ‘80-as években. Először a ‘80-as évek végén tűnt fel, hiszen egyike volt azoknak, akik reformokat sürgettek az akkor még egypárti államban. 1988 és 1991 között ő volt az igazságügyminiszter, amiről a hadsereg hatalomátvétele után lemondott. 1989-től folyamatosan beválaszották az FLN-n politikai bizottságába, egészen 2001-ig, amikor már a párt főtitkára lett. Ekkor a miniszterelnöki posztot is betöltve gyakorlatilag ő volt az erős ember a háború után felemelkedő új vezetés mögött, s 2004-ben az FLN még Bū Taflīqa ellen is elindította az elnöki címért. Ezt a kalandot elbukta, ami után a most lebontott rendszer egyik leghangosabb kritikusa lett, bár az ő ciklusa is tele volt korrupciós botrányokkal. Kilépett az FLN-ből és egyik ideig próbált a figyelem középpontjában maradni, de fokozatosan félreállították. 2014-ben ismét elindult az elnökválasztáson, ám ekkor már önálló jelöltként. Őt tartják a legközelebb az iszlamista körökhöz, aki talán kész lesz együtt haladni ezzel a most feljövőben lévő hullámmal, de még mindig elfogadható kompromisszum lesz. Már az áprilisi választásokra is jelöltette magát, de feltűnő módon versenyben is tudott maradni. Mostanra saját pártját vezeti, a Szabadságjogok Előörsei Pártot (Ṭalā‘ī al-Ḥurriyāt), mely saját hosszú emberijogi karrierjére épít.
A harmadik jelölt ‘Abd al-Qādir ibn Qarīna (Bengrina). 57 éves, a Nemzeti Építkezési Mozgalom (Ḥarakat al-Binā’ al-Waṭanī) elnöke, aki turisztikai miniszter volt 1997 és 1999 között.
Vagyis egy nem kifejezetten túristáktól forgalmas időszakban. 1991-ben az egyik alapítója volt az Iszlám Tömörülés Mozgalomnak (Ḥarakat at-Tağammu‘ al-Islāmī), mely egyfajta ellenmozgalom volt az Iszlám Üdvfronttal szemben az állampárt szárnyai alatt, hogy konzervatív és vallásos szimpatizánsokat nyerjen meg az államnak. A ‘90-es években átlépett az üzleti világba. Ő van a legközelebb ahhoz, amit ellenzéknek lehet nevezni.
A negyedik jelölt ‘Izz ad-Dīn Mayhūbī, egy 60 éves újságíró és tehetséges költő, aki az Algériai Nemzeti Tv hírszerkesztője volt két évig a ‘90-es években, amikor a hírek ellenőrzése igencsak fontos volt. Később a Nemzeti Könyvtár főigazgatója lett.
Bū Taflīqa utolsó kormányában szolgált annak bukásáig, bár csak kultúrális miniszterként. Ezt talán még meg is bocsátják majd neki a választók, de mindez eléggé mutatja, hogy ő sincs igazán messze a régi pártelittől. Ezt csak erősíti a tény, hogy őt Ūyaḥyā Nemzeti Demokratikus Blokk Pártja (al-Tağammu‘ al-Waṭanī ad-Dīmūqrāṭī) nevezte be.
Végül pedig ott van ‘Abd al-‘Azīz bil-‘Ayd, a Jövő Front 56 éves elnöke, amitől talán azt hinnénk, hogy legalább ő ellenzéki jelölt. Ámbár 1999-ben ő lett az FLN ijúsági szervezetének főtitkára, majd innen lépett át Bin Filīs helyére az FLN központi bizottságában, amikor az főtitkár lett. 2011-ben hagyta el az FLN-t, hogy egy évvel később saját pártot alapítson.
Ezek a nevek alapvetően ugyanabból a kosárból kerültek elő, a régi pártelit kevésbé szem előtt lévő vonalaiból. Azt is könnyű megérteni, miért Tabbūn az egyik legesélyesebb. Kétfajta név azonban érdekes módon hiányzik a listáról. Egyrészt az FLN nem indított senkit, bár elnézve a listát inkább az az ember benyomása, hogy a bőség zavarában nem tudták ki mögé is álljanak. Másrészt viszont az iszlamista mozgalmak sem képviseltetik magukat jelölttel, hiszen Bin Qarīna nehezen nevezhető az ő emberüknek, pedig az áprilisi választásokra voltak már sokkal fajsúlyosabb embereik.
Tippek?
Valóban nagyon nehéz megtippelni, hogy mi fog történni. Nem mintha nem Tabbūn lenne az esélyes, talán csak az egyedüli meglepetés Bin Filīs győzelme lehet. De mostanra ez az egyik legkisebb kérdés. A helyzet az, hogy a tüntetések nem látszanak már megállíthatónak és sokan már előre elutasította a decemberi választásokat is. Van egy egyetemes elégedetlenség az egész politikai osztállyal, ami fokozatosan teljes és valódi forradalomhoz is vezethet. Egyelőre úgy tűnik ez a legutolsó, amit az emberek akarnak, de ha az eddigi elit képtelen meghallani a figyelmeztető hangokat, az események bizony vehetnek ilyen irányt. Főként mert az utolsó még hatalmon lévő erős ember, a mostani gyakorlati irányító, Aḥmad Qā’id Ṣāliḥ már maga is 79 éves. Vagyis ő sem tarthat már ki sokáig. S ahogy a mostani vezetés egyre több engedményt ad, egyre több, korábban áthághatatlan vonalat lép át, ami bizony már vezethet teljes rendszerleálláshoz is.
Remélhetőleg ez nem következik be, hiszen Algéria kiemelt szerepet játszik az egész térség stabilitásában. Ha Algéria is káoszba süllyedne, az az összes szomszédra beláthatatlan hatással lenne.
Mindet egybevetve Tabbūn valószínűleg nyer majd, s felvidámítja majd az egész arab világot vicces nevével, de ez jó eséllyel nem állítja majd meg a tüntetéseket. Azt nagyon nehéz megmondani, hogy azok hol érnek majd véget, de szinte biztos, hogy a választások már nem hatnak majd rájuk nagyon.