Szíria, amit 2011-ben az egyik utolsóként ért el az ún. “Arab Tavasz” még 2011-ben, évekig uralta a híreket. Részben a véres események miatt, részben egy újabb amerikaiak által végrehajtott erőszakos kormánybuktatás esélyei miatt, amint az történt Irakban és Líbiában, majd idővel a Nyugat számára sokkal közvetlenebb okok miatt, mint a Dā‘iš, vagy a szírekre terhelt migrációs válság. Az orosz beavatkozás 2015 szeptemberétől nyilvánvalóan megváltoztatta az események menetét, azóta pedig a szír hadsereg az ország jelentős részét felszabadítva megfordította az asztalt. Úgy tűnt az Szocsiban között egyezménnyel a háború új szakaszába lép, ami után már csak Idlib és a keleti részek maradnak vitásak, de azokat el lehet szigetelni és végre egy politikai folyamat veheti át a stafétát a hadseregektől. Ezzel a látszólagos nyugalommal pedig a nyugati média szép lassan rá is unt Szíriára. Bár néha a nagy nyugati csatornák még felhorkannak, valahányszor csak a szír hadsereg előrenyomul, hogy területeket szabadítson fel a terroristák uralma alól, ám Szíria lekerült a szalagcímekről.
Ez bizonyos mértékig azért érthető. Igaz, hogy Idlibből a terroristák támadásai még mindig elég súlyosak Ḥamā vidéki részein és magában Aleppóban is, ám a mérték messze kisebb mint ami akár két éve is volt. Másrészt a viszonylag korlátozott akciókkal oda és vissza az idlibi demilitarizált övezet mentén most úgy tűnik a küzdelem holtpontra jutott. Szintén, most jóval nagyobb ügyek kötik le a figyelmet, mint az “évszázad alkuja”, vagy az öbölben kialakult feszültség.
Ám nemrég komoly jelzések voltak arra, bár még nem látszik, de valami mozgásba lendült. Az asztanai tárgyalások legújabb fordulója előtt a szír hadsereg fontos, még ha nem is épp látványos előrahaladást ért el Idlibben. Átalakult a biztonsági szervek vezetősége, ami újabb találgatások alapja lett. Majd végül az utolsó Szíriába akkreditált amerikai nagykövet, Robert Ford keltett komolyabb figyelmet meglátásaival, amiket a szaúdi Asharq al-Awsat újságnak és a libanoni al-Mayadeen csatornának adott közre, utalva arra, hogy Washingtonnak még nagyon komoly tervei vannak. Nemcsak Szíriára, de az egész térségre nézve.
Amiért Idlib számít
Amióta csak a szír hadsereg fel tudta szabadítani a főváros környékét és a déli területeket, immár csak három vidék képezi küzdelem tárgyát. Idlib, az Eufrátesz keleti partja és az amerikai megszállás alatt álló enklávé at-Tanaf-nál, közel a szír-iraki-jordán hármas határhoz. Ezeknek mind megvan a maguk nehézsége, ami eddig arra késztette Damaszkuszt, hogy ezekkel az ügyekkel egyesével foglalkozzon. Egyrészt a szír kormánynak nincs teljesen szabad keze, amikor ezeket az ügyeket kezeli, hiszen minden esetben további hatalmak is érintettek, innentől fogva pedig Damaszkusznak figyelembe kell vennie partnerei igényeit és kéréseit, főként Oroszországéit. Hosszú évek harcai és komoly veszteségek után érthető, hogy a szír kormány igyekszik minimalizálni a veszteségeket. Így aztán ha van lehetőség nem-katonai megoldásra, amiben még mindig bármikor benne van egy esetleges amerikai agresszió esélye, Damaszkusz kész kivárni. Lassan, de biztosan azonban Szíria eddig nyerésre áll a rákényszerített háborúban.
A Szocsiban 2018 szeptember 17-én Oroszország és Törökország közt elért egyezmény egy olyan tervet vázolt fel, mely szerint egy határsáv, egy demilitarizált övezet 15-20 kilóméter mélységben választaná el a szír hadsereg és a terroristák állásait, míg török megfigyelő pontokat létesítenének felügyelendő a tűzszünet betartását. Egyik részről Törökország tartaná vissza a fegyveres csoportokat, míg másikról Oroszország kötné a szíreket az alkuhoz. Ám Damaszkusz az egyezményt tiszteletben tartva is fenntartotta magának a jogot, hogy visszavágjon minden kihágásért. Ez a “béke” igen törékeny volt a kezdetektől, hiszen a különböző terrorista csoportok folyamatosan támadták a polgári lakosságot és a szír hadsereget egyaránt végig az övezet mentén és Törökország mindeddig képtelen volt – vagy csak nem akarta – betartani az egyezményben tett vállalásait. Mindez rendszeres ellencsapásokat hozott úgy a szír, mint az orosz légierő részéről, majd 2019 tavaszán egy nagyobb hadművelet indult a szír hadsereg részéről. Ez valamilyen mindeddig ismeretlen ok miatt
leállt nagyobb területi nyereség nélkül. Majd a harcok ismét felerősödtek július közepén, ami eddig ugyan látszólag keveset eredményezett Damaszkusznak, mégis úgy látszik van egy átfogóbb e katlan felszámolására, mégpedig török-szír-orosz együttműködésben.
Az idlibi zsák azonban az egyik legösszetettebb kérdés és számos szempontot figyelembe kell venni ennek kapcsán, főként Törökország nézőpontjából. Először is Szíria minden területéről 2016 óta minden terrorista aki nem tette le a fegyvert szabad utat kapott, hogy ide vonuljon vissza. Sokan éltek is ezzel. Akkoriban Damaszkusz ezt látta a leginkább lehetséges – de korántsem kedvező – megoldásnak, hiszen így minimalizálni lehetett a veszteségeket minden küzdelem alatt álló területen és össze lehetett terelni a fegyvereseket egy lezárható zsákba. Ennek eredménye 2018-ra a szervezetet masszív összenövése lett Idlibben, melyek egy része közvetlen támogatást kapott Ankarától, míg mások a már a világ minden terrorfigyelő listájára felkerültek. Damaszkusz úgy remélte, hogy felismerve az ügy vesztét ezek a harcosok majd leteszik a fegyvert és vagy elmenekülnek Törökországon keresztül, vagy feladják magukat, a külső támogátás pedig elapad és nem jön több külföldi harcos. Ez tévesnek bizonyult, merthogy Törökország továbbra is támogatást nyújt ezeknek.
A török támogatás és az erre adott orosz reakció nagyon kényes és összetett ügy. Törökország fő érdekeltsége nem pont Idlibben van, hanem Aleppó északi vidékén, ahol törvényellenesen kikényszerítette katonai jelenlétét az “Eufrátesz pajzs” művelet folyamán. A fő cél nem feltétlenül területek közvetlen elcsatolása, hanem, hogy létrehozzon egy irányítása alatt álló semleges övezetet, amiről Ankara már 2011 óta álmodozik. A háború előrehaladtával azonban a kívánalt övezet indoka megváltozott és nagyon kifejezett tartalmat nyert azzal, hogy a többségében kurdok vezette Szíriai Demokratikus Erők (SDF), gyakorlatilag a PKK, nem jusson Észak-Aleppó közelébe. Szintén áz idő múlásával, ahogy helyi tanácsok alakulhatnak és törökpárti csoportoknak át lehet adni az irányítást, ez az óvezet ideális lenne a szír menekültek visszatelepítésére, akik kezdenek egyre terhesebbek lenni Törökországnak. Míg Idlib és az egykor hőn szeretett szövetségesek nem komoly tételek Ankarának, ha az egyszer felszabadul a vita óhatatlanul Észak-Aleppóra fog terelődni. Más szavakkal, csak addig védhető az észak-aleppói jelenlét, amíg Idlib függőben van. De van ennél sokkal nagyobb baj is Idlibbel. Egy olyan feladvány, amire eddig nincs helyes megoldás.
Idlib ma a legkülönbözőbb terrorszervezetek melegágya, akik között nagyon sok a külföldi. Vannak köztük ujgúrok Kínából, mindenféle európai állampolgárok a legkülönbözőbb háttérrel, kaukázusiak, belső-ázsiaiak, törökök, türkmének és mindféle arabok. Bár nincsenek megbízható számok erre vonatkozólag, valahol 10 és 50 ezer közti mennyiségű emberről beszélünk – nem számolva a magukkal hozott családjaikat -, aminek egy része gyerekkatona és a többsége nem szír. Épp itt a prbléma. Amikor a szír hadsereg felszabadítja ezt a tartományt, ami csakis idő kérdése, ki kell történjen ezekkel az emberekkel? Nyilvánvalóan a szír hadsereg nem írthatja ki őket mind, hiszen egy ilyen mértékű mészárlás azonnal és jogos nemzetközi reakciót váltana ki. A másik extrém véglet az lenne, ha megengednék nekik, hogy továbbra is ott éljenek, hiszen törvénytelenül léptek be az országba és nyilvánvaló fenyegetést jelentenének Szíria belbiztonságára. A válasznak tehát e kettő közt kell húzódnia valahol. De világos, hogy a többség most nem szeretne elmenni, hiszen saját hazáikban bíróság elé kerülnének. Az egyik járható út a hazatelepítés lenne, azaz, hogy saját országaik a halálbüntetés elkerülését garantálva szabad utat engednek nekik vissza. De az esetek többségében még így is börtönben kötnének ki, ami egy óriási emberi jogi aggály. S mind közül a legnagyobb gond a gyerekkatonák sorsa. Ez egy annyira enhéz téma, hogy még gondolni sem szeret senki rá, így aztán a jelen helyzet fenntartása a legtöbb ország kimondatlan, de leginkább szívlelt válasza.
Törkország szempontjából nézve azonban ez egy jóval nagyobb gond, hiszen mindenfajta kimenekítés rajta keresztül megy majd végbe. Ellentétben azzal, ahogy bementek Szíriába, a harcosok nagy számban jönnek majd ki rövid idő alatt. Innentől pedig nincsenek jó megoldások Törökország számára. Ha Ankara átengedi őket, akkor nyíltan megvádolják majd terroristák külföldre csempészésével. Ha megállítja és börtönbe veti őket, akkor a legkülönbözőbb emberjogi szervezetek fogják támadni az országot és politikai felfordulás lesz. Míg ha megállítja, de nem börtönök be őket, akkor ez ahhoz vezet, hogy ezrével járhatnak a legszélsőségesebb bűnözők szabadon fel-alá az országban, ami már így is tele van hasonló alakokkal. Erre persze mondhatnánk, hogy mindezt Törókország maga okozta magának, ami igaz is, de ettől még éz nem vezet el a megoldáshoz. Mindezt meg kell érteni, hogy miért nem szeretne senki sem kezdeni semmit igazán ezzel a felfordulással.
Mindez megmagyarázza pedig Robert Ford legutóbbi nyilatkozatait, Amerika utolsó szíriai nagykövetéét, aki egykor oly aktív volt a felfordulás előidézésében. Még 2011-ben aktívan résztvett tüntetésekben Ḥamā-ban, még segített is ezeket szervezni, majd olyan terrorista vezérekkel kötött szoros barátságot, mint ‘Abd al-Qādir al-‘Ukaydī ezredes a Szabad Szír Hadseregből (SzSzH). Persze felvethető, hogy a SzSzH ún. “mérsékelt fegyveres ellenzéki csoport” volt, ám al-‘Ukaydī maga ítélte el az an-Nuṣra Front terrorszervezetté nyilvánítását, mondván, hogy azok semmi rendkívülit nem tesznek, illetve állítása szerint napi és “testvéri” kapcsolatban volt a Dā‘iš-sal. A háború évei alatt Ford rendszeresen kommentálta a szíriai helyzetet Washington nem-hivatalos szólólójaként, és legutóbbi, 2019 július 29-ei cikkében a londoni székhelyű szaúdi Asharq al-Awsatban Idlibről írt. Ami sokkhatásként érte a török pénzelésű szír ellenzéki csatornákat. A cikk Idlibre összpontosított és gyakorlatilag azt az üzenetet közvetítette, hogy Washington mostmár elengedte az ottani csoportok kezét, mondván nem érdemes az amerikai erők semmilyen közvetlen beavatkozását elvárniuk. Az üzenet egyértelműen nem is annyira a csoportoknak és törökországi támogatóiknak szólt, hanem sokkal inkább Moszkvának és Damaszkusznak, hiszen a cikk másik fele a keleti területekről szólt. Ott pedig az amerikai álláspont homlokegyenest ellentmond az Idlibről alkotottnak.
Bárhogy is, mostanra Idlib sorsa már eldőlt. Vissza fog térni a szír szuverenitás alá, amint ezt az asztanai tárgyalások augusztus 2-án véget ért legújabb fordulója meg is erősítette. Mind a három jótálló, Oroszország, Törökország és Irán is határozottan megerősítették, hogy a cél Szíria területi integritásának helyreállítása, és hogy idővel Idlibet teljesen meg kell szabadítani a terrorista szervezetektől. Katasztrófálisan lassúnak tűnik az előrehaladás ezen a téren, de friss beszámolók azt sejtetik, hogy valódi együttműködés áll a szír hadsereg legutóbbi eredményei mögött, amik lehet, hogy nem impozánsak, de nagyon is fontosak.
Végül fel kell tennünk a kérdést, hogy Oroszország vajon miért tűri el, hogy Törökország elnyújtsa az idlibi kérdést, és miért nem vár el határozottabb fellépést Ankarától. Tekintve, hogy Oroszország annyi energiát fektetett szíriai jelenlétébe és a fegyveresek számos alkalommal az ő támasz pontjukat is támadták Idlibből, gondolhatnánk, hogy mindent megtesznek Törökország cselekvésre ösztökéléséért. Meg kell azonban érteni, hogy bár Szíria fontos Oroszországnak, Moszkva most a térségben gondolkodik, mégpedig nagyban. Egyrészt megérti Törökország dilemmáját Idlib kiürítése kapcsán, míg másrészt most pont nagyon elégedett Ankarával. Törökország minden elképzelhető amerikai nyomást felvállalva épp most vett S-400-as légvédelmi rendszert. Társult az olajvezetékek kiépítésében a Balkánra. Végül pedig, és innen érthető meg Irán álláspontja is, nyitva hagyta a további kereskedelem útját Iránnal, az amerikai szankciók ellenére is. Így aztán most Oroszország egy nagyobb képet lát maga előtt, ami épp a javára alakul át. Ebben pedig Törökország egy fontos pont, míg Idlib csak egy múló kellemetlenség.
Úton Kurdisztán felé?
Damaszkusz számára a másik fő aggodalmat az Eufrátesz bal partján fekvő területek jelentik, amiket most illegális amerikai támaszpontok pöttyöznek. A becslések szerint az ott állomásozó amerikai csapatok – főként maganvállalatok által felvett zsoldosok – száma valahol 3500 fő körül van támogatva és képezve az SDF erőket. Az amerikai légierő pedig teljes ellenőrzése alatt tartja az itteni légteret. Ezt a csoportosítást egészíti ki egy kisebb francia erő. Trump 2018 végi nyilatkozatai ellenére, hogy a teljes amerikai kivonulás a küszöbön áll, a dolog nemcsak, hogy nem nagyon halad, hanem Ford cikkéből nyilvánvalólag az USA egyelőre nem egy sehová. Épp ellenkezőleg, most próbálja feldúsítani itteni jelenlétét, de minthogy most nehéz erőket átdobni és az erőik már így is vészesen leterhetlek a térségben Washington most a szövetségeseit próbálja bevonni a műveletbe. Németország volt az első kiszemelt, de az kosarat adott 2019 július elején. Utána következett Belgium, hiszen különleges erői 2017-ben már egyszer jártak itt, de egyelőre Brüsszel is hezitál. Mindez azért van, mert ugyan Trump le akarta zárni az ügyet a jövő évi választások előtt, a kormányzati vezetés nagyon nem szeretné feladni a nehezen szerzett pozíciókat. A hivatalos okok, legalábbis Ford szerint, a Dā‘iš visszatérésének megakadályozása, a kurd autonómia támogatása, illetve az iráni pozíciószerzés megelőzése.
Először is fontos tisztázni, hogy vár sokszor leegyszerűsítve úgy tüntetik fel, hogy az Eufráteszen túl minden kurd és az amerikai-kurd erők ellenőrzése alatt áll, a helyzet távol áll ettől. Először is számos ponton a szír hadsereg gyakorol felügyeletet, mint a tartományi főváros al-Ḥasaka és Qāmišlī esetében. A legtöbb területen még ma is a polgári irányítást a szír állami hatóságok végzik, még ha az SDF szervei és Damaszkusz közt a kapcsolatok sokszor esetlegesek és megbízhatatlanok is. Épp így etnikailag is, ellentétben Iraki Kurdisztánnal és Törökország néhány keleti területével, Szíria ezen részén a kurdok nem képeznek abszolút többséget. Még bizonyos kurd erők komoly próválkozásai ellenére is, hogy elűzzék innen a többi közösséget, csak kevés helyen kerültek teljes
Moti (Mordechai) Kahana egy izraeli-amerikai üzletember, aki régóta érintett a Szíria elleni háborúban. Ő pénzelte John McCain szenátor terroristákat támogató Szíriába.
többségbe. Így aztán egy itteni kurd autonómia nemcsak a szír alkotmánnyal ellentétes, de egyben teljesen példátlan és igazságtalan is, a helyi lakosság komoly része pedig teljességgel ellene van. Hozzá kell azt is tennünk, hogy Ford állítása, miszerint Washington egyáltalán nem akarja Szíria felosztását, “pusztán” egy decentralizált modellt, a nemzetközi törvények lábbal tiprása. Hiszen ez egy szuverén állam belügyeibe való beavatkozás.
Az a kifogás, hogy egy ilyen jelenlét útján Amerika a Dā‘iš visszatérését előzi meg cinikus, és pusztán morális takarózás egy teljesen törvénytelen megszállás igazolására. Eltekintve Trump saját nyilatkozataitól, hogy maga az USA – akarva, akaratlanul – hozta létre a Dā ‘iš-t -, amit Hillary Clinton is elismert, Washingtonnak nagyon is sötét szerepe van a terroristák elleni harcban. A Dā‘iš egészen addig terjeszkedett, amíg Oroszország be nem avatkozott, az USA pedig többször a szír állásokat bombázta Dayr az-Zūr körül, ami hozzájárult a terrorcsoport pozíciószerzéséhez és a város majdnem a kezükbe került. Így aztán Washingtonnal annyira negatív múltja van a Dā‘iš ügyében Szíriában, hogy neki kellene az utolsónak lennie aki ellene harcol.
Az a felvetés, hogy az amerikai jelenlét Irán hatalomátvételének a megelőzése miatt fontos szontén felháborító, bár valószínűleg ez a magyarázat legőszintébb része. Felháborító, mert ez ismét csak a nemzetközi normák felrúgása. Ha meg akarja engedni itt az iráni beremdezkedést, vagy sem, ahhoz Washingtonnak semmi köze, nem beszélve arról, hogy ez a saját maguk által eredetileg adott magyarázattal sem vág egybe. Mindazonáltal Washington aggódik a Szíria, Irak és Irán közti együttműködés foka miatt, mert ahogy Ford fogalmazott, “ez nem vág egybe azzal, amit Amerika Iraktól elvár.”
Vagyis mindez nem a kurdokról szól, akikkel kapcsolatban maga Ford mondta egy 2017-es interjúban az Asharq al-Awsat-tal, hogy az USA csak felhasználta őket és nagy árat fognak fizetni az amerikaiakba vetett bizalmukért. Ezek a területek az olajról szólnak, mégpedig több szempontból. Először is most már dokumentumok bizonyítják, hogy az itteni önkényesen felállított – és teljesen törvénytelen – kurd hatóságok egy izraeli céget bíztak meg az itt kitermelt olaj elszállításávsl és értékesítésével, ezen az úton finanszírozva az itteni hatóságokat. Valójában pontosan ez van stabilan amerikai-SDF kézben, de nem ez az egyetlen mód, ahogy az SDF pénzt zsorvál ki a helyi lakosságtól. A nyár folyamán számos alkalommal meggátolták, hogy az itteni gazdák terményeiket a szír állam felé értékesítsék, aki pedig visszautasította, hogy mekkk adják el a gabonát, annak felgyújtották a földjeit, amint azt mint az állami, mind az ellenzéki csatornák igazolták. Ennek a területnek az ellenőrzése komoly alku alap Washington kezében, hiszen amíg visszatartja – gyakorlatilag ellopja – Szíria saját olaját, a szír lakosságot a legalapvetőbb fűtőanyagtól fosztja meg. Ez nyomásgyakorló eszközként működik Damaszkusszal szemben, míg a megszállást önfenntartóvá is teszi. Ez nemcsak anyagi fenyegetés Szíriára nézve, de létkérdés is, és éppen ezért szorul most Szíria rá az iráni olajszállításokra. Ezért olyan fontos megállítani a Szíria felé tartó iráni tankereket és rábírni Egyiptomot Szuez lezárására az iráni hajók előtt.
Kurdisztán messze van a realitásoktól, de az amerikaiaknak helyi szövetségesekre van szükségük, illetve ezen is túl, valami fajta morális alapra, hogy itt legyenek. Az igazi cél továbbra is a föderális modell kikényszerítése, idővel pedig Szíria feldarabolása.
Oszd meg és uralkodj!
Ez a megközelítés tűnhet szívtelenül macchiavelliánusnak, ám Szíria nem az egyetlen része az ún. “ellenállás tengelyének”, ahol Amerika most épp nagyon elfoglalt. Nemrégiben beszámolók szóltak arról, hogy Irakban megnőtt katonai mozgás és gyanú merült fel, hogy Amerika katonai puccsot készít elő. Irán hasonló kísérletekkel néz szembe, bár ez kevésbé meglepő, hiszen Irakkal ellentétben legalább nem egy szövetséges ország. Először 2018 áprilisában jelentette be Maḥmūd ‘Allawī hírszerzési miniszter egy CIA csoport felderítését, majd júliusra már egy nagyobb, kiterjedtebb hálózatot lepleztek le.
Tisztán látható, hogy amíg Trump maga el akar kerülni egy valódi háborút Iránnal, valószínűleg nem is igazán értve az ügy igazi lényegét, a tanácsadói pontosan felmérik, hogy az ellenállás tengelye egyre erősebbé válik és idővel valódi fenyegetést jelenthet az amerikai érdekeltségekre a térségben. Főként mert bizonyos országok, mint Törökország, Katar, vagy nemrégiben Kuvait kezd kilógni a sorból. Valójában Washington öbölbéli szövetségeseivel karöltve fáradhatatlanul dolgozik ezen az ügyön már jó tíz éve, és mindeddig pont az ellenkezőjét érték el, mint amit szerettek volna. Ez azonban nem jelenti azt, hogy feladták volna.
Éppen ezért olyan fontos Kelet-Szíria és at-Tanár a térség nagy sakktábláján. Itt vannak az Irak és Szíria közti határátlépő pontok, és amíg Washington ellenőrizni tudja ezeket, addig gátat tud emelni Irán közvetlen földi összeköttetésének Szíriával és Libanonnal, ami nagyon megnehezítené az Irán ellen viselt gazdasági háborút. Ugyanakkor ezek a helyek önfenntarthatóvá teszik az itteni megszállást és hídfőként szolgálhatnak Amerika számára a térségben.
America már nem az ami volt
Főként Idlibben, de összességében Szíriában és a térségben egyaránt Amerika úgy tűnik kezdi elveszteni befolyásását. Egyszerűen szólva ma már nem az ami volt. Ez nyilvánvaló a Bahreini Csúcs fogadtatásából, vagy az arra adott válaszból, hogy Irán leszedte egy drónját. Világszinten is ez a csökkenő képesség elég szembetűnő, hiszen régóta nem lehetett olyat látni, hogy Washington állámfőnek ismerjen el egy meg nem választott politikai szereplőt, majd aztán ejtsd azt pár hónapra rá. Amint ezt most Juan Guaido-val történt Venezuelában. Bár érdemes arra emlékeztetni, hogy Szíriában ugyanez zajlott le. Hiszen ki emlékszik ma már Ġassān Hītō-ra, vagy Aḥmad Ṭu‘ma-ra? De ott legalább Washington megpróbálta akaratát katonailag érvényesíteni. Mindez én e jelenti persze azt, hogy Amerika megszűnt volna erősnek lenni, de immár nem olyan mindenható, mint amilyen a ‘90-es évek óta volt.
Ford szavai az Asharq al-Awsat számára, amiket aztán az al-Mayadeen-nak meg is erősített, ebben az összefüggésben értendőek. Végtére is egy ennyire befolyásos egykori nagykövet miért jelzi az Idlib számára nyújtott támogatás befelyezését, miközben újra igényt jelent be Kelet-Szíriára? Minthogy most semmilyen hivatalos posztot nem tölt be, szavai nyílt ajánlatként is felfoghatóak. Idlibért cserébe az USA most bejelenti hosszútávú igényét a keleti területekre, azaz beleszólásra a politikai rendezésbe. Ami már szavakkal annak elfogadása, hogy Washington elvesztette ellenőrzését Szíria felett, főként most, hogy Törökország Oroszország és Irán felé húz.
Ez lehet egy jó jel Szíria és a szírek milliói számára, akik épp csak kezdenek helyrerázódni a háború után. Ám a vége sajnos még messze van és az amerikaiak továbbra is készek elkeseredett lépésekre. Az izraeliekkel karöltve még sokáig húzhatják a háborút, de a végeredmény immár félreérthetetlen. Szíria győzött. Nem Baššār al-Asad, hanem Szíria, ami egyelőre megúszta mind a kormánybuktatást, mint a feldarabolást.