Leszámítva a szudáni eseményeket, amit múlt héten láthattuk, ezekben a napokban az arab világ amúgy is nagy változásokon megy keresztül. Szíria lassan visszatér az Arab Ligába, amiért komoly diplomáciai lépések történtek. A jemeni háború is nagy fordulat előtt áll. Nagyarányú regionális együttműködés bontakozik ki Libanon megsegítésére. S bár a helyzet jelenleg Algéria és Marokkó között egyre aggasztóbb, összességében az arab világ most mégis a talpra állás és lenyugvás felé tart.

            Érdekes módon azonban van egy ország, ami nemcsak, hogy nem része ezeknek a pozitív folyamatoknak, hanem éppenséggel pont nehezíti őket. Szaúd-Arábia közel két hete teljeskörű diplomáciai-gazdasági háborút folytat Libanon ellen egy libanoni miniszter bizonyos kijelentései miatt. Egyben a Jemen elleni háború is a közeli vereségre mutat, mivel nagy változások történtek.

            Miközben nagy változások vannak az arab Keleten, Szaúd-Arábia épp elmerülni látszik egy újabb politikai válságba. Ami pedig mutatja a királyság nagyon aggályos belső viszonyait. De miért van mindez?

 

A vita Libanonnal

            Amint ezzel már több alkalommal is foglalkoztunk, az utóbbi két évben Libanon elképesztő politikai és gazdasági válságot élt meg, többnyire működőképes kormány nélkül. Azt is láthattuk, hogy nemrég sikerült kormányt alakítani. S bár vannak riasztó jelei egy lehetséges újabb polgárháborúnak, a kormány helyes lépéseket tett az ország rendbetételére.

            A nemrég kezdődött segítő programok, egy Irán, illetve egy másik Egyiptom, Jordánia és Irak részéről közösen épp csak kezdte mérsékelni a gondokat, amikor október 30-án Szaúd-Arábia visszahívta bejrúti nagykövetét és kutasította a libanoni nagykövetet. Ugyanerre ösztönözte szövetségeseit az Öbölben is, majd lezárt minden libanoni exportot maga felé. De mi ennek az oka?

            A hivatalos indok, hogy az új libanoni kormány egyik tagja, George al-Qurdāḥī tájékoztatási miniszter. Nem sokkal hivatalba lépése után kapták fel, hogy al-Qurdāḥī, ami mellesleg nagyon is ismert média személyiség, még mielőtt miniszter lett volna az egyik libanoni csatornának nyilatkozva a Jemen elleni szaúdi háborút “hiábavalónak” nevezte, illetve azt mondta, hogy “az Anṣār Allah Mozgalom csak védekezik”. Legalábbis hivatalosan ez lobbantotta fel Rijád haragját és sarkallta gyors válaszra.

            Érdekes módon Rijád nemcsak azt a tényt hagyta figyelmen kívül, hogy al-Qurdāḥī még miniszterré válása előtt tette ezeket a nyilatkozatokat, de egyben az egész libanoni kormányt vádolta ezért. Immár két hét elteltével még mindig erőltetik ezt a vitát, annak ellenére, hogy Bejrút folyamatosan jelzi nyitottságát és az igényt a helyzet rendezésére. Rijád ezen a ponton nem is fogalmaz meg követeléseket, így az sem világos mit tekintene elégtételnek, bár igaz, hogy al-Qurdāḥī többször jelezte, nem mond le, és nem kér bocsánatot. S csak hogy biztos legyen, a vitát nem lehet könnyen lezárni, november 6-án a egyik szaúdi kormányzati lap, az ‘Ukāẓ egy cikket jelentett meg, amiben a libanoni politikusokat – kifejezetten utalva a libanoni külügyminiszterre – “WC papírnak” jellemezte, akiket csak használnak.

            Beszédes továbbá, hogy október 31-én Fayṣal ibn Farḥān külügyminiszter egy interjút adott a hazai sajtónak, amiben azt jelezte, hogy a királyság fő gondját nem ezek a kijelentések képezik, hanem a Ḥizb Allah állítólagos “hegemóniája” a libanoni politikum fölött. Holott a kormány megalakulásakor Szaúd-Arábia nem emelt kifogást ellene, al-Qurdāḥī pedig nem a síi párthoz tartozik, hanem keresztényként az egyik kisebb keresztény mozgalomhoz.

            Amióta ez a vita kitört hatalmas hullámokat vetett úgy Libanonon belül, mint szerte a térségben, ám nem látszik a vége. Kész szenzáció lett az arab világban, pedig nagyon keveset lehet érteni belőle. Amint azt látni fogjuk, mindez egy sokkal nagyon kép része.

 

Áttörés Jemenben

            A jemeni háború szinten nagy változások tanúja az utóbbi két hétben. A jelen keretek most nem engedik, hogy részleteiben foglalkoztunk vele, de nagy változásokra van kilátás.

            Először is Ma’ribért folytatott csata, amely város az utolsó komoly hídfő, ami meg nincs Szana’a kezén Észak-Jemenben. Már nagyjából egy éve is a város a határán volt, hogy a jemeni hadsereg kezébe kerüljön, de meg ma sem teljesen világos okokból a frontok befagytak, majd Rijád támogatásával Hādī elnök erői még vissza is foglaltak pontokat.

            A nemrég indult offenzívák után azonban a Ma’ribtól közvetlen délre eső területek nagyrészt Szana’a kezébe kerültek. Kiválóan jelzi a változást, hogy október elején Ma’rib tartomány több törzse is átállt és jelezték, hogy békét kötöttek a szana’ai vezetéssel. Ez egy olajban és gázban gazdag terület, aminek megszerzése hatalmas morális, de egyben gazdasági sikert is jelent majd Szana’ának, bár egyelőre a haladás több okból is lassú. Továbbra is folyamatos légicsapások zajlanak a szaúdiak részéről, a városban magában is komoly ellenállás van és a jemeni erők is inkább szeretnének egy dicsőséges bevonulást, semmint mindent leromboló hosszú utcai harcokat. Mindezek ellenére azonban Szana’a képviselői folyamatosan azt nyilatkozzák, hogy Ma’rib felszabadulása “immár csak idő kérdése”.

            Miközben mindezek történtek, november 11-én váratlanul a szaúdi erők óriási területekről vonultak vissza al-Ḥudayda körül. Ez a kikötő a legfontosabb Jemen északi részén, amiről Rijád sokáig azt állította, hogy ez az iráni támogatás fő bejutási pontja és ezért pusztító harcokat folytattak a kikötőért. Bár a várost sosem sikerült teljesen elfoglalniuk. Állítják, hogy a kivonulásra a tűzszüneti tárgyaltak megkezdésére tett jószándékú gesztusként került sor, vagy hogy így erősítsék meg a Ma’rib körüli frontokat. Bárhogy is, az eredmény az, hogy Szana’a mostmár teljesen biztosította ezt az alapvető kikötőt és nagy területek nyíltak meg erői előtt dél felé.

            A jemeni háború nagyon összetett képlet, ám jelenleg elég annyi hozzá, hogy Ma’rib eleste és al-Ḥudayda biztosítása után Szana’a gyakorlatilag megnyerte a háborút. Legalábbis északon, ahol immár nincsenek komoly riválisok. De egyben most megnyílnak majd az utak az ország déli része felé is, minthogy ezeken a részeken óriási a széthúzás a szaúdi és az emirátusi erők, Hādī és a Déli Átmeneti Tanács csapatai, illetve a szélsőséges szervezetek között.

Jement Libanonért?

            Mindezeket a fejleményeket számba véve egy kérdés nagyon is nyomós. Miért vesztegeti Rijád az idejét most Libanonnal, amikor minden irányban hatalmas átalakulások zajlanak? Mit jelentene Rijádnak egy térdre kényszerített Libanon, vagy libanoni kormány akár, meg ha sikerrel is járna ez a diplomáciai háború?

            Először is, képes Szaúd-Arábia megnyerni ezt a háborút, amit felfogása szerint a Ḥizb Allah és a Libanonon belüli iráni befolyás ellen vív? Amit az utóbbi bő egy hónapban láthatunk Libanon körül az az, hogy történelme eddigi talán legnagyobb válsága közel két éve után Szaúd-Arábia nem tudott megoldást kínálni. Két külön segélyprogram született Libanon gondjainak megoldására. Az egyiket Irán maga adta, bár nagyban Szíria együttműködésével. A másik egy közös iraki-jordán-egyiptomi vállakozás, amiben szintén gyakorlatilag semmilyen szaúdi szerepvállalás sincs. Ugyanakkor szintén nagyban kedvez Szíriának. Az eredmény teljesen logikusan az, hogy bármennyi szaúdi befolyás is maradt Libanonban, ami a 2000-es évek elején alapvető, de még egy évtizede is megkerülhetetlen volt, az most nagyban elenyész. Ez frusztrálhatja ugyan Rijádot, de minthogy nem ajánl segítséget, semmi répa, csakis bot, ésszerű a kérdés: Mi itt a cél? Nyilván Szaúd-Arábia javítani akarja helyzetét Libanonban, de vajon remélheti-e az egyensúly érdemi változását? Nagyarányú gazdasági segítség nélkül biztosan nem, amit most Rijád sem nem kész, sem nem képes megadni.

            A válasz a térség összefüggéseiben van. Nem szabad elfelejtenünk, hogy a jemeni és szíriai fejleményekkel, illetve az átalakuló libanoni belpolitikával egyidőben két tárgyalási folyamat is zajlik és mindkettő közvetlenül érinti Iránt. Amit Szaúd-Arábia a maga legnagyobb riválisának tart. Az első a szaúdi-iráni megbékélési folyamat, ami elsősorban Bagdadban zajlik, míg a második a Bécsben újrakezdődött tárgyalássorozat Teherán atomprogramjáról. Mely utóbbi elvezethet az atomalku felélesztéséhez. 

            A szaúdi-iráni békülés máris hozott némi feltűnő eredményt, mivel jószándéka jeleként Rijád október végén megnyitotta piacát az iráni export előtt, még ha egyelőre nagyon korlátozott is. Ez most évekig tartó teljes Irán elleni blokádot zár le.

            E folyamat részét képezi, hogy amint kiderült, a szaúdiak felkérték Teheránt, legyen közvetítő egy tűzszünetben, vagy akár előkészítő egy átfogó béketervben a jemeniekkel. Az évekig tartó háború után, illetve, hogy hivatalosan az Anṣār Allah Mozgalmat terrorista szervezetnek tartják és azzal vádolták, hogy csak egy iráni zsoldos csoport, nagyon megalázó lenne közvetlenül tárgyalni velük. Az irániakon keresztüli közvetett tárgyalások viszont megoldást jelenthetnek a Ma’rib okozta gondra. Mindez nemrég közvetett megerősítést is nyert Ḥasan Naṣr Allah, a Ḥizb Allah főtitkárának egyik beszédében, aki elmondta, hogy valóban történt ilyen próbálkozás, csakhogy Teherán azzal utasította el, hogy ha a szaúdiak tárgyalni akarnak, akkor azt közvetlenül Szana’ával kell megtenniük. Más szavakkal Irán elutasította, hogy vásárra vigye jemeni befolyását, vagy hogy közvetlen része legyen a tárgyalási folyamatnak. Bár a választ hamar úgy állították be, hogy Irán nem kész lezárni a jemeni háborút, a lépés több szempontból is logikus. Irán mindig is fenntartotta, hogy nem része a jemeni háborúnak csakis diplomáciai támogatást nyújt. Azóta már iráni tisztségviselőktől is elismerést nyert, hogy jóval többről van szó. Csakhogy érthető módon pont most Teherán nem akar nagy engedményeket adni, és nem is nagyon tudná megállítani a jemenieket, amikor Ma’rib felszabadítása ennyire közel van.

            Nem szabad elfelejtenünk, hogy Ma’rib már nagyjából egy évvel ezelőtt is ilyen közélet állt ahhoz, hogy élesen, de aztán valamely okból a harcok leálltak és a város közvetlen közeléből még vissza is szorították Szana’a erőit. Nem teljesen tisztázott mi történt, de feltételezni lehetett egy iráni közvetítést. Akkoriban kezdődött ugyanis a nyitás Rijáddal. Minthogy az addig eltelt időt Rijád nem arra használta fel, hogy a helyzetet egy átfogó békemegállapodás felé fejlessze tovább és felvegye á kapcsolatot Rijáddal, logikusan következtethető, hogy Teherán nem szeretne még egy hasonló gesztust tenni.

            Azt nem tudjuk, hogy ez alkalommal pontosan mikor kért Rijád iráni közvetítést és ezt mikor utasították vissza, de a tárgyalások ütemterve alapján ez valamikor szeptember közepe, vagy október eleje lehetett, amikor a Ma’ribért folyó csata súlyossá vált a szaúdi koalíció számára. Nem sokkal később pedig megkezdődött a vita Libanonnal.

            A kettő közt a kapcsolat, hogy míg Rijád bizonyára nem remélheti, hogy Irán ellen tudja billenteni a mérleget Libanonban, vagy hogy korábbi befolyását visszaszerezhetné, ettől még sok gondot tud okozni. Egy gazdasági-diplomáciai blokáddal, méghozzá nemcsak egymaga, de ebbe bevonva a Perzsa-öböl nagy részét, óriási gondokat tud okozni Libanon számára. Ez teljesen világos is a libanoni reakciókból, hiszen a kormány nagy lépéseket tett a szaúdiak megbékítésére. Holott Rijád semmilyen segítséget sem ígért, sőt még csak békülést sem arra az esetre, ha al-Qurdāḥī miniszter lemondana.

            Ebből arra lehet következtetni, hogy Rijád most kihasználja a helyzetet, hogy Libanont tárgyalási alapnak használja Irán ellenében. Segíts ki Jemenben, és én szabad utat adok Libanonban! Egyszerűbben szólva Libanont Jemenért cserébe! A történtekre nehéz jobb választ adni, vagy hogy miért erőlteti még mindig Rijád az ügyet, dacára annak, hogy mostanra a dolog kimerült. Ezért nem kínálnak a szaúdiak kiutat a vitából. Merthogy nem Bejrútból várnak pozitív választ, hanem Teheránból.

            A Bécsben zajló atomtárgyalások ezen a ponton szintén fontosak. Nem mintha Rijád a tárgyalások érdemi részese lenne, vagy kár kifejezetten befolyásolni tudná azokat. Ám a kiegyezéstől elfordulva és ismét a helyzet kiélezésén dolgozva le tudják kötni az irániakat és megint ellenük tudják fordítani a közvéleményt. A mostani a bécsi tárgyalások rendkívül fontosak az új iráni kormánynak. Sikert akar elérni ott, ahol az előző nem tudott, még ha döntően nem is a maga hibájából. Emiatt el lehet érni, hogy Teherán kellően frusztrált lesz ahhoz, hogy engedményeket adjon.

            Bármi is volt a valós szándék a Libanon elleni “háborúval”, már most is visszaütött, és még nincs is vége. Nem azért, mert a szaúdiak ne érték volna el a céljaikat. Meg sem fogalmaztak pontos követeléseket, így tehát hivatalos szinten nem is világos, mi békítené meg őket. Sokkal inkább azért, mert megpróbáltak ebbe a vitába belerángatni az egész Öböl-térséget, s bár ez logikus lépés volt, egyben nagy hiba is. Ismét felszínre kerültek a még be sem gyógyult sebek az Öböl táborán belül. Kuvait és Bahrein csatlakozott a blokádhoz, sőt kelletlenül még az Emirátusok is. Omán viszont ellenállt, míg Katar, bár hivatalosan elítélte a libanoni álláspontot, nemcsak a büntető intézkedésekhez nem csatlakozott, hanem közvetítést ajánlott és Bejrútba küldte külügyminiszterét. Így tehát ha még sikerül is engedményekre kényszeríteni Libanont, ennek haszonélvezője Doha lesz, nem Rijád. Ez szűklátókörűségre vall a szaúdiak részéről, mert ismét Katart hozták helyzetbe, ráadásul egy olyan terepen, ami alapvetően már kicsúszott a kezükből. Valóban nagyon nehéz megérteni, hogy a szaúdi vezetés miért vívja rendre ugyanazokat diplomáciai-gazdasági csatákat egyre kisebb szinten, amiket már korábban elveszített.

            Pontosan ugyanezt a harcot vívták Katar ellen, hogy aztán 2021 januárjában feladják azt. Csakhogy az a kiegyezés megrontotta a korábbi kiváló kapcsolatokat Egyiptommal és az Emirátusokkal. Amint pedig azt korábban láthattuk, azóta Egyiptom a saját útját egyengeti Rijád érdekeitől függetlenül, sok esetben kifejezetten azok kárára.

 

Szíria oroszlánja visszatér

            Ezen a héten egyben történelmi lépévre került sor az Emirátusok részéről, amikor ‘Abd Allah ibn Zāyid emirátusi külügyminiszter egy magasrangú delegáció élén Damaszkuszba látogatott és találkozott Baššār al-Asad szír elnökkel. Több arab ország részéről is voltak már nyilatkozatok, hogy véget kellene vetni Szíria elszigeteltségének, vissza kellene fogadni az Arab Ligába és újra kellene építeni vele a gazdasági kapcsolatokat. Ebben a tekintetben Algéria, nemrég pedig Irak és Egyiptom is nagy szerepet játszott, az áttörést viszont a kapcsolatok újranyitása jelentette Jordániával, illetve a Libanonnak szánt megsegítő program.

            Ezeknek a lépéseknek az igazi jelentősége, hogy közvetlenül megtörik a Washington által hozott Cézár törvényt, ami megfojtja a szír gazdaságot. Csakhogy eddig egyetlen arab vezető sem látogatott Damaszkuszba, vagy találkozott nyíltan a szír elnökkel, elismerve ezzel őt az ország törvényes vezetőjének.

            Ezért ilyen fontos az emirátusi külügyminiszter mostani látogatása, főleg, hogy ez most az Öbölből érkezik, mivel ezzel a Szíria ellen kerek egy évtizede indított háború szimbolikusan is véget ér. Több nyugati és arab elemzés is pontosan rámutatott, hogy egy ilyen lépésre az Emirátusok részéről nem kerülhetett volna sor Washington jóváhagyása nélkül, ami ugyan most hivatalosan ellenzi a megbékélést Damaszkusszal, de hathatósan nem fog tenni ellene. Washington kudarcát a szír kormány megbuktatására még nemrég maga Robert Ford, Amerika utolsó szíriai nagykövete is elismerte. Akit azt mondta, hogy “az amerikai politika egy szír kormány felállítására kudarcot vallott”. A nemrég történt nagyarányú csapatkivonás Szíriából, bár még így is csak részleges, annak jeleként is értelmezhető, hogy Washington mostmár komolyan fontolgatja a szíriai kivonulást.

            Mégha egyhamar nem is kerül sor a teljes amerikai kivonulásra, a diplomáciai, és ami a fontosabb a gazdasági kiegyezés Damaszkusszal, illetve Szíria visszatérése az Arab Ligába azt jelenti, hogy Szíria megnyerte a háborút. A gazdasági blokádnak pedig hamarosan vége. S minthogy aligha volt nagyobb szimbóluma az ún. “Arab Tavasznak” a Szíria elleni háborúnál, ez a fejlemény azt jelenti, hogy az egész projekt, az Öböl kísérlete az egész arab világ irányítására véget ért.

            Több jele is volt ennek a folyamatnak az utóbbi pár évben. Amikor Egyiptomban megbukott a Muszlim Testvériség vezette kormány, az volt az első komoly lépés. A legutóbbi választások Marokkóban, ahol ugyanaz a Muszlim Testvériség kormány szenvedett megsemmisítő vereséget, ami az “Arab Tavasz” hatására került hatalomra ugyanezt az irányt mutatta. Tunézia elfordulása az egész 2011-ben kiépült politikai rendszertől ugyanennek a jele. A Szíria elleni háború befejezése a végső lépés ebben az irányban.

            De miért olyan rossza hír ez Szaúd-Arábiának? Ez nem feltétlenül rossz dolog Rijádnak közvetlenül. Ezét sem ellenezték ezt a szaúdiak, bár nem is igen reagáltak rá. De ez jele a szaúdi diplomácia bénultságának is. Korábbi katari nyilatkozatokból tudjuk, hogy még 2011-ben Katar volt a vezető arab állam a Szíria elleni háborúban. De ugyanezek a nyilatkozatokból azt is tudjuk, hogy mindez szaúdi jóváhagyással és egyeztetések segítségével zajlott. Most, hogy a helyzet megfordult és a háború a végéhez közeledik Rijád nem aktív részese a megbékélésnek. Nem alakítja a folyamatokat. Most, amikor számos arab ország nyíltan fellép a Damaszkusszal való helyzet rendezéséért, a folyamatból való kimaradás de facto elszigeteli Rijádot, lemarad a fejleményekről. Ez pedig értelemszerűen kedvezőtlen.

            Itt kifejezetten fontos az összehasonlítás az Emirátusokkal. Miért pont az Emirátusok töri most az utat a kiegyezésben? Miért Abū Zabī teszi meg azt a lépést, főleg, hogy gazdasági segítséget is ígér, amit eddig egy arab ország sem mert megtenni? Méghozzá ennyire nyíltan. Nyilván nem a Szíria, vagy a szír kormány iránit lelkesedésből, hanem okos taktikai számításból. Ezeknek a tárgyalásoknak a lebonyolítása, amit most a legtöbb arab állam támogat, javítja az Emirátusok megítélését úgy Washington, mint az arab világ szemében.

            A Biden kormányzat eddig is kereste az útját a Damaszkusszal szembeni feszültség enyhítésére, de ezért nyíltan nem tud tenni. Ám azon az úton, amit most számos arab ország, köztük több kiemelt arab szövetséges is követel, mindez úgy is magyarázható, hogy  “Washingtonnak nincs más választása”. Így tehát hallgatólagosan “engedi megtörténni”. Ezzel az Emirátusok sikert ér el a fő rivális Katarral szemben is. Merthogy a folytatódó rivalizálás közepette megteszi azt, amit Katar nem tud. Ugyanis az Emirátusok sosem ment olyan messzire a háborúban, mint Katar és már 2018-ban újranyitotta damaszkuszi nagykövetségét. Ennél is fontosabb, hogy az Izraellel történt normalizálás után, főként, hogy azóta ez a folyamat el is akadt, az Emirátusok kitör az eddig nagyon kényelmetlen diplomáciai helyzetéből az arab világban. Azzal, hogy most Szíria pártjára áll, azon ország mellé, aminek népszerűsége hatalmasra nőtt az arab világban, Abū Zabī jelentősen javítja megítélését és talán sokan “megbocsátják” a normalizálást. Tehát Abū Zabī legalább annyira haszonélvezője a Szíriával való kiegyezésnek, mint maga Damaszkusz.

            Itt válik igazán nyomóssá a kérdés Szaúd-Arábia kapcsán. Ha Rijád tette volna meg azt, amit Abū Zabī, főként, hogy hivatalosan nem vett részt a normalizálásban, a folyamat élére is állhatott volna. Sokkal jobb megítélése lett volna egy, vagy akár több új szövetségest is szerezve. Ehelyett belebonyolódott egy jelentéktelen háborúba Libanonnal, ami pont az ellenkezőjét okozza, a közvéleményt az arab világban Rijád ellen fordítja. Hatalmas lehetőség lett volna itt, amit végül egy másik ország használt ki, amivel mostanában szintén romlik Rijád viszonya.

 

Harc a közmegítélésért

            Több jele is van, hogy a jelenlegi szaúdi vezetés nagyon aggasztó úton jár. A kelletlenül, de elfogadott megbékélési tárgyalások Iránnal, a jemeni háború elvesztése, a visszaszoruló szerep Tunéziában, Líbiában, vagy Szudánban, az legutóbbi iraki választásokra gyakorolt befolyás hiánya és a teljesen vél talán konfliktus Libanonnal mind a szaúdi gyengeség jele.

            Azonban mindezek a fejlemények, leszámítva talán a jemeni háborút, ami közvetlenül kötődik Muḥammad ibn Salmān koronaherceghez, eltörpülnek a nemrég Amerikából érkező fenyegetéshez képest. A 2017-es nagy letartóztatási hullám után, amivel Muḥammad ibn Salmān gyakorlatilag átvette az ország irányítását és leszámolt legtöbb belső ellenségével nem igen maradt az országon belül ellenlábasa. Legalábbis nem szabadlábon. Azóta pedig mindenkit eltávolított, aki bármilyen fenyegetést jelenthetett hatalmára, kiváltképp a korábbi koronaherceg Muḥammad ibn Nāyif híveit. Egy ember azonban Kanadába tudott szökni. Ő Sa‘ad al-Ğabrī korábbi hírszerzési vezető, Muḥammad ibn Nayif egykori jobbkeze, aki Kanadában tudott támogatást szerezni magának. Benne az a leginkább fenyegető, hogy 2017 előtt a legbelsőbb szaúdi vezető kör része volt, így bizonyára sok belsős titkot tud. Mi több, mint korábbi hírszerzési vezető, belsőséges kapcsolatai vannak az amerikai szolgálatokkal. Ez az egyetlen dolog, amitől a mostani koronaherceg valóban tart.

            Sa‘ad al-Ğabrī most nagyon komoly gondot jelent Muḥammad ibn Salmān koronahercegnek. Először is pert indított ellene Amerikában, aminek ugyan várhatóan nem lesz nagy hatása rá, de de nagyon megszégyenítő rá nézve. Ezt apja halálakor ki lehet használni ellene, amikor majd hivatalosan is át akarja majd venni az állam irányítását. Másrészt, al-Ğabrī kiváló kapcsolatokkal bír Szaúd-Arábián belül és egykor Muḥammad ibn Nayif bizalmasa volt, így esetleg el tudja érni szabadon bocsátást. Ez pedig katasztrófa lenne a mostani szaúdi vezetés számára.

            Október 25-én al-Ğabrī interjút adott az egyik leginkább megbecsült amerikai politikai műsornak, a CBS csatorna 60 Minutes nevű műsorának. Ebben az interjúban több szenzációs állítást is tett. Többek közt állította, hogy Muḥammad ibn Salmān meg akarta ölteni ‘Abd Allah előző szaúdi királyt egy orosz méreggel, hogy hangfelvételei vannak ellene, vagy hogy a koronaherceg számos bűncselekményt követett el, mint amilyen Sa‘ad al-Ḥarīrī akkori libanoni miniszterelnök szabályos elrablása volt. Aki nem mellesleg épp egy szaúdi szövetséges Libanonban. Ezen is túl, al-Ğabrī olyan jelzőkkel illette a szaúdi koronaherceget, mint “pszichopata”, “gyilkos”, vagy “kegyetlen”. Érdekes módon ezek a megjegyzések szinte semmilyen reakciót nem váltottak ki Rijádból, nem úgy, mint al-Qurdāḥī libanoni miniszter szavai. Ez egy hatalmas fenyegetés Szaúd-Arábia de facto vezetőjére nézve. Minthogy maga tény, hogy egy ilyen interjú lemehetett az amerikai sajtóban azt jelzi, hogy egy adott ponton a volt szaúdi hírszerzési vezetőt eszközként használhatják fel eltávolítására. De nem is ez a legnagyobb aggodalma. Nagyobb bajt jelent az al-Ğabrī által okozott rémisztő megítélés a nyugati közvéleményben.

            Amióta csak Muḥammad ibn Salmān 2017-ben hatalomra került olyan képet akart kialakítani magáról, hogy ő egy látnok. Egy modern vezető, aki megnyitja országát a modern világ felé. Ezt képet igyekeztek eladni zenei fesztiválokkal, turisztikai programokkal, vagy programot indítva a nők vezetési jogáért. Amit állítólag ő maga ért el. A folyamatos tisztogatások, melyek hivatalosan a korrupció elleni harc jegyében folytak és közben leszámoltak minden ellenségével azt a célt is szolgálták hogy modern vezetőnek tűnjön, aki leszámol a régi módszerekkel. Ez a kép többnyire elfedte szerepét jemeni háborúban, vagy a hazai ellenzék ellen használt brutális módszereket.

            Miután a nők vezetési jogáért folytatott kampány véget ért egyre nagyobb, egyre ambiciózusabb projektet indított, mint amilyen a Neom város terv. Egy modern város terve az egyiptomi és jordán határok közelében a Vörös-tenger partján, ami a bejelentette tervek szerint zéró szénkibocsátású település lesz, amikor elkészül. Egy a legmodernebb technológiákat használó város, ami munkalehetőségeket teremt és lökést ad a szaúdi gazdaságnak is, távolodva a hagyományos fosszilis energiahordozók kitermelésétől. Sőt, egy egész régió születne részleges autonómiával és saját törvényekkel. Gyakorlatilag egy liberális burok az amúgy hírhedten konzervatív országban.

            Ez a kép teljesen nyilvánvalóan összeegyeztethetetlen a világ egyik, ha nem legnagyobb olajkitermelőjével és olajexportőrével. Egyben egy autonóm tétet kialakítása komoly kétségeket támaszt a királyságon belül, ahol eleve óriási paranoia él, hogy Szaúd-Arábiát külön államokra akarják szabdalni akár a nyugatiak, akár az irániak.

            A Neom város terve az egész “The Ways” nagyberuházáson belül mindenek fölött egy óriási népszerűsítése kampány a világban erős “klíma lobbi” kegyeiért. Ebben Szaúd-Arábia komoly tényező, vagy akár vezető állam is lehetne a klímaváltozás megállításában, mégpedig a bölcs és liberális látnok koronaherceg irányítása alatt. Egy ilyen megítéléssel az öröklés biztosított lenne. Csakhogy ezt erősen kikezdi, ha közben a közfelfogásban úgy él, mint “pszichopata gyilkos”. Ezzel ugyanis a leváltása sokkal ésszerűbb.

 

Az “Arab Tavasz” vége

            Röviden, ma Szaúd-Arábia fő gondja, hogy elvesztette azt képességét, amit leginkább akart magának. A képességet, hogy vezessen. Vagy legalábbis nem bír ilyen képességgel. Ez most nemcsak az egész arab világ tekintetében igaz, hanem még legszűkebb környezetében, az Öbölben is, amit saját egyedüli felségterületének tekint. Ahogy ma csődöt mondott az ún. “Arab Tavasz”, ami ugyan elsődlegesen nem szaúdi vállakozás volt, mégis vezetői hitték, hogy ők lesznek a legnagyobb haszonélvezői, úgy bukik meg most a terv Jemen uralására. A mostani fejlemények Szíria körül azt mutatják, hogy Damaszkusz kiállta a nyomást, de azt is, hogy az immár küszöbön álló és elkerülhetetlen kiegyezésnek Szaúd-Arábia nem tud az élére állni. Talán még része sem lesz. Ma’rib várható felszabadulása és a visszavonulás al-Ḥudayda alól is azt mutatja, hogy Rijád nem képes alakítani a fejleményeket és nem képes kijavítani a korábbi rossz döntéseket. S itt még csak nem is foglalkoztunk Szudánnal, Észak-Afrikával, vagy az Egyiptommal ápolt kapcsolatokkal. Mindazokkal a kérdésekkel, amikbe az utóbbi évtizedben Szaúd-Arábia legszorosabb arab szövetségeseivel olyan sokat fektetett. Ezekben az ügyekben, mint Tunézia, Szudán, vagy Líbia azt látjuk, hogy Rijád nincs érdemben jelen a tárgyalóasztalnál. Miközben az idejét vesztegeti egy diplomáciai háborúval Libanon ellen.

            Ez azonban, bár sokan most ünneplik, az egész térségnek nagy gond. Méreténél, gazdasági lehetőségeinél és vallási-morális szerepénél fogva Szaúd-Arábiának mindenképpen központi szerepet kellene játszania az egész regionális képletben. Csakhogy ez a szerep egyre csökken. Ez pedig csak fokozni fogja a vezető elit elkeseredettségét, hogy javítsák a királyág helyzetét. Ami sajnos a jelenlegi vezetéssel nehezen elképzelhető.

 

 

---