Múlt hét közepe óta a Közel-Kelet ismét elkapta a világ figyelmét, s ismét csak Szíria volt középpontban. Törökország bejelentette a Béke Tavasza hadművelet megindítását, hivatalosan azzal a céllal, hogy megtörje a döntően kurd Quwwāt Sūriyya Dīmuqrāṭiyya [Qasad] milíciát Szírián belül, amely amerikai-francia-izraeli bábáskodás mellett saját szeparatista entitást akart létrehozni. Nagyon hasonlóan ahhoz, ahogy ez Irakban történt. Ebben nincs is semmi új, hiszen ezt már hetekkel ezelőtt bejelentették a felek, amióta csak Szíria megkezdte Észak-Ḥamā és Dél-Idlib felszabadítását. A terv már az első bejelentéstől fogva magában foglalt egy biztonsági zónát, amit a török hadsereg alakítana ki végig a szír határ mentén, 20-30 kilóméter mélységben. Amióta csak az ötlet felvetődött volt némi homály arról, hogy vajon ez mit jelent az amerikai jelenlétre nézve Szíriában. Először is mert az teljesen törvénytelen, másodszor, mert Trump már közel egy éve megígérte az amerikai erők kivonását. Fennállt az a kérdés is, hogy mi lesz akkor, ha a török csapatoknak a szír hadsereggel kell szembenéznie, nem is beszélve az oroszokról. Merthogy a szír állam és hadsereg, dacára az általánosan sulykoltaknak, nagyon is jelen volt még az Eufrátesztől keletre is, főként a két legnagyobb városban, al-Qāmišlī-ben és al-Ḥasaka-ban. Amik bizony döntő fontosságú pontok, ha egyszer a törökök nyilatkozataikhoz híven mélyen be akarnak nyomulni és meg akarják törni a Qasadot, nem csak a határtól akarják elkergetni őket ideiglenesen.
A hadművelet pusztító tüzérségi tűzzel indult meg északon a törökök részéről, majd ezt hamarosan szárazföldi műveletek követték, amit alapvetően nem maguk a török egységek végeztek, hanem a – jelen állás szerint még – szövetségeseik, az úgynevezett Szír Nemzeti Hadsereg. Ez pedig nem más, mint kétes hátterű szélsőséges mílícák képlékeny halmaza.
Amióta csak a hadművelet megindult a szír politikai térkép óriásit változott, bár nem annyira a török katonai jelenlét közvetlen hatásaként. Egyik oldalon az országok egész széles sora ítélte el a lépést, Szíriától Iránon át az EU tagállamokig és az USA-ig. Még az Arab Liga is, aminek jelenleg a mostani szír kormány még csak nem is tagja, hirtelen felismerte, hogy Szíria arab ország és “hősies” ellenállást mutatva tiltakozott. Tagadhatatlanul a legviccesebb és egyben legelgondolkoztatóbb is az amerikai álláspont. Az a Washington, ami eddig törvénytelenül tartott szír területeket megszállás alatt s nem hagyta magát senki által sem zavartatni, most visszavonul. Érdemes azon elgondolkozni, hogy Washington most miért szabott ki új szankciókat Törökországra, miközben semmilyen kísérletet sem tesz a török roham feltartóztatására. Miközben pedig kivonul, elárul egy szövetségest, elidegenít egy másikat, majd egy sor továbbit átkoz, ami nem is oly rég még drága barát volt. Másrészt viszont, miközben Szíria érthetően elítéli a török akciót, épp ő jön ki a legjobban belőle. A szír csapatok egy sor stratégiailag és szimbólikusan felbecsülhetetlen pontra vonultak be, melyek még egy hete is áthatolhatatlanok voltak számára a szakértők szerint.
Sokszor mondják, hogy egy lépés igazi természete azokon keresztül mérhető fel, akik ellenzik. Ezek most nincsenek éppen kevesen, de úgy tűnik a török lépés egy olyan helyzetet hozott létre, amiben mindenki, vagy legalábbis majdnem mindenki győztes. Irónikus módon még Trump és a Kurdok is. Hogyan lehetséges ez és miért tett most Törökország ekkora szívességet Damaszkusznak? Ez eheti témánk.
Az összetettség hálója
Múlt héten felületesen érintettük, hogy milyen összetett volt a helyzet Szíriában még egy hete is. Miután hosszú évekig külföldről pénzelt terrorszervezetek vívtak háborút a szír állam ellen, 2018 végére már csak három nagy próbatétel állt Damaszkusz előtt. Az első a közvetlen amerikai megszállás délen, at-Tanaf falunál a “szíriai ellenzéki erők” fedésében. Ezek közt van sok korábbi Dā‘iš sejt, akik 2018 július 28-án lecsaptak as-Suwaydā’-ra, egy addig békés déli tartományra, 220 embert ölve meg. Ez eddig Washington részéről nem tűnik tárgyalóképes ügynek. A második Idlib volt, ahol az összes további terrorszervezet gyűlt össze a törökök szárnyai alatt és be is ásták magukat, ameddig csak most nyáron a szír hadsereg nagyarányú támadást nem indított ellenük. Ez nagyon is sikeres volt és csak a szír hadsereg egyoldalú tűzszünete vetett véget neki. Abban az időben komoly
török-orosz-iráni erőfeszítés volt a Szocsiban kötött alkuhoz való visszatérésre, miközben Törökország azt közölte az amerikaiakkal, hogy hamarosan megszállást indít északon a Qasad megtörésére és egy biztonsági övezet létrehozására, ahová több millió szírt küldene vissza. Ezek a fejlemények nyilván komoly szerepet játszottak az akkor Idlibben zajló műveletek szír részről történt leállításában, hogy így kivárják az eredményt. Merthogy épp ez a harmadik akadály Damaszkusz számára a teljes felszabadítás útján. Épp ez a legérzékenyebb és legértékesebb az össze közül. At-Tanaf lehet ugyan érzékeny, de addig nincs döntő hatása, amíg el lehet szigetelni. Idlib jelent ugyan komoly mezőgazdasági értéket, még morálisan is, de nem jelent megoldhatatlan ügyet. A keleti rész az, ahol a legtöbb szír olajkincs rejlik, s számottevű kurd etnikum is él itt, ami eddig autonómiát akart. Ez eddig magában foglalta annak a kockázatát, hogy megnyílik ugyanaz az út, amin Irak is végigment, bár itt az etnikai arányok jóval összetettebbek és a kurdok nem jelentenek többséget. Még nem. Mégis ők szolgáltatták a jogalapot a törvénytelen amerikai megszálláshoz, mely gazdasági úton akarta megfojtani a szír kormányt.
Az amerikaiak számára a helyzet keleten épp ilyen összetett. Trump, nagyon pontosan felismerve, hogy sokkal fontosabb dolgok is vannak a térségben és ez a viszonylag kicsiny kártya túl sok energiát köt le, már tavaly ki akart vonulni. Csakhogy az államgépezet eddig nem engedte meg neki. Bár Trumptól nem lett volna idegen semmibe venni ezt az ellenkezést még a Bolton féle legvérszomjasabb fajták ellenében sem, s ezek java távozott is már, mégis számos gond volt ezzel a kivonulással. Ezek közül a legnagyobbat az elfogott Dā‘iš harcosok jelentik, akik ezrével voltak lakat alatt, sokan közülük pedig európai állampolgárok. Az amerikai megszállás alapvető hivatkozási alapja épp a Dā‘iš elleni küzdelem volt, holott döntő szerepük volt a létrehozásában. Így aztán több ezer Dā‘iš foglyot nem lehetett csak úgy otthagyni. Épp ezért próbálta Trump mindenáron meggyőzni az EU tagállamokat, hogy vegyék át és fogadják be ezeket. Nem meglepő módon pont azok az államok, akik most elítélik a török előrenyomulást nem nagyon siettek eleget tenni ennek az elvárásnak. Szintén komoly gond volt az amerikaiaknak, nem épp annyira Trumpnak, hanem magának a gépezetnek, hogy elengedte a kurdokat, akik még nagyon hasznos kártya lehetnek a térség bármely állama ellen, ahogy mindig is azok voltak az ügyeletes nagyhatalom számára évszázadok óta. Trump válasza most midezen kérdésekre teljesen tiszta. Lezárva szépen ezt a fejezetet mindent a törökökre hagy és lesz ami lesz. Elvégre, ahogy ő fogalmazott, a kurdok azért mégsem segítették az USA-t Normandiában.
A birodalmi gépezet persze most nagyon mérges, de valójában Trump is azt kapta most, amit szeretett volna, azaz jó ürügyet a kivonulásra. Ez pedig még nagy adu lehet neki a következő választásokon. Merthát hazahoz csapatokat, amint azt a kampányban ígérte, és lezár egy fejezetet, amit, amint még Clinton is elismerte, épp az előző adminisztráció hozott létre eleve.
A helyzet épp ilyen érzékeny az összes többi érintett számára is. Törökországnak immár világos, hogy miután éveken át mindent erre a lapra tett fel, a szír kormány helyén fog maradni és nem lehet a helyére egy Ankarának tetszőt illeszteni. Ám sokmillió szír van Törökországban most, akik elég komoly elégedetlenséget szülnek a lakosság körében. Ahogy pedig nő az ellenállás az EU-n belül ezek befogadásával szemben, az is világos, hogy ezek az EU felé sem fognak távozni. De a jelen forgatókönyv szerint Szíria felé sem mennek egyhamar. Erdoğan bizonyára imádta azt az ötletet, hogy egy új kormányt ültessen Damaszkuszba, majd annak felállítása után elárassza az országot sok millió menekülttel, akik ennek a baráti kormánynak a leghűbb támaszai lehettek volna. Ez most már biztosan nem történik meg. S nemcsak ők, de sokezernyi, a törökök – és a Nyugat – által az évek során pénzelt és képzett fegyveres milicista és könnyen lehet, hogy végül majd Törökországban végzi. Míg ez a terv világosan zsákutcába jutott, a helyzet azzal kezdett fenyegetni, hogy még a végén egy kurd enklavé is alakul Szíriában, közvetlen amerikai-izraeli bábáskodás alatt, ami óriási biztonsági fenyegetés Ankarának. Ezt nőni hagyni történelmi léptékű bűn lett volna Erdoğan részéről, amit nyilván fel is ismert.
Nagyjából ugyanez igaz Iránra is. Bár Teheránnak kevés érdekeltsége van az Eufrátesz keleti partján, egyértelműen egy stabil és magabiztos szír szövetségest akar látni, ami szazarföldön összeköti Irakon át Libanonnal és Iránt felteszi a térképre Izrael ellenében. Így aztán egy komoly biztonsági rés Szíria számára biztonsági kérdés Iránnak is. Ám a szíreken és az oroszokon át Iránnak nincs lehetősége kipiszkálni az amerikaiakat, s nagyon kell vigyáznia arra is, hogy ne kavarja fel a kurd indulatokat se, hiszen neki is van számottevő kurd lakossága. Így aztán bármifajta megoldásnak ebből az irányból szír-orosz egyetértésben kell megszületnie, amit aztán Irán támogathat, de semmiképp sem vezethet. Vagyis Irán szépen hátradőlt és teret engedett a diplomáciának, hagyva hogy az oroszok rendezzék az ügyet Ankarával.
Az oroszok is aggódtak, hiszen hosszútávon végül is ki akarnak vonulni Szíriából. Nem teljesen, de immár a fő érdekeltségek biztosítva vannak, így hát ideje van lezárni ezt a erőpazarló kalandot. Ezt azonban nem lehet megtenni, amíg valamiféle rendezés nem történik. Damaszkusz viszont semmilyen olyan végső megoldáshoz nem fog hozzájárulni, ami az országot kiszolgáltatja egy későbbi felosztásnak. Így aztán így, vagy úgy de az oroszoknak is ki kellett várni, amíg az amerikaiak elmennek. Csakhogy hogyan lehet ezt elérni? A katonai megoldás nyilván nem jöhet számításba, hiszen egy közvetlen összeütközés az amerikaiakkal beláthatatlan következményekkel járna. Még a szír hadsereg támogatása is elképzelhetetlen egy offenzívára.
Így tehát mindenki csak töprengett. Hogyan lehetne távozásra bírni az amerikaiakat, amit még Trump is akar, mégpedig háború nélkül és egy megfelelő indokkal? Nyilván a legjobb megoldás, hogy ezek a területek visszakerülnek szír kormányzati irányítás alá. Nyilván ez nem a legjobb azok közül, amiket a kurdok kérhetnek a maguk számára. Ők egy újabb vagyonos olajállamocskát akartak maguknak kihasítani amerikai felügyelet alatt, pont ahogy Irakban is. Csakhogy ehhez itt nagyon komoly etnikai tisztogatásba kezdtek, részben rengeteg ember elűzésével, de nem kisebb részben a helyi lakosság elkurdosításával. Azt sem szabad elfelejteni, hogy bár nagyon népszerűek lettek a nyugati sajtóban, nem tettek szert semmilyen valós jogi státuszra, ami igencsak törékennyé tette ennek a vállalkozásnak a jövőjét már egy ideje. Innen nézve nem a legrosszabb dolog az számukra, hogy elfogadják a kész helyzetet, visszatérnek Damaszkusz szárnyai alá, bűntetlenséget szereznek mindarra, ami történt, és talán még némi engedményt is szereznek majd az új alkotmány megírásakor.
Aztán a törökök megoldották
Csak ennek a bonyolult hálónak a megértésével látható az át, hogy miért Törökország volt az egyetlen, ami meg tudta törni a jeget. Csakis a török hadsereg tehette azt meg, amit most senki más. Ez nem feltétlenül saját katonai erejének köszönhető, hanem inkább Törökország különleges helyzetének. Ez az egyetlen NATO tagország abban a csapatban, ami most ki akarja tenni az amerikaiakat. Ha a török hadsereg bevonul ezekre a területekre az amerikaiak nem állhatnak ellent közvetlenül, hiszen az azonnal szakadást okozna a NATO-n belül. Oroszország és Kína másnak sem örülne jobban. Ám a volt amerikai táborokat otthagyni a törököknek és utána őket okolni a helyreállt szír felügyeletért már nagyon is járható út, hiszen Washington csak nem bonyolódhat háborúba a második legnagyobb NATO hadsereggel. De még egy kiélezett fogócska egymás kizárására és megkerülésére sem túl megoldható, hiszen ezzel nyilván Amerika tovább lökné Ankarát az oroszbarát táborba.
Törökországnak van a legjobb oka is erre a lépésre, hiszen senki másnak nincs ilyen meggyőző alibije. Oroszországnak nincs történelmi vitája a kurdokkal, azok pedig nem jelentenek rá fenyegetést. Oroszországnak igen nehéz lenne megigazolni, hogy miért fog fegyvert a Qasad ellen. Szíriának megvan az indoka, hiszen rá tudna mutatni, hogy szervezet egy markán szeparatista éllel bír és egy halom bizonyítékot hozhatna a Qasad által elkövetett háborús bűnökről, de nehéz tagadni, hogy jelenleg Damaszkusznak még a PKK-nál is sokkal rosszabb a nemeztközi megítélése. Törökország számára viszont bőven elég rámutatni, hogy a Qasad az maga PKK, amit az amerikaiak is elismertek már, hiszen épp ők maguk nevezték azt itt most át, hogy elfogadhatóbb legyen. Így aztán elég nehéz vitába szállni a török igénnyel a PKK megtörésére, ami a ‘80-as évek óta kegyetlen háborút folytat ezrek életét követelve, részben számos terrormerénylet útján.
Csakis a törökökkel szemben nincs meg az USA-nak a kifogása és a lehetősége, hogy megtiltsa a Qasad szétverését, tekintve, hogy az tényleg jelenthet idővel alapvető veszélyt Törökország számára. Amióta megindultak a műveletek, bár a feszültség az egekben tűnik, a szír csapatok olyan területeket szereztek vissza, melyek még két hete is elérhetetlenek voltak. Az események ilyen menete pedig most úgy tűnik mindenkit megnyugtat, akár elismerik, akár nem.
A törökök ajtót nyitottak, aztán a szírek besétáltak.
A török Béke Tavasza hadművelet október 9-én indult meg pusztító tüzérségi tűzzel al-Qāmišlī ellen, melyet aztán a különleges alakulatok akciói követtek Akçakale és Çeylanpin között, majd végül visszafogott offenzíva indult Minbiğ-nél a már megszállt szír területekről. Az előrenyomulás javát azonban nem maguk a török alakulatok, hanem az ún. “Szír Nemzeti Hadsereg” végezte, egy nyíltan iszlamista csoportokból álló vegyes halmaz közvetlen török irányítás alatt. Az már az első óráktól nyilvánvaló volt, hogy a Qasad nem fog tudni megállni a török roham ellen, ami feltűnően lassú volt, mintha igazán nem is akarna teret nyerni, inkább csak felmorzsolni a Qasad ellenállását. Amit igen jól elterveztek, hiszen török jelentések szerint bő egy hét után több, mint 700 Qasad harcost semlegesítettek.
A török támadás nyitott kérdése volt a lehetséges összeütközés a török, illetve tötökök irányította erők és az amerikaiak között, amit Trump október 6-ai rendelete oldott meg, amikor elrendelte a támaszpontok kiürítését. A hivatalos tájékoztatás szerint Törökorszag vállalta a területen lévő börtönök felügyeletét. Meglepőbb azonban, hogy hírek szerint az amerikai hírszerzés információt szolgáltatott a török katonai vezetésnek a Qasadról, aminek hatására a törökök precíz támadásokat hajthattak végre. Mindez egy előzetes megegyezésre utal Ankara és Washington között, vagy legalábbis Trump és Erdoğan között, miszerint az amerikaiak utat engednek Törökországnak, hogy az átvegye a határövezetet. Bár mindenki az eddig Qasad felügyelte terület északi részéről beszél, ez nagyjából teljes amerikai visszavonulást jelent Szíriából, hiszen a 17 hivatalosan működő amerikai támaszpontból 16 – vagyis at-Tanaf kivételével az összes – ezen a területen fekszik. Mindez az összes későbbi amerikai elítélést és fenyegetőzést nagyon más színben tűnteti fel. A magyarázatnak valószínűleg inkább a részletekhez van köze, hiszen mindebből az igazi győztes nem is Törökország, hanem a szír hadsereg és állam volt. Ez pedig jó eséllyel a szeptember 16-án Ankarában tartott közös orosz-török-iráni találkozóra vezethető vissza, ami hivatalosan még az idlibi kérdést volt hivatott elsimítani. Nagyon kevés kézzel foghatót közöltek a találkozó kapcsán, de feltűnő utalások voltak Észak-Szíriára és a kurd csapatokra. Az eredményekből úgy tűnik, hogy Törökországnak volt egy megegyezése Trumppal, de ezzel egyidőben egy teljesen másik Oroszországgal és Iránnal is. Ez magyarázza a kemény figyelmeztetéseket mindkét oldalról a Béke Tavasza hadművelet megindulta után, melyek sokkal inkább akarhatták a törököket a kijelölt úton tartani, semmint igazán a támadást leállítani. E konfliktus teljes történetét elnézve aligha elítélhető, hogy igazán senki nem bízott most a törökökben, de nem nagyon volt itt alternatíva.
Az igazi győztes mostanra kétségtelenül a szír vezetés és a szír állam, szintén azt az elméletet erősítve, hogy volt egy közvetett megegyezés Ankara és Damaszkusz között. A törökök az idlibi műveletek leállításáért cserébe, amivel Törökország lehetőséget kapott, hogy ott rendezze a helyzetét, most tettek egy szívességet. Nagyon érdekes, hogy Ankarának semmi hozzáfűznivalója sincs a szír hadsereg területszerzéséhez, ami pedig elég nagy. A szír hadsereg már október 9-én mozgásban volt, miután megegyezés jött létre a Qasad vezetősége és a szír kormány között a fő orosz támaszponton. Eszerint a szír hadsereg minden korábban Qasad felügyelte területre bevonul, a kurdok pedig átadják nehézfegyvereiket és állásaikat a szíreknek. Október 14-én a szír hadsereg felügyelete alá vette az aṭ-Ṭabqa támaszpontot ar-Raqqa közelében. Két nappal később a szír hadsereg már be is vonult ar-Raqqába, aminek óriási szimbólikus és stratégiai jelentősége van. Ez volt a Dā‘iš fővárosa Szírián belül, ez volt az a város, ahová a Qasad annak idején nem engedte bevonulni a szír hadsereget az amerikaiak segítségére támaszkodva, s ez volt a legnagyobb város a kizarlólagos ellenőrzésük alatt az utóbbi két évben. Ar-Raqqa felszabadítása valójában véget vet a kurdok önálló államról szőtt álmainak, hiszen nem maradt komolyabb város a kezükben. Ezt a szír hadsereg további nyereségei biztosították be. Október 14-én egy nagyobb hadoszlop lépett át az Eufráteszen Dayr az-Zūrtól al-Ḥasaka irányába, abba a városba, amit amúgy is döntően a szír központi kormány irányított, s ezzel kettévágta az addig Qasad felügyelte területet. Ezzel egyidőben egy másik oszlop al-Ḥasaka-ból indult útnak, felszabadította Tall Tamr-t, majd megindult az al-Ḥasakát Aleppóval összekötő autósztráda biztosítására. Ezek voltak a legnagyobb stratégiai nyereségek, ám a hírekben egyéb sikerek írták ezeket felül. Szintén október 14-én történt, hogy a szír hadsereg állásokat vett át Minbiğ-ben, ‘Ayn ‘Īsā-ban, sőt még ‘Ayn al-‘Arabba is bevonult. Az eredmény az, hogy a szír állam visszanyerte ellenőrzését a török határ mentén ‘Ayn al-‘Arabtól egészen az iraki határig, vagyis minden korábbi illegális amerikai-francia telep felszabadult. S ami még ennél is fontosabb, mindezt egyetlen katona elvesztése nélkül sikerült elérnie. A gyakorlati, polgári ellenőrzés átvétele még eltart majd egy ideig, de mostanra a szír hadsereg ott van minden stratégiai ponton, amitől a szír felügyelet teljes helyreállítása már csak idő kérdése.
Egy érdekes pont, ahonnan a török hadművelet igazi természete megérthető az Minbiğ. Amint a szír hadsereg bevonult a városba, az orosz katonai rendészet jött vele, mégpedig olyan állást felvéve, ami meggátol minden közvetlen összeütközést a szír és a török csapatok között. Ennek a gyakorlati eredménye, hogy ott vannak a hivatalos török alakulatok, előttük ott harcolnak iszlamista zsoldosaik a Qasad csapataival, melyek mögött ott állnak az oroszok, akik mögött a szírek foglaltak állást. Ez azt jelenti, hogy az ún. Szíriai Nemzeti Hadsereg, vagyis a török zsoldban harcoló szír zsoldosok, akiktől Ankara már egy ideje próbál megszabadulni, most lemászárolják egymást a Qasad fegyvereseivel. Azoknak pedig nincs más választásuk, minthogy vagy megadják magukat az oroszoknak és a szíreknek, vagy harcolnak és meghalnak. Ám ha visszavonulnak az oroszok és a szírek veszik át a területet, megvédik a civil lakosságot, ez pedig megerősíti Damaszkusz helyzetét, hogy itt közös harc folyik a nemzeti egységért. Ez nagy lehetőséget ad Damaszkusznak, hogy politikai téren arasson sikereket, hiszen a kurdok, akik épp az USA-t vádolják árulással, épp most adják fel igényüket egy önállö területre és fogadják el a nemzeti egységet. Ez pedig csökkenti annak a lehetőségét, hogy külső erők avatkozzanak be a most zajló alkotmányozási folyamatba.
Az eddigi Qasad ellenőrizte terület déli részének sorsa még tisztázatlan, hiszen érzékelhető módon a szír hadsereg még nem vonult be erre az olajban gazdag vidékre, de ellentétben azzal, ahogy eddig állt a helyzet, amikor az Eufrátesz egy világos és jól védhető határvonalat jelentett, al-Ḥasaka-tól délre csak pusztaság van. Így pedig elég nehéz lesz majd az amerikaiaknak és a franciáknak új demarkációs vonalat húzniuk, főként, hogy erre most vesztették el legnagyobb mentségüket, a kurdok támogatásának ürügyét. De még ha elő is állna egy ilyen helyzet, az amerikaiak most sokkal rosszabb helyzetben vannak, a szírek pedig új területeket biztosítottak az iraki határ mentén, ahol új átkelőket nyithatnak. Ugyanakkor, mivel a Qasaddal kötött egyezmény még mindig törékeny, egyelőre a szír főparancsnokság nem erőlteti az ügyet, s az olajmezők felé csak egy későbbi időpontban terjeszti ellenőrzését.
Miután az amerikai vezető körök felbojdultak, még a Trump kormány fő héjái is, hogy ez a helyzet veszélyezteti a kurdokkal fennálló viszonyt, Mike Pence alelnök és Mike Pompeo külügyminiszter – a legvérszomjasabb elemek Bolton távozása óta – elrepültek Ankarába. Október 17-én a török kormánnyal egy ötnapos tűzszünetbe egyeztek meg. Ezt jövő héten egy másik találkozó követi majd Erdoğan és Putyin között Szocsiban, ahol szintén tűzszünetről lesz szó, amibe a Qasad vezetői már beleegyeztek. Ez lehetővé fogja tenni a Qasad számára, hogy csapatait visszavonja a határtól. Ez tűnhet úgy, hogy a művelet nagyon keveset hozott Törökországnak, mivel elég kicsiny területet vettek ellenőrzésük alá és a Qasad is egyben marad, ám valójában erre a tűzszünetre már a valódi célok elérése után került sor. Törökország örülhet, hiszen a művelet elejét vette egy esetleges kurd enklávé kialakulásának a határain, szívességet tett Oroszországnak, ami most majd az Idlibről szóló tárgyalásokon jól fog jönni, és Damaszkusznak is szívességet tett, ami megnyitja az utat egy későbbi rendezés előtt. Oroszoroszág is örülhet, hiszen tett egy újabb szívességet a szíreknek, kiterjesztette befolyását, ám mindezek alatt viszonylag a háttérben maradt és senkit sem haragított magára. Damaszkusz örülhet a leginkább, ami ott is van mindenhol a szír sajtóban. A teljes öröm, ahogy hatalmas területek szabadultak fel és az amerikaiakat megalázták. Mint az egyik híres videó, ahol az autópályán a bevonuló szír csapatok épp a kivonuló amerikai konvoj mellett haladtak el. Minden médiafelzúdulás ellenére még a kurdok is örülhetnek, hiszen lehet, hogy elbukták a szeparatista államocska tervét, de legalább büntetés nélkül tehetik le most a fegyvert és menedéket lelnek attól, hogy a törökök kiírtsák őket. Végtére is, nem minden kártyájukat veszítették el. Így aztán a török vezérkari főnöknek, Hulusi Akar-nak igaza volt, amikor azt mondta Pence-nek, hogy “a török hadsereg már minden célját elérte”. Pontosan ez történt.
Pár mítosz vége.
A Béke Tavasza hadművelet sok olyasmire derített fényt, ami mindenki számárá tisztán nyilvánvaló volt, aki rendelkezett némi ismerettel az utóbbi évek szír eseményeiről, ám mégis elfedte ezeket a gondos propaganda. Ebben a tekintetben Törökország gyönyörűen játszotta ki lapjait. Először is ebben az akcióban felhasználták az ún. Szír Nemzeti Hadsereget, azokat a szabadcsapatokat, amik eddig a Szabad Szír Hadsereget alkották. Ez volt a veleje és fő eszköze a nyugati-öböl háborús beavatkozásnak Szíriában éveken át. A kurdok ellen elkövetett atrocitások javáért ők a felelősek. Mint amilyen Xevrin Khalaf-nak, egy alig ismert kurd pártocska vezérének brutális kivégzése volt. Ez ugyan hozott némi nemzetközi megrovást Törökországnak, de ettől csak könnyebb lesz feloszlatni ezeket a csapatokat. Ez a kártya pedig nagyon hasznos lesz hamarosan Idlibben, főleg ha majd tömegesen kell őket letartóztatni. Ha pedig most nagy számban esnek el, az nem nagy veszteség Törökországnak. De sokkal jelentősebb dolgok is kiderültek a felhasználásukból. Október 11-én török tüzérségi lövedékek csapódtak be az amerikai támaszpont közelében ‘Ayn al-‘Arab-ban – alias Kobane -, ami feltehetőleg megsürgette az amerikaiak távozását. Ez mérhetetlenül feldühítette az amerikaiakat, és az egyik leghangosabb kritikus az a Brett McGurk amerikai diplomata volt, aki 2018 december 31-éig a Dā‘iš elleni világméretű koalícióval megbízott különleges elnöki megbízott[1] volt. Vagyis ő volt a fő politikai felelőse a Szíria elleni amerikai megszállásnak a Dā‘iš elleni harc ürügyén. Twitteren a Szabad Szír Hadsereget vádolta az amerikai támaszpont bombázásával és egyéb atrocitásokkal is, mondván: “a Szabad Szír Hadsereg őrült és megbízhatatlan.” Ám ez ugyanaz a Szabad Szír Hadsereg, amit a Nyugat és az öböl éveken át támogatott a törvényes szír állam ellen, és amit fedezéknek használt a Szíria belső ügyeibe való beavatkozáshoz. Márpedig ez az álláspont sosem változott, csak most hirtelen más megvilágításba került.
Ugyanez a McGurk volt a fő felelős, legalábbis Raymond Thomas tábornok, az Amerikai Különleges Erők Főparancsnokságának parancsnoka szerint, a Qasad alakulatok felállításáért és PKK-YPG-ből Qasaddá való átnevezésükért. Thomas elmondása szerint csak azért emelték be a “demokratikus” jelzőt az elnevezésbe, hogy tisztára mossák kicsit a nevüket és némi hitelt kölcsönözzenek neki. Ez pedig ugyanannak a tervnek a folytonosságát mutatja, hogy helyi elemek felhasználásával avatkoznak Szíria belügyeibe.
Egy másik érdekes jelenség, hogy október 17-én a Qasad vezetősége a török hadsereget vegyi fegyverek használatával vádolta a kurdok ellen. Bár a vádak hamarosan tiltott fegyverekre finomodtak, a “vegyi fegyverek” kitételt széles körben használták. Ez a pont, főként mert pont olyan szervezetek igazolták vissza, mint a Szíria Emberi Jogok Megfigyelőközpontja, ám mégis alapvetően hamisnak bizonyult, minden korábbi Damaszkusz elleni hasonló vádat más megvilágításba kellene helyezzen. Hiszen itt pont ugyanazt a médiahadjáratot alkalmazták.
A Qasad bevetett még egy kártyát, a Dā‘iš visszatértének a lehetőségét, ha ők eltűnnének a színről. Október 13-án a Qasad bejelentette, hogy 785 fogva tartott Dā‘iš tag szökött meg az ‘Ayn ‘Īsā-nál lévő táborból az ún. Szír Nemzeti Hadsereg segítségével. Ez vagy azt jelenti, hogy a Szabad Szír Hadsereg együttműködik a Dā‘iš-sal, vagy azt, hogy a Qasad hazudik és csak ürügyként használata terrorszervezet elleni harcot a további támogatás eléréséért. Bárhogyan is legyen, mind a Qasad, mind a Szabad Szír Hadsereg renoméja sokat esett a legutóbbi események következtében, míg a Szír Hadseregé nagyot nőtt, hiszen óriási területeket szabadított fel, miközben még a vádja sem hangzott el, hogy bármiféle atrocitásokat követne el és kitörő öröm fogadta mindenhol, ahol újra megjelent. Az öröm minden faluban nyilvánvaló a Szír Hadsereg iránt, melyet oly sok évig vádoltak azzal, hogy a saját népét írtja.
[1] Special Presidential Envoy for the Global Coalition to Counter the Islamic State of Iraq and the Levant