Minthogy az izraeli-emirátusi-bahreini kiegyezés hullámai még mindig rázzák a Közel-Keletet, ezen a héten folytatjuk annak vázlatos bemutatását, hogy mi is zajlik, mit is jelent ez a normalizálás és mik a leginkább várható átrendeződések utána.
A múlt héten ezt az utazást azzal kezdtük, hogy egy átfogó képet próbáltunk adni a három legnagyobb szövetségi csoportról a Közel-Keleten. A jövő héten azt nézzük majd meg, hogy hogyan reagálnak és próbálnak utat találni az olyan országok, amelyek szorosan egyik táborhoz sem tartoznak, mint például Algéria, Marokkó, Kuvait, Omán, vagy éppen Szudán. Ezek az államok mind megpróbálnak alkalmazkodni a változásokhoz és lehetőleg fenntartani döntési szabadságukat, nem csak úszni az árral, ám ezzel együtt igyekeznek is a kialakult helyzetet a lehető legjobban kihasználni a maguk javára.
A kettő között pedig ezen a héten a különböző táborok egymással ellentétes érdekeire összpntosítunk. Ezek a körülmények jelentik most a legnagyobb akadályt a táborok közti megbékélés, vagy átrendeződés útján, hiszen nyilván az izraeli-emirátusi-egyiptomi tengellyel szembenéző két tömb próbál valahogyan kiegyezni. Ugyanakkor ez a szinte megoldhatatlan feladat betekintést nyújt abba a stratégiai helyzetbe, ahogy a térség Izrael hivatalos tényezővé válása után ki fog nézni. Úgy, hogy immár nem csak a konfliktusok témája, hanem hivatalos részvevője is.
Ezek az ellentmodások, melyek mind meg is jelennek az palesztin térfélen, egy nagyon bonyolult Közel-Keletet adnak ki. E frontvonalak megértésével látható, hogy ezek nem újak, de egyben az is, hogy az amerikai kormány világosan a novemberi választásokra figyelve szinte teljesen külön úton halad a fő folyamatoktól. Ezért fordul az elő, hogy néha Washington meglepő eredményeket ér, míg máskor a lehetetlenről álmodozik
Miután az Emirátusok behozta Izraelt teljes jogú partnerként a stratégiai térképre, vajon az Ellenállás Tengelye és a török-katari tömb egyesítik ereiket? Meg tudják oldani konfliktusaikat? Nyújthatnak életbe vágó segítséget egymásnak, hogy szembenézzenek ezzel a növekvő fenyegetéssel? Vajon ezek a táborok egy feloldhatatlan ellentmondásban többfrontos küzdelemre kárhoztattak, vagy még remény számukra? E kérdések megértéséért át kell tekintenünk páronként a tömbök közötti viszonyokat.
Az emirátusi-szaúdi tömb az Ellenállás Tengelyével szemben
Talán ez a legösszetettebb párosítás, mert igen sok résztvevő van mind a két oldalon. Először fel szeretnénk hívni a figyelemet már az elején, hogy Izraelt és érdekeit nem érintjük itt. Először is azért, mert Tel-Aviv nem “teljes” partnere egyik tömbnek sem. Jogi helyzete miatt nem volt az az arab világban, s valószínűleg sosem lesz az, mert a zsidó állam egyetlen partnere érdekében sem vállal lemondásokat. Biztosan fog előnyöket szolgáltatni, tesz majd szívességeket partnereinek, ám az elképzelhetetlen, hogy kompromisszumokat kötne saját érdekei kárára bármely partnere érdekében is. Ez máris megmutatkozott az Emirátusoknak amerikai F-35 gépek vásárlása körüli vitájában. Ennél fogva tehát itt és a következő pontoknál az Ábrahám Egyezmény előtti állapotot vesszük alapul. Innen pedig világos lesz miért érezte úgy Abū Zabī és Karió is, hogy Tel-Aviv behívásával ebbe a csoportba nemcsak szükséges, de stratégiailag nagyon hasznos is.
Ezt a kérdést körüljárva meg kell értenünk, hogy az egyiptomi-szaúdi-emirátusi tömbön belül Rijád szerepe másodlagos, jelenleg Abū Zabī áll az élen, és az egyiptomi-emirátusi kapcsolat ural minden megfontolást. Ez azért van így, mert Egyiptom adja a katonai erőt az Emirátusok mögött, ha erre szükség van, míg az Emirátusok tartja felszínen az egyiptomi gazdaságot hatalmas anyagi támogatásával. Így tehát az szinte lényegtelen, hogy a szaúdiak hogyan tekintenek a többi táborra, hiszen minden nagyobb döntés, pont mint a normalizálás is, immár Rijád nélkül születik.
A fő konfliktus a már említett tömb és az Ellenállás Tengelye között egyértelműen Irán körül van. Ám függetlenül azoktól a vádaktól, hogy Irán egy nacionalista perzsa rezsim, ami egy forradalmi eszmétől vezérelt agresszívan terjeszkedő hatalomként fenyegetést jelent, vagy akár, hogy egy síi “hitetlen” állam, nem ezek jelenik az igazi lényeget. A még nyíltabb vádak is, melyek szerint Irán a terrorizmust támogatja, beavatkozik arab öbölbéli szomszédai belügyeibe, vagy hogy emirátusi szigeteket tart megszállás alatt, mind csak kifogások, nem feloldhatatlan ellentétek. A három kérdéses sziget például, Abū Mūsā, illetve a Kis-, és a Nagy-Ṭunb komoly vitákat szült, hiszen azokat Irán 1971-ben, az emirátusi függetlenség hajnalán, még az EAE megalakulása előtt szállta meg. A szigetekre hivatalosan jogot formáló Rās al-Hayma emirátusa sokszor követelt is komoly lépéseket a visszaszerzés érdekében, de az EAE többi tagállama többnyire érdektelenséget mutatott. Annyira, hogy egykor Dubaj jelenlegi uralkodója, Muḥammad ibn Rāšīd Āl Maktūm a kérdést egyenesen az Egyesült Államok által fabrikált mesterséges problémának nevezte, ami az Iránnal még ma is folytatott jövedelmező kereskedelem mellett megmagyarázza, hogy Emirátusok miért nem tett soha valódi lépéseket a szigetek visszaszerzésére.
Az összesen kevesebb mint 2500 főt jelentő összlakossággal a szigetek még azzal együtt sem jelentenek komoly területet, hogy stratégiai helyen fekszenek a Hormuzi-szoros kijáratában. Azzal, hogy ez a “legnagyobb gond”, talán látható, hogy ez és a többi vád is csak fedik az igazi konfliktust, hiszen az arab öbölállamoknak kifejezetten jó viszonyuk volt Iránnal annak 1979-es forradalma előtt, illetve az irak-iráni háború után máig pazar kereskedelmi viszonyt építettek ki vele.
A fő probléma ezen államok, főként Szaúd-Arábia és Irán között, hogy alapvetően eltérő felfogásuk van saját szerepükről és a Nyugattal ápolt kapcsolatokról. Szaúd-Arábia, pont mint a legtöbb arab monarchia a múltban, vagy akár Irán is 1979 előtt, saját hatalma és az uralkodó politikai elit megmaradása biztosítékát a Nyugattal, főként Amerikával ápolt jó viszonyban látja. Egyben az innen érkező katonai és híreszerzési támogatásban. Elnézve a gazdasági lehetőségek és az átlagos életszínvonal különbségét Irán és az öbölállamok között ez meggyőző érvnek is tűnhet. Ám ha belegondolunk, hogy elért éredmények mennyiben köszönhetőek saját képességeiknek és azok mennyit fejlődtek, a kép már nem ilyen egyértelmű. Irán mindezt teljesen másképpen fogja fel, hiszen a Nyugattal, főként Amerikával fennálló konfliktusa messze nem csak ideológiai jellegű. Sokkal inkább Teherán úgy fogja fel, hogy az amerikai gazdasági jelenlét fojtogató, katonai-politikai szerepe a térségben pedig aláássa az államok politikai szuverenitását. Igaz, hogy Irán sokat tett forradalma tovabbviteléért arab szomszédai felé saját politikai felfogása biztosítására, és ebbe sokszor bele ptartozott az adott monarchiák aláásása is. Ez azonban Homeīnī halála óta véget ért. Ami ebből maradt, az annak az élő szimbóluma, hogy létezik alternatíva. Vagyis bárki, aki a jelenlegi öbölbéli monarchiákra Washington bábjaiként tekint úgy nézhet fel Teheránra, mint ami sikeresen élt túl négy évtizednyi szakadatlan amerikai nyomást a megdöntésére. Ez pedig érthetően félelmet kelt az Öböl vezetőiben. Röviden szólva Irán megtanult együttélni szomszédaival, megállapodásokat ajánlva, néha még sikeresen kötve is, és döntően csak provokációkra reagál. Ám Szaúd-Arábia sosem tanult meg együttélni a forradalmi Iránnal, s csak egy teljesen más iráni kormányzat esetén érezné magát biztonságban. Az Emirátusok és a többi, kisebb öbölállam helyzete azonban nem teljesen ez. Katar erre a legjobb példa, ami még hasznot is húzott amúgy korlátozott kapcsolataiból Teheránnal, hiszen Irán életmentő összeköttetést biztosít Doha és Ankara között.
Az Irán és Bahrein közötti kapcsolatok a legproblémásabbak és teljesen más természetűek. Bahrein egy síi többségű állam, amit egy szunni elit vezet. Társadalma fogadóképes az iráni politikai szólamokra, ami érthetően a legnagyobb aggodalmat a bahreini udvarban okozza. Ezzel együtt Bahrein erősen emirátusi-szaúdi politikai, 2011 óta pedig katonai ellenőrzés alatt áll. Ezért is kényszeríthették rá Bahreint olyan könnyen az Izraellel való normalizálásra. Ez azonban Irán számára sokkal kisebb stratégiai jelentősséggel bír a térség többi kapcsolatához képest. Teherán számára Bahrein ijesztegetésre, provokációra alkalmas, de nem jelent döntő fojtosságú ügyet.
Végül pedig ott van a nagyon is furcsa viszonyrendszer Egyiptom és Irán között, amivel már korábban részletesen foglalkoztunk. A két államnak számos előnyös tulajdonsága van egymás számára és akár remekül együtt is működhetnének, de számos alapvető társadalmi, politikai és gazdasági megfontolás meggátolja az erősebb iráni-egyiptomi kapcsolatokat. Ugyanakkor nincsenek komoly ellentétek a két fél között, amik akár remek közvetítőkké is tehetnék őket a tömbök közti esetleges megbékélésben.
A másik fő probléma, hogy míg Teherán viszonylag kevés jelentőséget szentel Rijádnak és Abū Zabīnak, azok Iránt irritáló versenytársnak tartják a legtöbb regionális kérdésben. Amíg Irán alternatívát jelent, az olyan államok, mint Szíria, Irak, Libanon, vagy akár Jordánia is, nehezen tarthatók az Öböl befolyása alatt. Itt tehát az ellentmomdás nem is annyira közvetlen, hanem a térségbeli államokkal ápol viszonyban jelentkezik. Ha a fő eszmei különbségről, a Nyugattal ápol viszonyról amúgy meg tudnának állapodni, akkor ezek az ellentétek feloldhatóak lennének. Ennek hiányában azonban folyamatosan további partnereket próbálnak bevonni a saját táborukba, s minden egyes csatlakozóval az egyik úgy érzi halad, míg a másik, hogy egyre jobban elszigetelődik.
Természetesen egyik öbölállamnak sincs feloldhatatlan konfliktusa Szíriával. Többször megpróbálták már meggyőzni Damaszkuszt, hogy távolodjon Teherántól, de a szír-iráni szövetség sosem keltett túl komoly feszültséget. Annyira nem, hogy miután 2011-től sikertelenül próbálták meg megdönteni a szír kormányt, az Emirátusok 2018 decemberében újranyitotta damaszkuszi követségét és nem látta akadályát megbékélni Szíriával. Abū Zabī kész volt komoly segítséget is nyújtani Damaszkusznak, nyilván hogy újabb frontot nyisson Törökország ellen. Egyiptom, nyilván emirátusi jóváhagyással, még korlátozott katonai és hírszerzési segítséget is nyújtott Szíria terrorellenes harcához. Mindez azonban csak addig zajlott, míg Washington elzárta ezt az utat komoly szankciókkal fenyegetve meg az Emirátusokat. Az, hogy immár szaúdi és emirátusi csapatok is részt vesznek Szíria amerikai megszállásában, szintén egy olyan pont, ami a táborok megbékélése ellen hat. Hiszen immár ez a két ország is ugyanolyan megszálló hatalom lett Szíriában, mint a törökök.
Minden más, a két tábor közötti ellentét, mint a Ḥizb Allah Libanonban, az al-Ḥūtī csoport Jemenben, vagy más hasonló kérdések Irakban, megoldhatóak lennének, ha a befolyási övezeteket el tudnák választani. Ha a két tömb együtt tudna működni, akkor a legtöbb probléma megoldható lenne, de csakis akkor, ha Rijád és Abū Zabī megtanulna tartósan együttélni Iránnal. S éppen itt mutátkozik meg számukra a stratégiai különbség Teherán és Tel-Aviv között. Nemcsak, hogy nincs semmilyen területi vita köztük és Izrael között, de az alapvető kormányzati rendszer és program is sokkal inkább összeegyeztethető Rijád és Abū Zabī számára, mint Iráné. Nem is olyan rég még remélni lehetett, hogy az Öböl egységben, csendes izraeli segítséggel és stabil amerikai támogatással sakkban tudja tartani Iránt, de amióta Kuvait és Omán letértek, Katar pedig Törökországgal karöltve egy új tömböt képezett, mindez már irreális.
Ennek az ügy megoldása érdekében több kísérlet született a katari-török páros megtörésére, a Katar visszatérítésére a szaúdi-emirátusi befolyás alá és a front újbóli egyesítésére. Ez azonban láthatóan kudarcot vallott, aminek a Katar elleni ostrom bukása kiváló bizonyítéka.
Az emirátusi-szaúdi tömb a török-katari tábor ellenében
Ez egy jóval egyszerűbben átlátható képlet. Egészen 2013-ig Törökroszág mindent elkövetett, hogy kivételesen jó kapcsolatokat építsen ki az Öböl szunni államaival. Míg Erdoğan még hatalma megszilárdításával volt lekötve, nagy előnyt jelentettek számára ezek a kapcsolatok saját pártja vallásos-konzervatív üzenetének népszerűsítésére. Ám 2013-ra nyilvánvaló lett, hogy Rijád és Abū Zabī nem tekint Törökországra parnerként annyira, hogy engedményeket tegyenek neki, Ankara pedig komolyan nem számíthat rájuk. Így tehát ezt a vonalat leszűkítette arra az egyetlen államra, mely saját szabad akaratának megvédése érdekében épp egy erős külső támogatót keresett. Ez volt Katar. Látszólag Katar nem tudta volna ugyanazt a morális hasznot jelenteni, mint a Mekka és Medina fölött diszponáló Szaúd-Arábia, de hamarosan Doha a török gazdaság motorja lett. Emellett pedig kapcsolatai a Muszlim Testvériség útján nagyon hasznosnak bizonyultak Erdoğan szellemi-politikai programja népszerűsítésére, úgy a térségben, mint a hazai fronton.
Kezdetben a két tömb még csak az ún. “Arab Tavasz” hozta gazdasági szerzeményekért versengett. Ezek közt ott volt Egyiptom, Tunézia, vagy éppen Líbia. Ez azonban szinte háborúvá nőtte ki magát, ahol minden résztvető külön is harcban áll a másik tábor minden tagjával. Egyiptom, ami főként as-Sīsīvel az élen 2013 után az Emirátusok legnagyobb szerzeménye lett, épp úgy harcban áll Katarral, mint Törökországgal. Ez a két állam szinte átvette az egyiptomi gazdaságot és nagyban támogatták a néhai Mursī elnök vezette Muszlim Tesvériség kormányt. Érthető módon aztán mind a kettő sokat tett az as-Sīsī vezette kormányzat megdöntéséért, kilátástalanul próbálva visszafordítani a folyamatot. Törökország szabályos diplomáciai háborúba kezdett, majd megindította a Rābī‘ al-‘Adawiyya mozgalmat a Testvériség felszítására, miközben Katar az al-Jazeera hálózaton keresztül hatalmasra fújta az egyiptomi felfordulást. Pontosan ezek miatt az okok miatt úgy Katar, mint Törökország nemcsak as-Sīsīre személy szerint jelentenek fenyegetést, hanem a színfalak mögött az egész Egyiptomot kézben tartó uralkodó katonai osztályra. Kitört a harc, amiben Egyiptom is megpróbálta aláásni a török és a katari kormányokat, és a másik oldal is nyomás alá helyezte Kairót. Törökország katonai lépései Szudánban és Líbiában nem utolsó sorban ezt a szerepet is szolgálták. Így tehát ez egy lételemi fenyegetés mind a két oldalon, ami nem feloldható.
Míg Szaúd-Arábiának nincsenek komoly gondjai egyik ellenfelével sem, az Emirátusoknak régóta húzódó és általunk sokszor érintett vitája van Katarral. Maga a tény, hogy Katar képes volt függetleníteni magát az Emirátusok gyámkodásától és egy azonos erőt jelentő hatalmi központtá tudott válni felbőszítette Abū Zabī vezetőit. Ez a folyamat el tudott volna jutni odáig, hogy Katar át is vegye az Emirátusok szerepét Szaúd-Arábia fő szövetségeseként, ami aláásta volna az Emirátusok helyzetét. Ez tehát ismét csak egy életbevágó ellentét, amiben egyik fél sem teheti meg, hogy hátráljon. Az Emirátusoknak nem volt közvetlen ellentéte Törökországgal, de Katar megtöréséhez el kellett vágni az oda szóló török támogatást. Ennek egyik módja volt a múlt héten említett lépés, amikor Muḥammad Daḥlān útján az Emirátusok és Egyiptom támogatást nyújtott a 2016-os sikertelen katonai puccshoz. Rijádnak muszály követnie az Emirátusokat ebben a küzdelemben, hogy amennyire még lehetséges összetartsa a Perzsa-öböl arab országait egy irányvonal mentén. Az alapvető helyzet azonban az, hogy ennek a két országnak lételemi szüksége van Egyiptomra, mint katonai hatalomra a hátuk mögött. Így tehát nem mutathatnak ingadozást, ha Kairó támogatásáról van szó, amikor az két halálos ellenfele ellen küzd.
Átlátva ezt a bonyolult hálózatot, megérthető, hogy Katar miért most foglalt meglepően határozott álláspontot a palesztinok mellett, és hogy Washington kísérlete Doha bevonására a normalizálási folyamatba miért képtelenség. Dohának jó félhivatalos kapcsolatai voltak Tel-Avivval, amik javíthatóak. Nem itt van a gond. Hanem, hogy a normalizálás elfogadása egyben az emirátusi-izraeli-szaúdi tábor befolyása alá kerülést is jelenti. Ezzel Katar, mint önálló hatalmi tényező megszűnne. Ezért érthető az meg, hogy az amerikai ajánlat az Öböl válságának megoldásara és a blokád feloldására szinte semmit nem nyom a latban. Katar sikeresen túlélte az ostromot, mostanra pedig a blokád már nagyobb teher az ellenfelein.
A török-katari blokknak még hasznot is sikerült húznia a mostani kihívásokból. Katar hirtelen Palesztina eltökélt támogatója lett az Arab Ligában, míg Törökország magas szintű találkozókat látott vendégül a főbb palesztin frakciók között. Ezek annyira sikeresek voltak, hogy egységkormányról és 6 hónapon belül választások megtartásáról jött létre megállapodás. Ez jelzi, hogy megértették a kihívást és eltökéltek folytatni a küzdelmet. Ám Izrael megjelenése az emirátusi-egyiptomi-szaúdi táborban hamarosan óriási terhet fog jelenteni. Washington tovább fogja erőltetni a katari normalizálást, az emirátusi-izraeli együttműködés hatalmas biztonsági fenyegetést jelent Katarnak, hogy elkerüljön egy puccsot, a közös emirátusi-izraeli-szaúdi-amerikai műveletek pedig Törökország déli határai mentén túl nagy gondot fognak jelenteni Ankarának. Úgyhogy bár egyelőre jól állnak, Ankarának és Dohának meg kell találnia a módját, hogy valahogyan együtt tudjanak fellépni az Ellenállás Tengelyével. Nemcsak azért, mert mind a két tömbbel szemben egyszerre sikeres küzdelemet nem lehet folytatni, hanem mert hosszútávon segítségre lesz szükségük, amire Irán kiváló megoldás lehet. Ennek azonban szintén sok akadálya van.
A török-katari tömb és az Ellenállás Tengelye
Ebben a viszonyban az ellentétek nagyon mélyek, de összességében valószínűleg ez a leginkább megbékíthető páros. Először is, mert a két domináns fél, Irán és Törökország között nincs feloldhatatlan ellentét. Épp ellenkezőleg, viszonyuk összességében jó és az utóbbi években jól együtt tudtak működni még olyan kérdésekben is, amikben homlokegyenest más állásponton vannak. Szíria erre a legjobb példa, ahol nagyon is kézzelfogható katonai segítséget nyújtanak az egymással harcoló két félnek. Ám ez sosem vezetett nyílt súrlódáshoz Teherán és Ankara között és együtt vettek részt az Asztana-folyamatban. Ugyanakkor Iránnak remek viszonya Katarral is. Bizonyos történelmi ellentétek dacára, melyek Törökrországgal szemben is fennállnak, sosem voltak különösebb gondok a két fél között. A 2017 óta tartó öbölválság alatt Irán még az életmentő utánpótlást is biztosította Törökország és Katar közt. Saját kikötőit is megnyitotta és nagy szállítmányokkal látta el Katart a válság legkritikusabb kezdeti heteiben. Bár Doha még ma is óvatos, hogy ne futtassa fel kereskedelmét Iránnal annyira, amennyire azt Irán remélte, ez még így is egy óriási szívesség. Egyben az is igaz, hogy Teherán elsődleges motivációja Rijád és Abū Zabī sakkban tartása volt, de tény, hogy ezért a szívességért nem kért cserébe semmit. Ezek tehát remek alapok, amikre lehetne építeni.
Irán szintén soha nem került szembe a katari-török manőverekkel Szudánban, Líbiában, vagy máshol, és sosem krtizálja Törökországot még olyan ügyekben sem, melyek Irán számára is alapvetően fontosak, mint a török betörések Irakba, vagy az Örményország elleni azeri agresszió támogatása. Egyben nincsenek komoly gondok a katari-török páros és az Ellenállás Tengelye kisebb tagjai között. Ott van példának okáért Libanon, ahol nemrég Törökország is megjelent bizonyos erők mögött. Ez azonban nem okozott feszültséget eddig, mert döntően a szaúdi érdekeltségeket vette át, majd aztán a franciák hamar elkezdték kiszorítani őket. Így tehát az amúgy teljesen kibékíthetetlen ideológiai különbözőség és pár korábbi sérelem ellenére remek talaja lehetne most az együttműködésnek a két tömb között, legalábbis az emirátusi-egyiptomi-izraeli táborral szemben. Egyetlen kivétel van, ami eddig megoldhatatlannak bizonyult. Ez pedig Szíria.
Szíria nemcsak Irán megbízható és sokra értékelt szövetségese, az Ellenállás Tengelyének második pillére, de nélkülözhetetlen is Irán jelenléte számára az arab világban. Ezért világos is volt 2011-ben, hogy ha a szír kormány bukik, akkor vele bukik az Ellenállás Tengelyének minden szövetségese, Irán legtöbb kapcsolata a térségben. Szíria fontos utánpótlási vonalat jelent Libanon felé, összeköttetést az izraeliekhez, ami így használható elrettentésére, és egyben kapcsolat a palesztinokhoz földrajzilag és politikailag. Így tehát Irán nem mondhat le Szíriáról és nem köthet háttéralkukat Szíria kárára.
Ám Törökország Szíria egyes részeit megszállás alatt tartja, egy nagyrészt szírekből verbuvált terrorista zsoldos haderőt működtet itt, ideológiai agymosást folytat a megszállt lakosságon és nagyjából 2 milliónyi szír – és egyéb arab – menekültnek ad otthont, akik egy esetleges megbékélés után visszatérhetnek. Katar szintén támogatta a Szíria elleni háborút 2011 óta, annak az egyik fő összehangolója volt és Tamīm emírnek az ENSZ Közgyűléshez intézett mostani beszéde azt mutatja, hogy Doha még mindig ezen a vonalon halad. Bár lehetőségei azóta jócskán beszűkültek.
Egy sikeres együttműködés érdekében a két tábor között Katarnak meg kéne változtatnia Szíriával szembeni politikáját, ami nem lehetetlen, és Törökországnak is ki kellene egyeznie Damaszkusszal. Ami nagyon nehéz, mert ehhez Törökországnak fel kellene adnia az általa megszállt szír területeket. Csakhogy ezekre akarta Ankara áttelepíteni a szírek – és egyéb arabok – milliót, majd aztán új, neki tetsző szír kormányt akart kiépíteni. Ezeknek a területeknek a feladása nemcsak Erdoğan első nagy látványos veresége lenne, s nemcsak többmilliónyi menekült áttelepítése maradna el, hanem még új csoportok is érkeznének. Főként szélsőséges korábbi terroristák. Számukra pedig már nincs hely. Vannak azonban reménykeltő várakozások is. Egyes jelentések arra utalnak, hogy orosz közvetítéssel szír-török megegyezések kezdődtek kisebb ügyekben az általános szembenállás dacára. Ugyanakkor mind a két fél pontosan tudja, hogy a térségbeli kihívások nyomasztóan sürgőssé teszik az együttműködést és nincs értelme a további harcnak. A mostani szaúdi-izraeli-amerikai lépések a törökök déli határai mentén Szíriában éppen a kurdok erősítésére meg akár fel is gyorsíthatják ezt a folyamatot, hiszen ez közös fenyegetés.
Az igények ismertek, talán még egyetértés is van arról, hogy Törökországnak ki kell vonulnia Szíriából örökre és fel kell hagynia az ottani terrorista csoportok támogatásával. Ám régóta sem Erdoğan, sem szövetségesei nem találták meg ennek a módját úgy, hogy az ne jelentsen neki katasztrófális következményeket. Bármi történik is majd, teljes együttműködés, vagy akár a két tábor összeolvadása rövidtávon elképzelhetetlen még egy szír-török megbékélés esetén is. Ehhez a szíriai háború túl hosszúra nyúlt. A két politikai vezető réteg nem mutatkozhat együtt nyilvánosan.
Lehet-e együttműködés?
Az emirátusi-izraeli-egyiptomi tömb se nem tud, se nem akar egyik rivális táborral sem együttműködni. Az izraelieket épp azért hívták be, hogy mind a kettőt legyűrjék. Vagyis a másik két tábornak kell együttműködnie. Amint láthattuk, ez lehetséges is lenne, ha a szíriai háborút végre be lehetne fejezni és Törökország kivonulna.
Minthogy ez az ösztönző tényézők ellenére is nagyon nehéz, két lehetséges forgatókönyv létezik. Az első szerint mialatt megkezdődne az együttműködés a nagyobb ügyekben, orosz közvetítéssel helyi alkuk születnének Szíriában, megindulna egy lassú és folyamatos visszavonulás, majd aztán a 2021-es szír elnökválasztás után Törökország teljesen kivonulna. Utána megindulhatna a megbékélés, de addig is Ankara és Teherán együtt tudna dolgozni, főként az Emirátusok ellen.
A másik lehetőség, hogy a szír frontvonalak nagyjából úgy maradnának, ahogy most vannak, az iráni-török együttműködés pedig korlátozott kétoldalú szinten működne csak, függetlenül a szíriai fejleményektől. Ez ugyan óriási csalódás lenne Damaszkusznak, de az utóbbi 2-3 év fejleményeit elnézve messze nem lehetetlen.