A 2025-ös év egyik utolsó jelentős eseményeként december 26-án Tel-Aviv egyoldalúan elismerte a Szomália részét képező Szomáliföldet szuverén országnak. A tömegmédia egy sor félrevezető dolgot tálalt erről, mint hogy Tel-Aviv lenne az első ebbe, de csak találgatja az okokat.
A cél, hogy hídfőállást szerezzenek Jemenhez közel, amit bázisként használhatnak az al-Ḥūtī kormány ellen Szana’ában? Vagy, hogy ellenőrzés alá vegyék a Bāb al-Mandib-szorost? Vagy talán ez lesz az a hely, ahová Tel-Aviv kitelepíti majd a palesztinokat, főként Gázából?
Bár nem a Netanyahu rezsim volt az első, ami elismerte Szomáliföldet önálló államnak sem a gyakorlatban, sem jogilag, ezt Etiópia már nagyjából egy éve megtette, a lépés mégis különös. Főként azért, mert Tel-Aviv egyedül lépett. Szokásos természetétől eltérően nem rántotta magával az USA-t, vagy valamelyik európai csatlósát, vagy legalább Kanadát. Pedig Trumpot pórázon tartva nem lett volna nehéz, amit az Irán elleni lépések tisztán bizonyítanak is. Főként úgy, hogy Netanyahu pár nappal később már Trumpnál volt Floridában. Ez a kérdés pedig ott még csak fel sem merült.
Ez már önmagában is mindenen felül mutatja, hogy ez elsősorban egy PR akció, nem valódi stratégiai lépés. Ezt pontosan mutatja, hogy minden a kérdésben érintett nemzetközi szervezet, az ENSZ, az Arab Liga – aminek Szomália tagja – és az Afrikai Unió is elítélte és törvénytelennek minősítette a lépést. Ilyen körülmények között, egyedül, látszólag partnerek nélkül, hogy ezt az elismerést katonai megszállásra, vagy más akciókhoz ugródeszkaként szinte lehetetlen lesz kihasználni.
De akkor miről szól ez valójában? Amit látunk az egy jóval nagyobb játszma része, ami most Jemenben lendült mozgásba. Egyben teljesen felborította a térség sakktábláját.
Mi is Szomálifóld és miért jelentős?
De mi is Szomáliföld és hol van? Szomáliföld a föderális Szomáliai Köztársaság része, annak északi felén az Arab-tenger mentén szemben Jemennel, szinte a Vörös-tenger déli kijáratánál, a Bāb al-Mandab-szorosnál.
Afrika szarvánál ez a földterület valaha brit fennhatóság alatt állt, ellentétben a mai Szomália nagyobb részével, aminek lakossága érdemben nem különbözik az ittenitől, csupán más klánok lakják és más gyarmati múltja van. Szomáliföld a britek 1960-as kivonulásával végül Szomália része lett. Innentől pedig egy ideig megpróbálták integrálni Szomáliába, mígnem a központi kormány fel nem bomlott.
1991-ben, amikor az addigi stabil szomáliai központi kormány el nem kezdett szétesni Szomálifóld megpróbált elszakadni. Ezt a szeparatista kísérletet a még véres eszközökkel megpróbáltak leverni, de ez végül nem vezetett eredményre a mogadishui kormány teljes szétesése miatt, ami után Szomália polgárháborúba süllyedt. Ennek nyomán gyakorlatilag a mai napig Szomália ugyan papíron egy állam maradt, de a valóságban egy föderális modell mellett egy sor autonóm területre hullott. Ennek keretében Szomáliföld visszanyerte korlátozott önigazgatását, de partnereket nem talált arra, hogy érvényt szerezzen elszakadási igényének. Legalább is hivatalosan. Egyre inkább Etiópia felé húzott, mint lehetséges tengeri kijárat, de a ‘90-es évektől Etiópia is sorozatos felkeléseket és belviszályokat élt meg. Egyre nehezebb volt tehát Szomáliföldet stabil etióp befolyás alatt tartani. A teret aztán fokozatosan az Emirátusok töltötte ki, főként a 2000-es évektől.
Főként segélyszervezetei álcája alatt az Egyesült Arab Emirátusok (EAE) nagyon komoly politikai jelenlétet épített ki a helyi autonóm kormányzat mellett Szomáliföldön. Ez egyáltalán nem sajátos jelenség, főként a Közel-Keleten, hanem inkább ez az általános. Ilyen híresebb példa a Török Együttműködési és Koordinációs Ügynökség (TIKA), ami az egész Balkánon és Észak-Afrikában támogat kulturális projekteket, hogy aztán ezt a befolyást gazdasági, majd végül politikai előnyökre váltsa. Ezeket a módszerekkel az EAE nagyon komoly jelenlétet teremtett Szomáliföldön arab orvosok, tanárok és mérnökök százait hozva ide és fizetve, hogy javítsa az életkörülményeket. Amik még így is szegényesek, de a szeparatista régiót gyakorlatilag egy emirátusi vazallussá tették. A poltikai jelenlétet pedig csendesen katonai jelenlétre is váltották, aminek legfontosabb pontja a 2015-től kezdődő katonai beavatkozás Jemenben, majd a jemeni Szokotra szigetének megszállása, pont a Bāb al-Mandib-szorossal szemben. Szokotra lett az izraeli-emirátusi katonai együttműködés kísérleti programja, mivel Abū Zabī meghívására egy kisebb izraeli megszálló támaszpont épült ki a szigetet az EAE támogatása és pénzügyi fedezete mellett.
Szomáliföld tehát világosan egy sokkal nagyobb képlet része, ami egyre közelebb hozza a tel-avivi rezsimet az Emirátusokhoz.
A Közel-Kelet három hatalmi tömbje
Azzal a felfogással, hogy a Közel-Keleten három nagyobb hatalmi tömb van saját vízióval a térség jövőjéről, aminek van ambíciója formálni azt, aminek megvan ideológiai mélysége, hogy támogatókat motiváljon és megvannak az eszközei is, hogy céljait elérje. Ki kell emelni, hogy több térségbeli állam, mint amilyen Algéria, vagy Egyiptom is, komoly befolyással bír és talán ambíciói is vannak, nem tartoznak egyik tömbhöz sem és nincsenek meg a képességeik arra, hogy diktálják a helyzetet a térségnek. Így tehát időről időre csapongnak a tömbök között. Ez azonban nem jelenti, hogy érdemi közük lenne bármikor is ezeknek a tömböknek a döntéshozatalához.
Az első tömb talán a legismertebb, az ún. Ellenállás Tengelye, ami valaha az Irán és Szíria közti stabil szövetségre épült és amit elsősorban libanoni, iraki és jelenti szövetségeseik egészítettek ki, de kevésbé jelentősen több helyi politikai tényező is a térség államaiban, mint például Bahreinben.ez a tömb az térség saját önfenntartásának stabil ideológiájára épül, együttműködésre a tagok közt, de nem beleavatkozva azok belügyeibe és mereven elutasítva a külső, gyarmati/neokolonialista jelenlétet, főként a nyugati az USA-val az élen. Iráni részről ezt mély síi vallási doktrína is kiegészítette, együttműködő hangnemet ütve meg a többi vallási közösség felé. Szíria összeomlásával 2024 decemberében úgy tűnt ez a tömb összeomlik, de érdekes módon nemcsak megőrizte erejét, hanem még hangsúlyosabb ideológiai mélységet nyert, mivel eltűnt az ellentmondás az iráni theokratikus berendezkedés és a szekuláris Ba‘at ideológia között.
A második blokkot a most is nagyon erős török-katari duó jelenti, amely a Muszlim Testvériség nézetrendszerére épít és az egész térségben ideológiai talajt épít ki magának. Ez a tömb egyáltalán nem ellensége a régió fölötti amerikai hegemóniának. Ezt világosan mutatja Törökország stabil NATO tagsága, vagy hogy Katar ad otthont ad otthont a régió legnagyobb amerikai támaszpontjának. Ez az al-‘Udayd légitámaszpont, ami gyakorlatilag az összes amerikai-NATO bázisnak és akciónak fő logisztikai támogató pontja a Közel-Keleten. A második meg nagyobb ilyen bázis a törökországi Incirlik. Ennek a kettősnek a felfogása, hogy a térség feletti befolyást az amerikai gyámkodás alatt kell elérni gyümölcsöző gazdasági kapcsolatokat ápolva vele de közben saját befolyását építve, mint Washington leghasznosabb kiszolgálói. Ellentétben tehát az Ellenállás Tengelyével, ez egy partnerségi hozzáállás előnyöket kínálva ezért Washingtonnak, de élvezve is az amerikai védelem előnyeit, még ha időnként ki is kell szolgálniuk a Fehér Ház kívánságait, vagy el kell viselnünk a megaláztatásokat. Ez az utóbbi egy év során többször is megmutatkozott. Törökország volt a fő kivitelezője Szíria bedöntésének, amiért még most is küzd, hogy kamatoztassa előnyeit. A megaláztatást azonban el kell viselnie, amikor Trump nyíltan és minden szégyenérzet nélkül ünnepli Erdoğant, mint saját maga és Tel-Aviv kéréseinek végrehajtóját.
Ugyanez a megaláztatás jutott ki Katarnak is nemrég, amikor a tel-avivi rezsim fényes nappal a főváros közepén bombázta a legcsekélyebb amerikai sajnálat, vagy védelem nélkül, amit nem követett büntetés és nem ajánlottak jóvátételt sem. Nagyon feltűnő, hogy mind a két eset után sem Ankara, sem Doha nem nagyon akarta kommentálni az amerikai hozzáállást és minél gyorsabban túl akartak lenni, mintha mi sem történt volna. Ez az alávetettség azonban nem jelenti, hogy ez a tömb ne lenne a katari pénz és a török hadsereg és emberanyag miatt nagyon is erős, nagyon is világos ambíciókkal, hogy a térség elsőszámú amerikai partnerei legyenek.
A harmadik blokk a szaúdi-emirátusi szövetségre épült, amiben dacára a jelentős méretbeli és látszólagos vallási-morális különbségnek az Emirátusok a befolyásosabb fél. Ideológiailag ez a blokk szintén egy nagyon erős szunni vallási doktrínára épül, de nagyon élesen elítéli a Muszlim Testvériséget. Ennek ellenére ennek a tömbnek is az ideológiai alapja világos, még ha sokkal kevésbé fajsúlyos is. Az arab nemzetek vezető erejének látja magát, amit a szunni iszlám adta legitimáció erősít, főként, mert Szaúd-Arábiában van az iszlám két legszentebb városa. Bár nem annyira feltűnő, de ennek a tömbnek is a stratégiai felfogása nagyjából azonos a török-katariéval. Regionális dominancia, hogy az amerikai hegemónia elsőszámú kiszolgáló partnere legyen. Ami azonban fontos, hogy bár nincs érdemi különbség a két tömb nyugati elköteleződésében, nagyon komoly rivalizálás zajlik, mély stratégiai ellentét van, amit az Emirátusok és Katar közti feloldhatatlan viszály is fűt.
Ami ezt a tömböt azonban sokkal gyengébbé teszi a másik kettőnél, hogy Szaúd-Arábia sokkal kevésbé megbízható partner a regionális tömbök számára, nincs igazi mély ideológiai mélysége, vagy stratégiai víziója, hanem magát az Öböl-térség természetes felügyelőjének, a többi öbölállam “nagy testvérének” fogja fel, mint az USA fő partnere. Mint ami egyenrangú az amerikaiakkal. Így tehát Rijád rendszeresen változtat elköteleződésén, amikor az kedvezőnek tűnik. Amikor az ún. “Arab Tavasz” 2010-ben megkezdődött, Rijád kész volt támogatni Katar erőfeszítéseit a térség átalakítására, amikor azonban ez a projekt Szíria hathatós ellenállása miatt elakadt, Rijád könnyedén Katar ellen fordult. Hagyta magát meggyőzni az Emirátusoktól, hogy “megbüntesse” Katart és együtt visszavágják annak befolyását a térségben. Ez pedig oda vezetett, hogy Szaúd-Arábia, az Emirátusok, Egyiptom és Bahrein 4 évig teljes gazdasági, szárazföldi és légi blokád alá vonta Katart, hogy elérje a “rezsimváltást”. Ez az erős szaúdi-emirátusi egyetértés miatt, sőt valószínűleg meg inkább az Emirátusokat vezető Muḥammad ibn Zāyid – azóta az ország elnöke – személyes befolyása miatt Muḥammad ibn Salmān szaúdi koronahercegre közös katonai akcióba is kezdtek Jemenben. Ez a kaland elsőre szinte biztosan nagyon egyszerűnek tűnt, de alapvetően csakis emirátusi célokat szolgált és elég hamar elakadt. Teljesen megjósolhatóan a két agresszor egy minden eredmény nélküli felörlő háborúba ragadt. Ez pedig minden másnál gyorsabban merítette a szaúdi erőforrásokat és nagyon komoly károkat okozott a királyságnak. Eközben pedig az Emirátusok saját dél-jemeni vazallusát, a Déli Átmeneti Tanácsot építette fel. Szaúd-Arábia egész Jemen annak teljes egységében akarta vazallus állammá tenni, az Emirátusok viszont felfogta, hogy ez közel lehetetlen, így reálisan egy saját befolyása alá kerülő önálló déli állam kiszakításán kezdett dolgozni, formálisan az egykori Dél-Jement állítva helyre.
Fontos megérteni, hogy van egy általános egyensúly a három tömb között, az egymással szembeni viszony folyamatosan alakul. Amikor az egyik tömb előretör, szinte azonnal fenyegetéssé válik a másik kettőnek, amelyek összezárnak ellene, hogy aláássák a helyzetét. Ugyanakkor nagyon komoly rivalizálás is zajlik a Közel-Kelet legfontosabb erkölcsi ügyének irányításáért, a palesztinok védelméért. Merthogy bármely fél is lesz “Palesztina védelmezője”, azt kíséri majd a térség közvéleményének legnagyobb szimpátiája. Itt pedig megint csak eltérnek a jövőről alkotott elképzelések. Az Ellenállás Tengelye Tel-Avivban megszálló erőt lát. Tehát semlegesítendő természetes ellenséget. Az török-katari tömb hasonló retorikát használ egy önálló palesztin állam felállítására, hogy aztán az természetesen saját befolyása alatt álljon. A szaúdi-emirátusi tömb azonban a palesztin kérdésben sokkal inkább tárgyalási eszközt lát, amivel a jövőben egy kedvezőbb partnerségi viszont építhet ki a tel-avivi rezsimmel.
Ezek a különbőz nézetek pedig megjelennek a jövőképekben. A török-katari szövetség lebecsüli Tel-Avivnak az amerikai döntéshozatali rendszerre gyakorolt hatását és Washingtonban a térség hosszútávú urát látja, amely minden kihívás ellenére továbbra is a térségben marad. Ennél fogva tehát a cél nem az, hogy “megszabaduljanak tőle”, hanem, hogy kiszolgálják és táplálják, hogy ezzel annak legelőnyösebb és leghasznosabb partnerei legyenek, átvéve egyszer Tel-Aviv szerepét, mint az elsőszámú szövetséges. Ebből a szerepből lehet majd előnyösebb feltételeket kicsikarni. De éppen ezért és a kemény retorika ellenére is, már most is nagyon strukturált együttműködést, versengést folytat Tel-Avivval. Az Ellenállás Tengelye úgy fogja fel, hogy Washington ki fog vonulni a térségből, vagy legalábbis döntően magára hagyja azt és erre az időre készül. Akkor majd egy erős, önfenntartó és együttműködő államcsoport veszi majd át a helyét, ami felszámolja Tel-Aviv szerepét, de nem feltétlenül magát a teljes megszálló államot. Ez megint a retorikától független világos felfogás. Ugyanakkor egy világosan ellenséges magatartás. Az Emirátusok azonban mindenek előtt, bár szintén úgy fogja fel, hogy az amerikaiak hamarosan visszahúzódtak a térségből, de a víziója az, hogy Washington szerepét annak folyamatos támogatása mellett át kell venni egy teljesen más partnerségi viszonyban. Ez a gondolkodás úgy fogja fel, hogy semmi szükség küzdeni Tel-Aviv ellen, hanem azzal egyenlő partnerségi viszonyt kell kialakítani a térség felosztására.
Emiatt volt az utóbbi három-négy évben folyamatos híresztelés, hogy Rijád hamarosan csatlakozik majd az Ábrahám megállapodásokhoz és normalizálja kapcsolatait a tel-avivi rezsimmel. Ezt Abū Zabī ösztönözte, csakhogy a saját érdeke szerint. Bár volt pár meggyőző érv emellett, de ez lett az a pont, ahol Rijád elkezdett távolodni Abū Zabītól, miközben pont az Emirátusok példáját követve megkezdte gazdasága átalakítását és színesítését. Aminek a célja nemcsak az Emirátusok követése volt, hanem gazdasági megelőzése is. Ami nyilván nem volt az EAE örömére. 2021-ben Szaúd-Arábia kibékült Katarral az Emirátusok minden haragja ellenére, azóta pedig fokozatosan egyre közelebb húzódott Ankarához és Dohához. Aztán a gázai háború és az egész világon kitört felháborodás mostanra meggyőzte Rijádot, hogy nincs különösebb haszna a normalizálásnak, az amerikaiakkal szemben pedig elég fogása van ahhoz, hogy ellenálljon ennek.
Ezen a ponton érdemes visszacsatolnunk Szomáliföldöhöz. A következő számunkban.