Összességében Afganisztán számos okból kívül esik kutatási területünkön. Afganisztán egy átmenet több civilizációs tömb és térségbeli érdek között és maga is egy nagyon összetett eset, ami olyan sokrétű szakértelmet kíván, mely sok tekintetben meghalad minket az Amaraia Műhelynél.
Ezzel együtt is miután a Ṭālebān Mozgalom elfoglalta az afgán fővárost, Kabult múlt vasárnap, augusztus 15-én, nem igen lehetne fontosabb témát találni egy Közel-Kelettel foglalkozó kutató központ számára, mint ez a gyors hatalomátvétel és az általa keltett új helyzet. Nem is kifejezetten magáért Afganisztánért fontos a téma, hanem mert ami történt az esettanulmány. Tankönyvi példája a félreinformálásnak, a nagyszabású megtévesztő műveleteknek, az hozzáértés és az emberiesség elképesztő hiányának, mindez pedig egyetlen szenzációs csomagolásban. Mindez általában igaz arra a húsz évre, amit Amerika és vazallusai Afganisztánban – és összességében a Közel-Keleten – töltöttek felfordulást és pusztítást okozva csak, de kiváltképp pontos az elmúlt két hét, bő egy hónap eseményei kapcsán. Merthogy szinte semmi, amit mondtak nem volt igaz, és mindabból amit előtérbe állítottak, nem soknak volt igazi jelentősége. Amint pedig most elmondanak, az valóban a dolog legrosszabb része az emberiesség hazug leplébe csavarva.
A nyár folyamán egyre több jelentés érkezett az amerikai kivonulásról Afganisztánból és a növekvő Ṭālebān felkelésről. Hadjáratuk Afganisztán “visszafoglalására” május 1-én kezdődött – legalábbis a szakértők szerint -, bár nagyjából június közepéig egyetlen tartományi központ, vagy nagyobb település sem került a kezükbe. Így tehát amikor augusztus 15-én egyszerre harc nélkül lerohanták a fővárost és a központi afgán hadsereg felszívódott, a tömegmédia sokkhatást sugárzott. Mintha csak egy hirtelen, előre ki nem számítható sorscsapás történt volt, ami visszafordíthatatlan katasztrófát okozott. Mindezt politikai nyilatkozatok és szakértői vélemények egész sora követte, mely szerint mindez egyedül az afgánok hibája, hiszen hadseregük a kapott elit kiképzés ellenére széthullott. Bár ez volt a hangvétel már messze az összeomlás előtt is.
De vajon tényleg annyira meglepő volt mindez? Vajon ez tényleg egy primitív, de nagyon eltökélt terrorista szervezet váratlan katonai hódítása, mely szervezet mindenki ellensége? A Ṭālebān valóban mindenki ellensége? S vajon kik azok az emberek, akiket most sietve kell kimenteni Afganisztánból? Ők hova kerülnek? Vajon az ő menekülésük tényleg olyan hirtelen? Nem láttuk már egyszer pontosan ugyanezt egyszer lejátszódni? Ezek lesznek főbb kérdéseink ezen és a következő héten.
Tényleg olyan váratlan volt?
Elnézve a térképet, hogy egyes nagyvárosok és tartományi központok mikor estek el a főváros előtt május 1. óta, nagyon is kijelenthető, hogy a Ṭālebān győzelem egy gyors és áttörő katonai siker volt. Egy – legalábbis hivatalosan – lazán szervezett nagyjából 60-80 ezres terrorszervezet légierő, drónok, műholdak és fejlett elektronika nélkül pár tankkal és elavult tüzérséggel megvert egy hivatalosan 350 ezres képzett hadsereget, amit a lehető legjobb eszközökkel szereltek fel és nyugati hírszerzéssel támogattak.
Tehát igen, ez egy figyelemre méltó katonai eredmény. Ami azt illeti olyannyira, hogy ez már magában is elégséges bizonyíték kellene legyen, hogy mindez egyszerűen csakis, vagy akár csak döntő mértékben katonai okokból nem történhetett volna meg. Amint arra számos értékelés utalt, a végére már a Ṭālebān olyan gyorsan haladt előre, amilyen gyorsan utazni volt képes, a nagyvárosoknál pedig gyakorlatilag nem volt ellenállás. Igaz, az afgán hadsereg sem különösebben kereste a harcot és amit látni fogjuk, a politikai vezetés kifejezetten áruló módon viselkedett. Ám mégis az egész folyamat olyan gyorsan és gördülékenyen zajlott le, ami már inkább megegyezésre utal.
Nos, tényleg olyan meglepő volt a Ṭālebān előretörés? Valójában pont az ellenkezője. Amióta csak az USA és vazallusai lerohanták Afganisztánt, szakértők és a hadsereg figyelmeztettek, hogy ez nem lesz egy könnyű hadjárat. Főként nem bent maradni. Az ifjabb Bush elnökségének végére mindez teljesen nyilvánvaló is lett, az amerikai jelenlét költségesnek bizonyult megoldás lehetősége nélkül, a fegyveres ellenállás érdemben nem szűnt meg, a felállított bábkormány pedig tökéletesen alkalmatlannak bizonyult. Természetes, hogy ez Washingtont egy új kilépési terv készítésére ösztönözte, ha már egyszer az előző és a “maradása terv” világosan csődöt mondtak. Ezt az új manővert keresztelték afgán békefolyamatnak, bár a későbbi években több neve is lett.
Elméletben az amerikaiak magukat nem megszállónak tüntették fel, hanem csak békefenntartóknak egy polgárháború közepén. Ez az átmaszkírozás mai napig tart. Az egész húsz évnyi pusztítás és megszállás a nyugati médiában úgy lett eladva, mint a béketeremtés és a demokrácia átadásának végül sikertelen kísérlete. Valóban nagyon sötét humor. Ezzel a kezdeményezéssel az amerikaiak hivatalosan a belső, afgán-közi párbeszédet támogatták a társadalom minden összetevője között. Igen, beleértve a Ṭālebānt is, ami nemcsak akkor, de mind a mai napig egy az egész világon jegyzett terrorista szervezet.
Így történt aztán, hogy 2013 júniusában a Ṭālebān “politikai irodát” nyitott Katarban, hogy ez a helyszín adjon teret az “afgán-közi” béketárgyalásoknak. Obama elnök még hivatalosan is üdvözölte a lépést, dicsérte a katari erőfeszítéseket a tárgyalások lebonyolítására. Természetesen az USA által felállított afgán kormány dühöngött és tiltakozott a “Ṭālebān követség” ellen Katarban, nyilván teljesen hasztalanul. Be sem vonták a “béketárgyalásokba”, még csak meg sem hívták őket ezen a ponton, csak évekkel később.
Washington mindig is azt hangoztatta, hogy ez nem egy követség, csak egy politikai összekötő iroda – ez volt a katari kormány álláspontja is mindig – a cél pedig csakis a béketárgyalások biztosítása. S hogy mennyire nem is volt ez követség? 2016-ban még a CNN is bemutatta ezt az irodát, amire világosan ki volt írva: Afganisztáni Iszlám Emirátus követsége. Ezt a nevet használta a Ṭālebān az országra, amíg uralmon volt.
Ezen a ponton a cél, hivatalosan, az egyetlen (!) a Ṭālebān kezében valahol Pakisztánban lévő amerikai katona fogoly elengedésének elérése volt, amiért cserébe 5 kiemelt Ṭālebān vezető elengedését kérték. A megegyezés, nem meglepő módon, létre is jött. Megvolt az első gesztus mindekét fél részéről a jövőbeli gyümölcsöző megegyezéshez, Obama pedig teljes kivonulást ígért már 2013 (!) végére. Minden nagyobb katonai művelet véget is ért 2014 derekán, onnantól az amerikai-szövetséges erők már csak az afgán hadsereg műveleteit támogatták, fegyverezték, ellátták és képeztek a központi haderőt. Gyakorlatilag az amerikaiak már 2013-ban elkezdtek csomagolni, majd az utóbbi három évben szépen lassan átadták a támaszpontjaikat az afgán hadseregnek.
Dohában a tárgyalások lassan, de gördülékenyen haladtak, majd mindennek a nyílt formája 2019-ben indult meg, amikor már végre az afgán kormány képviselőit is meghívták a “béketárgyalásokra”. Ugyanakkor a tárgyalások folyamatosan két külön mederben zajlottak. Az egyik részről az afgán kormány tárgyalt egy megegyezésről, vagy egy lehetséges hatalommegosztásról a Ṭālebānnal, míg a másrészt az amerikaiak egyezkednek velük. Az előző hivatalosan még ma is tart, bár az első naptól kezdve a Ṭālebān képviselői mereven elutasítottak minden felvetést. Ahogy pedig az idő haladt, nekik lett igazuk, mára ugyanis már nem maradt semmi, aminek engedményeket tehetnének. Ezzel szemben az amerikaiakkal 2020 február 29-én hivatalos megállapodás jött létre, melynek neve: “Megállapodás a béke elhozataláról Afganisztánba az Afganisztáni Iszlám Emirátus, melyet az Egyesült Államok nem ismer el államként és Talibánként ismert, illetve az Amerikai Egyesült Államok között”. Vagyis az USA kormánya nemzetközi szerződést írt alá egy elismerten terrorista szervezettel, ami már magában is a nemzetközi jog teljes megcsúfolása. Pusztán 4 oldal – a hivatalosan közzétett verzió -, de így is tele van sokkoló megegyezésekkel. Az egész tiszta arany, de mi itt csak három főbb szempontra hívnánk fel a figyelmet.
1. Az egyezmény szerint minden ellenségeskedés véget ér a felek között, az USA pedig kötelezi magát, hogy kivonul a katonai támaszpontokról és elhagyja Afganisztánt a dokumentum aláírása utáni 14 hónapon belül. Ez 2021 május 1-nek felel meg. Ezt a határidőt nem sikerült tartani, ami betudható az új kormány okozta fennakadással, így ezt kitolták augusztus, majd szeptember végére. Ám micsoda meglepetés, május 1-én a Ṭālebān offenzíva megindult. Legalábbis hivatalosan, valójában június közepéig nem történt érdemleges fejlemény, amikor az amerikaiak elkezdtek végleg kivonulni.
2. Az ígéretet az amerikai kormány tette, egyedüli aláíró volt, de az Afganisztánban jelen lévő szövetséges erők nevében mind beszélt. A dokumentum pedig az aláírás napjától fogva nyilvános volt. Amikor tehát ma az európai és egyéb szövetséges vezetők meglepettséget mímelnek, az valóban nem túl őszinte.
3. A megegyezés kifejezetten kiköti, hogy az aláírást követő két hónapon belül Katarban meg kell kezdődjenek a Ṭālebān és az afgán kormány közötti tárgyalások az afgán-közi megbékélés jegyében. Ezzel közvetve elismerték, hogy Kabul nem volt része a 2013 és 2020 közötti folyamatnak. Ami ennél fontosabb azonban, hogy a dokumentum semmilyen követelményt nem támaszt egyik fél felé sem az afgán-közi tárgyalások eredményei iránt. Semmit nem kell elérniük, pusztán csak az a feltétel, hogy “legyenek”. S ez meg is történt. De éppen innen érthetjük meg, hogy a Ṭālebān számára semmi érdek nem fűződött ahhoz, hogy bármilyen ígéreteket, vagy engedményeket tegyen az afgán kormány felé. Hiszen pontosan tudták, hogy az amerikaiak hamarosan távoznak, s amint ez bekövetkezik, azt tesznek a kabuli kormányzattal, ami jólesik. Végtére is, nekik semmilyen ígéreteket sem tettek, csakis az amerikaiaknak.
Mármost, ki írta alá ezt a dokumentumot? Ez hivatalosan nem látszik az iraton. 2020 szeptemberében azonban Mike Pompeo akkori amerikai külügyminiszter Dohában találkozott ‘Abd al-Ġanī Barādar Mullāval.
S kicsoda ‘Abd al-Ġanī Barādar Mullā? Ennek a Ṭālebān kifejezetten eseménydús életrajza van. a remarkable CV. Eredetileg a Ṭālebān nagyjából önálló militáns csoportok laza halmazát jelentette, amit a fő pakisztáni hírszerző ügynökség (ISI) az amerikai kormány ösztönzésére szervezett viszonylag központosított mozgalommá. A központi sejtet négy ember alapította és irányította. Muḥammad ‘Umar, alias ‘Umar Mullā, aki a mozgalom szellemi vezetője és hosszú ideig vitathatatlan vezére volt, ahogy később a Ṭālebān államnak is. A 2001-es amerikai megszállás után bujkálni kezdett. Sosem hagyta el Afganisztánt és kisebb szintű rajtaütésekét vezetett. 2013-ban betegség következtében elhunyt, bár halálát további két évig nem hoztak nyilvánosságra. Gyakorlati utóda már halála előtt egy másik alapító lett, Ahtar Muḥammad Manṣūr Mullā, egy elkötelezett keményvonalas, aki már a mozgalmon belül is megosztó volt. Őt 2016-ban az amerikaiak ölték egy dróntámadással Pakisztánban. Az ő vitán felül álló utóda a harmadik alapító tag, Hibat Allah Ahūnzāde Mullā lett. Neki is, mind a Ṭālebān vezetés zömének, viszonylag nyugodt élete volt Pakisztánban az amerikaiak 2001-es inváziója után. Ő ma a mozgalom helyi, “otthoni vezetője”. A negyedik alapító tagnak azonban jóval nagyobb presztízse volt, mint két elődjének. Ő ‘Abd al-Ġanī Barādar Ahund molla, akit annyira tisztelt ‘Umar molla is, hogy ő ragasztotta rá mozgalmi nevét, a “Barādar”-t, ami perzsa és pastu nyelven fivért jelent. Merthogy ‘Umar Mullā fivéreként szerette és bízott benne.
Ő lett volna ‘Umar Mullā természetes utóda, ám 2010-ben az ISI és a CIA ügynökei letartóztatták, ismét csak Pakisztánban. Ami felveti persze azt a kérdést, hogy ha a Ṭālebān vezetőit mind sikerült megtalálni Pakisztánban, akkor Hibat Allah Ahūnzāde hogyan működhetett szabadon és szervezhetett meg egy egész inváziót? Bárhogy is legyen, ‘Abd al-Ġanī Barādart kihallgatták majd rács mögött tartották Pakisztánban. Legalábbis 2018 februárjáig, amikor Washington nyíltan nyomás helyezett Iszlámábádra, hogy engedje el, ami meg is történt. Pakisztánból a Mullā Dohába ment, ahol át is vette a “politikai iroda” és az amerikaiakkal folytatott tárgyalások vezetését. Ami annyira jól ment, hogy két évvel később már alá is írta a megegyezést az amerikaiakkal és néhány hónapra rá már Pompeo-val pózolhatott. A történetnek ezt az utolsó részét Washington afganisztáni különmegbízottja, az egyébként szintén afgán Zalmay Khalilzad érte el.
Azt látjuk tehát, hogy nyolc év leforgása és három különböző elnök alatt az amerikaiak teljesen figyelmen kívül hagyva az eleve általuk felépített kormányt Kabulban kiterjedt tárgyalásokat folytattak egy terrorista szervezettel, majd végül egyezményt kötöttek vele és ehhez még gondosan ki is válogatták a szervezet vezetőit. Az utolsó vezetőt egyenesen a börtönből hozták ki, csak hogy legyen aki aláírja az alkut és átveszi a mozgalmat, miután az gyakorlatilag megszállta Afganisztánt.
Semmi meglepő nincsen ebben. A nyugati források már most arról az óriási szakadékról írnak, ami a szervezet “nemzetközi vezetői” és a “terepen” kint lévő mozgalom között feszül. Ez része annak a szerkezetnek, ami a Ṭālebānt leköti egy belső hatalmi küzdelemben és egy háborúval az eddig afgán vezetés megmaradt kicsiny szilánkjai ellen. Így marad “megszelídítve” és függő a külföldi jóindulattól. Vagyis valamennyire ellenőrzés, legalább keretek között.
Szintén része a kirakósnak, hogy az eddigi afgán elnök Ašraf Ġanī legutoljára 2021 június 21-én járt Washingtonban és találkozott is Biden elnökkel. Addigra a Ṭālebān már támadásban volt, de hivatalosan ezt a felek nem is érintették, hanem csak a két kormány jövőbeli kapcsolatairól tárgyaltak. Ez ugyanaz az Ašraf Ġanī, aki a Világbanknál futott be szép karriert és élete javát külföldön töltötte. Az ún. “bukott államok” nemzetközi hírű szakértőjének tartják, vagyis kiváló jelölt volt Afganisztán újjáépítésére. Volt idő, amikor még ő taglalta, miért dőlt össze Szíria és hogyan kellene a Nyugatnak azt újjáépítenie.
Fontos része ő is a kirakósnak, hogy megérthessük az egyszerű afgán katona miért nem akart meghalni ezért a kormányért. A beszámolók szerint Ašraf Ġanī augusztus 14-én hagyta el Kabult. Egyes változatok szerint pénzzel tömött autókkal, mások szerint egyszerűen csak autóval. Bárhogy is, egyenesen Tádzsikisztánig hajtott, ahonnan Ománba repült, majd később az Emirátusokba. Ez kész csoda, tekintve, hogy az autópálya csomópontokat és a határátkelőket addigra már napok, vagy hetek óta a szélsőségesek ellenőrizték. Mégis átjutott. S mivel igazolta gyors távozását? “Ha maradtam volna, akkor a Ṭālebān vérfürdőt rendezett volna”. Magyarán lennie kellett egy megegyezésnek, mely szerint a könnyed hatalomátadásért cserébe futni hagyják. Pontosan ez is történt. Biztosra is ment aztán, hogy a legnagyobb káoszt hagyja maga mögött. Először egy egyetemi tanárt vetve fel utódának, amit hamar el is felejtettek, majd kijelentve, hogy vissza fog térni, amiről épp tárgyalásokat folytat. De vajon kivel? Nyilván nem az amerikaiakkal, vagy volt kormánya tagjaival, akik mind átkozzák árulása miatt. Ašraf Ġanī tipikus példánya az utóbbi húsz év amerikai megszállás alatti afgán vezető rétegének. Messze távoli a napi realitásoktól, velejéig korrupt, szerves, de alárendelt része a nyugati elitnek, aki értelmiséginek tűnik fel, de csakis saját személyes kapcsolatai építésében bizonyult sikeresnek. Az, hogy alig két hónappal az összeomlás előtt látogatott Washingtonba, ahol nem is a küszöbön álló veszéllyel veszéllyel foglalkozott, majd könnyedén átadta a hatalmat, mindez inkább tűnik szolgáltatásnak, semmint fatális tévedések sorozatának.
Az egyetlen, ami mindebből bármiképp is “meglepő” jelzővel illethető, hogy a folyamat ilyen hatékonyan és időben lezajlott. Szokatlan precizitás a Közel-Keleten.
Könnyű hatalomátvétel?
A legtöbb nyugati forrás most meglepettséget színlel, hogy milyen gyorsan omlott össze az afgán hadsereg és adott át mindent a Ṭālebānnak. De vajon tényleg ennyire gördülékeny és meglepő volt ez az átmenet? Valójában a legtöbb értékelés nagyon félrevezető. Ismert, hogy az afgán hadsereg magva, főleg a különleges erők és kommandók jól képzettek, fegyverzettek és nagyon hatékonyak is voltak. Egyáltalán nem gyávák. Júniusban ezeknek az erőknek a java keményen harcolt is, amíg az utolsó emberig le nem mészárolták őket.
A Ṭālebān visszaszorítására vezetett legtöbb akció öngyilkos küldetésnek bizonyult, ami csak a hadsereg elit erejét pusztította el. Bukásuk oka a támogatás hiánya volt a saját alakulataik, a saját hírszerzésük és az amerikaiak erők részéről. Sok esetben, mint Baghramban is, az amerikaiak egyszerűen elsétáltak, még csak nem is közölve az afgán erőkkel, hogy távoztak. Szintén érdemes megemlíteni, hogy a Ṭālebān támadása nem egyetlen pontból indult ki, meg csak nem is a paksiztáni határ mellől, hanem éppen északon indult meg, majd szórványosan terjedt tovább. Vagyis jelen voltak a társadalom egészében, jól felfegyverkezve és támadásra készen.
Itt érdemes megemlíteni, hogy az afgán hadsereg többsége egyszerű sorkatonákból állt, akik a központi alakulatokban az amerikaiakhoz közel, vagy valamelyik hadúr alatt szolgáltak. A tisztek azonban, mint a hadurak is, még a szovjet hadseregtől tanultak. Jól emlékezhetnek mi történt a szovjetek által hátrahagyott afgán kormánnyal és azokkal, akik tovább harcoltak. Az utolsó szovjetek által kinevezett elnököt, Muḥammad Nağīb Allaht a Ṭālebān ölte meg, amikor 1996-ban megszállták Kabult, majd a testét az elnöki palota elé lógatták ki. A Nyugat elfelejti ezt, de az afgánok aligha. Másrészt akkor a hadurak egy része kiegyezett a szervezettel és túl is éltek, így ez egy bizonyított megoldás. Ezen túl az afgán hadsereget járvány szerűen megbénította a korrupció, amikor tisztek bármire képesek voltak, a sorkatonák nem bízhattak bennük, féltették magukat és családjukat. A dezertálások után egész “szellemhadosztályok” születtek, amik csak papíron léteztek, a tisztek pedig felvették a már rég dezertált katonák után a pénzt.
Mármost amikor ezek a csapatok hónapokon át hallgatták a Ṭālebān ígéreteit, hogy mindenkivel jól bánnak majd, aki megadja magát és ezt bizonyították is minden átadott városban; amikor az alkalmatlan politikusok tervezte műveleteket nem is létező alakulatoknak kellene támogatniuk; amikor ezek a politikusok az elsők, akik elmenekülnek; amikor mindenki tudja, hogy az amerikaiak már csomagolnak és mindenki emlékszik mi történt, amikor a szovjetek távoztak; amikor az amerikaik sokszor nyíltan elárulták őket; amikor azokat, akik valóban felvették a harcot elárulták és lemészárolták, nem igen lehet számon kérni az egyszerű kiskatonákon, hogy letették a fegyvert. Vagy átálltak, vagy egy hadúrnál kerestek menedéket. Egyszerűen szólva, a legtetejétől fogva nem volt működő afgán állam, amiért érdemes lett volna meghalni.
Az egyetlen, ami az egész építményt egyben tartotta, az az amerikai-szövetséges hadsereg jelenléte volt. Enélkül az egész szerkezetnek nem volt tartása. Az amerikaiak tudták is ezt jól. Ezért egyeztek meg pont a Ṭālebānnal. Ha nem így lett volna és az afgán hadseregnek lett volna igazi tartása, akkor igen valószínűtlen, hogy valaha is kivonultak volna.
Így hát, igen, egyszerű hatalomátvétel volt. Afgán mércével mérve még csak nem is volt igazán véres. De ennek oka volt. Mert nem is annyira hatalomátvétel történt, hanem átadás. Ha másként lett volna, számos kérdést meg kellene tudni válaszolni, ám ezeket a kérdéseket most fel sem teszik. Nevezetesen:
– Hogyan lehetséges, hogy Ašraf Ġanī el tudott menekülni, amikor minden Tádzsikisztánba vezető utat már rég a Ṭālebān ellenőrzött?
– Hogyan lehetséges, hogy a Ṭālebān ígéreteket tesz közbiztonságról, a követségek működéséről, sőt bántatlanságot ígérnek mindenkinek, aki megadja magát, holott 1998-ban az egész iráni konzulátust lemészárolták Mazār-e Šarīfban és senkit nem tiszteltek? Pont ahogy egy terrorszervezet cselekszik.
– Hogyan lehetséges, hogy Kabul megszállása után egy héttel is a Ṭālebān egyáltalán nem próbálja elfoglalni a repteret, ahol több ezer külföldi katonát és civilt, diplomatákat ejthetne foglyul? Hogyan hagyhatják ezt a menekülési útvonalat meg, egyáltalán nem törődve a lehetséges haszonnal?
Nem ismerős mindez?
Furcsa módon az egész forgatókönyv egyszer már pontosan ezekkel az eszközökkel, trükkökkel és jelenségekkel, pontosan ugyanezzel az őszintétlen meglepődéssel a végén egyszer már kijátszották. Pontosan ugyanez történt 2014-ben Moszulban.
Az amerikaiak készültek elhagyni az országot, amikor ott a Dā‘iš volt felfutó ágban. Az iraki hadsereg akkor kérte az amerikaiak segítségét, de ugyanezekkel a “nem a mi harcunk” szlogenekkel hagytak cserben őket, és még a hivatalosan megvásárolt fegyverek nagy részét, mint a vadászgépek sem szállították le nekik. Ezért kellett aztán az iraki hadsereget Iránból és Oroszországból újra felszerelni.
Ott is mélyen aláásta a város védelmét az elsőként menekülő kormányzó és a “szellemhadosztályok”. A valóságban egy viszonylag kicsiny igazi erő védte csak a várost, miközben a terroristáknak pontos ismereteik voltak és hamar óriási amerikai ellátmányokra tettek szert Moszul támaszpontjainak elfoglalásával. Pont ahogy most a Ṭālebān teszi.
Olyan szembeötlők a hasonlóságok a két teljesen különböző ország között, hogy ez már magában is intő jel kellene legyen. Akkor a cél a visszatérés és a hosszútávú Irakban maradás volt. Afganisztánban a cél valószínűleg más. De világosan érik valami.
Kiket mentenek most ki?
Most, a teátrális zűrzavar közepette minden nyugati kormány siet kimenekíteni az állampolgárait – ami jogos is – és azokat az afgánokat, akik velük szolgáltak és jogosultak menedékre. Valójában ez sem új, ez a kivonás az amerikaiak részéről már több éve zajlik. Még az olyan fősodratú “humorműsorok” mint John Oliveré is évek óta érzékenyíti a közvéleményt az afgán tolmácsok áttelepítéséről. 2021 augusztus elején például:
Pont mint 2014-ben Moszul eleste után. Az afgán tolmácsok már akkor hosszasan felmerültek.
Mégis, valahogy ez az egész még mindig zajlik az amerikaiak részéről, akik hozzák ki ezeket az embereket a kabuli reptérről. Általában a mágikus 5000 fős szám kerül elő az amerikai-szövetséges erőkkel szolgáló tolmácsok esetében. Néha ebbe beleértendő a családjuk is, de valószínűleg a családok még e szám fölé számítandóak. Arról azonban csak ritkán esik szó, kik is értendőek “család” alatt.
Furcsa módon az amerikai fősodratú vita mindig a “tolmácsok” kifejezésre koncentrál, mintha az amerikaiak sosem használtak volna Afganisztánban helyi vezetőket, közvetítőket, zsoldosokat őrszolgálatra és kiegészítő egységeket, vagy bevetési alakulatokat a véresebb akciók során. Irakban a kurdok, vagy Szíria esetében a szintén többségében kurd Qasad esetében nyíltan használják ezeket az eszközöket, de állítólagosan Afganisztánban nem tettek ilyet. Holott mostmár pontosan tudjuk a beszámolókból, hogy ilyen amerikaiak által képzett elit kommandókból vannak túlélők.
Nemcsak az amerikaiak, de minden érintett ország menti ki ezeket az embereket az állampolgárai mellett. Mi ebben az olyan furcsa? Egy beszámoló szerint például magyar biztonsági személyek, gyakorlatilag zsoldosok, akik a holland követségek dolgoztak elmondták, hogy korábbi megbízóik egyszerűen hátrahagyták őket. Szintén EU állampolgárokat vettek teljesen semmibe. Biden elnök maga is nyilatkozta ezekben a napokban, hogy nem tudják garantálni a végkifejletet, hogy minden amerikai állampolgár ki fog tudni jutni. Mégis valamiért az afgán “tolmácsok” kimentése elsődleges ügy. Egyes képeket elnézve ez nem olyan biztos és a számok is kétségbe vonhatóak.
Amit látunk, az jó eséllyel magasan képzett afgán katonák jelent családjaik és némi kiszolgáló személyzet – mint a tolmácsok – mellett, akik részt vettek az amerikai erők minden véres műveletében húsz éven át a saját honfitársaik ellen. Más szavakkal, magasan képzett és tapasztalt zsoldosokról van szó a családjaikkal együtt.
Miközben pedig kimentésük kiemelt feladat, általában azt gondolhatjuk, hogy a sikeresen megmenekülők Kaliforniába, vagy Floridába érkezhetnek hamarosan. Ez igaz lehet egyes esetekben, de a többség egyáltalán nem az államok felé tart. Akkor hat hová tartanak?
Albánia, Koszovó, Észak-Macedónia. Főként albánok lakta országok, miközben Albánia lelkesen jelentkezett segíteni befogadni őket. Ezt pedig Clinton volt külügyminisztere Albright asszony adta közre, Jugoszlávia feldarabolásának és Koszovó megteremtésének egyik fő tervezője. Amit egy másik terrorszervezet segítségével sikerült elérni. Ez volt az UÇK, avagy Koszovói Felszabadítási Hadsereg. Ennek egyik vezetője volt az a Hashim Thaçi, aki Koszovó első miniszterelnöke, majd később elnöke lett, amíg le nem tartóztatták háború bűnökért. Ez az a föld, ahová az afgán “tolmácsok” és családjaik tartanak. De miért pont ide? Ezek az országok nem kifejezetten magas életszínvonalukról, vagy kiváló munkalehetőségekről híresek. Józan ésszel felmérve egy dári-angol, vagy pastu-angol tolmács ugyan hogy fog megélni Albániában?
A válasz az, hogy Albánia egy másik perzsa nyelvű csoport otthona is, ez a híres MEK, avagy Muğāhidīn-e Halq-e Irān, Irán Népének Hitharcosai. Ezt az iráni politikai csoportot Mas‘ūd Rağavī alapította Iránban még a ‘60-as évek végén, majd később a feleségével együtt vezette. Ő Maryam Rağavī, a mozgalom mostani vezetője. Az MEK számos terrormerényletek hajtott végre még amerikaiak ellen is Iránban az 1979-es Iszlám Forradalomig, amiben aztán részt is vett. Azonban hamar a Homeīnī vezette új kormányzat ellensége lett és véres terrorhadjáratot indított Iránban. Iránban megtizedelték, gyakorlatilag felszámolták a szervezetet, így többségük Franciaországba, majd 1983-ban onnan Irakba költöztek. Itt saját hazájuk ellen harcoltak az iraki hadsereg oldalán. Amikor az irak-iráni háború véget ért a mag és a vezetők egy része Irakban maradt egészen az amerikai megszállásig, sőt még azután is. Rağavī ezekben az években eltűnt – valószínűleg megölték -,de 2014-ben az amerikaiak átszállították őket Albániába, ahol felépült a híres Ašraf 3 támaszpontjuk, egy szabályos katonai támaszpont.
Az MEK eredetileg marxista ideológia alapján született, amibe idővel iszlamista ideológia ötvöződött és a kezdetektől kifejezetten paramilitáris jelleget öltött. Később azonban egy messianisztikus szekta született belőle Rağavī, majd mostanra felesége vezetésével. Ez egy véres múltú terrorszervezet – 2013-ig az amerikai kormány is annak tartotta őket -, de egyben egy kicsavart véres szekta is, amelyik sok más szektához hasonlóan szereti bevonni a nőket és a gyerekeket. Kifejezett gyűlöletet táplálnak a mostani iráni kormány ellen segítve az amerikai és izraeli likvidálasokat Iránon belül, de kémkednek is nekik, vagy merényleteket hajtanak végre a saját szervezésükben.
Ugyanakkor nagyon befolyásosak is. Egyik legnagyobb éves(!) gyűlésükre 2017-ben Párizsban még John Bolton később amerikai nemzetbiztonsági tanácsadót is el tudták hívni, aki bennük látta a következő iráni kormányt és meg is ígérte nekik a jelenlegi iráni állam megdöntését.
Az évek során olyan emberek látogattak el albániai táborukba, mint Trump ügyvédje és tanácsadója, Rudy Giuliani, vagy az albán elnök.
De mai a helyzet Kanadával, vagy azzal a Walesszel, amit Albright asszony “elfelejtett” megemlíteni és szintén nagylelkű befogadók? Kanada az MEK legbefolyásosabb támogatóinak otthona a kiterjedt iráni diaszpórán belül. Wales ugyanakkor a Szíriába szánt militáns csoportok fő kiképző terepe volt, akiktől később szintén “kiderült”, hogy terroristák.
Óriási véletlen lehet, hogy az afgán “tolmácsokat” és családjaikat pont ezekbe az amügy igen szegény országokba vonják ki, ahol remekül fizető munkát találhatnak egy szinten perzsa nyelvű disszidens csoportnál, ami tele van pénzzel és támogatókkal, de híján van az embereknek és a katonai erőnek.
Jövő héten
Nyilván sok oldala van ennek a történetnek és annak, hogy az utóbbi 20 év afgán kormányának összeomlása jó eséllyel miért nem valaminek a vége, hanem inkább további tervek kezdete.
Ezekkel a vetületekkel azonban már jövő héten foglalkozunk. Akkor itt vesszük fel a fonalat.