Kétségtelen, hogy az Ábrahám Megegyezés Izrael, az EAE és Bahrein között, ami nem hivatalosan, de nagyon is valóságosan megnyitotta az utat a kapcsolatok normalizálása előtt Izrael és egy sor arab állam között az öbölállamokkal az élen olyan lökéshullámokat vetett, melyek még mindig mozgásban tartják a térséget. Amint ezt láthattuk ez nem azért van így, mert ezekkel a kapcsolatokkal valami új született. Épp ellenkezőleg. A politika szövetség Izrael és számos öbölállam között, közvetlenül Irán sakkban tartására, de egyben országon belüli és kívüli politikai ambíciók szolgálatára is már régi történet. Egyesek számára mint közhely, míg másoknak az összeesküvés elmélet egyértelmű jeleként, de bárhogy is, ez már évtizedek óta közszájon forgó téma volt. A különbség abban áll, hogy eddig minden ilyen kapcsolatot tagadtak, dacára annak, hogy nagyon is valóságosak voltak és nagyban hozzájárultak az arab világ és az olyan közös arab szervezetek lepusztulásához, mint amilyen az Arab Liga is. Ezzel az egyezménnyel azonban egyszerre minden napvilágra került.
A sokk, az eddig elképzelhetetlen ív hirtelen felismerése hatalmas. Sokan, akik mostmár nem tudják tagadni a valóságot, azaz, hogy az arab világ komoly része egyszerűen átlépett a palesztin kérdésen, ezzel pedig a köztük és az Izrael közötti szövetség legnagyobb akadálya elhárult a tagadást új irányba terelték. Vagyis, hogy az ilyen kapcsolatok még ha ki is alakulnak, semmiképpen nem jelenthetnek szövetséget a népek között. Elfeledve, vagy talán tudatosan átlépve afölött, hogy a politika mindig is a vezetők és sosem a nép játékszere volt. Bizonyítékként pedig Egyiptomra és Jordániára mutatnak, mely két állam a diplomáciai elismerés és a kapcsolatok ellenére sem alakított ki világos, egyértelmű kapcsolatot, semmilyen közös frontot a zsidó állammal.
Ám itt a különbség az, s erre Netanyahu és az izraeli vezetés számos tagja folyamatosan emlékeztet is, hogy körülmények alapvetően változtak meg. Az akkori egyezményeket komoly nyomás alatt területért és biztosítékként kötötték. Nem úgy, mint most. Hiszen a mostani legnagyobb ösztönzőt egyetlen állam, az Emirátusok politikai és gazdasági ambíciói jelentik. Egyben a vezetéséét. Az egyezmény csak eszköz jóval nagyobb tervek szolgálatában, immár tehát nem cél, mint évtizedekkel ezelőtt.
Sokak tagadása és a lassan oszló illúzió ellenére, hogy a nép ellenállása komoly akadályt jelent majd ezen az úton, az immár tagadhatatlan, hogy Izrael hivatalos megjelenése és várható további eredményei a térség minden számítását felborították minden komolyabb állam számára. Ez pedig felveti a kérdést: Ki veszített a legtöbbet az alkúval?
A nyilvánvaló válasz a kérdésre úgy tűnne Palesztina, ám valójában számára nagyon kevés változás várható. Hiszen a palesztin kérdés már régen egyetlen képlet eredménye volt. Az izraeli kompromisszumkészség és a helyzet megváltoztatását akaró és azért tenni is kész külső – arab, iráni, török – támogatás függvénye. Ebben a tekintetben az Ábrahám Egyezmény szinte semmi újat nem hozott. Mások talán Szíriára, Libanonra, Algériára, Tunéziára, vagy más, a normalizálást még mindig szilárdan elutasító országra szavaznának. Ám ebben a nagy átrendezésben velük eleve nem is nagyon számoltak, hiszen reakciójukat előre ki lehetett számítani.
Ebben a vetületben érdekes jelenség, hogy egyre több nyugati és arab értékelés szerint Egyiptom a legnagyobb vesztese a fejleményeknek. Ez már csak azért is különös, mert az egyiptomi politika és állami média mindent megtett az egyezmény támogatásáért és reklámozásáért. Mi több, as-Sīsī egyiptomi elnök az emirátusi vezetés értékes védence és szoros szövetsége. Mindez egy olyan időben zajlik, amikor as-Sīsī komoly gondokkal és a hatalomrakerülésekor levertek óta legnagyobb tüntetésekkel néz szemben. Térségbeli helyzete pedig a Törökországgal szembeni eredménytelen líbiai erőfitogtatás és az ugyancsak sikertelen Etiópia elleni fellépés után legalább ennyire rossz.
Így tehát érdemes értékelni mennyiben változtatta meg az Ábrahám Egyezmény Egyiptom és személy szerint as-Sīsī lehetőségeit, miután immár több mint hét éve van hatalmon és szerencsecsillaga hirtelen úgy tűnik elkezdett leáldozni. Egyiptom súlyára és jelentőségére az arab világban könnyű belátni, hogy egy esetleges kataklizma Egyiptomban az egész térséget megrázó lökéshullámokat indíthat el. Jobban, mint a hírhedt “Arab Tavasz”.
Fenyegető gazdaság
Amikor as-Sīsī 2013 nyarán hatalomra került az egyiptomi gazdaság már évek óta nagyon mélyen volt. Az Mubārak-korszak, különösen annak utolsó évtizede alatt gyakorolt liberális gazdaságpolitika bizonyos ágazatokat valóban felfuttatott, ám összességében olyan társadalmi és összgazdasági kihatásai voltak, amik – a masszív korrupcióval és a rossz hatékonysággal együtt – nagyban hozzájárultak Mubārak kormányának összeomlásához. A politikai felfordulás és a Mursī elnök fémjelezte ellentmondásos Muszlim Testvériség kormányzat sosem tudott segíteni a helyzeten – nem is volt rá sem ideje, sem lehetősége -, a térségbeli bizonytalanság pedig megbénította a turizmust, az egyik leginkább jövedelmező és legnagyobb foglalkoztató ágazatot. Ezzel a helyzettel kellett as-Sīsīnek megbírkóznia amikor hatalomra került. Sikerült biztosítania a hadsereg tisztikarának Mursī alatt veszélybe került gazdasági kiváltságait, ami máig biztosította is hatalmát. A konfrontáció Törökországgal és Katarral, miután az egyiptomi gazdaságban szerzett káros befolyásukat felszámolták, kihívást jelentett, de a kieső forrásokat hasonlóan számottevő szaúdi és emirátusi befektetések pótolták. 2016-tól pedig ehhez a fokozatosan viszatérő nyugati befektetők, valamint a Világbank és az EU hitelei társultak.
Mégis a kihívás megmaradt, hogy a befektetéseket valahogyan be kell csatornázni a gazdaság felfuttatásához és egyben munkahelyeket kell teremteni. Ezzel kell leszorítani a munkanélküliséget, ami nemcsak gazdasági és társadalmi veszélyforrás, de még nagyobb politikai fenyegetés egy olyan országban, ahol a városi szegénység nagy és a még mindig befolyásos Muszlim Testvériség könnyen mozgatja meg az utca népét. As-Sīsī válasza minderre egy sor gigaberuházás megindítása volt. Volt itt sokminden városfejlesztéstől és az új – a térségben legnagyobb, 791 millió dollárból megvalósuló – Nagy Egyiptomi Múzeum megépítésétől egészen egy új közigazgatási főváros felépítéséig. Ezeknek a programoknak a java emirátusi üzleti érdekeknek kedvezett és az EAE befektetéseiből indultak el, de valamilyen módon mind szolgálta as-Sīsī kormányának belpolitikai érdekeit is. Aztán ezek közül sok, mint a 58 milliárd dollárból megvalósuló új főváros munkálatai is, az utóbbi években részleges megvalósulás után elakadtak, miután a befektetők kezdtek kivonulni. Az egész építkezési hullám ékköve kétségtelenül az Új Szuezi-csatorna vállalkozás volt, ami 4,2 millárd dolláros költségével messze nem volt a legnagyobb, de egy as-Sādāt óta létező álom valósulhatott meg és hatalmas gazdasági potenciál volt benne. S ami még ennél is fontosabb, ez teljesen és közvetlenül as-Sīsīhez kötődött, aki az egész beruházást nemzeti ügy szintjére emelte és hatalmas büszkeségére vált, amikor elkészült.
Ám a legutóbbi fejlemények a legtöbb ilyen beruházást igen keserűvé tettek. A befektetők kezdtek kivonulni, a szaúdi és az emirátusi támogatás – nagyrészt saját belső lekötöttsegeik miatt – nagyban elapadt, majd a korona okozta válság rázta meg az országot. A távolsági kereskedelem erőteljes visszaesésével a legnagyobbat bukó beruházás az Új Szuezi-csatorna volt, ami gyorsan veszített kezdett gazdasági racionalitásából. Friss jelentések épp arról szólnak, hogy az Új Szuezi-csatorna jó eséllyel előbb avul el, mint azt várták volna. Ugyanis az Emirátusok egy sor gazdasági egyezményt kötött Izraellel, amivel az emirátusi olajat Dubajból és Fuğayrából közvetlenül a Vörös-tenger menti Eilat kikötőjébe szállítják.
Innen a szállítmányok Askelon és Haifa kikötőjébe tartanak majd, Izraelen keresztül olcsóbban kötve össze a Perzsa-öblöt az európai piacokkal. A megtérülés ott van, hogy hamarosan lesz közvetlen vezetés összeköttetés Izrael és az európai piacok között, méghozzá külön szállítási költség nélkül. Már 2013-ban az EU jóváhagyott egy tervezetet közvetlen gázvezeték építésére Izraelből Cipruson át Görögországba, onnan pedig Olaszországba. A három érintett ország 2019 március 20-án Mike Pompeo amerikai külügyminiszter jelenlétében alá is írta az ún. “EastMed gázvezeték megállapodást”, Izrael pedig nemrég jóváhagyta a 6,9 milliárd dolláros építkezést. A vezeték várhatóan legkésőbb 2025-re elkészül. Még fenyegetőbb Egyiptom számára, hogy ez az irány mutatja, hogy ha az Emirátusoknak sikerül szaúdi támogatást szerezniük, akkor az Öböl olajhálózatát hamarosan összekapcsolhatják Izraelével, onnan pedig Európával. De még az energiahordozókat nem is érintve, teljesen világos a jelzés, hogy a normalizálással a masszív áruforgalom, amit évtizedekig Dubaj uralt, míg csak Doha nem lett egy komoly rivális, hamarosan irányt vált Eilat felé.
Az egyik beszédes jele ennek a fokozatos változásnak a hírhedt “Salmān király-híd tervezet”, mely Szaúd-Arábiát a Tiráni-szoros szigetein keresztül kötné össze Egyiptommal. Ezt teljességgel Rijád fizette volna, és komoly jogi háború is dúlt a szoros szigetei körül, ám az utóbbi években a terv egyszerűen eltűnt a hírekből és befejezetlenül maradt. Sok ehhez hasonló beruházás kezdeti, vagy részlegesen elkészült állapotban van, de kiapadtak a források, és még azok is kezdik céljukat veszíteni, amik elkészültek. A gond abban áll, hogy mostanra Szaúd-Arábia és az Emirátusok egyszerűen nem érdekeltek az ilyen nagyszabású egyiptomi tervekben, mivel az izraeli együttműkódés jóval nagyobb távlatokat ígér.
Amint arra számos értékelő rámutat, főként az emigrációban lévő egyiptomiak, az ország drasztikus lejtmenetbe kezdett az utóbbi pár évben. Miközben az államadóságot sikeresen visszavágták a 2017-ben kiugró 108%-ról 90%-ra 2019-ben, a gazdaság nem-olajipari része egyre gyorsabban zsugorodik. A hivatalos munkanélküliség elérte a 10%-ot, ami a városi területeken magasabb és a valóság valószínűleg ennél sokkal rosszabb. Eközben az infláció annak ellenére hullámzik, hogy 2016-ban az akkori IMF kiigazítások miatt nagyban leértékelték a nemzeti valutát. A legborzasztóbb a mélyszegénységi ráta, ami közel egy éve elérte a 32,5%-ot, miközben semmi jele, hogy ez megállna. Az ilyen iránymutató fényében a gigaberuházások, pláne miután sok holtpontra jutott, igen vitatható döntéseknek bizonyultak, amik érthetően nem kevés feszültséget szülnek.
Növekvő elszigeteltség
Ezek az gondok, a félelem, hogy Rijád és Abū Zabī egyszerűen leállítják ezeknek a programoknak a pénzelését korábban is fennállt. Csakhogy eddig Egyiptomnak volt annyi fogása rajtuk, hogy gazdasági súlyán túl megvolt a katonai ereje, amire az Öbölnek szüksége van biztonsági garanciaként és egyszersmind saját politikai célja eszközeként. Azzal viszont, hogy Izrael hivatalosan is megjelent a színen Egyiptom egycsapásra elvesztette ezt az ütőkártyát. S ez még csak nem is az egyetlen.
Egyiptom sokáig állíthatta és magyarázhatta kapcsolatát Izraellel, hogy ő az összekötőkapocs az arab világ és Izrael között, ezzel pedig a legfontosabb közvetítő a palesztin térfél felé. Az egyetlen komoly erő, ami tárgyalhat Izraellel, Palesztinával és a többi az ügyben érintett arab féllel. Ez a közvetítés szintén idejét múlttá vált. Nemcsak azért, mert kiépült egy másik közvetlen kapcsolat, hiszen az Emirátusokat nem foglalkoztatja a palesztin ügy megoldása, Bahreinnek pedig eleve nincsenek is meg az eszközei erre, hanem mert amint azzal már foglalkoztunk, az Emirátusoknak már a leendő új palesztin elnök Daḥlān személyében van egy ütőkártyája. A helyzet alaposan megváltozott az utóbbi hét év folyamán, mégpedig erősen as-Sīsī kárára. Röviden, míg 2013-ban és előtt a szaúdi-emirátusi duónak alapvető szüksége volt Egyiptomra, mostmár nincs, miközben Kairó függ ettől a kapcsolattól.
S miközben az EAE és az egész általa irányított tömb nagyban javítja helyzetét, részben meg is oldja fennálló regionális gondjait, addig Egyiptom belesüllyedt líbiai érdekeltségébe, az Etiópiával a Nílus vízhozama körül zajló életbevágó vitákba és a még mindig tartó küzdelembe Törökországgal és Katarral. S mindebben szinte semmilyen eredményt nem tud eléri.
Az egyik lehetséges kiútnak egy régi kapcsolat feltámasztása tűnt, az iraki-jordán-egyiptomi együttműködésé. Ennek érdekében a három államfő augusztus 25-én találkozott Ammanban és hosszas tárgyalásokat folytattak a gazdasági partnerségről. Ezek az országok valóban sokat nyújthatnak egymás számára és nincsek vitáik egymással. Politikailag ideális lenne egy új ilyen tömb, hiszen al-Kāẓimī elnök mindenáron próbál távolodni Irántól, miközben Jordánia is válságban van, látszólag támogatók nélkül. Reálisan nézve azonban a jelen helyzetben egy ilyen szövetségnek nagyon kevés esélye van, hiszen Irak sokkal szorosabban kötődik Iránhoz, miközben Jordánia sem tud elszakadni a szaúdi-emirátusi normalizáló vonaltól.
Egy végzetes új program?
Aztán most szeptemberben minden gond ellenére, de messze az eddigi folyamattal összhangban az egyiptomi kormány új gazdasági-társadalmi kampányba kezdett. Irónikus, ám míg as-Sīsī legtöbb döntése ellentmondásosra sikerült és sokszor tűnt játékszernek öbölbéli támogatói kezében, az a döntés, ami az eddigi legközelebb hozta őt a bukáshoz pont az volt, ami a legtöbb államférfiúi képességét mutatta.
Igen régóta már, s ezzel Egyiptom egyáltalán nincs egyedül a térségben, szenved az ország a semmiből kinövő összetákolt szegénynegyedektől a nagyvárosok körül. Egész lakónegyedek épültek gyanús körülmények között, sokszor mindenfajta engedélyeztetés, vagy rendes tervezés nélkül, vagy a már létező legális negyedekben burjánzottak el a semmiből felhúzott lakótelepek. Aztán az utóbbi időben megannyi katasztrófa történt, amikor ezek elkezdtek összedőlni. Mindez az arab világ megannyi részén létező jelenség, de minthogy Egyiptom a legnagyobb, nyomornegyedei is egy külön nagyságrendet jelentenek.
Részben a közveszélyt elhárítandó, de legalább annyira azért, hogy végre valamifajta rend legyen ezekben a közismert városi dzsungelekben, as-Sīsī kampányt indított ezek felszámolására. Egész negyedeket dózeroltak el azzal az ígérettel, hogy idővel új, rendezett negyedeket építenek a helyükre.
Míg összességében ez akár még igazolhatónak is látszik, főleg ha valaki már járt Kairóban, Asyūṭban, vagy Luxorban nemrég, számos gond van ezzel. A rombolást a legteljesebb szigorral hajtották végre, ami üdvös is, ám szinte semmilyen gondot nem fordítottak a lakosságra, ami sokszor egyszerűen az utcán találta magát. Az is sokszor egészen nyilvánvaló volt, hogy ezeket a pusztításokat olyan területeken hajtották végre, ahol már készek voltak a tervek új, rendezett, de jóval drágább negyedek építésére. Ilyen mértékű városi szegénységnél ez már szinte fel sem tűnt, de a feszültség egyre nőtt, majd aztán az első nyomortelepi mecsetek lerombolásával gyújtópontra érkezett. S ami rosszabb, hogy ez immár egy kész folyamat, a tüntetésekre és kritikákra pedig as-Sīsī így válaszolt: “Mecset nem épülhet tiltott földön! … Csakis olyan helyen, amit erre jelöltek ki és a kormány beleegyezett!” Nem meglepő, hogy tüntetések törtek ki, hiszen az össze-vissza épített mecsetek egész sorát romolták le számos városban. Ezek voltak a legnagyobb tüntetések 2014 óta, amik ugyan északon enyhék voltak, de délen kifejezetten fenyegetőek. Főként mert a szlogenek nagyon is ismerősek voltak 2014-ből, amikor as-Sīsī szabályos felkelést vert le Kairóban.
Minderre kevés figyelem hárul Nyugaton, hiszen as-Sīsīt még mindig egy stabil vezetőnek tartják egy nagyon is viharos térségben. Az arab világban azonban már komoly lökéshullámokat okozott. Ezt pedig csak fokozza a televíziós bemondók egész hada – főként a törökországi, vagy katari emigráció -, akik folyamatosan olajat öntenek a tűzre úszító – és egyáltalán nem alaptalan – kritikájukkal az elnök felé.
Amíg as-Sīsī mögött ott a hadsereg és annak tisztikara ez érthetően kevéssé aggasztja, hiszen az államgépezetnek bőven megvannak az eszközei a helyzet uralására. Ám a gazdaság jelen helyzete mellett és hogy jó eséllyel még ennél is rosszabb jön, ezek nagyon fenyegető kilátások.
Kegyet vásárolni
Hosszú ideje már as-Sīsī páratlan tehetséggel okozott felháborodást, például a városfejlesztési kampányával, miközben hatalmas fegyverszerződéseket köt. Mégis mikor Macron 2017-ben Kairóba látogatott befektetéseket szerezni a francia cégeknek a sajtótájékoztatón a kritikákra kifakadva a következőket volt képes mondani: “Ne kérdezzen engem a jó oktatáshoz való jogról! Nekünk nincs jó oktatásunk! Ne kérdezzen a jó kezeléshez való jogról! Nekünk nincs jó kezelésük Egyiptomban!” A legutóbbi ilyen botrány pedig, hogy as-Sīsī még 2016-ban egy egyiptomi bankon keresztül 10 millió dollárral támogatta Trump kampányát, s ez jó eséllyel idén sincs másként. Mire tehát az óriási hadikiadások, ha egyszér a hadsereget nem lehet bevetni? Mire a politikai szívességek, ha a kilátások ennyire rosszak? Miért a tamogatás a normalizálás iránt, ha ennek ennyire pusztító kilátásai vannak?
Miközben a legtöbb ilyen lépés káros Egyiptomra nézve, az as-Sīsītől a francia, orosz és német cégeknek juttatott összegek segítenek elnyerni a nagyhatalmak jóindulalát. Segítenek neki hatalmon maradni. Ézért ilyen értékes szövetséges például Trump, hiszen a néhány orosz fegyverbeszállítás miatt kritika ellenére Trump jócskán visszavett a kritikákból, amiről Obama híres volt. Eközben pedig segítenek neki előnyöket szerezni Törökországgal szembeni harcában először Oroszországnál, most pedig francia segítséggel.
Bár mindez középtávon segíti őt hivatalban maradni, ennek a folyamatnak pusztító hatása van a gazdaságra. Márpedig ha ez nem változik, akkor a társadalmi összeomlás elkerülhetetlen lesz.
Az állami média talán ünnepli az emirátusi szövetséges lépését, de as-Sīsī nyilvánosan nem kommentálta az Ábrahám Megegyezést, mégpedig jó okkal. Merthogy jóllehet, ő annak legnagyobb vesztese.