Az Irán és az Egyesült Államok közt tartott közvetett tárgyalások második fordulója óta a globális média figyelme kényelmes érdektelenséggel siklik át az Irán körüli egyre fokozódó amerikai katonai mozgósításon. Annak a félelmetes és nagyon valóságos lehetőségén, hogy egy hatalmas háború készül kirobbanni. Ami az egész világgazdaságra kihathat.
Vannak szórványos hírek a tárgyalásokról és az amerikai katonai erőkoncentrációról, a háború lehetőségét amerikai beavatkozásnak mutatva be, de össze sem hasonlítható a közel két évtizeddel ezelőtti hangulattal, amikor Washington szövetségeseivel együtt Irak ellen készült. Mintha csak nem sikerült volna megégeti a helyzet komolyságát.
Az egyik részről a háború elkerülhetetlennek tűnik, utalva itt Netanyahu folyamatos látogatásaira a Fehér Házba, amit eddig mindig egy nagyobb katonai, vagy fedett támadás követett Irán ellen. Az amerikai erőösszevonás puszta mértéke, a folyamatos amerikai fenyegetések és Trump egyre szűkülő határidői együtt mind arra utalnak, hogy a gépezet már mozgásban van, ezt már nem lehet megállítani.
Másrészről viszont Teherán folyamatosan azt jelzi, hogy bár kész egy értelmes megállapodásra, abszolút felkészült egy háborúra is és nem ijed meg tőle. A folyamatosan érkező orosz és kínai katonai szállítmányok, amikről szinte semmilyen biztos információ sincs, a nemrég tartott közös haditengerészeti gyakorlatok a három ország között a Hormuzi-szorosban, amit időlegesen még le is zártak mind arra utal, hogy nem lesz köztes megoldás. De nem lesz korlátozott háború sem. Ha bármilyen katonai akció kezdődik Irán ellen, akkor azt Irán minden fronton vívott totális háborúnak tekinti majd. Egy az állam megdöntésére indított kísérletnek, így totális háborút fog vívni. Mégpedig minden amerikai érdekeltség ellen a térségben.
Mintha csak a vihar előtti csend utolsó pillanatait élnénk.
Meg lehet-e még állítani?
Az utóbbi két-három hétben folyamatosan érkeztek hírek az egyre gyorsuló amerikai erőösszevonásról. Miközben pedig nagyobb kivonásokat hajtottak végre az amerikai támaszpontokon az Öbölben, Szíriában és Irakban, hatalmas erősítések érkeztek egy újonnan kibővített támaszpontra Jordániába, az amerikaiak mindig “megbízható” Irán elleni szövetségese területére. Még nagyobb figyelmet kapott egy második amerikai anyahajó flotta érkezése, míg az első már egy ideje az Indiai-óceánon van. A legtöbb értékelés szerint a teljes amerikai légierő 35-40%-a összpontosul most Irán ellen.
Szokásos ködös utalgatásain túl nemrég maga Trump hintette el, hogy hamarosan használni fogja a Diego García-szigetet, az Indiai-óceán legfontosabb katonai támaszpontját. Egy ilyen erőkoncentráció elkerülhetetlen háborúra utal. Az ilyen mozgósításnak már a puszta költsége is akkora, hogy hihetetlen, hogy minden csak blöff lenne.
Az ilyen erőösszevonás olyan nagy, akkora költséget emészt fel és akkorra logisztikai és tervezési munka van mögötte, amit nem lehet egyszerűen csak visszavonni. Ez nem egyszerűen egy anyahajó flotta, amit vissza lehet rendelni. A legújabb kínai műhold felvételek pont azt mutatják, hogy még az Öbölben lévő légitámaszpontokra is érkeznek légvédelmi és csapásmérő eszközök, dacára azoknak a hivatalos nyilatkozatoknak, hogy az öbölállamok nem fogják megengedni területük és légterük felhasználását Irán ellen.
Lavinaszerű fegyveráramlás zajlik, ami azt mutatja, hogy a döntés már megszületett, minden késlekedés már csak az utolsó pontosításokról szól, hogy megtalálják a legmegfelelőbb alkalmat. Ah amerikai politikai osztály leginkább háborút kereső tagjai, mint Lindsay Graham, vagy Ted Cruz már nyíltan ezen a hangon nyilatkoznak. Eleddig pedig minden egyes alkalommal Netanyahu a Fehér Házban járt Teheránt támadás érte. Egy ilyen felállásban vajon Trump tud-e meg egyáltalán visszavonulót fújni egy “alku” ürügyén? Utalva itt arra, hogy Netanyahu egyértelműen semmilyen alkut sem akar elfogadni, és az irániak sem tűnnek úgy, hogy egy megalázó alkut készek lennének elfogadni. Akármilyen irracionális legyen is, a háború egyértelműen elkerülhetetlennek látszik.
Miért tűnik mégis képtelenségnek?
Ugyanakkor számtalan jele van annak is, hogy egy Irán ellen indított háború nemcsak irracionális és kockázatos, hanem szinte lehetetlen is.
Az egyetlen lehetséges forgatókönyv, amire az amerikaiak játszhatnak, hogy egy hirtelen csapással a teljes iráni államapparátust megbénítják, ügynökök hada segítségével felkelést lehet szítani és egy együttes belső és külső nyomással az államot meg lehet dönteni. Minden más forgatókönyv esetén, mint júniusban is, Irán felfogja az első csapást, a világ és ami ennél fontosabb, a belső közvélemény előtt megmutatja, hogy nem ő volt a kezdeményező, rendezi sorait és visszavág. Márpedig nagyon hathatósan vissza tud vágni. A tel-avivi rezsim ellen már bemutatott masszív rakétaarzenál mellett egyidejűleg számos amerikai érdekeltség ellen vissza tud csapni a térségben. Washington pedig nem képes egyszerre az összeset megvédeni. Teherán rakéta képességeit az amerikai flotta ellen is fel tudja használni. Ez talán ma nem tűnik valós kockázatnak, csakhogy az iráni haditengerészet még eddig nem lépett akcióba, így senki sem lehet teljes, milyen valós képességei vannak. Az pedig, hogy a Forradalmi Gárda nemrég demonstrálta, hogy a tengerfelszín alól is tud rakétákat indítani, illetve, hogy a kínai műholdak valós idejű adatokkal tudják ellátni az irániakat, és el is látják őket azt jelenti, hogy az amerikai hajók valóban sebezhetőek. Itt pedig máris látható a célok közti óriási különbség. Akármire is mérjenek csapást az amerikaiak, annak az iráni képességekre kevés befolyása van, az amerikai közvélemény előtt pedig nem lehet sikerként bemutatni. Hiszen mindez “elvárt”. Ezzel szemben akár csak egy komolyabb sérülés az amerikai hajókban, pláne anyahajók egyikében, főleg ha még netán el is süllyed katasztrófális megaláztatás lenne. Erre pedig az irániak ígéretet tettek. Ha ez megtörténne, azt nem lehet majd megmagyarázni az amerikai közvéleménynek.
Végül pedig Irán le tudja zárni a Hormuzi-szorost, megbénítva ezzel a globális energiaellátást láncot. Ennek a kihatásai a nemzetközi olaj és földgáz árakra beláthatatlanul pusztítóak lennének. Akkor pedig a lakosság felháborodása lenne Trump legkisebb gondja.
De egyáltalán működhet-e a hirtelen csapásmérés? Nagyon valószínűtlen. A legtöbb beszivárgó egységet és beépített kémhálózatot júniusban, legutóbb pedig januárban elhasználták. Még a legkifinomultabb forgatókönyvek sem valószínű, hogy egyszerre a teljes döntéshozói réteget meg tudnák gyilkolni Iránban, hiszen Irán nem egy “egyszemélyes vezetői” állam, mint a legtöbb közel-keleti ország, vagy amilyen Venezuela volt. A Legfelsőbb Vezető elvesztése óriási felháborodást keltene és összehozná a nemzetet, míg a meggyilkolt katonai vezetőket hamar pótolnák hasonlóan képzettekkel. Mi több, az iráni védelmi doktrína éppen ezzel az eshetőséggel számolva az, hogy a földalatti rakétabázisok önállóan is csapást mérnek, ha elveszítenék a kapcsolatot az irányító központokkal. Ezek a támaszpontok pedig mélyen vannak és tele rakétával. Egy ilyen védelmi doktrínát nem lehet egy csapással elfojtani. Hacsak nem történik puccs az államvezetés ellen, vagy egy sor merénylet együtt egy ügynökökkel kiváltott gyors felkeléssel, ami megragadná a hatalmat, az állam nem fog összeomlani, bármekkorák is a személyi veszteségek. Elhúzódó háború alakulna ki, márpedig az iráni politikai és katonai gépezet pontosan egy ilyen elhúzódó háborúra van hangolva. Számukra minden veszteség mártírhalál, minden siker diadal. Az amerikaiaknak minden sikeres csapás csupán egy szám, de a legkisebb veszteség is igazolhatatlan.
Trump változó hangvétele és az Axios és egyéb csatornákon kiszivárogtatott elképzelései azt is jelezhetik, hogy ingadozik. Bár mindenáron növelni akarja a nyomást az egyre szorosabb határidőkkel, a források mostmár egy “korlátozott csapásról” beszélnek. Vagyis egy látványos show-ról, nem egy valódi kiterjedt háborúról. Nincs is hivatkozási alapja a háborúra és a Fehér Ház most nem is nagyon töri magát, hogy ürügyet gyártson. Amikor több mint húsz éve Irak ellen készülődött, az USA széles koalíciót hozott létre és egyetértést erőszakolt ki a térségben. Ma semmilyen koalíció sincs és a nincs régiós egyetértés sem. A térség legtöbb állama legalábbis nyilvánosan a háború ellen foglal állást és ugyan készek meghajolni az amerikai nyomás előtt, rettegnek a következményektől. Sőt, még Starmer brit miniszterelnök is megtagadta, hogy Washington felhasználja a Diego García támaszpontot Irán ellen, minthogy az technikailag brit terület. Ami megint csak nem jelenti, hogy az amerikaiak ne használnák végül, de ez mutatja, hogy egyáltalán nincs egyetértés.
Mindezt összegezve Washington nem tudja megdönteni az iráni politikai rendszert, egy kiterjedt háború pedig még csak erősítené a helyzetét.
Teheránnal elfogadhatóbb a háború, mint egy megalázó alku?
Bár a tárgyalások nagyon lassan haladnak, a folyamatos amerikai fenyegetőzés és katonai erőkoncentráció ellenére Teherán úgy tűnik nem akar meghajolni a nyomásnak. Mi több, Hāmeneī Legfelsőbb Vezető nemrég nyíltan válaszolt is a fenyegetésekre, utalva arra, hogy Teherán nem ilyen meg a háborútól. Az üzenet világos. A békés megoldás, egy világos, egyértelmű és kiegyensúlyozott megállapodás nagyon is lehetséges, de csakis egy tisztességes és csakis nukleáris egyezmény. Ha pedig választani kell a háború és a megadás között, akkor az iráni vezetés a háborút választja. De miért van ez így?
Két nagyon világos oka van. Először Teherán keze nem üres. Pontosan tudja, hogy kellő eszköze van ahhoz, hogy nagyon komoly károkat okozzon az amerikai érdekeltségeknek a térségben. Megvan az esélye, hogy csapást mér az amerikai hajókra és az amerikai támaszpontokra, egyben megbénítja a világgazdaságot a Hormuzi-szoros lezárásával. Nagyon komoly csapást tud mérni a tel-avivra is rezsimre is, ahogy azt júniusban a 12 napos háború során egyszer már megmutatta. Akkor Teheránt sikerült meglepni és számos katonai képességét rögtön az elején megbénították. Most azonban Irán teljes készültségben vár, miközben az utóbbi hét hónapon pontosan a mostani helyzetre készülve töltötte. Vagyis Teherán nem blöfföl és pontosan tudatában van, hogy ezt Washington is tudja.
A másik ok viszont, általában véve Washingtonnak, de kifejezetten Trumpnak semmilyen hitele nincs. Nem lehet megbízni a vállalásaikban. 2015-ben aláírták a – JCPOA – atom-megállapodást, és aztán pont maga Trump lépett ki belőle. Trump kezdett új tárgyalásokat tavaly, hogy aztán zöld utat adjon az Irán elleni akciónak a tárgyalások közepén. Trump Oroszországnak is tett ígéreteket a háború lezárására, amiből aztán semmit nem tartott be. Még inkább figyelmeztető jel, hogy 2024-ben és 2025-ben Trump személyesen felügyelte a “tűzszüneti” megállapodásokat Libanonban és Gázában, amit aztán máig tartó folyamatos izraeli agresszió követett. Mégpedig a legcsekélyebb látszat nélkül, hogy akárcsak megpróbálnák az izraeli mészárlásokat leállítani.
Vagyis az iráni számítások szerint bármilyen alku jó eséllyel összeomlik, bármilyen engedményeket tennének is. Semmi nem gátolná meg Washingtont és Tel-Avivot, hogy azonnal megszegjenek bármilyen megállapodást, akár aláírás után azonnal, míg az engedmények csak meghívót jelentenének a további követelésekre, vagy kifogást a támadásra. Trump ugyan nagy tárgyalónak gondolja magát, de az irániak nem véletlenül híresen jó diplomaták. Épp ugyanolyan ügyes tárgyalók. Pontosan átlátnak az amerikaiak trükkjein, főleg, hogy az “alku” nekik semmit sem kínál. Az iráni természet pedig olyan, hogy amikor sarokba szorítják őket, akkor szembefordulnak a veszéllyel.
Venezuela tanulságai
Az egész számításban a Venezuela alapján leszűrhető tanulságok jó analógiát jelenthetnek. A két eset persze teljesen más, de Trump viselkedése nagyon hasonló és ez a tapasztalat láthatóan magabiztosság tette.
Pontosan ugyanez az erőkoncentráció zajlott kisebb szabotázs akciókkal vegyítve, feltérképezve a terepet és hirtelen lecsapva a venezuelai vezetésre. A legnagyobb félelmet, egy elhúzódó szárazföldi háborút, ami céltalanul sok amerikai katona életét követelné sikerült elkerülni. Mintaszerű amerikai erődemonstráció volt. Ugyanakkor nagyon beszédes, mit tartott ebből Trump a legfontosabbnak. “Nem volt veszteség”.
Vagyis annak ellenére, hogy az akció hatalmas hazárdjáték volt és teljesen törvénytelen, a felháborodást könnyű folt annyival leszerelni, hogy “nem volt áldozat”.
Csakhogy az akciót egy elszigetelt és erősen meggyengült Venezuela ellen hajtották végre, messze bármely lehetséges támogatástól. Belső politikai rendszere megtört és a siker nagyban köszönhető a belső kollaboránsok segítségének. Beszédes, hogy miközben Trump haladásról és a venezuelai vezetés magatartásának változásáról beszél, valójában nem volt politikai változás. Irán teljességgel más eset. A 12 napos háború egy hirtelen támadással kezdődött, amikor sikerült meggyilkolni számos katonai és politikai vezetőt és még többet akartak, csak nem sikerült. A legutóbbi december végi, januári akció belháború kirobbantására és az állam belső összeomlására szintén csődöt mondott. Most pedig Irán teljes készültségben van.
Ez nemcsak katonai felkészültségről szól, hanem az egész politikai intézményrendszer előkészületeket tett. A részletekről kevés szó esik, de világos válságtervek vannak arra az esetre, ha merénylet érné a Legfelsőbb Vezetőt, az elnököt, vagy a kormány többségét. A katonai vezetők elvesztését is tudnák kezelni, ahogy az a 12 napos háború alatt világos volt. Ha az első csapást fel tudja fogni, amit Irán már megmutatott, hogy meg tud csinálni, a válaszcsapás pusztító lehet minden amerikai érdekeltségre a térségben. Egy ilyen. Helyzetben egy elhúzódó bombázás nem sok eredményt hozna. Az iráni néplélek szellemisége pedig pont olyan, hogy egy ilyen helyzetben az emberek az államvezetés mellé állnak, vagyis az állam csakis szárazföldi invázióval dönthető meg. Márpedig erre az USA nincs felkészülve, az közvélemény sem fogadná el. Röviden tehát, itt lesznek áldozatok.
Trump tényleg megteszi?
Összeségében nézve, minden jel, a világos győzelmi terv hiánya és hogy milyen eszméletlenül sok módon lehet ennek a kalandnak katasztrófális eredménye az USA számára a logika azt sugallná, hogy Washington végül nem fogja vállalni a háborút. Lehet, hogy megpróbál lehetőséget teremteni egy Venezuela típusú akcióra, hogy megdöntse az iráni államot, de a háborút nem kockáztatja meg. Egyszerűen azért, mert ha megtenné, akkor nem fogja tudni ellenőrzése alatt tartani a következményeket.
Egy hosszú, elhúzódó háború így, vagy úgy lezárná a Hormuzi-, és a Bāb al-Mandab-szorosokat, amivel a teljes globális energiaellátás bénulna meg. Továbbá Washington semmit nem nyerhet egy háborúval, miközben a legkisebb veszteség is óriási árat jelentene Trumpnak. Pont akkor, amikor a vele szembeni kritika amúgy is hatalmas Amerikában és világszinten is, pont a háborús kalandjai miatt.
Trump észjárása alapján úgy tűnik, hogy mindez egy nagyon nagyra fújt nyomásgyakorlási taktika, hogy Iránt sarokba szorítsa, hogy Teherán bármilyen megegyezést elfogadjon. Ami jó eséllyel egy jelentéktelen megállapodást eredményezne, amit mind a két fél győzelemnek mutathat fel a hazai közönség előtt, ezzel pedig a totális háború elkerülhető.
Csakhogy végső soron az ilyen döntések egyetlen emberen múlnak. Ezek pedig emberi döntések. Csak azért, mert teljesen értelmetlen és ésszerűtlen, igazolhatatlan és iszonyatosan kockázatos az egész világra és Trump jövőjére nézve is, az nem jelenti azt, hogy ne tenné meg.
Ha megteszi, akkor az első 48 óra kritikus. Azután a következmények katasztrófálisak lesznek az egész térségre, talán az egész világra. Ha Ukrajna pusztító volt, ez semmivel sem lesz kisebb az ukrajnai tragédiánál.