Míg az utóbbi két hétben az Emirátusokba való betekintéssel voltunk elfoglalva be szerettük volna várni a híreket a Bahreini Csúcsról, amire 2019 június 25-én és 26-án került sor. A csúcs, hivatalos nevén Béke és Prosperitás Szaktalálkozó egy nagyobb kezdeményezés nyitánya kívánt lenni, melyet már jó ideje csak az “évszázad alkujaként” emlegetnek. A részletek még mindig töredékesek, részben azért mert mostanra már a nyugati sajtó is egyértelmű bukásként írja azt le, még fontos értékelnünk azt, minthogy céljai, a felhasznált eszközök és a végeredmény is figyelemre méltó. Ezek együttesen mind jól mutatják a Közel-Kelet jelenlegi állapotát annak minden törésvonalával és talán már előre is jelzi mindazt amit hamarosan meg tapasztalhatunk a térségben. Minden bizonnyal azok az erők, akik az alkut erőltették nem fogják így könnyen beérni vereséggel, így aztán lehet új próbálkozások rajzolödnak majd ki hamarosan a horizonton. Míg egyik részről azok az arab erők, amik népszerűsíteni próbálták az alkut, vagy legalábbis óvatos támogatással terelgeti azt, most üjra kell értélkelnük helyzetüket és át kell gondolják, hogyan fognak együtt élni a következményekkel. Múlt héten láthattuk, hogy az EAE, áz egyik legszorosabb kivitelező máris lépéseket tett a változtatásért, legalábbis hozzaállásban. Más hírek arról szólnak, hogy az érintettek szerint a vihar elvonult, legalábbis egyelőre, és immár eljött a kiváló pillanat a váltásra és felkészülni a hasonló jövőbeli húzásokra. Ezek a lépések többet mondanak el a csúcsról, mint az összes nyilatkozat együttvéve és immár bizonyos következtetéseket le lehet vonni.
Az ajánlat
Maga az nagyvonalakban, méltóan Trump üzleti alapú gondolkozásához, hogy a palesztin kérdést meg lehet és meg is kell oldani gazdasági eszközökkel. Egyszerűen szólva, ha az életkörülmények nagyban javulnak, akkor végre jövőt látnak majd maguk előtt és a stabilitás útján élhető körülményeket lehet majd kialakítani. Ez táplálná a visszafogottságot a teljesen zsákutcába jutott politikai környezetben, ez pedig elvezet e a valódi békéhez. E cél érdekében egy közel 50 millárd dolláros csomagot dobtak össze, hogy mint tőkét a Palesztin Területekbe öntve felfuttassák a terület gazdaságát és újraalkossák igazgatási rendszerét.
A pontos részletek java még mindig némileg homályos. Bár az alapterv elérhető, ami ad egy áttekintést és megnevez számos fő tervezetet, a pontos végrehajtása ezeknek és az alku pontos kezesei egyáltalán nem világosak. Meg nyugati elemzők is megkérdőjelezik a tervezet életképességét, mégpedig joggal. Mind a honlap, mind Jared Kushner nyitóbeszéde inkább tűnik egy igényesebb gimnáziumi beadandónak igen elnagyolt, sokszor kifejezetten demogóg fordulattal. Sok ezek közül kifejezetten vicces. Példának okáért a gázai erőmű terve, melyet Kushner külön ki is emelt beszédében, nagyjából 590 millió dollárt szánna annak felújítására és kibővítésére, illetve egy hasonló csomagot ígér Ciszjordániának, mely most döntően a közvetlen izraeli áramellátásra szorul rá. Ebben az az irónia, hogy Gázának valaha volt jobb ellátása, ahogy Ciszjordániának is, amíg az izraeli irányítás tudatosan el nem vágta azt és akadályozott meg minden külső partnert annak kijavításában, ami egy – sikeres – kísérlet volt ezen területek lakosságának kézben tartására. Így aztán bármi változtatás a hálózatban még mindig az izraeliektől együttmőködésétől függene, ami még csak meg sincs említve.
A másik mókás pont – a sok között – a turizmus fellendítése egy masszív kétmilliárd dolláros tervezettel. Mármost félretéve, hogy ma nincs olyan belépési pont Palesztinába, amit nem az Izraeli erők ellenőriznek – akik semmi hajlandóságot sem mutatnak, hogy akar egy ilyet is megengedjenek -, a területnek gyakorlatilag nincsen ilyen infrastruktúrája és nagyon rossza híre. Egyszerűen szólva, ugyan ki menne oda? Jelen állapotok mellett minden adó és vízum illeték az izraeli költségvetésbe folyna és csak az izraeli turizmust erősítené, ahonnan maximum pár kirándulást lehet majd tenni.
Szinten nagyon szórakoztató ötlet, ami pont nagyon jól meg is mutatja, hogy Kushnernek milyen szűk ismeretei is vannak a térségről, egy Új Palesztin Egyetem felépítése 500 millió dollárból, mely lehetővé tenné, hogy az világ 150 legjobb egyeteme közé futtassák fel és ez nevelje ki az üj palesztin értelmiséget. Tipikus nyugati gondolkodás. Átlépve azon, hogy ha csak egy ilyen egyetem lesz, akkor a diakok vajon hogyan fognak közlekedni Gáza és Ciszjordánia között, a palesztinok voltak az arab világ egyik legműveltebb része, ami bizonyos fenntartásokkal máig igaz. Többségük ma is eljut a felsőoktatásba, még ha külföldön is. Szintén fontos észben tartani, hogy pénz egyedül nem teremt minőségi oktatást. Erre remek példa az Öböl, ahol óriási összeget pumpáltak ebbe, mégi a diákok java Nyugaton tanul.
Mégis, a kérdés kezelése a palesztin életfeltételeket javításával összességében nem egy rossz ötlet. Az egyre növekvő fegyveres ellenállás egyik oka, illetve annak, hogy az egyre szórtabb és szervezetlenebb, minél fogva egyre kiszámíthatatlanabb és megoldhatatlan az maga a elkeseredés. Ha valakinek nincs semmilye nem fél mindent kockára tenni. Illetve 70 évnyi szinten teljes jogfosztottság és az egyre gyorsuló kisemmizettség sem tudta megoldani a helyzetet. Ám a fő összetevő a biztonság. Először egy fenntartható, legalább előzetes megegyezés kellene arról az állami apparátusoról ami majd mindezt működteti, akár egyállami, akár kétállami keretben. A köztes állapotban pedig a fejlődő gazdaság és a javuló életkörülmények megszilárdíthatnák a kialakított keretrendszert. Ez befektetéseket és további stabilitást vonzhatna. Ám ki fektetne be teljesen kistámíthatatlan körülmények közt, ahol mindent megakaszthatja vagy elpusztíthat egy külső erő és nincs működő állam az egész mögött, hogy felelőséget vállaljon?
A kevésbé édes vonatkozások
Bár a felkerekített 50 milliárd dollár nagyon csábító, három részlet az egész csomagot egy nagyon más fénybe helyezi. Először is ennek java nem közvetlen támogatás, hanem kölcsön, vagy koncesszió. Vagyis ennek javát vissza kell majd valakinek fizetnie. A másik dolog, hogy a pénz lépésekben érkezik – melyek száma az adott célprogramtól függ – és összességében tíz éves kifutása van. Ez pedig erősen megnöveli minden terv kivitelezésének és így sikerének is az idejét. A harmadi mozzanat pedig, hogy mindez az első szakasz után feltételes. Amint maga Kushner is nyíltan elmondja, ők “az eredményeket jutalmazzák”. Nemcsak azt jelentve ezzel, hogy az egész alku visszavonható, de az irány is az, hogy minden részletet a külső donor, vagyis az USA döntene el. Merthogy a nő magaviselet az előfeltétele a további támogatásoknak.
Számos részlet az egész tervet még sötétebb megvilágításba helyezi, alapvetően kötődőve a keretrendszer feltételeihez. A tervezet kifejezetten megnevezi a palesztin közigazgatást a gazdasági bajok egyik fő okaként és át akarja azt alakítani. Hivatalosan azért, hogy azt hatékonyabbá tegye – ami valószínűleg tényleg rá is férne -, ám az egész átalakítást külső erők számára nyitná meg. Az alku feltételes módja miatt pedig nem sokat tehetnének a palesztinok, hogy bármilyen későbbi lépést megakadályozzanak. Az egész tervezet egyszer sem említeni meg a biztonsági követelményeket, sem pedig az izraeli kormány szerepét benne. Ami pedig elengedhetetlen, hiszen a terület jelenleg katonai elnyomás alatt áll és minden bejutási pontot ez ellenőriz. Vagyis bármely pontnál Izrael részben vagy egészben meggátolhatja a terv végrehajtását, vagy teljesülés után elpusztíthatja annak eredményét. Ennek eredménye könnyen lehetne az, hogy a palesztinok valami olyanért kellen fizessenek, ami sosem szolgálta őket, vagy az eredmények hiánya egyszerűen megakasztja a folyamatot.
Itt rejtőzik a legfenyegetőbb rész, hiszen ez semmit nem tár fel a jövőbeli palesztin állam természetéről, sem annak viszonyáról Izraellel, hanem mindezt a jelen keretek közt működtetné. Azaz megszállás alatt. Ami elméletben azt jelentheti, hogy az izraeli vállalatok egyszerűen felvonulnak Ciszjordániában és Gázában és a gazdasági fellendítés jelszava alatt átvehetnék ezeket a területeket, szépen kipaszírozva onnan a palesztinokat. Ahogy sok palesztin gyanítja, mindez ideális terep lehet egy új, masszív telepes programnak.
Amint ezt most az arab világ java látja, a logikus következtetés, hogy egy hatalmas összegért a palesztinoknak formálisan is bele kellene egyezniük a jelen helyzetbe, elfogadni a fejlesztést a jelen keretek közt, vagyis gyakorlatilag elfogadni az egyállami modellt. Ebben a folyamatban az önrendelkezés minden elemét külső erők szabnák át, a tőz éves kifutása pedig szavatolná az együttműködést. Ugyanakkor, minthogy mindent feltételes jellegű, az első fázis után minden további kifizetés lefújható és könnyen olyan helyzetben találhatják magukat, hogy van egy aláírt egyezmény, egy feladott önrendelkezés és semmi pénz. Nem csoda hát, hogy minden palesztin politikai szervezet kereken elutasította az alkut és azt, hogy bármilyen részt vállaljon benne.
Mindezek a részletek és a teljesen házidolgozat jellegű tálalás erősen megkérdőjelezi, hogy egyálalán minek rakták ezt össze. Minek a vesződség? Vajon miért olyan izgatott most Izrael és öbölbéli partnerei ennek felkarolásától? Amint erről az Emirátusoknál szó esett, mára a Tel-Avivhoz fűződő viszony sokak számára elválaszthatatlannak tűnik az USA-val való viszonytól. A kettőt még össze is lehet fűzni az Irán ellen táplált ellenségeskedésben. Sok arab állam, mint most a tunéziai politikum is, örömmel szabadulna ettől a gondtól és akár még virágzó gazdasági kapcsolatokat is építene Izraellel. Ám eddig a palesztin kérdés egy komoly akadály volt ebben a természetesen alakuló fejlődésben. Ha másért nem is, minimum morálisan, hiszen azt senki nem tagadhatja, hogy 1948 után a palesztinok javát elüldözték földjeikről, a maradókat pedig elnyomják. Ám ha maguka a palesztinok írnának alá egy átfogó béketervet egy egyállami modell keretében, akkor végre lezárjatnák a kérdést, mondván maguk a palesztinok adták fel. Oszló és Madrid máris ezt a hatást váltotta ki az átalános felfogásban, s bár elbuktak, mégis hatásaik visszafordíthatatlan károkat okoztak. Hát akkor mennyire málasztaná még az izraeli elsőbbség elfogadása a helyzetüket?
Ha mindez ennyire nyilvánvalö, akkor miért volt ennyire nyers és életképtelen a tervezet? Nyilván a szaúdiak, az emirátusiak, az izraeliek, akár még maga Kushner is óssze tudott volna dobni egy ennél komolyabb csomagot. Ami Kushner illeti, neki nincs erre szüksége, hiszen így is Trump legbelsőbb tanácsadója. Ebből a helyzetéből adódóan minden jelentős személy komolyan fogja venni a csomagját és nem fejt majd ki kritikát. Ami az öblöt illeti, az ő befolyásuk az ügyre a szimbólikus és a semmilyen közt van valahol. Ők csak végrehajtók, nem tervező partnerek. Mármost az izraeliek felől nézve, tudván milyen lobbi erő van mögöttük öriási média támogatással, őket aztán igazán nem érdeklik a részletek. Nekik csak egy aláírás kell a palesztinoktól, hogy feladták szuvetenitásukat, mely után továbbra is ők irányítják a fejleményeket. Így aztán biztosak lehetnek benne, hogy nem születik számukra káros következmény. Még ezen is túl, egy ilyen fejlemény visszájára fordítaná a nemzetközi kritikákat. Az EU azon szándéka, hogy szakció alá vonjon minden illegális telepről származó terméket – egy óriási kockázat ezeknek a már amúgy is hatalmas összeget felemésztő vállakozásoknak a fenntárthatóságára – elvesztené létjogosultságát. Azok az arab és muszlim államok, akik nem szeretnének együttműködni Izraellel, ettől a ponttól már nekik kellene magukat igazolniuk. Hiszen ha maguk a palesztinok már békét kötöttek, akkor a többiek miért ne?
Sikerétől függetlenül azonban az izraelieket maga az alku nem nagyon érdekelte és egy világos is a reakcióikból. Számukra az igazi haszon az öböl államaival való kapcsolat most. Ahogy egyre több arab állam fogadja el az izraelieket egyenlő tárgyalópartnereknek, úgy csökken az ellenállás mértéke. Ahogy az ellenéllás gyengül, úgy csökken majd a palesztinoknak adott támogatás, akiket amúgy is szépen, lassan felbekebeleznek a telepek. Így tehát Tel-Aviv szempontjából az idő neki dolgozik és ha nincs eredmény, az jó eredmény. Innen nézve az alku kézzel fogható eredményei lényegtelenek.
A fogadtatás
Összehasonlítva a befektetett energiával a fogadtatás nagy jóindulattal is közepes volt. Ám nagy különbség van a politikai állásfpglalás és nyilvános, vagy média fogadtatás között.
A politikai hatást nem is lehetett volna takargatni. Bár igen sok megbeszélést és előadást tartottak, amint az méltó is egy szaktalálkozóhoz, gyakorlatilag minden résztvevő nyugati volt, nagyon kevés arabbal és összesen két palesztin üzletemberrel. A három legmagasabb rangú arab résztvevő Salmān ibn Ḥamad bahreini koronaherceg, Hālid Āl Halīfa bahreini külügyminiszter és Muḥammad aš-Šayh szaúdi államminiszter – egy politikailag súlytalan szereplő – voltak. A tény, hogy nem volt jelen egy arab államfő, vagy bármilyen palesztin politikai szereplő sem egy olyan konferencián, ahol az USA és a térségről alkotott vízióját mutatja be, nemcsak a visszautasítás félreérthetetlen jele, de egyben az amerikai befolyás gyengüléséé is. Ki merte volna visszautasítani tizenöt éve Condoleezza Rice-t, és hol vagyunk most?
Még hivatalos szinten is csak hat arab állam képviseltette magát bármilyen minőségben – Szaúd, az Emirátusok, Egyiptom, Jordánia, Marokkó és Bahrein. Még akik részvevők voltak is olyan nyilatkozatokat adtak ki, például az EAE, vagy Egyiptom, ami teljesen szembement a szaktanácskozás lényegével és csak szavakban értett vele egyet. Maga az, hogy a legnagyobb támogató partner Szaúd-Arábia nem merte ezt a saját területén megrendezni, hanem ehelyett egy általa megszállt országban, és hogy még a legfőbb vezetői sem mertek elmenni félelemre utalnak ezektől a kormányoktól. Ami jogos is, hiszen komoly tüntetések voltak még Bahreinben is a csúcs ellen, ahogy Jordániában, Marokkóban és szerte Palesztinában is, egészen Tel-Avivig. Ez eléggé meg is magyarázza a Nyugat szinte teljes hallgatását az ügyről. Hiszen semmi pozitív, vagy földcsuszamlás szerű nem történt.
A fogadtatás a médiában ennél is furcsább, ami szinten jól mutatja a támogató kormányok félelmét és szégyenérzetét. Számos arab újságírót kifejezetten eltiltottak a részvételtől és csak nagyon kevés arab csatorna követhette az eseményeket a helyszínen, szinte egyikük sem élőben. Csak a szaúdik számoltak be róla valamelyest, ők is főleg az angol nyelvű verziókban a külvilág számára. Épp az ellenkezője volt a helyzet az izraeli oldalon, ami az egész eseményt közvetítette – többségében élőben – több csatorna részéről igen jelentős forgatócsoportokkal. Ez már magában is megmutatja, hogy ez a találkozó kinek is volt fontos. Ez azonban nem jelenti, hogy ne lett volna érdeklődés az arab sajtó részéről. Vezető újságok és csatornák már hetekkel előre elmélkedtek a várható hatásokon. Nem volt nehéz elítélő vezércikkeket találni, de még a kuvaiti al-Qabas is egy hosszú cikkek közölt, amiben az állam és a nép egyként erősen elítéli a Bahreini Csúcsot és a palesztinok mellé áll. Vagyis még az öböl sörök közt, a szaúdik és az amerikaiak legszorosabb követői közt is az egész terv botrányos és megosztó volt.
Merre tovább Jared?
Kétségtelenül az évszázad alkuja kellett volna legyen a Trump kormányzat Közel-Keletről alkotott politikájának az ékköve. Nem is annyira Trump részéről, hname sokkal inkább az őt körülvevő neokon-cionista lobbinak. Itt pedig komoly eltérés figyelhető meg maga Trump és tanácsadói közt, úgy a célokban, mint a felhasznált eszközökben. Ez a különállás még akkor is megvan, ha eddig a két startégiai kéz a kézben haladt.
Az egész egy összetett program volt, ami csak lépésenként került napvilágra, hiszen Trump sokat szenvedett a csapata összarakásával. Nem árt emlékeznünk, hogy eddig Trump minden korábbinál több változatást hajtott végre tanácsadói és miniszteri szintet. Végül pedig a George W. Bush óta látott legagresszívabb csapathoz lyukadt ki. Olyan emberekkel, mint Bolton és Pompeo, akik jól megfértek a Trump csapat talán legstabilabb részével, alelnökével Mike Pence-szel, lányával Ivankával és annak férjével, Jared Kushnerrel. Ezek, főként Pence és Jared a cionista lobbi két legnagyobb osszetevőjét jelenítik meg. A zsidó-cionista rész, mint Jared, együtt számos fő tanácsadóval és nagykövettel, illetve a másik, neokon csoport, akiket másképpen evangelistáknak ismerünk. Ezt a kiterjedt álkeresztény csoportot, ami valójában messze felűlmúlja létszámban a zsidó szervezeteket ebben a halmazban, egy szélsőséges álvallásos nézet hajtja, ami közelebb akarja hozni a végítélet napját az Izraelnek szentelt osztatlan támogátással. Nézetük szerint, hogy a végítélet eljöhessen Izrealenek el kell érnie teljes kiterjedését a térségben, újjá kell építenie a templomot Jeruzsálemben és háborúba kell mennie szomszédaival egy teljes megsemmisülést hozó módon. Természetesen a zsidó-cionista csoportok csak a térség teljes izraeli felügyeletéig értenek egyet, de bizonyára nem vágynak egy megsemmisítő háborút a fejükre hozni.
Eddig sikeresen győzték meg az elnököt, hogy biztosítsa számukra teljes támogatását és nyerje meg őket. Az első lépés ebben az irányban Jeruzsálem teljes egészében való elismerése volt Izrael fővárosaként és az amerikai nagykövetség odaköltöztetése. Ezt további országoknak kellet volna követniük, ám eleddig csak az államok egy igen kicsiny csoportja tette meg ezt az igen ellentmondásos lépést, főleg Washingtontól erősen függő kormányok részéről. Mindez nem volt új, hiszen számos korábbi kormány már megígérte ezt. Bizonyos értelemben már ez volt az irányvonal, csak nem került végrehajtásra. A következő lépés a Ğulān elismerése volt Izrael részeként. Ez már egy másfajta természetű lépés volt, hiszen egy másik ország sem mert ennyire szembe menni a nemzetközi joggal, lévén az ENSZ és gyakorlatilag az összes nemzetközi szervezet világosan elismerte, ahogy eddig az USA is, hogy a terület Szíria része. A támogatók hiánya azonban nem késleltette a következő fázist, az összes palesztin terület bekebelezését Izrael által. Erre már világos utalások is voltak. Jared terve ezt kellett volna, hogy legalizálja hiszen ez szembe megy minden korábbi vállalásról a kétállami modellről. Ha ezt el tudná érni, akkor Izrael végre megszerezhetné azokat a régóta áhított területeket, melyek máris a markában vannak, Netanyahut a belátható jövőre bebetonoznák és az izraeli állam végre a függőben lévő kérdései javát lezárhatná.
Trumpnak azonban más meglátása van a dologról, hiszen őt nem ideológia vezeti. Az övé sokkal inkább egy kereskedő, vagy egy üzletember felfogása az ügyről. Látva a hatalmas nyomásgyakorló erejét és a megjelenített szavazóbázist e szellemi áramlat mögött lekenyerezéssel megpróbál megszabadulni a beavatkozásaiktól. Megadva nekik a támogatását bebiztosíthatja saját második ciklusát. Ez azonban egy másik, szélesebb és igen pragmatikus stratégiát is szolgál. Egyszerűen azzal, hogy megad minden területet Izraelnek, igyekszik elérni, hogy így egy önfenntartö állam jöjjön létre, amennyire csak lehetséges. Ebből következőleg kevésbé legyen függő az amerikai védelemtől és támogatástól. Ahogy most egy nagy összecsapásba fogott Kína ellen, igyekszik minden másodlagos ügyet lezárni. Minthogy nem ideológia hajtja, számára az egész Közel-Kelet egyetlen hatalmas üzleti vállalkozás. A teljesen világos következetlenségek az Öböllel folytatott politikában ezt világosan meg is mutatják. Más szavakkal az évszázad alkuja után azt mondhatja Izraelnek: – Megadtam mindent amit kértél, többé nincs rám szükséged. Élj meg a magad kenyerén!
Ez jól meg is felelt volna az amerikai elnökök régi hagyományával, akkk azzal szerettek történelmet írni, hogy valami nagyot alkotnak a Közel-Keleten és a palesztin-izraeli kérdésben. Trump ezt már el is érte, még ha a legutolsó lépés nem is sikerült. Ő bizonyára nem tekinti kudarcnak a helyzetet, hiszen az egész csomagot nem az ö jegyezte, hanem a körülötte lévő lobbi csoport egyik legmegbízhatóbb tagja. Akinek ő meg is adta teljes támogatását. Mármost ez nem az ő hibája, hogy ez most elbukott, most pedig nem fog sok erőt áldozni rá, ahogy közeledik az újraválasztási kampány. Így aztán nem fog kockázatos vállalkozásokba fogni, nehogy üjabb csalódások érjék. Ebből következően az egész csomag gyakorlatilag halott, legalábbis az elkövetkező két-három évre, hiszen minden komolyabb üjratervezés a térségben csak amerikai támogatással lehetséges, amikor azt rá tudja kényszeríteni a régióra.
Ez a kudarc nyilván nem állja útján a cionista lobbinak, ami folytatja majd az eddigi úton. Az ő gondjuk, hogy erős lépéshátrányba kerültek. Elmulasztották az eddigi legjobb helyzetet. Ebből most az a tanulság, hogy térség klímája még nincs készen erre. Mi több jelek utalnak arra, hogy bizonyos játékosok máris igyekeznek távolodni. Az EAE most megváltozó viselkedése lehet ennek a folyamatnak a jele, de mint láttuk Abū Zabī lépései nem feltétlenül jelentenek egy másfajta felfogást. Ám hírek szerint Jordánia máris távolodik az Öböltől és olyan országokhoz igyekszik közeledni, mint Törökország, Katar és Irán. Nyilván ebben számos tényező szerepet játszik a csökkenő szaúdi támogatásokról a belső tünetetéseken át a szír kérdés egyre nyomasztó ügyéig, de a legnagyobb a tömeges palesztin bevándorlás lenetősége volt. Ez hajtja most Amman arra, hogy új szövetségeseket keressen. Rijád és Abū Zabī további támogatása minden bizonnyal olyan utakra vinné Jordániát, amiket nem akar járni, és elnézve, hogyan bántak egymással Jemenben, az igencsak megbízhatatlannak mutatja őket.
Függetlenül ettől a kis vereségtől Kushner számára, ez nem jelenti, hogy Izraelnek és a mögötte álló lobbicsoportnak oka van a búsulásra. Maga a csúcstalálkozó, az, hogy a térség jövőjéről szóló konferencián vehetett részt egy arab országban – amit hivatalosan még csak el sem ismeri -, mégpedig egyenlő partnerként már magában is óriási győzelem. Az üt egészen Manámáig – nemcsak nekik, de az egész térségnek – megmutatta, hogy széles kapcsolatokat tudtak biztosítani az arab világban Tunéziától Szaúdim át az Emirátusokig. Az út pedig folytatódik, ahogy Bahrein tovább barátkozik Izraellel, pont mint az EAE a szaktalálkozó előtt. S ismét csak Israel Katz külügyminiszter a közvetítő.
Valóban, az a sebesség, ahogy most Izrael hídfőket és elfogadottságott nyer az arab világban lenyűgöző. Bár az az országcsoport, ami mögé beálltak most gyorsan gyengül és egyre több amerikai támogatásra szorul, még így is egy fontos győzelem pont annak az országnak a barátságát elnyerni, amelyik az iszlám két legszentebb helyének ad otthont, így bizonyos fokú elsőbbsége van. Ez pedig hosszútávon lehet többet hoz Tel-Avivnak, mint az újonnan elbirolt földek.